Mielőtt rátérnék az 1944-es események tárgyalására, a Soá történetére, néhány mondatban szeretnék utalni arra a tényre, hogy 1944 tavaszáig, Magyarország német megszállásáig - annak ellenére, hogy az ún. zsidótörvények nehezítették életkörülményeiket, hogy fegyvertelen munkaszolgálatra kötelezték a katonaköteles férfiakat, hogy magyar katonákkal együtt több tízezren elpusztultak a keleti fronton, hogy több mint tizennyolcezer embert deportáltak, majd gyilkoltak meg Kamenyec-Podolszkijban 1941 nyarán - több százezer magyar zsidó helyzete viszonylag biztonságosnak mondható. A Kállay-kormány és maga Horthy Miklós kormányzó is egyértelműen elutasította a német követeléseket a magyarországi zsidókérdés német mintára történő "rendezésé"-ről.[1]
Mégis Magyarország német megszállását követően alig másfél héttel Veesenmayer, teljhatalmú birodalmi megbízott a német és magyar hatóságok zavartalan együttműködésének eredményéről beszámolva megjegyezte, hogy "az itteni viszonyokhoz mérten ez a fejlemény [ti. az első zsidórendeletek kiadása] szokatlanul gyorsnak mondható".[2]
A lakosság több helyen is először azt hitte, hogy csak átvonuló csapatokról van szó. Kaposváron például zsidó háziasszonyok még süteményekkel is kedveskedtek a német hatóságoknak. [3]
Közvetlen a német megszállást követően több csendőr-őrsparancsnokságról is olyan rutinjelentések érkeztek a közigazgatási vezetőkhöz, miszerint a német katonák izraelita családok házaiba törnek be és fosztogatnak.[4] Ezen ügyekben nyílt nyomozást nem folytattak ugyan, de a német katonai parancsnokságot értesítették, ahonnan azt a választ kapták, hogy "az ügy nem marad megtorlatlanul és szigorú parancs lett kiadva a német katonáknak, hogy mindenféle tárgy elvitelétől tartózkodjanak, mert aki az elvitt tárgyakat nem viszi vissza, ahonnan elvitte, az szigorúan meg lesz büntetve". Nem egy deportálásból Magyarországra visszatért üldözött úgy emlékezett vissza, hogy a német katonaság rendesen viselkedett a lakossággal, viszont annál durvább volt a Gestapo.
A német véderő fegyveres alakulataival egy időben Budapestre érkezett az RSHA (Reichssicherheitshauptamt - Birodalmi Biztonsági Főhivatal) IV. B/4 osztályának két képviselője, H. A. Krumey és Dieter von Wisliceny, majd néhány nap múlva maga Adolf Eichmann Obersturmbanführer, a IV. B/4 osztály vezetője is, hogy az Endlösungot (végső megoldást) végrehajtsák Magyarországon is. Sőt, a megszállás első napjaiban Kaltenbrunner, az RSHA főnöke is Budapesten járt és Sztójay Dömével, volt berlini nagykövettel, a miniszterelnöki szék várományosával megtárgyalta a magyarországi zsidókérdés radikális megoldásának részleteit.[5]
Ahhoz, hogy az Eichmann vezette mindössze 200-300 emberből álló kommandó végre tudja hajtani a "zsidótlanítási" akciót, feltétlen szüksége volt a magyar közigazgatási és rendőri, csendőri szervek támogatására, aktív közreműködésére. Eicmannak megelégedésére szolgált, hogy Horthy Baky László nyugállományú csendőrőrnagyot, nyilaskeresztes országgyűlési képviselőt, a németek bizalmi emberét kinevezte a rendőrséget és csendőrséget felügyelő belügyi államtitkárrá.[6] Még nagyobb megelégedéssel fogadta Endre László, Pest vármegye alispánjának államtitkári kinevezését, aki szintén hírhedt antiszemita volt. Endre László ügykörébe a közigazgatási osztályok valamint az úgynevezett lakásügyi osztály tartozott. Emellett május 13-án a belügyminiszter Endre hatáskörébe utalta a "zsidók kitelepítésével és táborokban elhelyezésével kapcsolatban felmerülő és más osztály ügyköréhez nem tartozó ügyeket is". Tehát az akcióhoz rendelkezésre álltak Magyarország tíz csendőrkerületének alakulatai (megközelítően húszezer fő) valamint 41 vármegyéjének, 3 közigazgatási kirendeltségének, 20 törvényhatósági jogú városának valamint Budapestnek a tisztviselői és a városok rendőrei.
