Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a megtisztelő meghívásért, és örömömnek hangot adni, hogy a szervezésben, ha kis mértékben, de mi is részesülhettünk; e helyről is szóljon érte a köszönet.
Az elmúlt nap és a rendkívül sokszínű előadások hatására félreteszem az eredetileg megfogalmazott hozzászólásomat, és a hely, az itt szerzett impressziók hatására improvizálva fejezem ki gondolataimat, érzéseimet.
Öt évig voltam a Dohány utcai zsinagóga rabbija. A Dohány utcai zsinagóga előtti téren két olyan emlékhely van, amely a mai napig méltó zarándoklati hely mindazok számára, akik emlékezni kívánnak. Az első, a valamennyiünk által jól ismert, Varga Imre szobrászművész által készített emlékfa, amelyen több tízezer név szerepel, emlékezve és emlékeztetve arra a 600 000 magyar zsidóra, akik a II. világháború tragikus időszakában mártíriumot szenvedtek. Nem olyan régen, egy-két évvel ezelőtt ugyanerre a helyre, amelyre talán azt mondhatnám bibliai fordulattal, hogy ádmát kodes - "szent hely az" -, még egy tábla, táblasor került. Rajta azoknak a neve, akikről a modernkori zsidó teológiatörténet úgy ír, hogy ansé umot háolám (a világ jámborai). Azok az emberek, azok a keresztény felebarátaink, akik saját hitelvükből, meggyőződésükből, hitükből, emberségükből adódóan a legdrágábbat, az életüket is kockáztatták másokért, ez esetben a zsidók életéért.
Ez a kettő együtt jelenti az ádmát kodes-t - a szent helyet. Ott, a Dohány utcai zsinagóga árnyékában. Emlékezés a mártírokra és emlékezés azokra, akik a legszörnyűbb időkben is emberek tudtak maradni az embertelenségben.
Amikor idejöttem Pannonhalmára, azon gondolkodtam, vajon hány ezer, hány tízezer zsidó élhetett az ország nyugati részének ezen a területén, mondjuk hat-hét évtizeddel ezelőtt. Nagyon sok. Ezer, tízezer? Vajon mennyi él ma, talán százas nagyságrendben. Nagyon fájó így az emlékezés. Fájó az emlékezés, a személyes érintettség is motivál. Hiszen jómagam Soát túlélő családból származom. Három évvel születtem a háború után. Szinte az egész családomat elpusztították: 39 embert, négy testvéremet. Néhány nappal ezelőtt Csengerből, Kelet-Magyarország kis városából - ott éltek a szüleim, édesapám - elküldték mártír hozzátartozóim születési anyakönyvi kivonatát: Schőner Imre, született: ekkor és ekkor, élt 4 évet, halál oka: Auschwitz. Schőner Jenő, született: ekkor és ekkor, élt 3 évet, halál oka: Auschwitz. Schőner Éva, élt 2 évet, a halál oka: Auschwitz. Schőner Edit, élt 1 évet, a halál oka: Auschwitz.
Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai nem "ismerik", amelynek tagjai nem ismerhetik azt a fogalmat, hogy nagyszülő. Az én generációmnak "nem voltak" nagyszülei. Biológiai értelemben természetesen voltak, érzelmileg nem lehettek, mert elgázosították őket, és hamvaikat elfújta a kósza szél.
Elnézést kérek, nem érzelmi dolgokról szeretnék beszélni, hanem - a sok-sok objektív igazság és számomra nem mindig akceptálható mondat mellett - néhány olyan gondolatot is megosztanék, olyan belső érzést, amelyet az itt jelenlevő hitsorsosaim és a keresztények, általában a barátaim is megértenének és megéreznének.
Fejtő professzor úr beszélt a tolerancia szó etimológiájáról.[1] Gondolkodtam azon, hogy vajon mit tudnék most erre én mondani, és megfogalmaztam magamban pár pillanattal ezelőtt egy mondatot, amelyet le is írtam ide magamnak. Azt írtam, hogy tolerancia csak akkor van, ha ismerjük és megismerjük a másikat, és talán mindenekelőtt akkor, ha megismerjük önmagunkat és saját tiszta forrásunkat. Ekkor tudjuk talán tolerálni a másikat. Ennek a kis előadásnak, előadássorozatnak, ugye, az a címe: A tolerancia esélyei. Vajon ma van-e esély a toleranciára?
