1998 március közepén napvilágot látott vatikáni megnyilatkozás olvasóit nem érheti meglepetésként, hogy az antiszemitizmust taglaló dokumentum lelkes vagy óvatosabb egyetértést, illetve árnyaltabb és indulatosabb kritikát egyaránt kiváltott. Érthető az is, hogy a leginkább rokonszenvező reakciók a keresztényekkel folytatott dialógusban az előzékenységet fontosnak tekintő zsidó szakértőktől érkeztek, az elégedetlenség leghatározottabb hangjait pedig a zsidósággal folytatott párbeszéd keresztény elkötelezettjeinek némelyike szólaltatta meg. A Magyar Kurír 1988. március 18-i és 19-i száma bő válogatást közöl az első magyarországi és külföldi véleményekből (egyebek közt a Corriere della Sera és az egyházi érdekeltségű olasz Avvenire cikkét kivonatolva, a Nobel-békedíjas Rita Montalcini, Elio Toaff olasz főrabbi, Clemente Riva püspök, Tarzinger bíboros, Lucio Villari történész, a Rómában élő, magyar származású írónő, Bruck Edit, és a Szent Egyed Közösség vezetője, Andrea Riccardi pozitív, valamint Rita Levi izraeli főrabbi, Ignatz Bubis németországi zsidó vezető, Sergio Romano olasz politológus és Arrigo Levi közíró csalódott állásfoglalását ismertetve). Ugyancsak március 19-én gyűjtött csokorba az irat szöveghű fordítását is közlő német katolikus napilap, a Deutsche Tagepost számos kommentár-részletet. A Tagespost vezércikke elöljáróban Jitzchak Minervi, az elismert izraeli keresztény-szakértő nézetét emeli ki. Minervi olyan kísérletnek minősíti a dokumentumot, amely főként XII. Piusz pápa emlékezetét veszi védelmébe, márpedig "e pápa a második világháború idején mindvégig hallgatásba burkolózott, és nem emelt szót a **** ellen". A vatikáni iratban "az egyház nem ismeri el a bűnösségét. Minden vétket "megtévedt gyermekeire és egyes keresztényekre" hárít, míg az egyház intézményeit és tanításait tisztának és szeplőtelennek" tünteti fel. Emellett "valójában bocsánatot sem kér a zsidóságtól", és a Soát "még csak nem is egyedülállónak" mutatja be, hanem "viszonylagosítja", amennyiben "az örményországi, ukrajnai és másutt történt tömegmészárlásokkal együtt említi meg". Az izraeli Vallásügyi Minisztérium egykori osztályvezetője, Israel Lipel szerint a vatikáni nyilatkozat "nem gyógyíthatja be a régi sebeket, s nem is teheti meg nem történtté 2000 év egyházi antiszemitizmusát". Mindazonáltal nagy jelentőségű a jövőre nézve, hiszen II. János Pál pápa sokkal nagyobb erőfeszítéseket tett a katolikus egyház és a zsidóság kapcsolatának javítása érdekében, mint elődei. Israel Meir Rau izraeli főrabbi, a Soá túlélője "első, de elégtelen lépésként" bírálja a dokumentumot, s megjegyzi: "az egyháznak minden kétértelműség nélkül meg kellene vallania, hogy vétkezett a zsidósággal szemben"; az izraeli televízió hírmagyarázata pedig arra figyelmeztet, hogy az elmúlt években a német és a francia püspöki kar elismerte az egyház bűnösségét, "a Vatikán dokumentuma azonban nem teszi meg" ezt. A Tagespost arra is utal, hogy Olaszországban az egyébként elismerőleg nyilatkozó Elio Toaff és Tullia Zevi főrabbik értetlenségüket fejezik ki XII. Piusz pápa értékelése kapcsán, hogy a zsidó vezetőknek a vatikáni szövegben említett, a Soá traumája után fogant dicséretében még nem körvonalazódhatott "tényleges fejlemények összképe". XII. Piusz - mondja Zevi asszony - "kétségkívül a kommunizmusban látta a katolikus egyházra leselkedő legnagyobb veszélyt", míg a nemzetiszocializmust csupán az egyházi tervek lehetséges akadályának fogta fel, s ezért az üldözőket sohasem ítélte el nyilvánosan. Ugyanakkor "az üldözöttekhez, különböző és szerteágazó megnyilvánulásait tekintve, közel állt". A kritikus hangok mellett kap helyet a baseli történész, judaista, Ernst Ludwig Ehrlich álláspontja: a szöveg "őszinte szándékról, helyes gondolkodásmódról és a zsidó-keresztény kapcsolatok új alapokra helyezésének akaratáról tanúskodik". A dokumentumban másfelől az is kiviláglik, "meddig hajlandó elmenni a Vatikán".