1944. március 19-e után az a közigazgatási rendszer működött Magyarországon, amelyet az 1887-es alapokon állítottak helyre 1919 augusztusában. Bár a közigazgatás reformjára, különösen az 1918-19-es forradalmakat követően több kísérlet történt, valójában teljes átszervezésről nem volt szó. A közigazgatás rendezéséről szóló 1929. évi XXX. törvényen a kormány központosító és szakszerűsítő törekvése tükröződik, de alapvetően nem nyirbálta meg a helyi autonómia jogkörét.[7] Formálisan a vármegyék és a törvényhatósági jogú városok élén a belügyminiszter előterjesztésére a kormányzó által kinevezett főispán állt, akinek felügyeleti, ellenőrző jogköre minden helyi közigazgatási szervre kiterjedt. A mindennapi életben azonban a valódi irányítás a vármegyékben a törvényhatósági bizottságban választott alispán, járásokban a neki alárendelt főszolgabíró, a megyei városokban és törvényhatósági jogú városokban a szintén törvényhatósági bizottság által választott polgármester kezében volt. Az önkormányzati hatáskör fokozatos szűkítésének betetőzését az 1942. évi XXII. törvény jelentette, amely a korábban választás útján betöltendő tisztviselői állások betöltését a belügyminiszterre bízta.[8] Sőt, a 8. § értelmében - bár a fenti állásokra "rendszerint országos pályázatot kell hirdetni" - a "pályázat hirdetését mellőzni lehet, ha azt az állás betöltésére jogosult hatóság a közszolgálat érdekében szükségesnek nem tartja, vagy ha a közszolgálati érdek az állás sürgős betöltését kívánja". 1944. március 19-e után a tömeges köztisztviselői leváltások, illetve áthelyezések e törvényre hivatkozással történtek. A helyi közigazgatás vezetői városokban a rendőrségre, községekben és falvakban a csendőrségre támaszkodtak. A csendőrség szervezeti felépítése nem a vármegyei beosztáshoz igazodott, hanem a honvédség felépítését, illetve az országos honvédkerületi beosztást követte.
Eltérően a rendőrségtől, amely a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozott, a csendőrség a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium kettős irányítása alatt állt. A csendőrség katonai szervezetű közbiztonsági testületként működött. A legénységi és tiszti állomány egyaránt erőteljes militarista kiképzésben részesült, melybe beletartozott a feltétlen kormányzóhűség hangsúlyozása is. A csendőrség mint közbiztonsági szerv a belügyminiszternek volt alárendelve, ugyanakkor a csendőrség legmagasabb katonai parancsnoka a csendőrség felügyelője, 1942 novemberétől Faragho Gábor altábornagy volt, aki a kiképzés irányítása mellett a katonai rendet és fegyelmet biztosította.
A német megszállást követően három napba tellett, míg Veesenmayer, Horthy és a jobboldali pártok vezetői megállapodtak az új kormány összetételében. A Sztójay-kormányban a kormánypárt németbarát tagjai mellett a Magyar Megújulás Pártja is képviselve volt. A miniszterelnök Kaltenbrunnerrel, az RSHA főnökével folytatott megbeszélésre hivatkozva tájékoztatta az első minisztertanácsot március 22-én a zsidókérdés tekintetében megoldandó problémákról. A második minisztertanács (1944. március 29.) már sorozatban tárgyalta az ún. zsidórendeleteket.[9] Bár az igazságügyminiszter megjegyezte, hogy a kormányrendeletekhez Horthy előzetes hozzájárulása szükséges, Sztójay rögtön megnyugtatta, hogy "a Kormányzó Úr Őfőméltósága az összes zsidórendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az Ő vezetése alatt álló kormánynak, és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni".
