A múlt nyáron egyik olvasmányom báró Eötvös József 1840-ben írt, a Budapesti Szemle hasábjain megjelent, A zsidók emancipációja című tanulmánya volt.[1] Ebben Eötvös egy sereg, az akkori közvéleményben elterjedt, a zsidókkal kapcsolatos előítéletet leplez le, tudományosan megvizsgálja és megcáfolja azokat. Mély humanizmustól áthatott írása nagyon megragadott, de meg is döbbentett, hogy az akkori előítéletek (a zsidók romlottsága, fukarsága, pénzéhessége, a nemzettől idegen volta, vallásuk összeegyeztethetetlensége a kereszténységgel stb.) - talán egy kicsit más színnel és más szavakkal kifejezve - ma is megtalálhatók a magyar közvéleményben.
Az előítéleteknek - eltérően a korrigálható előzetes ítéletektől - fő jellegzetességük, hogy alig befolyásolhatók, irracionálisak, emocionálisan színezettek, és amelyeket személyekről, csoportokról, vallási közösségekről, ideológiákról, de a tudomány és művészet megnyilvánulásairól is, valódi megalapozás nélkül általános érvényűnek és igaznak tartanak. A szociális tudományokban sztereotípiákról beszélünk. Ezek leegyszerűsített, általánosított sematikus redukciói tapasztalatoknak, véleményeknek vagy elképzeléseknek önmagunkról (autostereotyp) vagy másokról (heterostereotyp), gyakran nem megalapozott, merev és érzelmileg telített előítéletek. Ugyanakkor előfeltételei a kisebbségek diszkriminációjának, ellenségképek keletkezésének, az idegengyűlöletnek és az antiszemitizmusnak.
Mi a funkciója az előítéleteknek, létrejöttüknek mi a "haszna"? Ennek a témakörnek óriási irodalma van, itt csak néhány, főleg pszichoanalitikus szempontot szeretnék megemlíteni, amelyek talán részben választ adnak a kérdésekre.
Az előítéletekre általában két alapfeladat hárul: felmentés és tájékozódás.[2] A felmentésnek óriási szerepe van a lelki háztartásban. Az idegen, az ismeretlen félelmet kelt. Már a 7-8 hónapos csecsemőnél jelentkezik az idegentől való félelem, a xenofóbia, az idegen kerülésének igénye. Saját lelki életünk jelentős része is ismeretlen, idegen: tudattalan-tudatos személyiségünk, önideálunk számára elfogadhatatlan és ezért elfojtott. Freud szerint a racionalizálás elhárító mechanizmusa játszik itt nagy szerepet: értelmes magyarázatokat keresünk elgondolásainkhoz vagy cselekedeteinkhez, amelyek a valóságban ösztönös igényeinkből indulnak ki (düh, irigység, gyűlölet stb.). Ezeket a tudatunk számára nem elfogadható ösztönigényeket, indulatokat vetítjük ki, projiciáljuk a másik emberre vagy csoportra, "bűnbakot" keresve és találva. Az indulatok ilyen elhárítása csökkenti félelmünket. A félelem mellett talán még jelentősebb tényező a tudattalan vagy alig tudatos bűnérzés az említett ösztönigények és indulatok miatt. Minél nagyobb a belső nyomás a félelmek és bűnérzések részéről, annál inkább keresünk magunknak "bűnbakot", akire kivetíthetjük lelkünk saját elfogadhatatlan részeit, amelyeket a másikban elítélhetünk, ellenük harcolhatunk. Erich Neumann - C. G. Jung talán legtehetségesebb tanítványa - Mélypszichológia és új etika című, 1948-ban írt, de ma is aktuális könyvében [3] kultúránk legnagyobb és legveszedelmesebb nehézségének írja le a jó és rossz közötti hasítás jelenségét. Keresztények és zsidók is azt hiszik, hogy ők tudják, mi a jó és azt igyekeznek követni, de közben elnyomják, letagadják, nem akarják észrevenni a rosszat, a sötétet - a jungi "árnyékot" - önmagukban és így azt kivetítik a másikra, aki ezáltal a gonosz, a sötét, a tisztátalan, az elítélendő hordozójává válik. A történelem, a monoteista vallások története is tele van projekciókkal, amelyek szociális, politikai, gazdasági bizonytalanságok idején különösen felerősödnek és erőszakos méreteket öltenek, pogromokig, a Soáig vezetnek. Neumann a rossz önmagunkban való elfogadását javasolja, mint az új etika alapját, mert csak így tudjuk a rosszat önmagunkban ellenőrizni, enyhíteni és mások iránt toleránsak lenni.
