A Soáról gondolkodva különösen összesűrűsödnek a nehézségek, amikor zsidó-keresztyén párbeszéd lehetőségéről kerül szó.
Zsidó-keresztyén párbeszéd - elfog egy meghatározhatatlan bizonytalanság, mintha valami hiányozna ebből az elnevezésből, amely nélkül udvarias társalgásról, egymás óvatos méregetéséről, információ cseréről lehet csak szó. Hiányérzetünk marad. Nem tudjuk, nem merjük kimondani: a párbeszédnek teológiainak kell lennie, annak minden kockázatával és - remélhetőleg - áldásával is. Az erre irányuló törekvés nélkül: a dialógus látszat és pótcselekvés.
E törekvésnek azonban megvan a maga kockázata, és nem egy rövid előadás, de konferenciák sorozata, éveken át tartó teológiai munkálkodás szükséges ennek az útnak a bejárásához. Itt csak arra tehetünk kísérletet, hogy - szúrópróbaszerűen - felvillantsuk azokat a teológiai problémákat, amelyek megértése nélkül kevés esély van az előrehaladásra. Ezek dogmatörténeti, exegetikai és végül, de nem utolsósorban társadalmi-szociológiai nehézségek. Előadásomban ezek közül eggyel-eggyel foglalkozom bibliai-teológiai megközelítésből, majd - igen röviden - a jelenlegi hazai helyzetre kitekintve kísérletet teszek arra, hogy felvázoljam a jövőben megtehető első lépéseket.
Elsőként az elválasztó különbségekről kell szólnunk. Szükséges és lehetséges ezek időbeli felosztása, mivel nem egyszerre jelentek meg, és súlyuk, jelentőségük is különböző - eképpen kell mérlegelnünk őket. Eszerint vannak eredeti - már a keletkezésnél jelenlévő -, másodlagos és harmadlagos elválasztó korlátok, amelyek egyben tartalmi különbségekre is utalnak. Eredeti vagy elsődleges elválasztó különbségeknek nevezhetjük azokat, amelyek az Evangélium puszta hirdetése nyomán, két meg nem kerülhető kérdéssel kapcsolatban merültek föl. Az egyik kérdés Jézus személyére és megítélésére, a másik az Írás használatának módjára vonatkozik. A másodlagosak - az Egyház és Izrael egymáshoz fűződő viszonyával és az Ószövetség olvasásával és értelmezésével kapcsolatos kérdések - az Újszövetség írásba foglalásával jelentek meg. Ez utóbbival nem kívánok részletesen foglalkozni.
Kezdetektől fogva lényeges szempont a pogányokhoz való hozzáállás. A zsidóság - nem térítő típusú közösség lévén - alapvetően más álláspontot képviselt a pogányokkal szemben, mint a keresztyénség. A keresztyén egyháznak nagy utat kellett megtennie a jézusi mondástól - "Nem küldettem, csak Izrael elveszett juhaihoz." - odáig, hogy néhány generációt követően tagjainak többsége pogány eredetű volt. Ezt a harcot jól tükrözi Kornéliusz és Péter látomása, s az ehhez fűzött parancs: "Ne tétovázz, menj el velük, mert én küldtem őket." (ApCsel 10,1-15;20).
Pál a Galata-levélben felveti a megoldást, amely nem a pogányok státusában van, hanem sokkal inkább a feltámadott Krisztushoz való viszonyában. Ez az apostoli kérügma megkerülhetetlen magva: megtaláltuk azt, akiről Mózes törvényében és a prófétáknál szó van: a názáreti Jézust, József fiát. A várt, illetve - kimondhatjuk: a Jézus személyében - már eljött Messiásra vonatkozó kérdése odavezetett, hogy - meglehet, szokatlanul hangozhat - az ellentét először nem keresztyének és zsidók, hanem valójában a zsidók között lángolt föl.