A minisztertanács által megtárgyalt rendeletek, melyek a zsidónak minősített magyar állampolgárokat megfosztották vagyonuktól, legelemibb jogaiktól és létfeltételeiktől, a törvényesség látszatát az 1939. évi II. törvény - a honvédelmi törvény - 141. §-ára hivatkozással kívánták megteremteni, mely "háború idején vagy az országot fenyegető háborús veszély esetén" kivételes hatalommal ruházta fel a kormányt.[10] Így a kormány rendeleteit a helyi közigazgatási és közbiztonsági szervek többsége törvényesként fogadta el. Sőt, a bizalmas (res.) jelzésű, nyilvánosságra nem hozott rendeleteket is, melyek nélkülöztek bármilyen törvényre való hivatkozást (mint pl. zsidók összeírása, a kárpátaljai, észak-erdélyi, délvidéki akciókhoz kapcsolódó gyűjtőtábor-rendelet) zökkenőmentesen végrehajtották a helyi apparátusok szakemberei.[11]
A helyi közigazgatás számára a kontinuitás látszata fennmaradt, hiszen Horthy kormányzó helyén maradt, sőt, aláírása ott volt a miniszteri és államtitkári felmentéseken és kinevezéseken, és hivatalosan a parlamentet sem oszlatta föl. Horthy tehát aktív szerepet vállalt az új kormány létrehozásában, a közigazgatás átalakításában akkor, amikor a Gestapo parlamenti képviselőket tartóztatott le és deportált az országból - köztük a volt belügyminisztert, Keresztes-Fischer Ferencet - és tartott fogságban hónapokig.
Mégis Veesenmayer április 14-én Sztójaytól nyomatékosan követelte a fő- és alispánok leváltását.[12] Szűk egy hónap alatt kettő kivételével valamennyi főispánt lecserélte Horthy Jaross Andor belügyminiszter javaslatára.[13] A főispáni helyek többségét, mivel Jaross Andor javaslatára történtek a kinevezések, az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja tagjaival töltötték be. Elsődleges szempont a politikai megbízhatóság volt. Példa erre a szegedi főispán esete. Igaz ugyan, hogy Tukats Sándor leváltásáig minden zsidó vonatkozású rendeletet habozás nélkül végrehajtott, többek között az ún. gettó-rendelet megjelenésekor, már a következő napon, április 29-én, szombaton fölszólította a szegedi polgármestert, hogy a szükséges intézkedéseket azonnal tegye meg.[14] Mégis, a Magyar Élet Pártjának tagjaként megbízhatatlannak minősült. Helyére Magyary-Kossa Aladárt nevezték ki, aki nem volt ugyan szegedi lakos, de mint a Magyar Megújulás Pártja emberét Jaross bizalmával tüntette ki. (Megjegyzendő, hogy szeptemberben - bizonyosan hatalmi harcok eredményeként - ismét Tukats Sándor lett Szeged főispánja).
Veesenmayer május 10-én elégedetten jelentette a birodalmi külügyminiszternek, hogy "a magyar vidéki közigazgatás tisztogatása kielégítően halad".[15] Az iratok tanúsága szerint a "tisztogatás" a főispánok mellett a járások élén álló főszolgabírókra kiterjedt ugyan, de a vármegyék tényleges irányítását ellátó alispánokat, illetve városokban a polgármestereket alig érintette június végéig, a deportálások befejezéséig. A német megszállást követően elvétve akadt olyan közigazgatási vezető, mint Pálfy József, Szeged város polgármestere, aki lemondott posztjáról, pontosabban május 31-i hivatalos nyugdíjazásáig visszavonult a közélettől.[16] Igaz, Tóth Béla helyettes polgármester március 22-én, Pálfy nyugdíjazási kérelmének beadását követően azonnal átvette a város ügyeit, s a zsidó vonatkozású rendeleteket szigorúan végrehajtotta. Sőt nemegyszer az országos érvényű rendeleteken túlmenő intézkedéseket foganatosított. Így például június 10-én a két belügyi államtitkár szegedi látogatása napján, s talán éppen az ő érkezésükkel összefüggésben Tóth Béla telefonon utasította a szegedi Központi Gáz- és Villamossági Rt. vezetőségét, hogy az ún. törzsgettó területén az áram- és gázszolgáltatást, beleértve a közvilágítást is azonnal szüntessék meg.[17]
Az alispáni, polgármesteri leváltásokra valószínűleg azért nem került sor, mert a helyi vezetők többsége, még az emberségesebb része is, már az első hetekben bizonyította, hogy törvényesnek ismeri el az új kormányt és a zsidónak minősített állampolgárok jogait korlátozó rendeleteket.
