Megilletődötten állok ezen a helyen az Önök színe előtt. Súlyos kérdésben kell szólanom, mégpedig az előítéletek szociológiájáról és lélektanáról kell nézetemet önök elé tárnom. Rabbiként nem kezdhetem mással, mint azzal a zsoltár-mondattal, amellyel egyik fő imánkat, a 18 áldásmondatot kezdjük. "Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám a Te dicsőségedet." Igyekezzünk kíméleteseknek lenni egymás hibáival szemben, és valaminő eredményt elérni ezekben a súlyos kérdésekben. Engedjék meg, hogy bevezetőben egy rabbiról szóljak. Kiváló egyéniségről, aki a német zsidóság első embere volt a megpróbáltatások korszakában. A hitlerizmus kezdetétől, annak bukásáig szilárdan állott őrhelyén, holott módja lett volna arra, hogy elhagyja Németországot. Ez a férfiú Leo Baeck berlini rabbi volt, a Berlini Rabbiképző Intézetben a midrás, a homiletika és a teológia professzora. A hitlerizmus uralomra jutásával a német zsidóság politikai és jogi helyzete megváltozott. Reichsvertretung néven kényszerszervezetet kellett alakítaniuk. Ennek elnökévé teljes egyhangúsággal őt választották meg. Abban reménykedtek, hogy Baeck erkölcsi ereje és tudományos tekintélye még a halálos ellenség előtt is bizonyos respektust fog teremteni. Baeck professzor sokat foglalkozott a zsidóság és a kereszténység egymáshoz való viszonyával. Egyik műve magyarra fordítva ezt a címet viseli: Az evangéliumok mint a zsidó vallástörténet forrásai. Egy másik munkájában olyan elméletet állított fel, amelynek helyes vagy helytelen voltáról ugyan vitatkozni lehet, de maga az elmélet nagyon meggondolkoztató.
A lényege az, hogy a kereszténység romantikus vallás, amely a lelki megújulásban és a lélek megváltásában látja egyik fő feladatát, s az erre irányuló törekvésre buzdítja híveit.
A zsidóság pedig a klasszikus vallás, amely nem annyira az egyes lélek megváltására helyezi a hangsúlyt, hanem a prófétai tanítások nyomán a földi létben az emberiség szörnyű helyzetének a megváltását kívánja elősegíteni a maga módján és lehetőségeivel. Hogy ez az elmélet helytálló-e vagy sem, az vita tárgya lehet. Amiért én ezt most elmondtam, azt a következők indokolják.
Leo Baeck tanúja és szenvedője volt századunk iszonyú tragikumának, a hitlerizmusnak. Berlinből Theresianstadtba deportálták. Az auschwitzi eseményeket pontosan tudta. Mindezek ismeretében, már felszabadultan a rabságból s mind ama retteneteket végiggondolva, amelyeket ismert, s amelyek egy részének szenvedője volt, mint már szabad ember a következő meggondolásra jutott. El kell következnie annak az időnek, amikor a romantikus és a klasszikus vallás hívei minden eszmei és teológiai különbség ellenére, vagyis a maguk igazának teljes megvallása és fenntartása mellett, az emberiség szolgálatában kezet nyújtanak egymásnak.
Azt hiszem, az a tény, hogy most itt Pannonhalmán jelen vagyunk, annyit jelent, hogy a két vallás gondolkodói a maguk igazságáról való teljes meggyőződésben kezet nyújtanak egymásnak egy jobb jövendő érdekében és szolgálatában. Adja Isten, hogy így legyen!
Ami az előítéletek szociológiáját illeti, minthogy nem vagyok szociológus, alig lehetek illetékes abban, hogy a szakemberek jelenlétében és helyében ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozzam. Úgy vélem, szabad ezzel nagyon röviden végeznem.