Figyelemreméltóan visszafogott Dr. Karl Lehmann püspök rövid Nyilatkozata a Zsidókkal Való Vallási Kapcsolatok Pápai Bizottságának 1998. március 16-án kelt nyilatkozatáról. A Német Püspöki Kar elnöke lényegretörő tartalmi összegzést követően megállapítja, hogy "a német püspökök különböző alkalmakkor már foglalkoztak országunk fájdalmas történetével, legutóbb az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának és a második világháború végének 50. évfordulójára kibocsátott, 1995 januárjában, illetve májusában kelt két nyilatkozatukban. A Szentatyával együtt azt remélem - írja Lehmann - hogy jelen dokumentum hozzájárul a múlt igazságtalansága által ejtett sebek gyógyulásához és olyan jövő formálásához, amelyben soha többé nem történik hasonló igazságtalanság. A lelkiismeret vizsgálat, amelyre a dokumentum vállalkozik, egyszerre felszabadító és gyógyító: méltó előkészület a 2000-ben ünneplendő szentévre. A Soá tragédiája arra szólítja fel és kötelezi a keresztényeket, hogy erejükhöz mérten szálljanak síkra a zsidók és a keresztények közös jövőjéért és megújult együttéléséért."
Eljátszott történelmi esély: a katolikus egyház nem kér bocsánatot a zsidóüldöztetésben vállalt bűnrészességéért alcímmel közöl élesen megfogalmazott bírálatot a vatikáni dokumentumról Heinrich Missalla nyugalmazott teológiaprofesszor, az egyház-Wermacht-nemzetiszocializmus kérdéskomplexum szakértője a katolikus Publik-Forum 1998/6. számában. "Vajúdnak a hegyek, megszületik a nevetséges egér" - idézi Missalla a klasszikus közmondást - "egyértelmű beismerés helyett, hogy ti. az egyház mint intézmény - s nem csupán némely tagja - bűnt követett el, amikor nem szállt szembe félreérthetetlenül a zsidó embertársai ellen irányuló gazsággal és nem állt a zsinagóga oldalára, oda lett a bűnbevallás esélye. A nyilatkozat nem szolgálat igazságot a Soá áldozatainak, mivel ők egyszersmind az egyházi antijudaizmusnak és az egyházi hallgatásnak is áldozatai." Miközben a dokumentum rámutat, hogy egyházi tisztségviselők elítélték a fajgyűlöletet, "a szerzők titka marad, hogy miért tesznek kifejezett említést a "Vezér" iránti többszöri hűségnyilatkozatai miatt erősen vitatott Bertram bíborosról". És "a Faulhaber bíboros "közismert adventi beszédeire" tett utalás is legjobb esetben csak a bizottsági tagok tudatlanságáról árulkodik. Hiszen 1933-ban mondott prédikációiban a kardinális, habár csakugyan az Ószövetség szentségét hangsúlyozta, és ehhez nagy bátorságra volt szüksége! -, egyúttal azt is kinyilvánította, hogy zsidó kortársait nem kívánja védelmébe venni. Vagyis éppen nem az adott pillanat parancsa szerint cselekedett és gondolkodott, holott erre(?) írásban szólította fel a domonkos rendi Franziskus Stratmann. Nyilván, tiltakozásra egyedül a berlini dómprépostnak, Bernhard Lichtenbergnek volt mersze - meg is fizetett érte." A szerző "teológiailag roppant kérdésesnek" tartja a különbségtételt egyfelől "az egyház mint olyan", másfelől "a keresztények" között. "Régóta ismeretes, hogy az antijudaizmus a korai egyház időszakától kezdve egészen századunkig a teológia- és egyháztörténet egyik konstansa. Az 1935-ös, a zsidókat peremre szorító, diszkriminatív "nürnbergi törvények" előzményei a XIII. századtól a XV. századig terjedő időszak számos hasonló zsinati határozatában keresendők." Az egyházi zsidóellenesség néhány történelmi megnyilvánulásának felsorolása után Missalla a német szinódus 1975-ös bűnvallomását idézi: "a nemzetiszocializmus idején, egyes személyek és csoportok példaadó magatartása dacára, általánosságban olyan egyházi közösség voltunk, amely túlságosan is az üldözött zsidó nép sorsának hátat fordítva élte életét; amely túlontúl saját intézményeinek fenyegetettségét tartotta szem előtt, és amely hallgatással övezte a zsidókkal és a zsidósággal szemben elkövetett bűnöket." A teológus összegző megállapítása szerint a legújabb római írás első mondataival olyan reményt ébreszt, amely - ha tovább olvassuk, fokról fokra a szomorúság, a szégyen és a harag elegyévé változik. Amennyire üdvözlendő a keresztények elhibázott magatartása miatti sajnálkozás, a bűnbánatra szólító felhívás, és a keresztény hit zsidó gyökereinek pozitív hangoztatása, végül olyannyira eluralkodik bennünk a fájdalom, hogy az egyház vezető testületei "e bűntény rettenetére tekintve és a Soá áldozataira emlékezve sem voltak képesek a bűn egyszerű beismerésére".