Az előítéletekkel leírt folyamatok elősegítik a tájékozódást is a világban. Különösen a csoportokhoz való hozzátartozás érzése, azok értékrendszere ad biztonságot, orientációs lehetőséget az egyén számára és erősíti az identitás, azonosság érzését is. Tudjuk, hogy a saját csoport (in-group), mint a család, vallási, etnikai közösség stb. annál egységesebb, annál inkább biztonságot nyújtó, minél inkább elhatárolja magát az idegen csoporttól (out-group), minél inkább kivetíti a csoporton belül felmerülő konfliktusokat, feszültségeket egy másik csoportra, amelyikben megtalálja a konfliktusok okait, a bűnbakot, amelyik ellen küzdeni tud, amelyiket üldöz, mert az az érzése, hogy a másik csoport üldözi az ő csoportját. Különösen alkalmasak a bűnbak szerepre azok a nagyobb hatalmi potenciál híján lévő kisebbségek, amelyek jól megkülönböztethetőek a bőrszínük, idegennek megélt szokásaik, vallásuk vagy egyéb jellegzetességeik alapján, ahol sokszor éppen egy kis különbözőség oldja ki a projekció mechanizmusát.
Vannak egyének, akik különösen hajlamosak előítéletekre. Erről még beszélni fogunk az előítéletek keletkezése témájánál. Adorno és mások a II. világháború után, a náci rémtettek hátterének kutatása során leírták az "autoritér személyiség" kórképét.[4] Az ilyen személyiségek általában szigorúan nevelt, gyenge énnel, de szigorú felettes-énnel rendelkező emberek, akik konfliktusaikat kivetítik és agressziójukat másokon reagálják le. Vannak köztük tehetséges, karizmatikus egyéniségek is, akik az elbizonytalanodás zavaros időszakaiban "vezér" szerepeket vesznek át, illetve csoportjuk rájuk vetített kívánságainak szóvivői lesznek. A csoport azonosítja magát ezekkel a vezéregyéniségekkel, átveszi ideológiájukat és megerősíti őket "elhivatottságukban". A vallási vagy nemzeti csoportokban általában nagy az önidealizálás igénye, de minél inkább idealizáljuk önmagunkat, saját csoportunkat, vezérünket, annál inkább elhatároljuk magunkat a másiktól, annál inkább pillantjuk meg a szálkát a másik szemében, míg a saját szemünkben a gerendát nem vesszük észre. Az önidealizálásra, önfelértékelésre a másik leértékelésével összekötve gyönyörű példa található Lukács evangéliumában (18,10-14): Jézus példabeszéde a farizeusról és a vámosról. Míg a farizeus hálálkodik az Istennek, hogy ő nem olyan aljas, rossz, mint a vámos, mert mindenben megtartja a törvényt, addig a vámos bűnbánóan könyörög irgalomért. Egy másik példa arra, hogy mennyire képesek vagyunk "vezérekre", autoritásokra hallgatni, kritika nélkül azonosulni az általuk képviselt nézetekkel, ellenségképekkel, projekciókkal Lore Walb német rádiószerkesztő most megjelent könyve: Én az öreg - én a fiatal [5]. Az idős hölgy elolvassa 40 év után 1933 és 1945 között írt naplóját és megdöbben vakságán, hogy mennyire hitt a "Führer"-ben és a németek igazságában, nem észrevéve, hogy mi történik körülötte, milyen apokaliptikus szörnyűségek indulnak ki az idealizált személyekből és ideológiából. Válságba kerül és pszichoanalitikus segítséget vesz igénybe, hogy stabilizálni tudja megrendült azonosságát.
