A történelmi Magyarország a török hódítás, valamint a Habsburgok és a magyar rendiség között gyakran fegyverrel is vívott küzdelmek következtében - "kicserélődött" népességgel - a XIX. század utolsó harmadára már közel másfél század óta olyan soknemzetiségű és a reformáció óta olyan sokfelekezetű ország volt, ahol az etnikumok közötti kapcsolatok és a felekezetek közötti viszonyok sokszínű kavargásában a zsidóság kérdése nem lehetett s nem is volt "elsőrangú" probléma. Volt ugyan itt is vallási gyökerű antijudaizmus, ahogyan volt a városokban gazdasági konkurenciából táplálkozó zsidóellenesség is, de nem volt olyan szervezett s főleg a politikai vezető rétegek által is tartósan és többségileg hordozott antiszemitizmus, amely a nyugati típusú piaci, pénzgazdálkodásra és haszonra állított társadalmakban már jóval korábban is megjelent.
A magyarországi társadalom zöme ugyanis olyan önellátó agrárközösségekben élt, amelyeknek gondolkodási és életvitelbeli zártsága jórészt kapcsolattalan közömbösséget jelentett kifelé általában minden másféle közösség vagy egyén felé. A magyarországi zsidóság társadalmi elhelyezkedését a XVIII. század óta általában a gazdasági érdekből irántuk rendezettségre törekvő udvarnak főnemesi egyéneknek a "védő" mentalitása határozta meg, amely utóbbi kölcsönösséget szült s amely viszont elsődleges alapja lett a gyors és tömeges zsidó asszimilációnak. A "házi zsidó-intézményének" kialakulása még mélyebben mutatja a magyar nemes és a zsidó kereskedő (hitelező) egymásra utaltságát. Az Európát utánozni akaró magyar nemesi reformtervekben így aztán majd a zsidóságnak célszerű, nélkülözhetetlen kiegészítő gazdasági szerep jutott, azon túl, hogy a magyar reformnemesség zöménél a zsidók "felszabadítása" erkölcsi idealizmusból fakadó követelmény is volt. Ezt az általános elvi-érzelmi korhangulatot csak Széchenyi távlatos látásának figyelmeztetése színezte, aki pontosan érzékelte a nyugati típusú változások jövőbeli társadalmi következményeit. Szinte egyedül látta meg a reformkorban és még később is egymást kiegészítő magyar nemesi hatalmi-politikai pozíciók és a kapitalizálódásban szükségszerűen megnövekvő immár magyar-zsidó gazdasági szerepek politikai-hatalmi ütközésének lehetőségét. A politikában azonban sohasem a jövőbeni, várható erőviszonyok és lehetőségek, hanem a jelen érdekeltségek alapján döntenek, s így a magyar történelmi politikai "osztály" és a magyarországi zsidóság a XIX. század során olyan íratlan partneri kapcsolatba lépett, amely példátlan volt ebben a régióban: munkamegosztás született, amelynek - főleg az idő múlásával - voltak ugyan súrlódási felületei, de amely fél évszázadig, sőt lényegében az 1918-20 közötti időt leszámítva 1938-ig, rendkívül eredményes és mindkét fél számára zömében megfelelő volt. E munkamegosztásban a történelmi középosztálynak általában infrastrukturális-adminisztratív, míg a zsidóságnak zömmel termelési-forgalmi gazdasági szerep jutott.
A dualizmus történetét nem lehet tehát a "zsidóüldözés" olyan időszakának tekinteni, amely bármilyen formában is "előkészítette" volna a Soát. (Véleményem szerint persze a legvadabb "hagyományos" zsidóüldözések időszakai sem "előkészítő" jellegűek, mert a Soá modernség nélkül, vagyis az egyetemes örök erkölcsi elvek bolsevista és náci felmondása s a technikai civilizáció bizonyos szintje nélkül lehetetlen. Genocídiumot általában csak kultúrkörök közötti összecsapásokban követtek el korábban, ahol a másféleség kiirtása akár kötelesség is lehetett.) A dualizmuskori Magyarország sokkal inkább egy példátlanul sikeres integrációs modellt jelentett, amelyet majd a politikai hatalom birtoklásának átmeneti abszolutizációját magával hozó "modernség" kezdett itt is szétverni. Vagyis az, hogy a társadalom fölötti totális, istenpótlóan felfogott mindenható és aktivista, mindenbe beavatkozó és az erkölcsi elveket célszerűen félretoló hatalomért folytatott harccá ("osztályok" vagy "fajok" harcává) tették a politikát. Ebben a folyamatban aztán a modern ideológiák jegyében kijelölték az abszolút gonosz(oka)t illetve az abszolút bűnbako(ka)t, akiket kiiktatni egyet jelentett a jó struktúrák és hatalom kialakításával s a világ immár emberi megváltásával. A modern politika eme "tudományos" "társadalommérnökösködő" felfogása adja tehát a Soá alapját is.