Ez vezet a második nehézséghez: az Írás újraértelmezéséhez. Jézus halála, nemcsak jelenvaló messiási reményeket törölte - "mert hittük, ő fogja megszabadítani Izraelt" (Lk 24,21) -, hanem még ugyanebben a szövegrészben - az emmausi tanítványok történetében - kíméletlenül felvetődik a kérdés: szabad-e ennek az eseménynek - ti. Jézus halálának és föltámadásának - fényében újraolvasni és értelmezni az Írást, a héber Bibliát.
A következő nagy terület Izrael és az Egyház viszonya, amely a fenti felosztás szerint a másodlagos kérdések közé tartozik, jelentőségében és aktualitásában messze túlnőve az előző kérdéskörön mindmáig kísér bennünket. Az írásértelmezés kérdésével összehasonlítva itt már a párhuzamosságnak nyomát sem látjuk. Az Írás helyes magyarázata az egyház privilégiuma, a zsidóság írásértelmezése olyan mértékben figyelmen kívül maradt, hogy érvényessége szóba sem kerülhet.
A kor irodalmából álljon itt két példa. Mindkettőt L. A. R. Bakker holland szisztematikus kiváló tanulmányából veszem át.[1] Az első jellemző darabja az ún. Adversus Judeos irodalma. Justinus mártír beszélgetése a zsidó Tryphóval. Trypho azt kéri Justinustól: bizonyítsa be, hogy Jézus az, akiről a próféták szóltak. Justinus válasza az, hogy Isten maga nevezi magyarázóitokat ostobáknak, mert vitatják, hogy a prófécia Krisztusra, nem pedig Salamon királyra vonatkozik, amikor a szövetség ládáját át akarja vinni a templomba. Majd úgy folytatja: bizonyos vagyok benne, mindenki elismeri, hogy a jeruzsálemi templomban soha nem mondhatták Salamonról (bármilyen nagy király volt is), vagy a szövetség ládájáról: "ki ez a dicsőség királya?" Fájó szívvel lemondva az elemzés gyönyörűségéről, csak egy pontot emelnék ki: "mindenki elismeri". Hát igen, kivéve a vitapartnert és több ezer zsidót!
A másik példa még elevenebb. A - tudomásom szerint - legrégebbi ránk maradt húsvéti homiliában, Szárdiszi Melito Peri Pascha-jában - ezt olvassuk: Az Úr elhagyott téged, és nem talált meg. Az Úr pusztulásra ítélt, te ítélted pusztulásra magad, s most holtan fekszel. Szomorú aktualitást ad ennek az időben közeli esemény, a Bar-Kochba felkelés vérbefojtása. Itt azonban többről van szó. Kialakul egy, a későbbiekben jól használható séma: bűn, elhagyatottság, kivetettség, bűnbak.
Ez csak néhány pillantás azokra az akadályokra, amelyek nehezítik a dialógust, ezeket a terheket máig cipeljük magunkkal. A kérdés, amivel szembe kell nézni, létezhet-e teológiai párbeszéd, olyan, amely feltételezi a felek egyenértékűségét és reményt ad arra, hogy valódi eredmények szülessenek? Ahhoz, hogy ezt megválaszolhassuk nem kerülhető el a kettős kánon problémája. Megdöbbentő, hogy a két kánon - nevezetesen a héber és alexandriai - kialakulásában mennyi rokon vonást találunk. A héber a Tóra egyediségének és egyetlenségének, abszolút prioritásának feltétele alatt világos különbséget tesz a héber Biblia rögzített szövege és annak szóbeli vagy egyéb magyarázata között. Az első megnevezésére használt terminus technicus: tórá biktáv, a másodiké pedig tórá se-bal pe. A kettő között nincs keveredés, a - ha-kátúb mindig a héber Biblia és semmi más.