Hogy ezek a folyamatok potenciálisan bármikor megismétlődhetnek, hogy milyen nehéz a Soá borzalmaiból építő konzekvenciákat levonni, arra számos példa van korunkban is, gondoljunk csak Boszniára, Koszovóra, a kelet-európai újraéledt nacionalizmusok értelmesen nem magyarázható irracionális megnyilvánulásaira. Mint lassan ötven évvel ezelőtt, úgy ma is pszichotikus méreteket ölt a valóság félreismerése, félreértelmezése, az elbizonytalanított tömegek manipulációja, paranoid hangulatok és reakciók eszkalációja: üldözök, mert üldözve érzem magam. Egyébként a nacionalizmus és az antiszemitizmus közös gyökereire több szerző mellett a vatikáni emlékirat is utal.
A kritikátlan tekintélytisztelet, a tekintélyektől való túlzott függőség nagyon mélyen gyökeredzik az emberek többségében, hiszen - legalábbis az idősebb generációt - a család, az egyház, az iskola erre nevelte. Tudjuk, hogy a katolikus egyház hierarchikus felépítése napjainkban milyen akadálya a szükséges reformoknak. Hogy a tekintélyre alapozott kritikátlan hit mekkora manipulatív hatalom, azt a hatvanas évek elején végrehajtott Milgram-kísérlet is bizonyítja. Az amerikai szociálpszichológus kísérleti alanyait arra szólította fel, hogy mint "tanítók" más személyek tanulási folyamatát azzal támogassák, hogy hamis válaszok esetén növekvő erősségű (a készülék-atrappén életveszélyesnek is feltüntetett) elektromos ütésekkel "büntessék" a "tanulókat". Ezek fájdalomkiáltásokat tettetek, de a "tanítók" nem tudták, hogy ez pusztán szimuláció. A kísérletvezető utasítására a kísérleti alanyok kétharmad része az életveszélyesnek megjelölt legerősebb "áramütést" is előidézte! Magatartás-kutatók feltételezik, hogy ez a vak engedelmességre való készség legalábbis részben a fajtörténet folyamán elsajátított magatartás-diszpozíciónak felel meg.
A legtöbb szerző, így a vatikáni nyilatkozat is, megkülönbözteti a modern, rasszista alapokra építő antiszemitizmust az antijudaizmustól, amely a keresztény-zsidó ellentétek és előítéletek produktuma.
Hermann Beland 1992-es tanulmányában [6] nyolc alapvető, az antiszemitizmus pszichoanalitikus elméleteket kifejtő írást [7] mutat be. Grunberger mellett egy olyan magyar pszichoanalitikus klasszikust is említhetünk, aki foglalkozott az antiszemitizmus kérdésével: Hermann Imre első idevonatkozó írása 1943-ban jelent meg! [8] Itt röviden néhány kiragadott pszichoanalitikus elméleti meggondolást szeretnék ismertetni a témával, elsősorban a keresztény antijudaizmussal kapcsolatban, ha az antijudaizmust és az antiszemitizmust nem is választhatjuk egészen szét.
