Az ezredforduló Európájában maradéktalan egyetértés látszik abban, hogy Magyarország jövője az Európai Unióban képzelhető csak el. Magyarországon belül ezt az egyetértést nemcsak politikai konszenzus hordozza, nemcsak racionális gazdasági megfontolások támasztják alá, de az ország kulturális tradíciói is ezt sugallják.
Kétségtelen tény azonban, hogy az elmúlt évezred magyarországi társadalom- és politikatörténete főként arra ad példát, hogy a két nagy kulturális minta, a nyugati és a keleti közös határmezsgyéjén mindkét minta érvényesült, hol az egyik, hol a másik részleges vagy kiterjedtebb dominanciája mellett. Éppen ezért a manapság tapasztalható egyetértést Magyarország hovatartozását illetően a térségben létrejött valódi döntésnek, illetőleg kollektív felismerésnek kell tekinteni.
Mindazonáltal sem a ma tapasztalható egyetértésből, sem pedig a térség történelmi tapasztalatából nem lehet azt a következtetést levonni, hogy Magyarország integrációja az Európai Unióba minden részletében megoldott, vagy éppen problémamentes folyamat. Tudjuk nagyon jól, hogy az integrációs tárgyalások nehéz tárgyalások, és azt is, hogy az ország felkészültsége az integrációs tárgyalások témáiban más és más. Sejthetjük azt is, hogy a legkomolyabb, a legtöbb nehézséget jelentő kérdések voltaképpen nem is részei a tárgyalásoknak. Az integrációs tárgyalások igen sok kérdésre nem adnak választ, sőt a tárgyalópartnerek nem is tekinthetők válaszadásra kötelezettnek.
A felekezetileg elkötelezett embernek azonban morális kötelessége feltenni ezeket a kérdéseket is, hiszen ezek megválaszolása legalább annyira segíti felebarátainak boldogulását, mint azok, amelyek valóban részei az integrációs tárgyalásoknak. A felekezetileg elkötelezett ember például nem térhet ki azon kérdések elől, amelyek - konfessziótól függetlenül, vagy éppen ahhoz kötődően - azt taglalják, hogy van-e tapasztalata, van-e sajátos tudása vallásának perspektívájából az európai integráció ügyében. Vajon azonos módon látja-e a magyar társadalom feladatait a katolikus és a református, van-e tapasztalati különbség, megjelenik-e ez konfesszionálisan is az evangélikus és a zsidó hiten levők esetében és így tovább. Pontosabban - a különböző hitvallások felől nézve ezekre a kérdésekre - gazdagabbá válunk-e a különbségek felmutatásával, a különböző tudásoknak mindannyiunk számára hozzáférhetővé tételével? Vajon gazdagodik-e Magyarország és ezáltal az Európai Unió is, ha nagyobb figyelmet fordít felekezetileg elkötelezett polgárainak sajátos tudásaira?
Tény, hogy akár ezt a legutolsó kérdést is szerencsésebb abból a másik kiindulópontból feltenni, amely nem azt kérdezi, hogy "gazdagodik-e Magyarország?", hanem inkább azt, hogy "mit tudnak kínálni az országnak konfesszionálisan elkötelezett polgárai?"
Sok feladatot jelentenek ugyan a múlt feldolgozásának, a ténylegesen létező vallási különbségek feltárásának és kölcsönös tiszteletben tartásának ügyei, de legalább ugyanennyire fontos a világban élő felekezetek és tagjaik részvétele - a spirituális előretekintésen, vagy éppen az üdvösségen való munkálkodáson túl - az e világi értelemben való jövőalakításban.
BENCZE MÁRTON unitárius püspök
BÖLCSKEI GUSZTÁV református püspök
HARMATI BÉLA evangélikus püspök
SCHWEITZER JÓZSEF országos főrabbi
VÁRSZEGI ASZTRIK pannonhalmi főapát