Az én felfogásom szerint tehát a modern zsidóüldözés és annak egyik csúcspontja, a Soá ugyanazt fejezi ki, mint a modern tömeggyilkosságok bármelyike (kommunista népirtások, etnikai tisztogatások): az Istentől megszabadult - sokak szerint így felszabadult - ember indulatai, szenvedélyei a technikai hatékonyságot és az egyéni, közösségi ("osztály", "faj") önistenítés démonjait követve ugyanis a modernségben már megkísérelhetnek minden problémát úgy "megoldani", hogy az ellenfeleket és korlátokat teljesen kiiktathassák, megszüntethessék.
Más oldalról a technikai hatékonyság és egyes tudományos eredmények totális hatalmi alkalmazása "feleslegessé" teszi az erkölcsi korlátokat, hiszen a "tudományos" módszereket mint "haladási" és "fejlődési" eredményeket, újdonságokat eleve jóknak minősítették az "emberiség", a "haladó osztály" vagy a "legkiválóbb faj" számára. Az emberiség a modernségben ugyanis egyre több olyan eszköz birtokába jutott, amelynek alkalmazási következményei vagy nem teljesen átláthatók vagy éppen hogy nagyon is rövidre zártan radikálisan egyértelműek. S mivel a korábbi "bevésett" "irracionális" erkölcsi gátlások a teljesen racionálissá-logikussá nyilvánított világban immár szigorúan nem kötik tömegesen sem az egyének érdekeit értékelvűséghez, szabad tér nyílik akár a tömeggyilkossághoz is. Nem is szólva arról, hogy az atomizálódó "tömegember" a parancsra könnyen mozdul.
A dualizmus kora a mindenkire egységesen érvényes jogtiszteletbe és jogkövetésbe belenövő társadalom kora volt. Ha ennek vannak is akár jelentős deficitjei, azok a tradicionalitásból, annak teljesen másféle szervezettségéből fakadnak. Hiszen a dualizmus önellátó agrárvilágában élők többsége tulajdonképpen a modern állami törvény előtti és alatti közeg, ahol a múlt idők szerves szektoraiban és rétegeiben élnek az emberek - hagyományos életforma szabályokkal. Ez a világ általában jellegzetesen nem expanzív és agresszív, hanem reproduktív, vagyis elfogadott, szervesült csoportokkal szemben alkalmi - főleg felülről manipulált - "kimozdulásoktól" eltekintve közömbös. A hagyományos világban ugyanis mindenkinek megvan a maga helye!
A sokvallású és nemzetiségű magyarországi társadalomban a zsidó és nem-zsidó közösségek viszonya - ellentétben egyes etnikai csoportokéval - a tiszaeszlári per időszakát leszámítva nem feszült. Ezzel szemben például a magyar-román viszonyt az 1784-es - és az 1848-49-ben megismétlődő - románok által végbevitt népirtási hadjárat árnyékolja be (ahogyan hasonlók elmondhatók a magyar-szerb és német-szerb relációban a szerbekről is).Innét tekintve a zsidó-nem-zsidó kapcsolatok a szokásos idegenkedéseken, városi konkurencia ellentéteken túl soha nem jutnak. S mivel a vallási alapú zsidó elkülönülés (és elkülönítés) az etnikai-jellegű asszimilációval oldódik a magyar-magyar-zsidó kapcsolatokban zömmel csupán társasági-mentális súrlódások lesznek. A társadalmi kölcsönös elfogadás azonban a törvényi emancipációt csak lassan követi. Vagyis van alkotmányos egyéni - s majd 1895 után közösségi - egyenjogúság, de nehezen születik meg a társadalmi egyenrangúság. Mindenhol a homo novusok lassú illeszkedési problémáiban rejlik az ún. kedélyes, társasági antiszemitizmus alapja.