Freud véleménye szerint a zsidók elleni vád - ti. hogy meggyilkolták istenünket - az ödipális helyzetből adódó apagyilkos indulatok áttolása és projekciója a zsidókra. További motívumok: a testvérek közötti rivalizálás - a zsidók isten kiválasztott népe - és az irigység. A zsidók és keresztények kapcsolata a történelem folyamán erősen ambivalens: az anya és fiú (keresztény) vallása leváltani, helyettesíteni akarja az atyaistenbe vetett (zsidó) hitet.[9]
Loewenstein arra a meglepő következtetésre jut, hogy az antijudaizmus mögött rejtett antikrisztianizmus (tudatalatti lázadás Krisztus ellen) húzódik meg. Utal a felettes-én problematikájára. "Az antijudaizmus ezek szerint gyakran egy rejtett antikrisztianizmus, lázadás a keresztény felettes-én hatalma és a keresztény morál ellen. Így a zsidógyűlölet alapja tulajdonképpen egy eltolódás és átvetítés, amely mögött egy tudattalan Krisztus elleni lázadás rejlik"[10]. Tiltott, a tudat számára elfogadhatatlan libidinózus kívánságokat, "amelyek véres, piszkos, félelemkeltő, gyilkos jellegűek"[11], projiciál a keresztény a zsidókra, akiket mint aljas, kicsapongó, antiszociális, zabolátlan nemi életű lényeket lát meg. Érdekes, hogy ezt a gondolatmenetet megtaláljuk Barankovics Istvánnak, a háború utáni kereszténydemokrata néppárt vezetőjének az emigrációban megfogalmazott írásában [12]. "Legmélyebb okát tekintve, az antiszemitizmus a Jézustól való félelem és az ellene irányuló tudattalan lázadás és gyűlölet kifejeződése. A keresztény lélek e radikális betegségének góca az a rejtett gyűlölet, amelyet a keresztények saját vallásuk iránt éreznek, valamint az a tudatalatti vágy, amellyel e gyűlölet miatti felelősségre vonás elől menekülnek. A betegség tünetei a zsidóság, Jézus népének kigúnyolása, megvetése, gyűlölete és üldöztetése" - írja Barankovics.
A keresztény középkor fő vádjai a zsidók ellen, mint tudjuk, a következők voltak. Krisztus meggyilkolása, a szent ostya meggyalázása és a rituális gyilkosságok. Az elsővel már röviden foglalkoztunk. A keresztény gyermekeken végrehajtott rituális gyilkosság előítéletének bonyolult dinamikájából csak egy szempontot említek itt meg. A pszichoanalízis számára nem ismeretlen a saját gyermek elleni gyilkossági impulzus. Ennek projektív elhárítása az impulzus kivetítése a zsidókra.
A szentostya meggyalázása, a kutak megmérgezése a zsidók részéről, mint a pestis és kolerajárványok okozója már túlvezet az ödipális modellen. Nem ismeretlen számunkra a vád, hogy a zsidók megfertőzik ateista, keresztény- és nemzetellenes gondolatokkal a médiákat, hogy a zsidókkal való kapcsolat, szerelmi kapcsolat is megmérgezi, megrontja a keresztény társat, hogy a zsidók láthatatlan hatalomként mindenütt a gazdasági, kulturális és politikai életben negatívan befolyásolják a többiek életét stb. Ezt a - sokszor szinte pszichotikus méretet öltő - paranoid jelenséget, amelyikre gyakran a másik oldal, a zsidók is paranoidan reagálnak, a pszichoanalízis a korai tárgykapcsolatok elméletével kísérli megmagyarázni. Bohleber szerint a nacionalizmus, de az antiszemitizmus pszichodinamikájában is a haza, a nemzet túlzott idealizálása, az azzal való összeolvadás vágya fejeződik ki, amiben az anyával való kisgyermekkori összeolvadás illúziója teljesül. Ez a korai kapcsolat még nem ambivalens, az anyával való illuzórikus, omnipotens, nárcisztikus duálunió, átvezetve a saját csoportra, a nemzetre, a homogenitás, az egység illúzióját is táplálja. Ezt az ambivalenciamentes kapcsolatot idealizáljuk: a nemzet szeretetének tisztasága a legfőbb érték és maga a nemzet a legfőbb jó. "Az idealizálás másrészt a "rossz" lehasításához és az ellenségre való projekciójához vezet. [...] Minél inkább idealizáljuk saját nemzetünket, annál inkább úgy érezzük, hogy kívülről fenyegetnek bennünket. Ezt a praeambivalens, regresszív összeolvasztó "szerves" közösséget keresi a nacionalista, ugyanúgy mint az antiszemita. Számára az idegen és főleg a zsidó "gyökértelen idegen test", nacionalizmus és antiszemitizmus így testvérek."[13]
