Több mint 50 éve annak, hogy Auschwitz kéményei már nem füstölik be világunkat. Ahogy időben távolodunk a múlttól, úgy kell újragondolnunk, újraértelmeznünk a Soá túlélési szindróma gyógyítási lehetőségeit. Ha ezt nem tesszük meg, félő, hogy a további generációk is érintve lesznek szüleik, nagyszüleik sorsa által. Jól tudott, hogy az elmúlt fél évszázadban nemcsak az első generációs túlélők körében követtek el öngyilkosságokat - a szomorú listából csak Primo Levi, Bruno Bettelheim és Amery nevét említem -, hanem az öngyilkosság a második generációs túlélők között is szedi áldozatait.
Ezek a tragédiák vezettek abban, hogy megkíséreljem feltárni a vészkorszak szenvedéseire adott különböző válaszreakciókat.
A szakirodalomban és a szépirodalomban kétféle választ találtam. Ezt a kétféle választ két szerzőre, Primo Levire és Viktor Franklra hivatkozva szeretném demonstrálni. Mindketten Auschwitz foglyai voltak, körülményeik tehát lényegében megegyeztek. Mindketten jól szublimáló, önmagukat és társaikat megfigyelő személyiségek. A különbség Auschwitz utáni sorsuk alakulásában volt. Levi önkezével vetett véget életének, Frankl viszont 1997 novemberéig, 92 éves koráig élt, alkotott és gyógyított.
Primo Levi 1986-ban megjelent Akik odavesztek és akik megmenekültek című művéből idézek. "Szégyelled-e, hogy másvalaki helyében élsz? Mégpedig nálad önzetlenebb, érzékenyebb, bölcsebb, hasznosabb, náladnál élni érdemesebb valaki helyében... Meglehet, hogy valaki más helyett élek, valaki más rovására; meglehet, hogy valaki más helyébe álltam, vagyis lényegében embert öltem. A lágerből nem a legjobbak tértek haza... Inkább a legrosszabbak, az önzők, az erőszakos természetűek, az érzéketlenek... a kollaboránsok, a besúgók maradtak életben... Nem éppen biztos szabály volt ez..., de mégiscsak ez volt a szabály."
Primo Levit már a lágerben is kétségbeesett álmok gyötörték. Azt álmodja, hogy - idézem - ,,a fogoly hazatér, szenvedélyesen és megkönnyebbülten beszámol szerettei egyikének az átélt gyötrelmekről, de az nem hisz neki, sőt végig sem hallgatja. Az álom legjellemzőbb (és legkegyetlenebb) változatában a másik egyenesen sarkon fordul, és szó nélkül faképnél hagyja az elbeszélőt."
Megkísérlem megfejteni Levi lázálmát annak reményében, hogy így közelebb jutunk önpusztításának megértéséhez. Álma első része szinte torzításmentes vágyálom: túléli a lágert, hazatér szerettei körébe. De amikor szerettei egyikének átélt gyötrelmeiről akar beszélni, az nem hallgatja meg, nem hisz neki, azért, mert ami vele megtörtént, arra nincsenek szavak, az kifejezhetetlen.
Primo Levi idézett álmára Kende Hanna Késleltetett halál című tanulmányában is hivatkozik. "Az Auschwitzot megéltek és meg nem éltek között nincs igazi kommunikáció. Az élmény a maga borzalmával átadhatatlan." Majd idézi Levi szavait: "Aki visszatért, nem azonos azzal, aki igazán átélte. Az igazán átélők nem jöttek vissza."
Primo Levivel ellentétben Viktor Frankl egészen másképpen ír a láger utáni élet lehetőségéről. Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort című könyvének A lágerből való szabadulás után című fejezetéből idézek. "Először látni akarjuk a tábor környékét, először szabad emberként. Így lépünk ki a természetbe, a szabadságba. A »szabadságba«, mondjuk gondolatban, egyre ismételjük ezt a fogalmat, egyszerűen nem tudjuk felfogni... Elérünk egy réthez, amelyen nyíló virágokat látunk. Tudomásul vesszük, de nem érzékeljük... Este, amikor a bajtársak összesereglettek a régi földkunyhójukban, odamegy egyik a másikhoz és titokban megkérdezi: "Mondd csak, te tudtál ma örülni?" És az egyik mondja a másiknak, talán még szégyenli is, hiszen nem tudhatja, hogy mindegyikük hasonlóan érez: "Őszintén szólva, nem." A szó szoros értelmében elfelejtettük, hogyan is kell örülni, ezt úgy látszik újra meg kell tanulni... És egy szép napon, röviddel a felszabadulás után, átvágsz egy tág mezőn... Pacsirták szállnak fel a magasba, hallod öröméneküket és ujjongásukat ott fenn a szabadban... És akkor megszakítod vándorlásodat a szabad térben, megállsz, körülnézel, feltekintesz - és térdre borulsz... azon a napon, abban az órában kezdődött meg új életed - azt tudod. És lépésről lépésre - csakis így - lépsz be ebbe az új életbe, válsz ismét emberré."
Míg Franklban megmaradt az ősbizalom, megőrizte az új életkezdés reményét és az újhoz való alkalmazkodás képességét, Levi nem tud szabadulni vádló felettes énjétől, és miközben heroizálja az elpusztultakat, önmagát és túlélő társait is megveti, az áldozatok közé vágyik. Ez az attitűd azért veszélyes, mert azt sugallja, hogy az életösztön eleve erkölcstelen. Ez a felfogás a túlélőket stigmatizálja, amikor úgy tünteti fel, hogy nem a gyilkos rendszer bűne a pusztítás, a foglyok elembertelenítése, hanem a túlélők okozzák társaik halálát, "lényegében gyilkosok".