Ugyanakkor kétségtelen, hogy a zsidóság zömének magyarrá asszimilálódása - különösen a peremvidékek szinte "magyartalan" térségeiben - kiélezte a zsidók és a nemzetiségek társadalmai közötti viszonyt. Annál is inkább, mivel ez a viszony spontán módon szinte teljesen azonossá lett a régi magyar földbirtokosi (nemes, hivatalnok) és nemzetiségi jobbágyi egyenlőtlenséggel. A kulturális (nyelvi, vallási) vagyoni különbség egyben nagyrészt szociális egyenlőtlenséget is jelentett. A nemzetiségi értelmiség érvényesülési konkurenciaharcba keveredett a zsidósággal, míg az alsó rétegeknek "elnyomási" és "kizsákmányolási" közérzete lett. Az így keletkező antiszemitizmusnak tehát nagyrészt a szokásos szociális töltete volt, ám a politikailag artikulátlan és alacsony műveltségű tömegben tartós hatást - ugyanúgy, mint a magyar nemesség ellen - csak a vallási fanatizmus és az ösztönös faji érzelmek felkorbácsolásával érhettek el a kisebbségi politikusok és pártok. A "modern" áltudományos természettudományi fajelmélet persze itt is egy teljesen tradicionális keretbe került - ahonnan jórészt máig sem "szabadult" szomszédainknál.
A Szent István-i Magyarország integritását legfőbb célnak tartó magyar politikába a modernnek nevezett áltudományos fajfogalom sehogyan sem fért bele - egyes zavaros fejű értelmiségiektől eltekintve -, hiszen a századfordulóra éppen hogy többségre vergődő magyarság ezzel éppen az asszimilációt tette volna lehetetlenné. A történetileg-kulturálisan felfogott magyar szupremácia tehát befogadó volt, követelményként viszont keményen megkövetelte a "nemzeti mitológiához" való teljes érzelmi lojalitást, hiszen ez egyszerre volt közösségképző alap és a vezető csoportok uralmi legitimációja.
A pozitivista racionalizmus uralma idején megmagyarosodott zsidó származású értelmiség egy része, amely a nyelvi és kulturális cserét nagyon sokszor formai vallásváltással is összekapcsolta, a korlátlan modernségével ütközik bele a gazdasági szabadversenyt "tisztán" engedő dualista magyar történelmi politikai elit "tilalmi zónáiba". Vallástalan, illetve valláspótló haladáshitük csupán önző hatalommegtartó csoportérdek-ideológiának tekintette azt a nemzeti (történelmi) mitológiát és hivatástudatot, amely végső soron nem vérségi szemléletével nyitottságot képviselt és az idegeneknek is egyenjogúságot adott. Óriási feszültséget robbantott ki ez a magatartás a középrétegek és az értelmiség szintjén, mivel az a régi történelmi legitimációs bázis felszámolásával egy új, tisztán vagyoni-ideologikus alapú elituralomhoz vezetett volna, tehát olyan elitcseréhez, amely egy emberöltő alatt békés körülmények között egy sok évszázados "vezetési jogosultságot" számolt volna fel. Ilyen gyors váltást forradalmakon és idegen hódításon kívül soha és sehol sem lehet kierőszakolni. S így nem véletlen az sem, hogy az elitcserés "modernizáció" képviselői végigpróbáltak mindenféle forradalmi irányzatot.
Kérdezhetnénk, hogy mi köze van mindennek a magyar zsidóság sorsához? Nos, forradalmáraink jó részét a saját közösségéből is kivált s annak eredendően vallási alapú kultúráját is megtagadó zsidó származású csoportok tették ki, akik - figyelmen kívül hagyva bármiféle helyi konkrét társadalmiságot - saját új, teljesen individuális helyzetüket és nézeteiket tekintették a mindenkire kötelező "tudományos normának". A történelmileg kialakult helyzettel szemben presztízsüket és vezetési igényüket a Nyugat-Európa unilineáris "haladó" nézetek, divatok, hipotézisek alapján vélték vitathatatlannak, ellenfeleiket pedig így "szükségszerűen" eltüntetendőknek.