Minthogy a római dokumentum is idézi II. János Pál pápa beszédét, melyet 1997. október 31-én, Rómában az antijudaizmus gyökereiről rendezett szimpózium résztvevői előtt mondott, érdemes e helyütt kitérnünk arra az elemzésre, amelyet az összejövetelen felvetett legfontosabb kérdésekről a kiérdemesült bécsi judaisztika-professzor, Kurt Schubert nyújt a Bibel und Liturgie 1998/1-es számában, Három nap a Vatikánban - alkalom a tűnődésre címmel. A tanulmány szerzője joggal állapítja meg, hogy bár a szimpózium alkalmával megvizsgált újszövetségi helyek - főként az 1Tessz 2, 15, a Mt 27,24-26 és a jn 8,44 - a történetkritikai kutatás fényében ma már nem minősíthetők valamiféle kora keresztény antijudaizmus tanúinak, az már aligha vitatható, hogy "az idézett újszövetségi szakaszoknak tömény zsidóellenes hatástörténete volt. Így például ismételten érvként hozták fel az Ószövetségnek az Újjal történő felváltása mellett, hogy Jeruzsálem lerombolása Kr. u. 70-ben nem volt egyéb, mint az "istengyilkosság" miatt kirótt büntetés és a krisztusi új kezdet jele. Ágostonnál az olvasható (De civitate Dei V, 18), hogy a bűnös zsidókat teljes joggal adták át a pogány szempontból erényes rómaiaknak, mivel a zsidók "nagy hiányosságuk folytán megölték és elvetették a valódi dicsőség és az örök ország adományozóját". (...) Nem mehetünk el szó nélkül az ilyen szövegek mellett, már csak azért sem, mert vég nélkül sorolhatnánk őket" - jegyzi meg Schubert. S egy nagyívű történeti áttekintést követően leszögezi: "Az antiszemitizmus általános kérdésfelvetésén belül a keresztény bűnrészesség tényének és mértékének a problémája sem hagyható figyelmen kívül: az tudniillik, hogy milyen keresztényszociális erők miféle érvekkel képviseltek zsidóellenes tendenciákat épp a XIX. század második felében kibontakozó rasszista antiszemitizmus idején."
A nagyobb összefüggést szem előtt tartva fel kell tennünk a kérdést: vajon a nem ritkán halálos kimenetelű keresztény zsidóüldözések mennyiben tekinthetők ama fejlemények nyitányának, amelyek legvégül, a nemzetiszocializmus korszakában, a Soához vezettek? Ezek az üldözések a keresztény középkorban sajnos nem kivételesek, hanem rendszeresek voltak. A zsidó áldozatok értelmezésében vértanúságuk lekiddús hasem, azaz Isten dicsőségére rendeltetett. Írásának végén a neves judaista az alábbi módon foglalja össze a választ a konferencián megvitatott kérdésekre: "Csupán annyit mondhatunk, hogy mai nézőpontunkból elhatároljuk magunkat tizenkilenc évszázad keresztény antijudaizmusától. Ha nem ezt tennénk vétkeznénk. De vajon jelenkori motivációs horizontunkat és tudásunkat számon kérhetjük-e azoktól a nemzedékektől, amelyek egészen más körülmények között éltek? E kérdés akarva-akaratlanul hitértelmezésünk középponti problémáját érinti. Korábban a másik ember megátalkodottnak és renitensnek, az ördög cimborájának számított, ha nem fogadta be hitünk üzenetét - ma, az ökumenizmus korszakában másként gondolkodunk erről. (...) "Mea culpa"-t azonban csak önmagunk - vagy legfeljebb saját nemzedékünk - miatt mondhatunk, azok helyett a nemzedékek helyett nem, amelyeknek a motivációs horizontja, a hitről alkotott fogalmukat is beleértve, egészen más volt."