Primo Levi és Viktor Frankl saját személyiségén keresztül ugyanazt a valóságot tükrözi. Számomra mindkettő útmutatásul szolgál a túlélők terápiájához.
Primo Levinél az átélt, de felfoghatatlan és általa megváltozhatatlan körülmények vezettek saját felettes énje által fenntartott, elviselhetetlen bűntudathoz, az agresszorral való azonosításhoz. Frankl és Levi példája nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy a túl szigorú, önbüntető felettes én nem más, mint az agresszor bűnös cselekedetének az introjekciója. Levi ugyanúgy megveti önmagát, mint ahogyan az SS-ek megvetették őt és társait.
Frankl ellenállt ennek az önpusztító indulatnak. "Egy ember - írja - aki tudatában van annak a felelősségnek, mellyel a rá váró műnek, vagy a rá váró szeretett embernek tartozik, soha nem lesz képes életét eldobni. Tudja léte "miért"-jét és ezért képes szinte minden "hogyan"-ját is elviselni."
Ide kívánkozik Hermann Imre mélyértelmű gondolata. Idézem. "A bűntudat ne nyomja el az igazságot, de ne is vezessen kibírhatatlan lelkiismeretfurdaláshoz." Ezt az attitűdöt Hermann hősi, morális beállítottságnak nevezi, mely az igazság érdekében vállalni tudja a hősi küzdelmet.
Erikson a mentális épség legalapvetőbb előfeltételének nevezi azt a bizalmi érzést, amely az első életév élményeiből táplálkozó, mindent átható attitűd magunkkal és a világgal szemben. Az alapvető bizalom megteremtésének letéteményese az anya, aki nyilvánvalóan csak olyan életérzést képes gyermekének közvetíteni, mely őt magát is áthatja.
Az ősbizalommal ellentétes kategória Bálint Mihály rendszerében az őstörés, az alaphiba. "Véleményem szerint - írja Bálint - az őstörés az egyén igen korai fejlődési szakaszában fellépő biopszichológiai szükségletei és a testi-lelki gondozás, a reá irányuló figyelem és érzelem közötti komoly meghasonlásra vezethető vissza... E korai össze nem illésnek lehetnek veleszületett okai..., de adódhat a környezetből is, ha a gondoskodás nem kielégítő, hiányos, szeszélyes, aggodalmaskodó, túlságosan féltő, durva, merev, megbízhatatlan, rosszul időzített, túlingerlő vagy csupáncsak meg nem értő vagy közönyös. Az eddigiekből talán kiderül, hogy a gyermek és a környezetében élő személyek "össze nem illését" hangsúlyozom."
A Bálint által felsorolt gondoskodási hiányok óhatatlanul megjelennek a holocaust-túlélő anyáknál, elsősorban a lágerek túlélőinél. A gyermek megszületésével megjelenik az a félelem, hogy nem lesz képes békében, nyugalomban felnevelni gyermekét. A múlt félelmei a jövőbe anticipálódnak. A biztonságos jövőképet, az ősbizalmat az anya nem képes gyermeke felé közvetíteni.
A holokauszt-túlélők terápiái során arra a megfigyelésre jutottam, hogy a társadalmi trauma úgy fogható fel, mint a bálinti őstörés egy speciális formája. Ez az őstörés azonban szélesebb körű, mint a Bálint által használt, anya és gyermeke közötti össze nem illés, ez az egyén és a külvilág közötti meg nem felelés következménye.
Befejezésül Adorno egy oly sokszor emlegetett kijelentésére utalok, miszerint a "a holokauszt után nem lehet többé verset írni". Szerencsére az élet, a művészet, a valóság rácáfolt erre a közvetlenül 1945 után megfogalmazott veszélyes kijelentésre, mely pesszimizmusával mintegy megalapozza és igazolja Levi és sok más túlélő önpusztító sorsát. Később maga Adorno is elsiettnek tartotta ezt a véleményét. Én is úgy vélem, jogunk van örülni az életnek. A terápia célja, hogy ezt az érzést a túlélők és leszármazottaik, a második és harmadik generáció felé is közvetítse.
BÁLINT Mihály, Az őstörés. A regresszió terápiás vonatkozásai, Akadémiai, Budapest, 1994.
Elhúzódó társadalmi traumák hatásának felismerése és gyógyítása. Konferencia, 1996. november 15-17., szerkesztette és az előszót írta Virág Teréz, Animula, 1997.
Viktor E. FRANKL, ...mégis mondj Igent az Életre. Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort, Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ, 1988.
HELLER Ágnes, Lehet-e verset írni a holocaust után? Múlt és Jövő, 1990-1991, 42-6.
HERMANN Imre, A tehetség pszichoanalízise, in Tehetségproblémák, Merkantil Nyomda, Budapest, 1930, 45-47.
Primo LEVI, Akik megmenekültek és akik odavesztek, Európa, Budapest, 1991.
Magyar emlékmécsesek. Tanulmányok a KÚT Pszichoterápiás rendelő gyakorlatából: holocausttúlélők és leszármazottaik terápiája, szerk. LÁSZLÓ Klári, Budapest, 1995 (Magatartástudományi Füzetek, 4). Thalassa 1994,1-2.
Dina WARDI, Emlékmécsesek A holocaust gyermekei, Ex Libris, Budapest, 1995.
VIRÁG Teréz, Emlékezés egy szederfára, szerk. László Klári,
Animula Egyesület, 1996.