A probléma még egy megközelítését szeretném megemlíteni, amely főként a self-pszichológiára támaszkodik. Martin Wangh-ot idézem: "Minél primitívebb egy ember pszichológiailag, vagy betegség folytán, annál inkább használja énje a projekció mechanizmusát, hogy szervezetét a belső szétesés nyomásától megszabadítsa. Ilyen szétesés lehet az elhatalmasodó félelem következménye, a szeretet elvesztésétől való félelemé, a kasztrációtól való rettegésé [14], vagy az önbecsülés elvesztésétől való félelemé. Egy másik félelem tárgya az azonosság elvesztése. [...] Circulus vitiosus keletkezik: minél többet projiciálunk, annál inkább gyengül identitásunk érzése, mert közben selfünk [Ön-énünk - P. R.) rezdülései idegenekké válnak; és minél inkább elveszik azonossági biztonságunk, annál erősebb a próbálkozás, külső csoportokat eredetileg saját jellemvonásokkal megterhelni, általuk meghatározni a self határait; egy selfét, amely egyre kevésbé ismeri önmagát és egyre kevesebbet tud saját érzelmeiről és vágyairól."[15]
Az identitás biztonsága vagy annak elbizonytalanodása tehát szintén egyik jelentős tényező az előítéletek pszichoanalízisében. Társadalmunkban az elidegenedés veszélye egyre nagyobb, egyre kevesebb a riesmani "belülről irányított" és egyre több a "kívülről irányított" könnyen manipulálható, identitásában bizonytalan ember.[16]
Nem tartozik feladataim közé, hogy az egyház mint testület szerepét az antijudaizmussal és annak a történelem folyamán káros következményeivel kapcsolatban megítéljem. Erre vonatkozóan utalni szeretnék az elhunyt Nyíri Tamás kitűnő előszavára Szenes Sándor Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok című, 1986-ban megjelent könyvében, amelyből itt csak két mondatot idézek: "Ilyenformán a keresztényeknek meg kell kérdezniük, hogy kellenek-e keresztény azonosságukhoz ezek az antijudaista klisék? A kérdés azért is nagyon időszerű, mert E. Schillebeeckx és más neves teológusok szerint még mindig nem vallotta be hivatalosan az egyház saját történelmi bűnét a zsidósággal szemben, mert még mindig jó adag antiszemitizmus járja át az egyházat."[17] Azt hiszem, hogy erre a történelmi bűnre és felelősségre vonatkozik XXIII. János pápa röviddel halála előtt a II. vatikáni zsinaton mondott imája is. "Felismerjük, hogy Káin jegyét viseljük homlokunkon. Testvérünk Ábel évszázadokig vérben és könnyekben feküdt, mert elfelejtettük a Te szeretetedet. Bocsáss meg nekünk Urunk az átokért, melyet a zsidó névre kimondtunk. Bocsáss meg nekünk, hogy az ő testükben Téged másodszor keresztre feszítettünk. Hiszen nem tudtuk, hogy mit cselekedtünk."[18]
Mindenesetre kiemelhetjük, amit több pszichoanalitikus szerző is kihangsúlyoz, hogy a hivatalos egyház az említett középkori előítéletektől újra és újra elhatárolta magát.
Befejezésül szeretnék néhány saját gondolatomat elmondani, mint egy a téma irányában érzékeny országban élő, a magyarországi eseményeket "kívülről" szemlélő magyar, akinek "szívügye" Magyarország demokratikus, békés fejlődése. Kénytelen-kelletlen általánosítok, így nem tudok egészen előítéletektől mentes lenni.