Áldott emlékű professzoromtól, Benoschofszky Imrétől, aki Scheiber Sándor mellett a legnagyobb személyiség volt annak idején a rabbiképzőben, származik a második gondolat. Kiváló filozófus volt, nagyszerű rabbi. Ekképpen magyarázta Leviticus könyvének 19. fejezetében a szentség törvényeit, melyben a klasszikus idézet van: "Áhávtá leréáchá kámohá." - "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!". A mondat harmadik szava kámohá. Ezt ne így fordítsátok le: "tenmagadat" - tanította Benoschofszky professzor. Elegáns magyar fordításában természetesen így vonult be a honi vallás- és irodalomtörténetbe, a magyar bibliafordítás-történetbe, a magyar kultúrtörténetbe. Azonban az a szó, hogy kámóhá etimológiailag, grammatikailag annyit jelent szó szerint: "mert olyan, mint te". Ha e grammatikai analízist elfogadjuk, akkor így lehet lefordítani a mondatot: "Szeresd felebarátodat, mert ugyanolyan, mint te!" Sokszor és sokan vetették már a szemünkre évszázadokon keresztül, hogy ezt az elvet az egyik zsidó a másikra gondolta. Úgymond: "Szeresd a másik zsidó embert, mert olyan mint te!" Értelmezzük pontosan a bibliai tanítást! Leviticus könyvében a 19. fejezet 348. mondata úgy hangzik: "Olyan legyen nálatok a jövevény, mint az odavaló, és szeresd őt, mint tenmagadat. mert jövevények voltatok Egyiptom országában." A veletek élő idegennek ugyanolyan legyen a státusa, mint a befogadó ország népének, mondanók ma modern fordításban, majd hozzáteszi, idézem a tórai szöveget: veáhávtá lo kámohá, azaz "szeresd őt", úgy fordíthatnám le: a más világlátásút, a más vallásút, a más gondolkodásút, kámohá, mert ugyanolyan, mint te!
Amikor a bevezetőben azt mondtam, hogy a tiszta forrásra szeretnék utalni, a saját tiszta forrásunkra, arra gondoltam, hogy belülről hogyan látjuk: azt hiszem, a toleranciánál az egyik alapvető feladat a kölcsönös, két oldalról indult tolerancia, ehhez kell tudnunk nekünk, zsidóknak is - és természetesen minden más monoteista vallású embernek is - megértenünk, hogy az ilyen egyetemes jellegű tanítások mit jelentettek a múltban, és mit jelentenek ma. Ha ezt elfogadjuk, érezzük és átérezzük, akkor tudjuk igazán megítélni és egyben reménykedni abban, hogy kámohá, az "ugyanolyan, mint te" fogalma mit jelent, és hogy valósul meg e tolerancia az elkövetkezendő években vagy évtizedekben.
Két rövid gondolat befejezésképpen.
Az egyik bibliai eredetű, mindannyiunk által jól ismert Malachi - Malakiás - prófétától származó idézet, egyike talán a legpopulárisabbnak, számomra egyike a legszebbeknek, amely így hangzik, idézem: "Hálo Áv echád lechulánu, hálo Él Echád beráánu" - "Nemde egy atyánk van-e valamennyiünknek, nemde egy Isten teremtett bennünket?" (2,10)- azaz alá- és fölérendeltséget a Biblia nem ismer.
A második gondolat nem bibliai, hanem a Tálmud traktátusából való (Sábát 21.). Közismert, régi, hagyományos tanítás, Hiléllel kapcsolatos, akihez egyszer odament egy pogány, és azt mondta neki: "Mondd el nékem, hogy mi a zsidóság lényege, amíg egy lábon állok!" - "Ma seszánu álechá lo táásze lácháverechá.". "Amit nem akarsz magadnak, azt ne tedd a másiknak!" - szól Hilel. Ez a zsidóság lényege, minden más csak kommentár!
Amikor történelmi keresztmetszetet akartam adni, gondoltam, hogy egy modern forrásból, egy modern háláchikus forrásból is idéznék. Mintegy két évtizeddel ezelőtt jelent meg Jeruzsálemben korunk egyik kiváló, Izraelben élő, háláchista szerzőjének, Rav Jáákov Bermánnak négy kötetes műve, a Háláchá leám. Azok a vallási előírások, amelyek számunkra, zsidó emberek számára kötelezők, népszerű, populáris héber nyelvre lefordítva. Ebből idézem a befejező gondolatomat. Így hangzik a 3. kötet 24. fejezete, az a címe: Háádám jechidi nivrá. Íme a mondat:
"Mihez hasonlítható ez a népek, nemzetek, vallások közötti kapcsolat? Talán egy szimfonikus zenekarhoz, amelyben vannak kvázi lágyabb és vannak mély, erőteljes hangok. Nagyon vigyázz arra - mondja a szerző -, nehogy az egyik elnyelje a másikat, hanem úgy szóljanak külön-külön az egyes hangszerek, hogy az egyik színesítse, egészítse ki a másikat, mert akkor megteremtődik és létrejön az a fogalom, amely egyike a legszentebbeknek a mi vallásunkban, amelyet úgy neveznek, harmónia."
Babits csodálatos költeményének sorai jutnak eszembe, aki így ír:
"Mindenik embernek lelkében dal van,
De a saját lelkét hallja minden dalban.
S csak annak szép lelkében az ének,
Aki meghallja a másik énekét is szépnek."
Én nagyon hiszem, és nagyon remélem, hogy ez a konferencia a tolerancia jegyében azért született meg, hogy a másik énekét is szépnek halljuk meg.
Jegyzet
[1] Lásd ugyanebben a fejezetben. [vissza]