A helyi közigazgatásban a járások élén álló főszolgabírák legalább olyan fontos szerepet töltöttek be, mint városokban a polgármesterek. Sőt, kapcsolatuk a néhány ezer fős községekben talán közvetlenebb volt a helyi lakossággal, mint a tízezres nagyságrendű városok élén álló polgármestereké. Éppen ezért, ha Jarossék gyorsan és zökkenőmentesen végre akarták hajtani az ország zsidótlanítását, megbízható főszolgabírákra volt szükségük. Ugyanakkor szem előtt kellett tartani azt is, hogy a közigazgatási törvények értelmében megfelelő képzettséggel rendelkező szakemberekkel kellett betölteni azt a posztot. A belügyminiszter - valljuk be, rendkívül leleményesen - egyeztette össze a két szempontot. Ha végiglapozzuk a korabeli hivatalos lap, a Budapesti Közlöny 1944. évi tavaszi, nyár eleji számait, azt látjuk, hogy Jaross Andor minden esetben az 1942. évi XXII. törvényre hivatkozva úgymond a "közszolgálat érdekében" nevezte ki az új főszolgabírákat. De ezek a kinevezések nem szolgabírák vagy aljegyzők előléptetései voltak, hanem áthelyezések. Az elv valószínűleg az volt, hogy lehetőleg minél távolabbi járásból érkezzenek a szakemberek, s így az előzetesen kiépített helyi, baráti kapcsolatok ne éljenek tovább, ne legyen érdekük késleltetni a diszkriminációs rendeletek végrehajtását, ne tudjanak segíteni esetleges barátaikon. Ezt a feltevést támasztja alá, hogy a főszolgabírákhoz hasonlóan, alsóbb szinteken, így szolgabírák, aljegyzők, mérnökök esetében is ugyanez az elv érvényesült. Nem példa nélküli Sopronból Kiskunfélegyházára, Esztergomból Csongrádra, vagy Zomborból Miskolcra történő áthelyezés. Hangsúlyozom: áthelyezésekről és nem előléptetésekről van szó. Ugyanakkor meglepő, hogy miközben egyes vármegyék területén szinte az összes főszolgabírót lecserélték, máshol egyetlen áthelyezés sem történt. Mindenesetre elmondható, hogy a belügyminisztérium alá tartozó helyi közigazgatási vezetők beváltották a hozzájuk fűzött reményeket.