Múltunk befejezetlen: sem a társadalom keresztény és magát nemzetinek megélő része, sem a zsidóság nem dolgozta fel a múltat, illetve nem hajlandó a tragikus múlt okaiban való részét, felelősségét beismerni, elfogadni, meggyászolni ("gyászmunkát" végezni), hanem mindenütt tagadással, elfojtással, projekciókkal találkozunk ("mi nem tudtunk semmit; a magyarországi zsidók elhurcolásáért kizárólag a németek felelősek"; "én nem vagyok antiszemita, de..."; "a zsidók kérjenek bocsánatot tőlünk, mert vertek bennünket"; "mindig csak az ő szenvedéseikről beszélnek, pedig mi is szenvedtünk sokat és tőlük" stb.). A zsidóság sem akarja sok tagjának szerepét az ország bolsevista elnyomásában, a hatalom és a biztonsági szervek területén való átlagon felüli reprezentációjában elfogadni, elismerni. A rendszerváltás után szinte nem találunk senkit, aki felelős lenne az elmúlt 40 év diktatúrájának embertelen cselekedeteiért, társadalmi csoportok diszkriminációjáért, üldözéséért egy idegen, elnyomó hatalom szolgálatában. Csakúgy mint 1945-ben, most sem vállalja senki a felelősséget, senki nem érzi úgy, hogy meg kellene bánnia valamit, hogy fel kellene dolgoznia múltját. A magyar társadalomban is észlelhető "a gyászra való képtelenség", amelyről Alexander és Margarete Mitscherlich írnak a Die Unfähigkeit zu trauern című könyvükben az Auschwitz utáni német társadalomról.[19]
Pedig elég ok és nagy szükség lenne saját és közös múltunkat meggyászolni. Szerintem két súlyosan traumatizált, identitásában megrendült csoport áll egymással szemben: az egyik oldalon a háború előtt nagy asszimilációs készséget mutató, magát magyarnak érző, kulturálisan integrált zsidóság, akinek családi és egyéb közösségeik elpusztítása mellett magyar és polgári, de sok esetben zsidó identitását is szétrombolta a barbár erőszak. Tökéletesen érthető, hogy a budapesti gettó lakói számára a szovjet katonák felszabadítók voltak, amíg a nem-zsidó társadalom mint betolakodó, fosztogató, nőket megerőszakoló hordát élte meg őket. A zsidók identitás-vákuumában érthető a gyors azonosulás a "felszabadítók" ideológiájával. Az is érthető, hogy az új hatalom számára, amely hamarosan teljesen Moszkva és bábjai kezébe került, a legmegbízhatóbbak az elmúlt rendszerben szenvedett zsidók voltak, akik közül sokan kerültek vezető pozíciókba. A keresztény magyar társadalom elleni gyűlölet és bosszúvágy is érvényre jutott a háború utáni években, például sok mai szemmel nézve igazságtalan és túlzott népbírósági ítéletben. Hamarosan elkezdődött azonban a kommunista antiszemitizmus is, és sok zsidó család szenvedett a rendszertől, például a kitelepítések folyamán. Magyar pszichoanalitikusok tapasztalata, hogy sok megmenekült zsidó örökre el akarta felejteni zsidóságát, megtagadta zsidó identitását, amelyet gyermekei előtt is eltitkolt, aminek sokszor traumatikus hatása volt, ha a gyermek, sokszor már mint felnőtt, rájött a titokra.
Nemzetközi viszonylatban is kérdésessé vált a zsidó identitás. Zsidó szociológusok állítják, hogy különösen a diaszpórában élő zsidóság tekintélyes része, amelyik már nem vallásos, nem rendelkezik semmiféle pozitív azonossággal, hanem egyoldalúan mint áldozatot látja magát, tehát végső fokon a nácizmusból vezeti le identitását. Ez paranoid túlérzékenységhez is vezet sok esetben és projekciókhoz, elhatárolódáshoz a tettesként megélt nem-zsidó részétől a társadalomnak. Tudjuk, hogy a Soá túlélői minden elhárítási kísérlet ellenére továbbadják traumatikus, személyiségüket deriváló élményeiket, identitászavarukat a második és a harmadik generációnak is.
