Majd minden előadó azzal kezdte előadását, hogy nagy megtiszteltetés számára, hogy részt vehet ezen a jelentős konferencián, amelyet itt a pannonhalmi főapátság történelmi falai között rendeztek 1998. november 4-5. napjain a Magyar megfontolások a Soáról címmel. Számomra is valóban megtisztelő, sőt kitüntető, hogy felkérést kaptam rövid előadásra a zsidó-keresztyén párbeszéd jelent állása témakörben.
A zsidó közösség tagjai tudják, hogy a református egyház a hazai keresztyén felekezetek közül elsőként kezdeményezte a párbeszédet 1976-ban. Számos szép állomása volt ennek a kapcsolatnak. A zsidó közösség és a református egyház közötti kapcsolat azért is tevődik 1976-ra, mert összefüggésben van a budapesti skót misszió működésével. Ismeretes, hogy ez a misszió több, mint 150 éve végzi szolgálatát Magyarországon és fő feladatának a zsidó közösséggel való kapcsolat ápolását tekintete. Nincs lehetőség ennek a munkának részletesebb ismertetésére, ezért csupán annyit kívánok elmondani, hogy a misszió fő célja az volt, hogy a nevelés területén tegyen valamit az előítéletek kialakulása ellen. Iskolát nyitottak Budapesten zsidó és keresztyén leánygyermekek számára. Nevelési módszerük abban a nagyon egyszerű tényben állt, hogy az iskolapadban egymás mellé ültették a zsidó és keresztyén diákokat, hogy kora gyermekkortól kezdve szeressék meg egymást. Az iskola a második világháború utánig működött, amikor is államosították. Az iskola toleráns szelleme ismert volt és soha nem volt prozelitizáló, agresszív misszió. Megemlítem, hogy 1935-től 1944-ig a leányinternátus nevelőnője Jane Haining volt, akit a skót egyház a háború alatt hazahívott, de ő maradt. Mondanom sem kell, hogy milyen veszélyt jelentett a náci uralom Budapesten egy skót számára, aki zsidó gyerekeket mentett. Ma is őrzik a skót egyház levéltárában azt a levelet, amelyben a következőket írja: "Ha együtt voltam ezekkel a gyerekekkel a napsugaras időkben, akkor velük kell maradnom a sötétségben.". 1944-ben a Gestapo elhurcolta és Auschwitzban érte a mártírhalál. A skót misszió és a magyar zsidóság őrzi emlékét, amit két emléktábla hirdet Budapesten a Vörösmarty utcai imateremben. Az egyiket a gyülekezet állította, a másikat a zsidó közösség. Jane Haining ma már a Világ Jámbora kitüntetettjei között van. Mivel 1976-ban a skót misszió lelkésze nyugdíjba ment, így a Skót Egyház és a Magyarországi Református Egyház tárgyalást folytatott a Misszió jövőjéről. Megállapodtak abban, hogy fenn kívánják tartani a Missziót és a Magyarországi Református Egyház javaslatára új profilt kívántak adni a szolgálatnak azzal, hogy az legyen a zsidó-keresztyén párbeszéd eszköze. Így kereste meg a Református Egyház a zsidó közösséget és így jegyeztem el magam ennek a párbeszédnek az ápolásával, mint aki a Misszió lelkésze lettem 1976-ban.
Később, az 1980-as évek elején, a néhai, áldott emlékű Scheiber Sándor professzor közvetítésével kapcsolatba kerültünk a Nemzetközi Keresztyén Zsidó Tanáccsal (ICCJ). A további lépés pedig az volt, hogy 1989-ben megalakult a Magyarországi Keresztyének és Zsidók Tanácsa. Ennek látom el főtitkári tevékenységét. A Magyarországi Tanács 1990-ben az ICCJ tagja lett. Nemzetközi évi ülésükön és konferencián rendszeresen részt veszünk, sőt a Nemzetközi Tanácsnak több magyarországi rendezvénye volt. Elsőként rendeztünk kelet-nyugati konferenciát az 1980-as évek közepén, majd 1995-ben az ICCJ kollokviumát.
Ezek alapján figyelemmel kísérve a zsidó-keresztyén párbeszéd alakulását, röviden szeretnék megosztani olyan fontos fejleményeket a két közösség közti viszony alakulásáról, amelyek jelentősek, mind nemzetközi, mind hazai vonatkozásban.