Az egyik polgármester (Bécsy Bertalan, Makó) büszkén hangsúlyozta 1944 júliusában a helyi napilap vezércikkében, hogy "azok a férfiak, akik a vármegye (Csanád-Arad-Torontál k.e.e. vármegyék) és a város közéletének ormán állunk, évtizedek óta a nemzeti irányú jobboldali eszme, az eredeti tisztaságú szegedi gondolat hűséges szolgái vagyunk", így nem véletlen, hogy a "politikai változás ellenére itt mindenki a helyén maradt".[18]
A tíz csendőrkerület egyikének élén sem történt változás. Kétségtelen, a csendőrkerületek parancsnokai nem egyforma lelkesedéssel hajtották végre a zsidóellenes utasításokat. A X. (marosvásárhelyi) csendőrkerület parancsnoka, Papp János - mondhatjuk szerencséjére - mentesült a "gettózás" végrehajtása alól, mert ukrán menekültek vonultak át területén ekkor.[19] Így a IX. (kolozsvári) csendőrkerület vezetőjét, Paksi-Kis Tibort bízták meg egész Észak-Erdély területén a zsidóság összeszedésének ellenőrzésével.[20] Az V. (szegedi) csendőrkerület parancsnoka, Liptay László, bár többször tett németellenes kijelentést, háború utáni népbírósági perében több tanú vallomása szerint "sajnálattal viseltetett az akkor üldözött zsidóság sorsán", mégis a helyén maradt.[21] A IV. (pécsi) csendőrkerület parancsnoka, Hajnácskőy László viszont maga tett javaslatot a belügyminiszternek a déli "határsáv soron kívüli zsidótlanítására".[22] Ugyanő három csendőrtiszt leváltását, illetve áthelyezését javasolta, "mert nem lehet azzal számolni, hogy a zsidók ellen hozott rendszabályokat a csendőrtiszttől most megkövetelt odaadással és kezdeményező lelkesedéssel hajtják végre". A második világháború után tucatjával emlékeztek vissza az üldözöttek csendőrök kegyetlenkedéseire. Ezek közül a legszélsőségesebbek egyike, hogy a deportálást megelőző napokban a zsidó nőket levetkőztették és bábák, orvosok által testi motozásnak (per inspectionem vaginae) vetették alá, nem egyszer férfiak jelenlétében, értéktárgyak után kutatva.[23] Sőt, több helyen maguk a csendőrök végezték ezt a motozást. Ugyanakkor elvétve olvashatunk gettóba élelmiszert és leveleket csempésző csendőrről (pl. a kaposvári gettóban),[24] vagy olyan csendőrtisztről (pl. a nyírjespusztai gyűjtőtábor parancsnoka), aki tett a kegyetlen bánásmód ellen.[25]
A rendőrkapitányságok is rendszeresen szigorú ún. "sárgacsillag razziát" tartottak. Nem volt egyedül álló eset, hogy négy gyermekes anyát rendőrhatósági őrizet alá helyeztek és ezer pengő pénzbüntetésre ítéltek, mert a csillagot nem az előírt módon viselte, mert az eső miatt kendővel takarta le fejét, és a kendő lecsüngő része eltakarta a csillagot.[26]
Igaz ugyan, hogy a balassagyarmati kórházigazgató úgy rendelkezett, hogy a kórházban nem szükséges a zsidó orvosoknak fehér köpenyükön a csillagot viselni, ezt azonban az alispán megmásította és elrendelte, hogy még a műtőben is kötelező a sárga csillag viselése.[27]
Az ún. gettó-rendelet 1944. április 28-án (pénteken) jelent meg.[28] Az általam vizsgált területeken a helyi vezetők mindenhol megtették az első lépéseket április 29-e és május 5-e között a zsidók lakhelyének kijelölése ügyében. Igaz ugyan, hogy a rendelet feltételes módot használ - "a törvényhatóság első tisztviselője akként rendelkezhetik" -, mégsem volt senki számára kétséges, hogy a szöveg felszólításként értelmezendő. A kisebb településeken, megyei városokban zökkenőmentesen létrehozták a gettókat május végéig. Sőt volt, ahol határidő előtt öt nappal teljesítették a községi vezetők az alispáni utasítást. A törvényhatósági jogú városokban az elkülönítés megszervezése bonyolultabb feladat volt. Majd mindegyik városban a polgármesterek külön vezetőt jelöltek ki a zsidó ügyek intézésére. A kecskeméti polgármester összegyűjtött több gettóhatározatot is, hogy azokból tájékozódva kiadhassa saját hirdetményét.[29] Szegeden a régi és új főispán egyaránt értekezletet hívott össze, hogy megtárgyalják, a város mely pontja lenne legalkalmasabb gettó céljára. Mindkét városban úgy döntöttek, hogy "kényelmi szempontok" nem vehetők figyelembe. A kecskeméti gettóhatározat 2 négyzetmétert engedélyezett fejenként,[30] a szegedi eredetileg 6 négyzetméterben határozta meg az egy főre eső férőhelyet,[31] ami később 2,2 négyzetméterre szűkült.