A korai keresztyénségben valójában ugyanez történik. Az Újszövetség amikor az Írásról vagy írásokról beszél, a héber Bibliát említi függetlenül attól, hogy annak héber vagy görög nyelvű megjelenési formájáról van szó. Később végbemegy a héber kanonizáláshoz hasonló folyamat. A rögzített szöveghez szóbeli értelmezések jönnek létre, amely később - a héber kánonnal ellentétben -, viszonylag rövid idő alatt rögzül. Ezek az Újszövetség iratai. Az út - mint láttuk azonban - csak rövid ideig közös. Az első rész a másodikkal együtt alkotja a keresztyén Bibliát. A két rész teljes egyenrangúságának tagadása már igen korán felvetődött. Teológiai tekintéllyel a keresztyén Biblia második részét ruházták fel, egyre inkább ez vette át a vezető szerepet, és a közös, az eredeti háttérbe szorult. Megszületett a teológiai konzekvencia: mivel a tekintély magával hozta az értelmezés kizárólagos jogát is, szó sem lehetett arról, hogy a héber Bibliát önmaga teológiai értékein kezeljék, s lehetetlenné vált a tartalmi dialógus bármilyen formája. A szakadék később tovább mélyült, a párbeszéd csaknem teljesen lehetetlenné vált. Jellemző példa erre a német dómokon gyakran látható szoborpár: két álló alak, diadalmas tekintetű nő felemelt fővel: a keresztyén Egyház, vele szemben lehajtott fejű, bekötött szemű asszony: a "vak" zsinagóga. Aligha jellemezhető találóbban a kialakult teológiai helyzet.
Sajnos nem védekezhetünk azzal, hogy ez az ún. sötét középkor sajátja. Ugyanez a zsidó írásmagyarázatot figyelmen kívül hagyó szemlélet jellemzi - tisztelet a kivételnek! - az újkori protestáns teológiát is (hogy már a saját portánkon seperjünk).
Fel kell tennünk a kérdést, mi a feltétele annak, hogy teológiai együttmunkálkodásról beszélhessünk. Ennek első lépése a zsidó teológiai gondolkodás és írásmagyarázat legitimitásának elismerése. Ezzel már azt is megelőlegeztük, hogy a közös munka valójában csak írásmagyarázati lehet - függetlenül vallási tételektől, előítéletektől és (ha nem tartanánk a szó elferdítésétől) manipulációjától - az Írás értelmezésének szabadságában.
Érdekes példa J. Wellhausen esete, aki személyének minden ellenmondásától függetlenül meghatározó személyisége volt, nemcsak kora teológiájának, hanem hatása mindmáig jól nyomon követhető. Wellhausen két művében is úgy ír a zsidóságról, mint abszolút múltról, amely elérte azt a mélypontot, ahol már csak az Evangélium megjelenése volt várható. Ami históriailag ezután következett - vagyis a középkor kiterjedt zsidó írásmagyarázati irodalma - Wellhausen szerint nem vizsgálható úgy, mint ami igazi gyökérből származik. Ezért további vizsgálódásait sosem terjesztette ki a hagyományos zsidó irodalomra, inkább arabisztikával foglalkozott - elmenekülve az kontinuitás kérdése elől.
A kánonon kívüli irodalom vizsgálatának elutasítása hosszú időre meghatározta az ószövetségi tudományok irányát és határait.
A zsidó írásmagyarázat elismerésének két fontos alkotóeleme van, melyek közül az első néhány elvi tétel megfogalmazása és kidolgozása.[2] Ezek röviden a következők.
1. A héber Biblia zsidó iratok gyűjteménye, amelyek végső alakjukat azelőtt nyerték, hogy a rabbinikus zsidóság, illetve a keresztyénség létre jött volna. Ebből következően mind a rabbinikus, mind pedig a keresztyén magyarázatok történetiek és legitimek. Egyik sem tehet úgy, mintha a másik nem létezne, és egyikük sem tarthatja magát egyetlen kötelező érvényűnek.
2. Mindkét vallásnak alapja a héber Biblia (illetve annak görög fordítása), de nem jelenti, hogy ez az alap az egyetlen lenne. A később létrejött alapok - Újszövetség, rabbinikus tradíció - mindkettő számára döntő jelentőségű.
3. Mindkét hagyományban a Biblia magyarázatára olyan módszerek jöttek létre, amelyek a közösségek legsajátosabb jellemzőit jelenítik meg. Ezeknek elismerésére - sőt máig megismerésére sem - nem történtek komoly kísérletek.