Induljunk ki abból, hogy a történelem során van egy emberi és politikai jogoktól többé-kevésbé megfosztott kisebbség, és van az előbb említett jogokkal kisebb vagy nagyobb mértékben élni tudó, s azokat birtokában tartó hatalom. E kettőnek egyenlőtlen összecsapásából adódnak részben az előítéletek, amelyeket a történelem során sokszor egyházi megállapítások gerjesztettek. Egyháziak, egyházhoz közel állók, vagy éppen az egyház híveinek sorába tartozó emberek. Elég, ha az ostyavádra vagy a vérvádra utalok, amelyet nem egy esetben a pápák maguk cáfoltak meg. De beszélhetünk a fekete halálról, a himlő terjedéséről Európában, amelyeket köztudottan a rossz higiénikus közviszonyok idéztek elő, ám az antiszemitizmus a zsidók bűnének mondotta annak terjedését. Az előítéletek átcsaptak a gazdasági vonatkozások területére is. A magyar paraszt észrevette, sőt arra nyomatékkal fel is hívták a figyelmét, hogy súlyos helyzetét a zsidó földbérlő okozza, arról nem szóltak, hogy ugyanolyan súlyos helyzetben van a nem zsidó földbérlő vagy nem zsidó földesúr intézkedései miatt is. Erről hallgattak. A súlyos helyzetet tehát nagyon jól rá lehetett hangolni a zsidóellenességre. A problémának a másik oldala viszont ugyanakkor az, hogy a zsidók, tapasztalván sérelmeiket, hajlandók voltak azt gondolni, hogy itt mindenki egyformán sértő és bántó velük szemben. Emberi dolgok és gyengeségek ezek. Az egyik oldal azt hangoztatta, hogy minden rossznak forrásai a zsidók, a másik oldal viszont bántottságában abban a tudatban élt, hogy minden bajt a keresztények okoztak nekik. Ezek és még több más a táplálói az előítéleteknek. A problémákat másként, egyénenként, illetve politikai, gazdasági csoportonként kell megítélni.
Ha ezeket az előítéleteket a vallás tekintetében vizsgálom, szabad talán azt mondanom, hogy léteznek a zsidóság részéről állásfoglalások, amelyeket nem mindig értelmeznek a másik oldalon reálisan. Ezek az állásfoglalások a héber bibliában a paganizmussal szemben nyilatkoznak meg. Ugyanekkor van egy liberálisabb nézet is, egyszer a Deuteronomiumban, egyszer Mikha prófétánál, amely szerint minden nép járjon a maga Istene útján, mi járunk a magunkén. Ez az állásfoglalás elismeri, hogy vannak Izrael Istenén kívül más isteni fogalmak, de Izrael fiait óva inti attól, hogy ezeket fogadják el Izrael Istene helyett.
A paganizmussal kapcsolatban elég Deutero-Jesájának azokra a szarkasztikus részeire gondolunk, amelyekben a bálványépítés technikájáról beszél, azokat elítélve, s az emberkéz alkotta bálványokkal szembeállítja a láthatatlan Isten fogalmát. Ugyanúgy gondolhatunk a zsoltárköltőre is, aki a bálványistenekről hangoztatja: szemük van, de nem látnak, szájuk van, de nem beszélnek, tehát lehetetlen Istennek elfogadni őket.
A kereszténységgel kapcsolatban a helyzet egészen más. A zsidó-keresztény teológiai viszonylatban is vannak feloldhatatlan ellentétek. Annak ellenére, hogy a Szentírásban vannak közös gyökereink. A nem megoldható ellentétek között kell említenünk a háromságtan fogalmát.
Erről a Szentföldön Caesareában, amely ekkor a keresztények által igen lakott hely volt, sok vita folyt a rabbik és a keresztények között. Rabbi Abahu Jesája könyve egy helyére utalva mondotta keresztény partnereinek: a próféta szerint Isten így szólott: Én vagyok az első és én vagyok az utolsó, és rajtam kívül nincsen más Isten. Ebből - mondotta rabbi Abahu - az következik, hogy Istennek sem atyja, sem testvére, sem fia nincsen.
A teológiai meggondolás azonban a kereszténységgel szemben nem volt ugyanolyan merev, mint a paganizmussal.
Az első jelentős nagy középkori zsidó teológus és filozófus, Szádja Gáon beszél Jézusról, de teljesen filozófiai aspektusban. Majmuni Mózes és Juda Halévi több helyen is szólnak a kereszténységről, bizonyos mértékig az iszlámról, s mind a ketten azt mondják, hogy a zsidóság e két leányvallása terjesztői a mózesi törvénynek, azok fontosságának megszilárdítói, s elviszik a Szentírást, melynek isteni eredetében ugyanúgy hisznek - mondja Majmuni - mint amiképpen mi zsidók, tehát elviszik a Szentírást azokhoz a népekhez, amelyek nem ismerik azt.