[32] Kecskeméten, ellentétben a szegedi zárt gettóval, a város négy pontján jelöltek ki lakhelyet a zsidók számára.[33] A többséget a város határában lévő temető két szélénél található barakkokban kívánták elhelyezni. Amikor ez a terv meghiúsult, a vasúti pályaudvar melletti rézgálicgyár raktárait találták megfelelőnek a város vezetői. A kecskeméti zsidó tanács elnöke kétségbeesetten írta, hogy "tömegek elhelyezése a Rézgálicgyár raktáraiban katasztrofális... [A]z egyik helyiség egy kis ajtóval, ki nem nyitható ablakkal bíró hodály, szórt homokos, egér- és patkánylyukaktól felszántott talajon, a tisztálkodás minden lehetősége nélkül".[34]
Ugyanakkor Baján Bernhart polgármester a város zsidó lakói számára kijelölt ugyan házakat, de nem állított fel zárt gettót, és a keresztény lakosságot sem kötelezte kiköltözésre.[35] Újpesten sem volt zárt gettó, hanem szétszórtan, csillagos házakban laktak a zsidónak minősített állampolgárok.[36] Hódmezővásárhelyen Beretzk polgármester helyettes csak május 31-én hívott össze gettóértekezletet, ahol nem született döntés az ügyben.[37] Mindvégig - úgymond - a fővárosi tanácsadókra vártak, és nem hoztak létre gettót. Amint a május 31-ei gettóértekezleten mondta a polgármester, a kérdés megoldása során "senkivel szemben erőszak alkalmazására nem gondoltunk". Beretzk saját hatáskörén belül az utolsó pillanatig húzta az időt. Június 15-én azonban egy ötven fős csendőregységet vezényeltek Hódmezővásárhelyre a zsidók összeterelésére és a szegedi gyűjtőtáborba szállítására, majd deportálására.[38]
Mialatt folyt a gyűjtőtáborok szervezése, majd az emberekkel zsúfolt marhavagonok indítása Auschwitz felé, a minisztertanácsi üléseken több alkalommal is felszólalt Jungerth-Arnóthy Mihály, a külügyminiszter állandó helyettese, és tájékoztatta a kormány tagjait arról, hogy túl azon, hogy "kíméletlen és emberiesség szempontjából kifogásolható formák között történt sok esetben a magyarországi zsidók deportálása", olyan híreket közöltek a külföldi lapok, hogy "Lengyelországban a zsidókat elgázosítják, majd elégetik".[39] Endre László belügyi államtitkár ezekre a panaszokra többek között azt mondta, hogy "[á]ltalában a gettók hangulata és rendje nyugodt és kielégítő volt. Öngyilkosság alig fordult elő, ez is inkább már az elszállítás előtt lévő táborokban történt."[40] A zsidókérdést illetően Jaross belügyminiszter véleménye is egyértelmű volt. "Hogy a zsidók hová mennek, minket végeredményben nem érdekel. Az ország érdeke, hogy a zsidók gyorsan legyenek eltávolíthatók."[41] E hozzászólás szellemében a rendeletek, utasítások továbbra is egymás után érkeztek a helyi közigazgatás vezetőihez.
1944. május 14-e és július 9-e között, szűk két hónap alatt összesen 147 vonattal 434 351 főt deportáltak az országból.[42]
A lakosság reagálása meglehetősen vegyesnek mondható. Voltak, akikben megvolt a jóindulat, és próbáltak segíteni a zsidónak minősített magyar állampolgárokon. Dunaszerdahelyen élelmet vittek a gettóba,[43] Balassagyarmaton egyes családok mellett tüntettek.[44] Viszont a zsinagógák hasznosításáról szóló rendelet, a hivatalokba tömegesen érkező lakás- üzlethelyiség-igénylések, egyéb ingóságok iránti kérelmek arra engednek következtetni, hogy az elszállítottak visszatérését sokan nem tartották valószínűnek.[45]
Horthy Miklós kormányzó csak 1944. július 6-án állította le a deportálásokat [46] a nemzetközi - elsősorban Gusztáv svéd király, Roosevelt amerikai elnök, XII. Piusz pápa részéről történt - tiltakozás hatására.[47] Döntésében szerepet játszott a szövetséges antifasiszta erők normandiai partraszállásának és a Vörös Hadsereg nyári offenzívájának sikere, valamint talán attól is félt, ha a fővárosból is deportálják a zsidókat, Budapestet szőnyegbombázni fogják az antifasiszta légierők gépei. Ennek ellenére a vidéki gyűjtőtáborok kiürítését július 9-ig befejezték a német és magyar hatóságok.