Örömmel lehet szólni arról, hogy a két vallásos közösség egy példa nélkül álló jó kapcsolat új korszakába lépett be. Az elmúlt ötven évben szépen fejlődött a zsidó-keresztyén viszony, és nem árnyékolja be valóságos krízis. Talán azt is lehetne mondani, hogy a zsidóság számára többé nem probléma az egyház, hanem a megoldás érdekli őket. Szinte azt is lehetne mondani, hogy ebben a tekintetben az elmúlt ötven év az emberiség történelmének egyik legnagyobb forradalma. Ez a megfigyelés oda vezetett, hogy teológusokként fontolóra vegyük, hogy mit üzen Isten a két közösség tagjainak. Ezért a cél a dialógusban már nem csupán az, hogy mi a megbékélés, hanem hogyan tudnánk felépíteni egy hiteles közösséget. Miközben tiszteletben tartjuk az alapvető különbségeket, törekvés van a mélyebb együvé tartozás megélésre. Úgy kívánjuk egymást látni, mint partnereket egy isteni rendeltetésben, mint akik ennek az isteni üzenet közvetítésének modelljei vagyunk.
A zsidó-keresztyén párbeszéd lényegi kérdése az, hogy szüksége van-e a judaizmusnak a keresztyénségre, illetve szüksége van-e a keresztyénségnek a judaizmusra?
Ötven évvel ezelőtt Martin Buber, a nagy bölcs, mindnyájunk - zsidók és keresztyének - mentora, A hit két típusa című könyvében [1] ezt a problémát a következőképp vetette fel.
"Van valami Izrael történetének hitében, amit csak Izraelből lehet megérteni, és ugyanúgy van valami, amit csak a keresztyénség történetének hitéből lehet megérteni.... A dolog e kellő tisztázása híján az emberek csak egymás feje fölött fognak elbeszélni. A hit két típusának e vizsgálata során, ahogyan megközelíti a judaizmust és a keresztyénséget, a végén azt mondja, hogy a kettő különböző fog maradni, amíg az emberiség a vallásos exiliumból egybegyülekezik Isten országában."
Éppen ezért a valódi kérdés az, hogy ma mit tudunk mondani egymásnak, vagy inkább: mi az, amit közösen tudunk mondani.
A zsidó-keresztyén párbeszéd, mondjuk úgy, ökumenikusan is számos fórumon folytatódik. Ennek nagy irodalma van. Az előadás kereteit meghaladná ennek ismertetése. Ezért inkább az ICCJ-ről szólnék.
Az ICCJ-t alig ötven éve, 1946-ban alapították. Létrejöttéhez nagyban hozzájárult William Simpsonnak A keresztyénség és zsidóság posztulátumai az emberi rendre nézve című nagy hatású beszéde, amelyet az Oxfordban összegyülekező zsidók és keresztyének előtt tartott. 1947-ben a szervezet - seelisbergi tételek néven ismertté vált - üzenetben fordult az egyházakhoz. A dokumentum a következő, a közeledés alapjául szolgáló tételeleket fogalmazza meg. Annak elismerése, hogy a héber Biblián és az Újszövetségen keresztül egy isten szól; Jézus zsidó származásának elismerése; az istengyilkosság vádjának elutasítása; törekvés a héber Biblia és a zsidó hagyomány félremagyarázásának, eltorzításának elkerülésére.
Nehéz lenne felsorolni azokat az eseményeket, amelyek a kapcsolatok fejlődését jelzik. Számos dokumentum van, a kérdés inkább az, hogy ezek mennyire ismertek, mennyire tettük őket ismertté. Kezdhetném azzal, hogy a II. vatikáni zsinat Nostra Aetate enciklikája mennyire van ott híveink tudatában? A Magyarországi Keresztyének és Zsidók Tanácsa, amely 1989-ben alakult, egy könyvsorozatot indított útjára. Ennek második kötete a zsidóság-keresztyénség kapcsolatát érintő fontos iratokat tartalmazza: Nostra Aetate, A Rajnai Egyház irata stb. Sajnos, a könyvből nem sok fogyott. Ismeretes az is, hogy a református egyház zsinata 1990-ben egy jelentős állásfoglalást tett a zsidósággal való kapcsolattartásról. A helyzet jellemzésére hadd mondjam, hogy amikor 1998 márciusában nyilvánosságra került a Soára vonatkozó vatikáni dokumentum, a magyar média képviselői azt kérdezték a zsinat lelkészi elnökétől, hogy a református egyház mikor tesz hasonló nyilatkozatot? Nos, azt hiszem, ezek jól jellemzik, hogy vannak fáradozásaink, de azok mégsem kerülnek be valahogy az egyházi vérkeringésbe. Ennek okait kellene megvizsgálnunk.
1995-ben, amikor az ICCJ kollokviumot tartott Budapesten, a református Kálvin Kiadó egy könyvet jelentetett meg Örök Szövetség címmel, szerzője Nagy Antal volt. Jelentős mű, mégsem kapott kellő visszhangot a sajtóban.
Mostani tanácskozásunkat úgy tekintem, mint egy keresztyén-zsidó ökumenikus összejövetelt. Magam ökumenikus elkötelezettségű vagyok, ezért megpróbálnék néhány gondolatot felvetni.