A Talmudról szólottam. Ezek után milyen a rabbinikus állásfoglalás? A Talmud utáni korban, tehát részben a középkorban, bár a rabbinizmus nem fogadja el a katolicizmus szobor és képábrázolását, mégis a katolikus szobor és képábrázolás és a paganizmus között éles különbséget tesz.
A zsidó vallás számára ma is érvényes valláskódex, a Káró József által szerkesztett Sulchan Áruch ezt pontosan rögzíti. A zsidó teológiának van egy nagyon érdekes és már a talmudi korban kialakult fogalma azokról, akik monoteisták, de nem minden tekintetben fogadják el a zsidó vallást. Ma ezek felé a felebarátaink felé újra nagy figyelem fordul egyes, egyébként ortodox teológiai felfogású izraeli rabbik részéről. A talmudi kor óta ezeket a monoteistákat úgy nevezik, hogy Noé fiai. Mi jellemző reájuk? Egyistenhívők, tartózkodnak a vér fogyasztásától, amiképpen ezt a mózesi törvény elrendeli, tisztelik az emberi életet, az ember tulajdonát, hogy csak a legfontosabb szempontokat említsem. Mondhatni, hogy a zsidó társadalomtannak és hitrendszernek bizonyos elemeit elismerik, és ezért a héber műszóval élve situf-ban vagyis szellemi társas viszonyban vannak a zsidósággal.
A mai történeti felfogás szerint ennek az egész Noé fiai elméletnek a kialakításában döntő jelentőségű volt az a tény, hogy egykor a zsidó vallás maga is feladatának vallotta a térítő küldetést, és a monoteizmus és a zsidó vallás egyes alapelvei felé közeledők számára meg akarták könnyíteni az utat a zsidósághoz.
Az általános felfogás az, hogy aki a héber biblia szentségét elismeri, az már a monoteizmust vallja, és zsidó szempontból tiszteletet érdemel. Ez a felfogás akkor is érvényes volt, amikor a zsidó közösségben köztudottak voltak a jól ismert, helytelen vádak, amelyeket a zsidóság ellen felhoztak. Lényegében az előítéletekről szólva néhány olyan szempontot kívántam most bemutatni, amelyből nyilvánvaló, hogy a zsidóság a kereszténységgel szemben távolról sem olyan merev, mint ahogyan az a köztudatban él.
A Szentírás merev magatartása érthető és nyilvánvaló magából az egyes könyvek keletkezési idejéből, amikor a monoteizmussal szemben nem is lehetett mást ellenpólusként felállítani, mint a paganizmust.
A kereszténység első századában, amikor még nem volt teljes a szétválás, érthető, hogy még a kezdeti szétválást sem vették jó néven zsidó oldalról. Később erősödött az a nézet, hogy az eltávolodást már azért is végre kell hajtani keresztény oldalról, mert ha a kereszténység nem tenné, úgy a legyőzöttek mutatnának törvényt a győzteseknek. Szerény nézetem szerint a jövő évezred küszöbén már nem az egykori történeti és teológiai érvekkel kell dolgoznunk.
Annak hangsúlyozásával, hogy mindannyiunknak szilárdaknak kell lennünk a saját hitünk igazságaiban, nem állhat ellentétben az a felfogás, hogy a mi korunkban Isten ügyében nincsenek győztesek vagy legyőzöttek.
Isten ügyében valamennyien esendő, halandó emberek vagyunk, de hitünk által felismertük, hogy bibliai küldetésünk van.
Ez pedig a Szentírás szellemében a jónak a szolgálása, gyakorlása a mi világunkban.
Ebben a gondolatkörben talán jobban megértjük az ellentéteket, persze nem az igazolhatatlan, rettenetes történelmi végleteket, mint amilyen a Soá volt. Azt hiszem, hogy a teológiai ellentétek nem lehetnek akadályai annak, hogy századunk drámái után kezet ne tudjunk nyújtani egymásnak.
Hiszem, azért vagyunk itt, ma, most Pannonhalmán, hogy ezt a lehetőséget és
szent feladatot megtaláljuk.
Jegyzet
* Az előadás szövegét megjelentette a Vigilia (64. [1999], 4., 261-4.).
[vissza]