Beney Zsuzsa

Hozzászólás

 

Lehetetlen feladatnak látszik öt vagy tíz perc alatt összefoglalni azt, ami életemet részben eseményeivel, de még inkább ez események reflexióival betöltötte. Még úgy is csaknem lehetetlennek, ha elöljáróban bejelentem, hogy mindaz, amit elmondani készülök, kizárólag a saját véleményem; saját tapasztalataim, gondolataim - a könyveknek és a létnek a magam olvasatából leszűrt tanulsága. Olyan tanulság, amelyet nyilvánvalóan átszínez az alkatomból fakadó szubjektivizmus, költői tapasztalataimból fakadó romantikusan tragikus világlátásom, de amelyet többé-kevésbé hitelesít az a rengeteg munka és töprengés, amelyet a kérdés belső megoldási kísérleteibe belefektettem, és az a szenvedés, amely e kérdéseket létezésem egzisztenciális pontjain érintette.

A zsidóság és az Európai Unió kérdését a magam számára a zsidóság és Európa, pontosabban a zsidóság és Közép-Európa, vagy a zsidóság és a társadalom kérdésére fordítom le, méghozzá azért, mert számomra a zsidóság életének és túlélésének kérdései Európában nem szociológiai, hanem spirituális síkon képviselik annak legfontosabb egzisztenciális problémáját. A zsidóságnak, mint spirituális közösségnek kérdése számunkra, akik még őrzünk valamit e közösség hagyományaiból, valóban egzisztenciális kérdés. Identitásunk olyan mélyeire világít, s ezekben a mélységekben az identitáskeresés, vagy az identitáshiány olyan üresen kongó barlangjaiba enged bepillantást, ami szinte lehetetlenné teszi nemcsak spirituális, hanem biológiai fennmaradásunkat is. Nemcsak azért, mert az identitás megléte biológiai síkon is az életet fenntartó tényező, melynek hiányában a biológiai betegségek (depresszió, a pszichoszomatikus betegségek halálos formái, a modern korban manifesztálódó betegségek megélési vagy belehalási lehetőségei) tömegesen léphetnek fel. Mint orvosnak is az a véleményem, hogy a korunkra jellemző harmóniahiány, szorongás és ambivalencia számos, látszólag ezektől idegen megbetegedések és halálokok sokaságát manifesztálja. Ennél is nagyobb, sőt, sokkalta nagyobb veszélynek tartom azt, hogy a holokauszt után, minden fennmaradási kísérlet és erőfeszítés ellenére, az európai zsidóság élete (mint közösségi létforma, - és a zsidó lét, mind társadalmi, mind spirituális értelemben csakis közösségi értelemben fogható fel) végéhez közeledik. Ezt a folyamatot a holokauszt ténye részben siettette, részben késleltette, nagyobb, elvi perspektívákban azonban közvetlenül nem felelős érte.

Felelősségről beszélni amúgy is félrevezető lenne, hiszen a modern kor liberalizmusát bármiért is felelőssé tenni csak félreértésekre adhatna alkalmat. Még ha a zsidóság asszimilációja a befogadó közösségek részéről a legjobb indulattal történt is, objektíve olyan körülmények között következett be, amikor a társadalmi-vallási izoláció a modernitás technikai-társadalmi körülményei között már fenntarthatatlannak bizonyult. A zsidóság a Törvény népe, és a számára vallásilag kötelező törvényeket csak egy közösségi életformában lehet fenntartani. Amint ez a közösségi életforma megszűnik (és az utolsó két évszázadban - elsősorban a technika fejlődése folytán - egyre viharosabb formában kényszerült megszűnésre), a vallás kötelezte életformának is meg kell szűnnie. Az asszimiláció a zsidó vallás természete (és nem külső körülmények) alapján elszakíthatatlan a szekularizációtól, elsősorban a vegyes házasságok megakadályozhatatlansága miatt. A hagyomány mint fogalom teljességében átalakult, és átadta helyét egy jó értelemben költői, rossz értelemben szentimentálisan felületes dekorativitásnak, ami főleg a közép-kelet-európai chaszid hagyomány nagyjából kiüresedett külsőségeit próbálja megőrizni.

Véleményem - és ismét csak a saját véleményem - szerint a valódi zsidó hagyomány két komponensből építkezik. Az egyik Istennek választott népével kötött szövetsége, a másik ennek mindennapian kötelező megélése, a tanulás kötelezettsége. A filozófia töméntelen mellékútján tévelyegve, vissza-visszatérve az eredeti értelmezést megközelítő vagy azt módosító felfogáshoz, az az ótestamentumi istenkép, melyet e szövetség megkötéséhez asszociálunk, az emberi gondolkodás újkori természeti változása folytán maga is megváltozott. Legalábbis annyiban, hogy elvesztette feltétlen egyértelműségét. A tanulásnak az a módja pedig, amit az egyszerűség kedvéért talmudista hagyománynak nevezhetünk - a dolgok mélyére hatoló, értelmüket a végsőkig tisztázni akaró, a kérdezés filozófiáján alapuló gondolkodási mód, amelynek nyomai a modern filozófiában nagyon is megtalálhatók - lassanként el kell veszítse gyökereit. Könnyen lehet, hogy későbbi fejlődésük ezekből a gyökerekből ered, s a reláció e talmudista gondolkodásmód termékenyítő hatása és például Marx, Freud, Husserl, Buber, Derrida, Lacan, Levinas gondolkodásmódja között többé-kevésbé szorosnak mondható, a gyökerektől azonban mindinkább távolodónak kell bizonyulnia. Magam főleg Németh Andor közvetítésével próbáltam e gondolkodásmód lényegét József Attila költészetében kimutatni. Alig hiszem, hogy későbbi költőink életművében egy ilyen kísérlet sikerrel járhatna.

Felszólalásom elején hangsúlyoztam, hogy csakis saját véleményemet fogom elmondani. A zsidóságnak mint spirituális alapon szerveződött társadalmi közösségnek megszűntével mind vallási, mind szellemi lehetőségei megszűntek, bezárultak. Ha az Isten felé vezető utat keresi, ezentúl azt már csak egyedülálló individuumként, leginkább a kereszténység irányában teheti. Feltehetőleg ez volt a kiindulópontja századunk első harmadában-felében a lelki indíttatású katolicizálódás folyamatának. Mellesleg kell megjegyeznem, hogy a zsidóból lett konvertita már-már miszticizmus felé hajló vallásosságának jóformán minden esetben lelkiismereti okai is vannak: sem vallási, sem társadalmi okokból nem tud bűnösségének érzetétől megszabadulni. Ha megpróbál szakítani a zsidósághoz fűződő rendkívül komplex, vallásilag megnyugvást nem adó, társadalmilag pedig menekülésnek ható problémájával, igen gyakran valamely más szellemi téren keresi kielégülését (természetesen most csak a zsidó értelmiség egy reprezentatív csoportjáról beszélek). A mostanában divatba jövő reformzsidó mozgalmakról nem akarok szólni, általában kis közösségek efemer felbuzdulásai.

Mit mondhatnék hát a zsidóság társadalmi jövőjéről itt, Európa szívében? A saját szívéből kivettetett zsidóság jövőjéről? Talán azt, hogy Isten oly sok veszedelmen át segítette, szökkentette újra és újra virágba választott népének törzsét? Csoda csak azzal történhet, aki képes azt elfogadni.