A legtöbb keresztyén egyházban a héber Biblia nagyon fontos szerepet tölt be,
különösen igaz ez a zsoltárokra, amelyek kitüntetett helyet foglalnak el a liturgiában
és lelki életben, évszázadok óta a szerzetesi gyakorlatban. Hitünket állandóan
táplálja a héber Bibliához való ragaszkodásunk. De még tovább is mennék. A héber
Biblia olykor sokkal fontosabb felhívásokat tesz az engedelmességre nézve, mint
az Újszövetség. Összekapcsol bennünket a zsidó néppel, és útmutatást ad arra,
hogy milyen viszonyt kell kialakítanunk magukkal a zsidókkal.
Mindazonáltal azt is el kell mondani, hogy a Misnah, a Talmud, vagy olyan mozgalmak,
mint a Hasszidim és Kabbalah nem gazdagították a keresztyén teológiát. Számtalanszor
magyaráztuk másként és másként a héber, arám szavakat (amiként az Újszövetségünk
görög és latin szavait is). Voltak bibliatudósaink, de felismeréseik, melyek
által küzdelmeinkben és elmélkedéseinkben egyesülhettünk volna igazságban, testvéri
szeretetben, bizalomban, szavahihetőségben és békességben, nem igazán jutottak
el minden hívőhöz. Az ICCJ 1997-es római konferenciáján Cassidy bíboros ezért
idézte II. János Pál pápát, amikor 1985. február 15-én az amerikai Zsidó Bizottság
fogadásakor a következőket mondta:
"Ahol eddig egymás nem ismeréséből előítéletek és sztereotípiák születtek, ott most egymás kölcsönös megismerése, megbecsülése és tisztelete növekszik. Mindezek fölött ott van az egymás közötti szeretet, az a fajta szeretet, amely mindkettőnk számára alapvető parancs, abban a vallásos hagyományban gyökerezik, amit az Újszövetség az Ó-tól örökölt."
Amikor a zsidó közösséghez fűződő viszonyunkról beszélünk - de említhetném a másik monoteisztikus közösséghez, a mohamedánokhoz való viszonyunkat is -, akkor a történelmi cselekedeteinkről és magatartásunkról el kell gondolkodnunk, felette bűnbánatot kell gyakorolnunk. Valóban: meggondolások a Soáról.
A 2000. évre készülődünk. Az évforduló kihívásokat tartogat a keresztény-zsidó viszony számára. A kapcsolatok javításának lehetősége mellett veszélyforrás is egyben. Lehetséges, hogy mindkét vallási közösség részéről fanatikus csoportok érkeznek majd a Szentföldre. Ugyan bizakodók lehetünk a jó viszonyunkat illetően, de néhány régi fundamentalista irányzat nem halt ki teljesen, sőt, újraéled. Példaként fel lehet hozni a lengyel nacionalista katolikusok által felállított keresztet Auschwitzban. Tettük lángra lobbantotta a zsidó közösségeket szerte a világon. Figyelmeztetés ez: vigyáznunk kell. Azon kell munkálkodni, hogy segítsük eloltani azokat a tüzeket, amelyek vallásos antagonizmust gerjesztenek, nemcsak Izraelben, hanem szerte a világon.
A 2000. évre való készülődést egyfajta önelégültség és triumfalizmus jellemzi. A 2000. év küszöbén alig hallani valamit azokról az eseményekről, amelynek 900 éves évfordulója 1999-ben, egy évvel az új millennium előtt lesz. II. Orbán a jeruzsálemi szent helyek visszafoglalására ösztönző 1095-ös felhívására négy évvel később páncéljaikon keresztet viselő lovagok elfoglalják Palesztina egyes részeit. Egy jól ismert történész, Steven Runciman leírja, hogyan törtek be a lovagok Jeruzsálembe 1099 július közepén. Megszentségtelenítették és felforgatták a Szikla Dómot és lekaszabolták a menekülteket az Al-Aqsa mecsetben. Runciman hozzáteszi: "Jeruzsálem zsidói csapatostul menekültek a maguk nagy zsinagógájába. De a keresztesek úgy tartották, hogy a zsidók segítették a mohamedánokat, és ezért semmi irgalmat nem tanúsítottak irántuk. A zsinagógát felgyújtották és a zsidók bennégtek."[2] A kétnapos öldöklés mohamedán áldozatainak számát negyvenezerre teszik egyes történészek.
1099. július 16-án a keresztesek a győzelmüket ünnepelték a Szent Sír templomban. Ez a nap egyházi naptárban az apostolok kiküldetésének (disposal) napja, amikor is a hagyomány szerint elhagyták Jeruzsálemet, hogy az evangéliumot hirdessék a világ többi részén. A keresztesek ezt jelentős napnak tekintették, mert úgy vélték, ők az új választott nép, és azt felvették a megváltás történetének drámájába.