Az 1867 utáni íratlan munkamegosztás (vagy másként, Karády Viktor kategóriájával "asszimilációs ajánlat") szerint működő magyar társadalomban, ahol óriási átrétegződési folyamatok zajlottak, az ún. zsidókérdést nem tudta felrobbantani Tiszaeszlár, de folyamatosan és hatékonyan szította azt az értelmiségi "progresszió" a- és antihistorikus modernizációs nézetrendszere és propagandája. Hiszen ezek az eszmék a szabadversenyes magyarországi társadalmak óriási egyenlőtlenségeket hordozó világában tulajdonképpen az akkori magyar vezetőrétegek társadalmi pozícióit támadva elmentek egészen a felszámolás gondolatáig. Az sem véletlen viszont, hogy a zsidó eredetű polgári rétegek nagyobb része inkább elzárkózva vagy közönyösen nézte a polgári radikális "élcsapat" működését, hiszen annak tömegerejét egyébként az immár válogatás nélküli "antiburzsoá" követeléseket megfogalmazó szociáldemokrácia adta. Így a többszöri felszólítás és ajánlat ellenére sem alakul ki éles ellentét az arisztokrata nagybirtok és a zömében zsidó eredetű nagytőke között, csak egy kisebbség mozdult az utóbbiból: "igen jól tudja ez az intelligens csoport, hogy a harc nem mehet az ő bőrére és a győzelem árát is a birtokarisztokrácia és gazdálkodó egyháza fogják megfizetni; továbbá, hogy a birtokarisztokrácia hatalmának összetört romjain a magyarországi polgárság és értelmiség fog az állam hatalmi intézményeiben tért foglalhatni"[1].
De a zsidóság nagyobb része nem volt lelkes azért sem, mert számára világos volt az, amit egy élesen antiszemita, ám mélyen elemző akkori magyarországi román nemzetiségi politikus állított, vagyis, hogy a zsidóság - szerinte - mindenre ránehezedő káros súlya a "másutt sehol meg nem adott politikai szabadságából" ered.[2] S ugyanakkor a kozmopolita típusú, mechanikusan utánozni akaró "tudományos" radikális elméknek más oldalról - mint említettem is - nincs jó viszonya a reális létező magyar zsidó közösséghez sem: "[a] zsidónak nincs oly kultúrája, melyet konzerválhatna vagy továbbfejleszthetne".[3] Egy ilyen szemlélet - sajátos módon - sok más hasonló megfogalmazással (a radikálisok által gyakran emlegetett "zsidó bankárokkal" vagy "zsidó uzsorával") tulajdonképpen erősítette a szélsőjobboldali toposzokat és sugallta a "zsidó gyökértelenséget". Vagyis a tudományoskodó "modernség" mind a természettudományos fajfogalom hamis kiterjesztésével (szociáldarwinizmus) szélsőjobbról, mind a vulgárisan materialista baloldali spekulációs osztályfogalom mindenhatóságának sulykolásával egyaránt a zsidó közösség vagy legalább egy részének démonizálását segítette elő, hiszen a közép-európai szegénységben és társadalmi rétegződésben biológiai és a szociálisan ("burzsoá") felfogott "fajfogalom" erősen konvergált.
A kapitalista típusú társadalomban a korábbi hátrányos helyzetét most előnybe fordító zsidóság számára a két egyaránt elemésztéssel fenyegető veszély közül azonban csak a szélsőbaloldali őrület adott egyéni kiutat egy nemzetek és osztályok feletti forradalmi identitás felvételével. Csakhogy így is egy új (kaszt) kiváltság keletkezett majd a többséggel szemben, s a zsidó származásúak jelentős száma a forradalmas világmegváltás eme élcsapatában más oldalról erősíti fel az antiszemita kliséket. Mindezek a folyamatok azonban a dualizmusban még jogállami ellenőrzés alatt álltak, a "likvidálási" jelszavak nagyobb része ekkor a szélsőbalról hangzott s a "burzsoázián" belül érintette a zsidóság felső és középső rétegeit.
