Poszler György világosan látja az általa választott kiindulópont homályosságát. Nézőpontja jellegzetesen e világi, hiszen abban a világban, mely nem e világból való, a jó választása csak egyet jelenthet. Azt a választást mindenkinek magának kell meghoznia, akár a köz ellenében. Krisztus tanítása azonban ebben a világban született, ennek a világnak szól, következésképpen nem kerülheti meg a közjó kérdését, mely eredendően ellentmondásos. Kollektív szinten a választás illuzórikus, hiszen mind időben, mind szerkezetileg átláthatatlan a közeg, melynek megőrzése vagy megváltoztatása lehet a választást követelő cél. A dilemmát teljes mélységében szemlélteti a mondás, miszerint a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A történelemben egészen ritkán fordul elő, hogy a köz állapotát befolyásoló helyzetben lévők nyíltan felvállalják a Gonoszt, és III. Richárd módjára, színpadra lépésük első pillanatától fogva gondoskodnak arról, hogy cselekvésük gonosz motívumait illetően senkiben se merüljön föl kétség. A közjó világmegváltó e világi mozgalmak, forradalmak, pártok, szervezetek történelmileg kompromittálódott fogalma, mely jól hangzik, de eredendően utópikus mozzanatai aligha tagadhatók.
Hegel óta köztudott az a paradoxon, hogy a sok egymást keresztező akarat, még ha külön-külön mind a jóra irányul is, az egymásra hatások kaotikus szerveződésében olyan következményekre vezet, amelyeket senki sem akar. Minden utópiából disztópia lesz.
Ha nem is tudhatjuk, mifelé törekszünk, annál világosabban tudhatjuk, mit nem akarunk. Benne élünk a világban, amely nem olyan, hogy otthon lenne benne az Öröm és a Remény. Tolsztoj szerint "a boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az".[1] Országokra, régiókra is áll ez a megállapítás. Közép- és Kelet-Európában élve nem vehetjük vállunkra a földkerekség valamennyi megszomorítottjának és megalázottjának gondját. A posztszocialista térség, s azon belül Magyarország helyzete speciális. Mindenekelőtt nem feledhetjük - és ebben Poszler György álláspontja némiképp félrevezető -, hogy a térség elmaradottsága, a tömeges szegénység makacs újratermelésére mutatkozó képessége jóval az államszocializmus kialakulását megelőző társadalmi és történelmi körülményekben gyökerezik. A szocializmus éppen azért okozhatott akkora csalatkozást, mert a közjó nevében fellépve az elmaradottság gyors meghaladását, a bőség társadalmának megteremtését ígérte. Ugyanakkor nem becsülném le azt a Poszler szerint "ilyen-olyan okokból nyújtott szerény egzisztenciális biztonságot", amelyet az államszocializmus a magyar történelemben először nyújtani volt képes. A teljes foglalkoztatottság, a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás, az iskolázás éveinek gyarapítása, a városiasodás és a tömeges bérlakásépítés utólag nézve sem olyan eredményei az államszocializmusnak, amelyeket érdemes volna megtagadni.
Az új helyzetben nem a szocializmus ellenében, hanem annak demokratikus, humánus és az emberi méltósággal összeegyeztethető radikális újragondolása révén érdemes a szociális haladás lehetőségeit felmérni. Poszler impozáns panorámáját adja az egyház szociális tanítása fejlődésének, és helyesen emeli ki mérföldkőként a Magyar Püspökkari Konferencia 1996-os körlevelét, mely egy igazságosabb és testvériesebb világot sürget Magyarországon. Ez a körlevél olyan gondolati alapot nyújt, mely mindenki számára kiindulást és bátorítást jelenthet, aki ha a közjó iránt szkeptikus is, de minden egyes ember javának előremozdítása iránt felelősséget érez.