A súlyos traumák nyomait viselő, identitásában megingott zsidóság együtt él egy eléggé szétzilált, alig szervesen fejlődött társadalomban a magát kereszténynek és nemzetinek nevező társadalmi réteggel. Ez a csoport Trianon óta végtelenül megalázott, a 30-as évek gazdasági válságától súlyosan érintett, identitásában elbizonytalanodott, zavaros helyzetében előítéletekre és bűnbakkeresésre hajlamos volt abban az időben, amikor "vezérek" ígértek szebb jövőt. Tehát legalábbis passzív szerepe volt abban, hogy a borzalmak megtörténhettek. A vesztett háború, a trianoni megalázás kompenzációjaként fellépett önidealizálás (mi vagyunk a legkülönb, legtehetségesebb nép stb.) kétségessé válása, a győztesek viselkedése, a nekik való kiszolgáltatottság érzése, a tudattalan bűnérzés által mobilizált félelem, a diktatúra hamarosan kezdődő vallás- és osztályüldözése, a letartóztatások, kitelepítések, kolhozosítás stb. terrorja még inkább traumatizálták és identitásában elbizonytalanították a keresztény magyart. Régi előítéleteire visszanyúlva hamarosan megtalálta a régi-új bűnbakot, a zsidóságot, aki, mint említettem, sok tekintetben meg is felelt a projiciált ellenségképnek. A nehézséget, hogy Jézus is zsidó volt, úgy igyekszik megoldani, hogy talál "tudósokat", akik felfedezik, hogy Jézus nem volt zsidó, hanem például párthusi hercegnő fia, aki szegről-végről a magyarok őseivel is rokon. Így ha Jézus nem zsidó, annál zavartalanabbul gyűlölheti azokat.
A diktatúra sajtó- és médiamonopóliuma az ellentétek nyílt kitörését megakadályozta, de azért ezek a háttérben jelen voltak. A rendszer előítéletekre, "fehér-fekete gondolkodásra" nevelte az embereket. Ha konfliktusok, disszonanciák merültek fel a politikai és társadalmi életben, a Párt azonnal megtalálta és megnevezte a bűnbakot, az ellenséget: a kulákot, az osztályidegent, a klerikális reakciót, Titót, az amerikai imperialisták láncos kutyáját stb. A rendszerváltás után nyíltan felszínre kerültek az ellentétek, az előítéletek, és a mai magyar közélet egyik negatív jelenségévé váltak.
Talán ha mind a két tábor (jó lenne, ha csak egy, de multikulturális társadalomról beszélhetnénk) megérti, fel tudja fogni a másik szenvedését, traumatizált voltát, akkor több megértéssel tudná hallgatni egymást paranoid érzések és reakciók nélkül, akkor növekedhetne a tolerancia egymás irányában, akkor a keresztények el tudnák fogadni a zsidókat mint "idősebb testvéreiket" (ahogy a vatikáni nyilatkozat fogalmaz), akkor kölcsönösen meg tudnánk gyászolni a tragikus múltat, megvizsgálva saját lelkiismeretünket, saját hibáinkat, mulasztásainkat, esetleges gyávaságunkat. Ezt arra is vonatkoztatom, hogy adott esetben ki kell mondani valamit, ami provokál, ami esetleg ellenségeket mobilizál ellenem. Ki kell mondani, "mert vétkesek közt cinkos, aki néma"[20]. Az aktív antiszemiták kisebbségben vannak, de a hallgató, nem állást foglaló, "félrenéző", opportunista, passzív többséget majdnem nagyobb felelősség terheli, mint az aktív kisebbséget, mert passzivitása teszi lehetővé annak garázdálkodását! Feltűnő számomra az is, hogy túlnyomóan zsidók kutatták eddig az antiszemitizmus jelenségét. Ideje lenne, hogy keresztény teológusok is megvizsgálják, és ha szükséges, korrigálják az egyház tanításának esetleges antijudaista maradványait és a zsidó-keresztény kapcsolatról, annak pozitív értékeiről sokkal többet tudjon meg a keresztény hívő, mint eddig. Ehhez a párbeszéd kiszélesítésére lenne szükség, sokkal több ilyen fórumra, mint a mai. Egymást közelebbről megismerve, előítéleteinket legalább egy időre félretéve, elfogulatlanul egymással beszélve sok sztereotípia, előítélet oldódhat fel, és az idegen helyett az azonos, a közös léphet előtérbe. Ebben az értelemben a zsidó köszöntéssel zárom előadásomat, amely tudomásom szerint az emberekkel és Istennel való egyetértést, jó viszonyt, békét akarja kifejezni: shalom!
Jegyzetek
[1] EÖTVÖS József, A zsidók emancipációja. Magvető, Budapest (1981).