Az akkori magyarországi szélsőjobboldalnak is inkább a radikális antikapitalista jelszavai tartalmaztak zsidóellenes tendenciákat, az igazi célok azonban itt csupán "visszaszorítási" szándékokat tükröztek. Vagyis a hirtelen bevezetett gazdasági szabadverseny veszteseinek állami védelmét és a teljesen ellenőrzés nélküli keleti zsidó bevándorlás megszüntetését. Ez az utóbbi probléma, amely bonyolult és regionális szinten kiéleződő társadalmi konfliktusokat eredményezett (pl. Kárpátalján, ahol állami "ruténmentő" akció is indult), csak másodlagosan érintette a már asszimilált zsidóságot. Nem lehet tehát itt sem tetten érni valamiféle Soá előzményt, ahogyan persze Tiszaeszlárnál sem (amikor is az állam a pogromozók közé lövetett). Bartha Miklós szenvedélyes műve a rutén parasztok védelmében ugyanúgy szociális töltetű, mint az akkor már országosan folyó agrárius szövetkezés vagy más oldalról a városi szociális mozgalmak követelései.
A legkülönfélébb szövetkezetek létrehozása egy olyan gyarmatnélküli agrárországban, ahol a városiasodás és iparosodás költségeit nagyrészt a vidéki lakosságon hajtották be, ismét csak egy szélesebb érdekvédelmi harc része és nem nevezhető pusztán antiszemita akciónak. A szövetkezetek és a jórészt zsidó kézben levő közvetítő kereskedelem érdekellentétei ugyan gerjesztettek bizonyos antiszemita érzelmeket is, de ez körülbelül ugyanazt jelentette, mint amikor a nagy és középbirtok - bizonyos megyékben akár egynegyede-egyharmada - zsidó tulajdonba vagy nagybérletbe került: a gazdasági-szociális feszültségre tehát "rárétegződött" az eltérő kulturális-vallási közegek közötti szokásos idegenkedés. De modern "faji" jellegű ügy ebből sem lett, hiszen egy olyan országban, ahol sok ezer etnikailag és vallásilag vegyes házasság köttetett évente, ott a régióban példátlan számú magyar (keresztyén) - zsidó házasság is elfogadott volt.
Társadalmilag és társaságilag - ha lassan is - sokkal inkább az integráció jellemezte a korszakot, mint a szegregáció (amelyet viszont például az ortodox zsidó közösségek inkább fenn akartak tartani). Viszont a politikai életbe betörő "modernizmusok", ebből az áltudományos osztályelmélettel, majd a korszak végén a hamis faji elv behozatalával az együttműködési ("megalkuvás") hajlandóságokat az élesen konfliktusos ("osztályharc", "fajok élet-halálharca") nézetekkel szemben leértékelte. A boldog békeidők vagy a zsidó kortársak szerinti "aranykor" hosszan tartó zavartalanságában "ellankadt" emberei majd ilyen hangulatoknak is engedve éltetik a világháború kitörését - sokan valamiféle erkölcsi megújulást vártak a vérözöntől. A háború nem mellékesen új lökést adott minden társadalmi probléma erőszakos megoldására is. Valószínűleg innen is eredeztethető a terrorcsoportok és "különítmények" politikai szerepének elfogadása. Ide kapcsolható mindkét szélsőség radikalizálódása.
Zsidóüldözési hangulat a dualista Magyarországon annak ellenére sem lett, hogy az orosz (ukrán) vagy román pogromokról mindenki részletesen értesülhetett a sajtóból s a pogrom-menekültek jelentős része rajtunk keresztül igyekezett Amerikába kivándorolni. A világszerte, így nálunk is, bőven tárgyalt Dreyfuss-ügy sem vert értelmiségieken túlmenő hullámokat. A magyar közvéleményt lekötötte az állandóan forrongó közjogi kérdés vagy a nemzetiségi ügyek. Zsidókról leginkább - a felekezeti sajtón túl - csak a mindkét oldali radikálisoknál olvashatunk. Jellemző a magyar helyzetre az is, hogy az eugenika (fajnemesítés), vagyis a darwinizmus (kiválogatódás) és mendelizmus (örökléstan) nyomán létrejött társadalomtökéletesítési zagyvaság, amely eredetileg angolszász fogantatású (Amerika tizenegy állama hozott eugenikai törvényeket), és amelyben ott kavarog a későbbi hitlerizmus minden kelléke, egy-két természettudományos liberál-konzervatív egyént leszámítva csak a baloldalon, főleg a polgári radikálisok között váltott ki lelkes, egyetértő figyelmet ("...a betegek kultúrmunkát nem végeznek, nem produkálnak semmit, ellenkezőleg, fogyasztanak a mások munkájából, az úgyis csekély kultúrfölöslegből. [...] [Az eugenikusok] elősegítik alkalmas emberek keletkezését és a kultúra szempontjából alkalmatlan emberek kiküszöbölését.... [...] Nagyon is beleéltük magunkat a nyomorultak fölötti keresztényi sajnálkozásba és elfeledtük a szépnek és egészségesnek pogány szeretetét..."[4]). Vagyis a modern (ál)tudományos elvek iránti rajongás és a radikális, akár terrorisztikus politikai módszerek alkalmazása között itt is, mint a francia forradalom idején, szoros kapcsolat van.
