A vallások szerepe Magyarország európai integrációjában mint központi téma, és a hozzá kapcsolódó előadások azt az érzésemet erősítették meg, hogy nagyon fontos és eddig nem eléggé átbeszélt témával van dolgunk, függetlenül attól, hogy kiket ér el ennek a konferenciának az üzenete, és kik azok, akik majdan beépítik a tanulságokat abba a folyamatba, amit egyszerűen csak csatlakozási folyamatnak nevezünk.
Attól tartok, hogy mivel innen, Magyarországról nézve az egyházi és vallási kontextus nem tudott eddig valódi lobbi-témává válni a csatlakozási folyamatban, ez most már a humán-akadémikusok beszélgető témája marad. Azért mondom, hogy innen nézve, mert azért az nem szokatlan, hogy egyházak, egyházi szervezetek lobbizzanak europarlamenti előszobákban.
Egy dolog marad biztosan, mármint nálunk. Nevezetesen, hogy a vallási-egyházi kontextus mint uniós csatlakozási elem, nem érdekel több embert Magyarországon, mint ahányan, vagy inkább akik egyáltalán érdeklődnek vallási-egyházi kérdések iránt itthon, és úgymond "Euróban". Hogy ennek a behatárolt érdeklődésnek milyen ok- és okozati előzményei vannak, arra ez a konferencia is adott hiánypótló válaszokat. A kérdés azonban számomra megint csak így hangzik: kinek a számára érdekesek ezek az értékes válaszok?
Távol álljon tőlem valamiféle frivol hangnem használata, amelyre azért így, írott formában van némi késztetésem, de a kérdés továbbra is kérdés: a magyarországi vallások és egyházak "legreformatább közössége" (Lengyel László szóhasználata) tud-e valakivel szót érteni európerencián innen és túl? A kérdésre, amely ott szunnyadt minden megismert előadásban, korreferátumi válaszom így szólna: kommunikatív partnerek hiányának kihívásaival küzdünk. Ezt csak azért írom ilyen körülményesen, mert nemet mondani talán a reményvesztettség jele volna.
A reménység pedig nem szégyenít meg. Sőt, a reménység jele alatt jobban elviselhetővé válnak a valóság reánk nehezedő terhei. A hívő reménység egyébként is, amennyire én meg tudom ítélni, ennek a jeles kollokvium-sorozatnak egyik éltető eleme. Más jel alatt ugyanis le sem tudnánk ülni egymás mellé különböző vallások híveiként, egyénként és közösségként átélt szörnyűségek után, a közönynek és tájékozatlanságnak sűrű ködét oszlatni kívánva.
Ha van valami, ami sajátosan az egyházak és vallási közösségek feladata volna az egész csatlakozási folyamatban, az az információk átadása lenne azok számára, akik, bár számos csatornán a nap minden órájában kapnak tájékoztatást, de lévén vallási közösségeknek is tagjai, azért egy csokor kérdést ott, a gyülekezeti közösségekben fogalmaznak meg, és e kérdésekre választ is ott várnak és kapnak. Ráadásul sok és egyre több olyan vallási közösség, gyülekezet létezik, amelyben a magyar átlagnál lényegesen több európai tapasztalattal rendelkeznek a tagok azon egyszerű ok folytán, hogy testvéri kapcsolatok révén már vendégül láttak az "Euróból" származó németeket, hollandokat, sőt sokan és egyre többen jártak is ezekben az euro-országokban; igaz, vendégként, de sokkal valóságosabb, hétköznapibb ismereteket szerezve, mint egy turistaúton lévő honfitársuk.
Ha van terület, ahol az egyházak és vallási közösségek tagjai méltatlanul, vagy inkább érthetetlenül tájékozatlanul mozognak - tisztelet a kivételnek -, az a kommunikáció területe. Hogy ez miért van így akkor, amikor az egyház voltaképpen maga a kommunikáció, az most nem fejthető ki bővebben. Az viszont igaz, hogy volna mit elmondani a felhalmozott élményekből, tapasztalatokból, de legfőképpen a reménységből, amelynek hirdetői a vallási közösségek. A kommunikációs probléma ugyanis nem a vallási közösségek belső életében tapasztalható elsősorban, hanem abban a kommunikációs feladatrendszerben, ami belülről kifelé irányulna. Egyszerűbben vázolva a helyzetet, úgy mondanám: a vallásos princípiumokat nem vallásos és esetleges, nehezen meghatározott csoportnak eredményesen hirdetni nem lehet anélkül, hogy ne ismerjük az úgymond közönyös társadalomnak azokat a kérdéseit, amelyekre válaszképpen elfogadják a vallásos meggyőződés feleleteit, mert a feleletekből egyébként is nagy hiány van.
Engedjék meg, hogy az alkalmat kihasználva egy példával szemléltessem, hogy szakterületemen, az úgynevezett vallási televíziós műsorok készítésében miképpen képzelem el a tájékozottság szintjének emelését, amikor a csatlakozásról beszélünk. Egy rövid műsorvázlat (szinopszis) következik, melynek címe: Európaiak otthon.