Az eddig feltárt dokumentumok azt bizonyítják, hogy a magyar hatóságok többsége is, hasonlóan a német vagy holland hivatalnokokhoz [48] részben megvárva az országos érvényű rendeleteket, részben azokat megelőzve öntevékenyen, rugalmasan, nem egyszer lelkesen oldotta meg a "zsidókérdést". A hivatalosan kiadott rendeletek mellett telefonon, értekezleteken kiadott szóbeli utasításokat, melyek még a törvényesség látszatát is nélkülözték, azonnal végrehajtották. Ahogyan például 1944. május 13-án Tóth Béla Szeged helyettes polgármestere nyilatkozta: "A zsidók ügyében nem a rendeletek betűin rágódunk, hanem azoknak szellemét, célját nézzük és ehhez igazodik a végrehajtás módja".[49]
Csak elvétve akadt olyan közigazgatási vezető, mint Beretzk Pál, Hódmezővásárhely polgármester helyettese, aki a rendeletek adta lehetőségeken belül próbált és mert enyhíteni a zsidóság helyzetén. Tevékenysége azt bizonyítja, hogy volt lehetőség emberséges gesztusokra, s ha szűk keretek között is, arra, hogy a "zsidókérdés" megoldásának ütemét lassítsák.
Jegyzetek
[1] A korszak részletes elemzését lásd például R. L. BRAHAM, A népirtás politikája.
A Holocaust Magyarországon. 1-2. kötet. Belvárosi, Budapest, 1997; R. L.
BRAHAM - A. PÓK (eds.), The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later Columbia
University Press, New York, 1997. [vissza]
[2] RÁNKI György - PAMLÉNYI Ervin - TILKOVSZKY Loránt - JUHÁSZ Gyula (szerk.),
A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról
1933-1944. Kossuth, Budapest, 1968., 807. [vissza]
[3] Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár (MZSML), Deportáltakat Gondozó Országos
Bizottság (DEGOB), 3543. jegyzőkönyv [vissza]
[4] Bács-Kiskun Megyei Levéltár (BKML), kalocsai járás főszolgabírájának iratai,
2029/1944, 2140/1944. [vissza]
[5] Kaltenbrunner magyarországi látogatásáról lásd például KARSAI László és
MOLNÁR Judit (szerk.), Az Endre-Baky-Jaross per. 179-180., 196-197.[vissza]
[6] Baky László és Endre László kinevezéséről lásd Magyarország Tiszti cím-
és névtára, 1944. Pótfüzet. Magyar Királyi Állami Nyomda, Budapest, 1944,
17. [vissza]
[7] Az 1929, XXX. tv. szövegét közli Magyar Törvénytár 1929. Franklin,
Budapest, 1930., 333-407. [vissza]
[8] Az 1942, XXII. tv. szövegét közli Magyar Törvénytár 1942. Franklin,
Budapest, 1943., 171-177. [vissza]
[9] Magyar Országos Levéltár (MOL), Minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1944. március
29. [vissza]
[10] Az 1939, II. tv. szövegét közli Magyar Törvénytár 1939. Franklin,
Budapest, 1940., 6-128. [vissza]
[11] A rendeletek szövegét közli KARSAI-MOLNÁR, i. m. 608., illetve BENOSCHOFSKY
Ilona - KARSAI Elek (szerk.), Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi
zsidóüldözés történetéhez. (1. kötet - 1944 március 19 - 1944 május 15.