Azért kell minduntalan felidézni ezt és azokat az eseményeket, amelyek a keresztyénség nevében mentek végbe, hogy ne merülhessenek feledésbe. A Soá is ilyen. Azok, akik elszenvedték, nem tudják feledni. Azonban keresztyénekként emlékeztetni kell magunkat rá, még ha szeretnénk is elfelejteni. Szüntelenül tudatában kell lennünk, amikor a 2000. évre készülődünk, számunkra mindig is figyelmeztetés kell legyen.
A zsidó-keresztyén párbeszéd mai állásáról gondolkodva ezek után tegyük fel azt a kérdést, hogy mi álljék közös szándékainknak és küzdelmeinknek középpontjában! Erről szólnék pár szót.
Kezdjük imádságainkkal! Olyan imádságokat mondunk-e, amelyekben benne foglaltatik a világ mai valós állapota? Felismerjük-e az idők jeleit? Bele foglaljuk-e imáinkba az emberek valóságos igényét, mindenfajta szenvedéseiket, bajaikat? Tudunk-e szabadulni megkötöttségeinktől? Válaszolunk-e a kihívásokra? A kihívásokat ugyan fel lehet sorolni, de az összefüggés, amelyben keresnünk kell az egymástól való tanulást, az éppen a kihívás kontextusa: a szekularizáció és nem egyszer nacionalizmussal összekapcsolódó fundamentalizmus, valamint a militáns vallásosság, amely erőszakosságra sarkall. A kedvező kilátások ellenére nem ringathatjuk magunkat abba a hitbe, hogy az antiszemitizmus eltűnt.
Valóban a legnagyobb impulzus a folytatódó zsidó-keresztyén párbeszédben pontosan az a kihívás, amely a judaizmusból eredő hitünk integrálásából fakad.
Fontos azon elgondolkozni, hogy mi a jellegzetessége a zsidóságnak és keresztyénségnek. Az igazi kihívás ugyanakkor az, hogy választ találjunk arra: melyek a kötelezettségeink a mindenütt jelenlévő, a messiási megváltásban mindig előttünk járó Mindenható Isten iránt. A jelenlévők jól tudják, hogy teológiai értelemben milyen kulcsfontosságú fogalmakról van szó.[3]
Hiszem, hogy nagyon sok közös tennivalónk van, sok lehetőség adatik az egymással való szolidaritás vállalására. Soha nem volt annyira szükség teológiai és lelki forrásaink megtartására, mint manapság. Ebbe az irányba kellene elindulnunk.
Egyformán nagy, sürgős feladat, hogy miként válaszolunk a tudományos, technológiai
kihívásokra, amely a globális gazdasági és pénzügyi rendszer kialakulásához
vezetett és amely kibújik a civil társadalom ellenőrzése alól. És amely kirekeszti
a világ lakosságának kétharmadát. Minket egyaránt fájdalommal tölt el, hogy
ezek az irányzatok botrányosan tagadják az Istenben való hitünk központi valóságát,
az Adonait, aki van és aki mindig jelen lesz. Milyen megnyilvánulásai
vannak ennek a hitnek? Igazság, lojális szeretet, bizalom, szavahihetőség, béke
- shalom -, megváltás. Megszabadítás és szabadság, amelyet egyedül Isten
adhat, és amely által ajándék lehetek a másik számára. Ezek az alapvető
fogalmak a maguk gazdag tartalmával egyaránt megtalálhatók a héber Bibliában,
a keresztyén evangéliumokban és levelekben. Mai világunk nagyon veszélyesen
közeledik az összeomlás felé a szabadjára engedett rendetlenség és az emberi
szolidaritás elutasítása miatt. Éppen azért azok, akik az egy Isten hitét vallják,
különösen zsidók és keresztyének, fel kell eszméljenek az emberiség a teremtettség
megőrzéséhez és integritásához szükséges közös küzdelem és közös elmélkedés
szükségességére.
Mindez, úgy gondolom, nem puszta lamentálás vagy retorikai külsőség. Ezek egyszerűen
azok a dolgok, amik előttünk vannak, ha elfogadjuk a Tóra útmutatását, a próféták
és Jézus tanításait.
Szinte nem is kellene keresni, mi legyen a párbeszédünk ágendája. Isten, Adonai itt van közöttünk, előttünk jár igazságban és irgalomban. A mi dolgunk, hogy együtt menjünk az úton.
Jegyzetek
[1] Martin BUBER: Two Types of Faith [vissza]
[2] Steven RUNCIMAN: History of the Crusades. Vol. I, 286-287. [vissza]
[3] Redemption = perfection of society (zsidó) - salvation = perfection of the
self (keresztyén). [vissza]