Az európai kultúra három pilléren nyugszik: a görög filozófián, a római jogon és a keresztyén vallásosságon. Ma ez a három pillér nem mindig látható, és vannak újabbak, amelyek jobban érzékelhetők - mint például a nemzetközi gazdasági és monetáris rendszer, a katonai szövetségek -, de az európaiság filozófiájához mégiscsak e három gondolatrendszer megélésén át vezet az út. A vezet át az út kifejezés döntő fontosságú, hiszen amint az tapasztalható, a fejlődésben nem lehet büntetlenül átugrani lépcsőfokokat. A posztklasszikus korszak, a posztrómai jogrendszer és a posztkrisztiánum minden, a mai Európában megtapasztalt valósága ellenére a kívülről érkezőknek végig kell járni a megismerés fokozatait. Azoknak pedig, akik valamikori európaiként pályáznak az új európai tagságra, mint mi, magyarok is, legalább gondolatban végig kell járniuk a közös európaiságunk alapjait képező gondolati, jogrendbeli és hitbeli utakat, minimum leíró jelleggel.
Ebben a folyamatban lesz gondolatébresztő segítség az a televíziós műsor, amely a gazdasági, haditechnikai, egyeztető és a harmonizálást segítő ismeretterjesztés mellett az Európában honos gondolatrendszer alapjait mutatja be. A hit- és bölcsességtudomány ismerete nélkül ugyanis alig képzelhető el annak a bizonyos vágyott csatlakozásnak az előkészítése. Az áhított jólét és a vele együtt vágyott toleráns polgári valóság alapjai között okozóként s nem okozatként található meg az európai normarendszer, ha tetszik, hit és erkölcs, amely nem minden ellentmondás nélkül képezi az anyagi kultúra alapjait.
A tervezett sorozatműsor megfogalmazásai nem az elvont, hanem a gyakorlati filozófia, jogfilozófia és teológia legjobbjainak megszólaltatásával a különböző európai országok bölcseleti és hitéleti sajátosságaival, jogrendjének alapjaival foglalkozna, ráadásul szórakoztató módon, amennyiben mindig megszólalna, hallható és látható lenne az a klasszikus és kortárs művészet is, amelynek ismerete nélkül szegényes az európaiságról alkotott kép. A műsor egyszersmind finom iróniával figyelné meg és tárná fel azokat az ellentmondásokat, valamint a kultúrát helyettesítő pótszereket, amelyekkel európai módon tartják szóval az európaiakat.
A nagymértékben elpolitizálódott itthoni nézőpontunk számára szokatlan módon, a dehumanizált politikai látásmód helyett bemutatást nyernének az európai alternatív és depolitizáló szándékú civil kezdeményezések, amelyek egy sokszínű európai palettát tárnak a magyar néző elé.
A műsor legintimebb része mindig azt a kérdést feszegetné, hogy miként viselkedik az európai ember otthon, nem külföldön - nálunk például egy harcias multinacionális érdekcsoport befektető, profitkereső menedzsereként -, hanem otthon, ahol mi nem látjuk. Milyenek egymás között, szellemi, hitbeli és erkölcsi normáik neglizséjében?
A megvalósítás alapvetően dokumentum jellegű, tényfeltáró stílusban történne, amit mindig egy magyar szakértő (tudós, kutató, európai ösztöndíjas, újságíró, állandó tudósító, aki ismeri az európai miliőt kívülről és belülről is) kommentálna a moderátorral való beszélgetésben. A szakértőnek úgymond kötelező lenne hozni egy jó, elgondolkodtató, esetleg humoros sztorit, amely elmélyítő hatású lenne és szórakoztatná is a nézőt más zenei és egyéb művészeti anyagok bejátszásával együtt. Később esetleg kvíz jellegű nézőkapcsolati modul beépítése sem volna elképzelhetetlen.
A fentebb olvasható szinopszis voltaképpen egy üzenet arról, hogy miként lehet a kommunikációs közeg szélesítésével integrálni a humán oldalt az EU-csatlakozás gondolatkörébe.
Váratlan és előre szinte jelezhetetlen feszültségek amúgy is lesznek a csatlakozás során, és azt ma már senki nem gondolja, hogy a csatlakozás célba érkezés volna, sokkal inkább egy új útnak a kezdete. Elhangzott többször is, hogy a csatlakozás menet közben történik, mintha egy mozgó vonatra kéne felszállnunk. Ez jó analógia, annál is inkább, mert mindjárt folytatható azzal, hogy a mozgásban lévő célpont miatt nekünk is, a mi vonatunknak is mozgásba kell lendülnie, és lehetőleg már most az európai expresszel azonos irányban kell haladnia. Úgy gondolom, hogy az ilyen beszélgetések képesek serkenteni a magyarországi egyházak és vallási közösségek mozgását, sőt közös célját is, legalábbis ami a csatlakozást illeti.
A vonat megy. Nem úgy, mint a régi viccben, ahol a funkcionárius azzal győzte meg a haladásban kétkedőket, hogy lehúzta a vonat ablakán a függönyt, hanem éppenséggel fordítva, fel kell húzni a függönyöket, hogy lássuk: a vonat már régen elindult, és nem a fák futnak mellettünk.