A német megszállástól a deportálás megkezdéséig.) Magyar Izraeliták Országos
Képviselete, Budapest, 1958., 124-127. [vissza]
[12] RÁNKI et al., i. m. 824. [vissza]
[13] Uo. 837., 845. [vissza]
[14] Csongrád Megyei Levéltár (CSML), szegedi főispáni iratok, 386/1944. [vissza]
[15] RÁNKI et al., i. m. 845. [vissza]
[16] CSML, szegedi polgármesteri iratok, 22/1944. bizalmas [vissza]
[17] Uo. szegedi polgármesteri iratok, 9090/1944. [vissza]
[18] Makói Újság, 1944. július 2., 1-2. [vissza]
[19] Történeti Hivatal (TH), V-140.906/2, V-142.803/1. [vissza]
[20] Uo. V-140.906/1. [vissza]
[21]
Budapest Főváros Levéltára, Nb. 725/1946. [vissza]
[22] TH, V-146.147. [vissza]
[23] Esztergomi Prímási Levéltár, Serédi Jusztinián iratai S 12/a III. dosszié,
MZSML, DEGOB, 3524, jegyzőkönyv, MOL, Nb. 1113/1945/32. [vissza]
[24] MZSML, DEGOB, 3543. jegyzőkönyv [vissza]
[25] Uo. 3550. jegyzőkönyv [vissza]
[26] BKML, kalocsai járás főszolgabírájának iratai, 2277/1944. [vissza]
[27] MZSML, DEGOB, 3551. jegyzőkönyv [vissza]
[28] A rendelet szövegét közli BENOSCHOFSKY-KARSAI, i. m. 244-250. [vissza]
[29] BKML, Zsidók 1944., külön kezelt iratok. [vissza]
[30] Uo. [vissza]
[31] CSML, szegedi főispáni iratok, 847/1944. [vissza]
[32] Uo. szegedi polgármesteri iratok, 7776/1944. [vissza]
[33] Lásd 29. jegyzet. [vissza]
[34] Uo. [vissza]
[35] BKML, bajai polgármester iratai, 53/1944 bizalmas [vissza]
[36] BZSML, DEGOB, 3588. jegyzőkönyv [vissza]
[37] CSML-Hódmezővásárhely, hódmezővásárhelyi polgármester iratai, 8804/1944.
[vissza]
[38] Uo. 11.856/1944, 12.690/1944. [vissza]
[39] MOL, minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1944. június 21. [vissza]
[40] Endre jelentésének teljes szövegét közli KARSAI-MOLNÁR, i. m. 492-496.
[vissza]
[41] MOL, minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1944. június 24. [vissza]
[42] Ferenczy László csendőr alezredes, a csendőrség összekötő tisztje a német
biztonsági rendőrségnél 1944. július 9-ei jelentése a Belügyminisztériumba.
Ferenczy valamennyi jelentését közli KARSAI-MOLNÁR, i. m. 497-522. [vissza]
[43] MZSML, DEGOB, 3532. jegyzőkönyv [vissza]
[44] MZSML, DEGOB, 3550. jegyzőkönyv [vissza]
[45] Részletesebben lásd MOLNÁR Judit, Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi)
csendőrkerületben. Cserépfalvi., Budapest, 1995., 175-177. [vissza]
[46] RÁNKI et al., i. m. 873. [vissza]
[47] KARSAI Elek (szerk.), Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi
zsidóüldözés történetéhez. 3. kötet 1944 május 26-1944 október 15. A
budapesti zsidóság deportálásnak fölfüggesztése. Magyar Izraeliták Országos
Képviselete, Budapest, 1967., 58-60, 70-74, 92-97. [vissza]
[48]
Lásd például Raul HILBERG, The Bureaucracy of Annihilation. in François Furet
(ed.), Unanswered Questions. Nazi Germany and the Genocide of the Jews.
Schocen Books, New York, 1989., 119-133. [vissza]
[49] (Vásárhelyi) Népújság 1944. május 13., 5. [vissza]