A korszak neokatolikus radikálisai számára is elvetendők voltak e gondolatok, hiszen azok egyértelműen az Isten elleni emberi, forradalmas lázadásra utaltak. A liberál-konzervatív oldalon pedig kezdettől elutasították a fajelméletnek mind az egyéni típusú, a baloldal által is kedvelt formáját, mind ennek kollektivista, német "továbbfejlesztését", amely minden értékteremtést a germánoknak tulajdonított, s a fajromlást a fajkeveredés következményének tartotta. Igaz, a magyar liberál-konzervatív értelmiség zöme hallgatott, hiszen általános véleménye az volt, hogy nem kell minden divatra, hipotézisre, nagyhangú, akár tudományos, akár művészeti újításra reagálni, mivel azok többsége elmúlik magától, illetve a még újabb avantgárd ötletek kritikáitól. ("Mindegyiktől - [ti. újítástól] - rögtönös megváltást vártak, mindenkinek egyedüli jelentőséget tulajdonítottak hívei; együttesen az emberiség fokozatos előrehaladásának előmozdításához mind hozzájárultak. Túlzásaik elnémulnak, ígéreteik hitelüket vesztik s a hozzájuk fűzött nagy reménységek szertefoszlanak".[5]) Magyarországon eme figyelő és csak az idővel megmaradt, lassan klasszicizálódó kulturális javak és irányzatok iránt fogékony liberál-konzervatív jellegű uralkodó beállítódás miatt hiányzanak, illetve mindig csak kisebbségben működtek a radikális modernizmusok hívei és propagandájuk.
A történelmi magyar uralkodó csoportoknak a dualizmus korában eszébe sem juthatott az akkori társadalmi-politikai feszültségek kezelésére az állami mindenhatóság erősítése, mivel az részben az "idegen", összmonarchiát soha fel nem adó osztrák és dinasztikus tényezők szerepét is nagyban megnövelték volna. Így csak arra törekedhettek, hogy minden status quo és éppen aktuális egyensúly ellen támadó erőt lehetőségig korlátozzanak. Legyen az akár szociális, nemzetiségi vagy éppen antiszemita jellegű. Nehezen mozdult így, s mindenben nehézkes volt a Monarchia és a magyar világ, de az kétségtelen, hogy így minden destruktív politikai és társadalmi erőt és szándékot is kordában tartottak. A hatalmas változások korában a régi erőegyensúlyokon és íratlan kompromisszumokon nyugvó dualista társadalom csak így lehetett és maradhatott egy fél évszázadig európai, s kerülhette el mindenféle, itt 1918 után kiszabadított démoni erők rombolását, amelyek azután már a modernség jegyében általában gátlások nélkül tombolhattak tulajdonképpen bárkikkel szemben.
Jegyzetek
[1] RÁCZ Gyula, A magyar osztályképződés gazdasági alapjai és demokráciánk fejlődési
lehetőségei, Huszadik Század, 1909., 1., 377. [vissza]
[2] BRAUN Robert, Goga Octavián és a magyar kultúra, Huszadik Század,
1913., 1., 202. [vissza]
[3] BRAUN Robert, i. m., 209. [vissza]
[4] MADZSAR József, Fajromlás és fajnemesítés, Huszadik Század, 1911.,
2., 145-146. és 155. [vissza]
[5] RÉZ Mihály, Avult ideák, Magyar Figyelő, 1911., 2.,109. [vissza]