[vissza]
[2] Alexander und Margarete MITSCHERLICH, Die Unfähigkeit zu Trauern.
Piper, München, 1967. [vissza]
[3] Erich NEUMANN Tiefenpsychologie und neue Ethik. Fischer, Frankfurt/Main,
1993. [vissza]
[4] T. W. ADORNO et al., The authoritarian personality, 1950. [vissza]
[5] Lore WALB, Ich, die Alte - Ich, die Junge. Aufbau Taschenbuch Verlag,
Berlin, 1998. [vissza]
[6] Hermann BELAND, Psychoanalytische Antisemitismustheorien im Vergleich. In
Werner BOHLEBER - JOHN S. KAFKA (Hrsg.), Antisemitismus. Aisthesis Verlag,
Bielefeld, 1992. [vissza]
[7] Sigmund FREUD, Der Mann Moses und die monotheistische Religion. [1938.]
Ges. Werke, Bd. XVI, S. 101-246. Fischer, Frankfurt/Main, Otto FENICHEL, Elemente
einer psychoanalytischen Theorie des Antisemitismus. [1946.] In Ernst SIMMEL
(Hrsg.), Antisemitismus. Fischer Wissenschaft, Frankfurt/Main, 1993.;
Rudolf N. LOEWENSTEIN, Psychoanalyse des Antisemitismus. [1952.] Suhrkamp,
Frankfurt/Main, 1967.; GRUNBERGER Béla, Der Antisemit gegenüber dem Ödipuskomplex.
[1962] In Narziss und Anubis, Die Psychoanalyse jenseits der Triebtheorie.
Verlag Internationale Psychoanalyse, München/Wien, 1988., 1-13.; H. ROSENFELD,
Nazissmus und Aggression. [1984.] In Die psychoanalytische Haltung. Verlag
Internationale Psychoanalyse, München-Wien, 1988., 375-391. Jeannine CHASSEGUET-SMIRGEL,
Die archaische Matrix des Ödipuskomplexes. In uő., Zwei Bäume im Garten.
Verlag Internationale Psychoanalyse, München-Wien 1988., 88-111.; Ostow, 1986.
[vissza]
[8] HERMANN Imre, Az antiszemitizmus lélektana. Bibliotheca, Budapest,
1945. [vissza]
[9] Sigmund FREUD, Der Mann Moses und die monotheistische Religion. [1938.]
Ges. Werke, Bd. XVI, S. 101-246. Fischer, Frankfurt/Main. [vissza]
[10] Rudolf N. LOEWENSTEIN (1992), Die Psychodynamik des Antijudaismus in historischer
Perspektive. Psyche 46 (1992), 1095-1121., 1099. [vissza]
[11] Uo., 1100. [vissza]
[12] BARANKOVICS István, On the Causes of Anti-Semitism. Hungarian Quarterly,
5 (1965), 1-2 (April-June), 5-26., 26. [vissza]
[13] Werner BOHLEBER. Nationalismus, Fremdenhass und Antisemitismus. Psyche
46 (1992), 689-709., 704. [vissza]
[14] Gondoljunk például a zsidók "idegen" szokására, a körülmetélésre!
[vissza]
[15] Marint WANGH, Psychoanalytische Betrachtungen zur Dynamik und Genese des
Vorurteils, des Antisemitismus und des Nazismus. Psyche 46 (1992), 1152-1176.,
1155. [vissza]
[16] David RIESMAN, A magányos tömeg. Polgár, Budapest, 1996. [vissza]
[17] NYÍRI Tamás, Előszó helyett. In Szenes Sándor, Befejezetlen múlt. Keresztények
és zsidók, sorsok. Saját kiadás, Budapest, 1986., 5-23., 22. [vissza]
[18] Itt németből fordítva Peter DE ROSA, Gottes erste Diener című könyvéből
(Knaur, München, 1991., 11.). [vissza]
[19] Alexander und Margarete MITSCHERLICH, Die Unfähigkeit zu Trauern.
Piper, München, 1967. [vissza]
[20] BABITS Mihály, Összegyűjtött versei. Európa - Szépirodalmi, Budapest,
1961., 526. [vissza]