A magam részéről úgy látom, hogy az első posztszocialista évtized rettenetes szociális megpróbáltatásai aligha voltak elkerülhetők. Lehetett volna őszintébben beszélni, a változásokat levezénylő elit itt-ott nagyobb önmérsékletet tanúsíthatott volna, de a nemzeti jövedelem drasztikus visszaesését, a foglalkoztatási szerkezet átalakulását, az inaktivitás okozta reménytelenség tömeges jelentkezését aligha lehetett volna megakadályozni. A szocializmus kártevéseit csak nem szocialista, kapitalista eszközökkel lehetett helyrehozni. Történelmi siker, hogy az elmúlt évtizedben létrejöttek a fenntartható gazdasági növekedés feltételei, kialakultak a plurális demokrácia intézményei, visszavonhatatlanná vált a politikai és kulturális szabadság. Létrejött a piacgazdaság és a jogállam.
A jövő csak e két meghatározó mozzanat megtartása mellett lehet élhető, és nem térhet vissza semmiféle olyan, a közjó nevében fellépő politikai erő, amely a biztonságot a szabadság rovására kívánná megvalósítani. A jogállam és a piacgazdaság keretei között olyan új szociálpolitikai intézményekre van szükség, amelyek maximálisan képesek megfordítani az inaktivitásra kényszerített, saját sorsuk jobbítására képtelennek mutatkozó emberek életpályáit. A rendszerváltás veszteseinek másik, tetemes létszámú csoportját azok képezik, akik önhibájukon kívül már nem tehetnek semmit önmagukért. E két csoport teljesen eltérő szociálpolitikai megközelítést igényel.
Mindkét megközelítés felveti azonban, hogy szükség van a nemzeti jövedelem arányainak átcsoportosítására. Újra fel kell fedezni az államszocializmus által kompromittált redisztribúciót. Szelényi Iván még az 1980-as években felhívta a figyelmet arra, hogy a szocializmusban domináns és diszfunkcionálissá váló redisztribúció ellenszere a piac, míg a kapitalizmusban domináns és diszfunkcionálissá váltó piac ellenszere a redisztribúció. Most üt Magyarországon a redisztribúció órája.
Kérdés persze, hogy milyen legyen a redisztribúció? Erről, s nem a koronáról, az államfő személyéről, a médiakuratóriumok létszámáról meg az olajügyekről kellene, hogy szó essék a Parlamentben és a közbeszéd egyéb fórumain. Ha erről beszélnénk, akkor a közvélemény türelmetlenebb lenne a ritkán, s főként ceremoniális alkalmakból összeülő parlamenti gyakorlattal szemben, jóval kisebb lenne a politikai névtelenek, a köz kérdései iránt közömbösek, az apátiába süllyedtek aránya.
A társadalmi esélyegyenlőség megteremtésére irányuló redisztribúció azok megsegítését célozhatja, akik önmaguk megsegítésére messzemenően alkalmasak. Őket be kell segíteni az információs társadalom sáncai mögé, melyeken ha kívül maradnak, akkor nem lesz számukra ezen a világon öröm és remény.
A közjavakat újraosztó szociálpolitikai intézményrendszer másik célcsoportja esetében a redisztribúció másra nem, csak a szenvedés enyhítésére, az emberi méltóság elismerésére, a jelenlét elviselhetőségének megteremtésére irányulhat. A nonprofit szervezetek, a társadalmi szolidaritás minden emberben potenciális meglévő erőit hasznosító akciók és programok, a szubszidiaritás elvén működő szervezetek csak a költségvetésből számukra biztosított eszközökből tarthatók fenn.
Nincs szükség bürokratikus, túlméretezett, a megsegítettek számának bővülésében akaratlanul is érdekelt szervezetekre, melyeknek riasztó példái ma a közkórházak, árvaházak.
A posztszocializmus első évtizede a szabadság és a társadalmi igazságtalanság jegyében telt el. A folytatásnak csak akkor lesz értelme, ha a következő évtizedben a szabadság megtartása mellett a társadalmi igazságosság tartópillérei is kialakulnak.
Jegyzet
[1] L. TOLSZTOJ, Anna Karenina, ford. NÉMETH László, Európa, Budapest,
1974. [vissza]