4. A héber Biblia értelmezése nem függetleníthető attól a közösségtől, amelyből a magyarázó származik. A héber Biblia maga is teológiai könyv, amit nem a későbbiekkel relációban, hanem önmagából kiindulva lehet és kell magyarázni.
Ehhez hozzáfűzhetünk - a jelenlegi hazai helyzetre is vetítve - néhány szisztematikai tételt, amelyek gondolatainkat helyes irányba terelhetik.[3]
1. Jézus Krisztus Atyja nem más, mint az Ábrahám, Jákob és Izsák Istene.
2. Isten ígéretei Izrael számára nem estek el, hanem Jézus Krisztus által érvényben maradtak.
3. A tízparancsolat és a szeretet nagy parancsa Jézusban megerősödött és megerősíttetett.
4. Az ígéret - "Istenetek leszek, és ti népemmé lesztek" - megmarad, de nem korlátozódik Izraelre, hanem kinyílik a világ számára.
Szólnék néhány - remélhetőleg derülátó - szót a mai helyzetről, és a jövőről. Meggyőződésem szerint az itthoni helyzet a fönt említett problémák mellett még egyéb nehézségekkel is küzd. Az előbb vázolt együttműködésnek tárgyi és személyi feltételei egyaránt igen hiányosak. Első helyen említem a tárgyi ismeretek hiányát. Másodszor, mivel erre az elmúlt évtizedekben nem volt igény, mindkét oldalon hiányoznak a kvalifikált szakemberek. Hangsúlyozom én a teológiai, hermeneutikai párbeszédről, illetve együttmunkálkodásról beszélek Kísérletek persze történtek. Tudomásom szerint keresztyén oldalról két fórum is létezik. Egyikük szervezésében szép hagyománya van az ún. zsidó-keresztyén teológia napoknak, amelyeken a jelen lévők közül többen is részt vettünk. Mégis gyenge a visszhang és publicitás. De ne szaladjunk ilyen messzire. Mindenki a maga nevében nyilatkozzon, így a következőket személyes megnyilatkozásnak tekintsék. A hazai protestantizmus nagy adóssága, hogy - habár voltak kiváló egyéniségek ezen a területen - hazánkban a zsidó írásmagyarázat sohasem volt az egyetemi curriculum része Talán az eljövendő évek hozzák el azt a kairoszt - amikor valamit törleszthetünk ebből az adósságból. Példaként arra, hogyan lehetséges ez, egy több mint ötven évvel ezelőtt történt eseményt idézek föl. A harmincas évek végén a debreceni református kollégiumban egy héten egyszer rendszeresen feltűnt a város főrabbija, Dr. Weisz Pál. Kollégáját Pákozdy László Márton professzort kereste fel, akivel alkalomról alkalomra együtt olvasták, kommentárokkal tanulmányozták a héber Bibliát. Az együttlétekből halálig tartó barátság született, s még azután sem szakadt meg, hogy a debreceni főrabbi kivándorolt, és Méir Weiss néven világszerte elismert tudós lett. Az Írás tanulmányozása az egyetlen olyan kapu, amelyen bizalommal nyithatunk be egymáshoz.
A kezdeteknél tartunk, tele bizonytalansággal és bizalmatlansággal. Fejvesztett előrerohanás helyett bátran és bizalommal tegyük meg ezeket a lépéseket! A Zsoltáros megfontoltságával és Pál apostol módszertanával: "Lábam előtt mécses a Te igéd" (Zsolt.119,105) "Nem mondom, hogy már elértem,... de célegyenest igyekszem" (Fil 3,13-14).
Jegyzetek
* Az előadás szövegét megjelentette a Vigilia (64. [1999], 4., 265-8). [vissza]
[1] Joden en christenen. Een moeizaam gesprek door de eeuwen heen, szerk.
L. A. R. BAKKER, Ambo, Baarn, 1985, 144 kk. [vissza]
[2] Rolf RENDTORFF, Wege zum einem gemeinsamen jüdisch-christlichen Umgang mit
dem AT., Evang. Theol., 51., 5., 431-44. [vissza]
[3] W. HÄRLE, Dogmatik, de Gruyter, 1995, 126. [vissza]