Engel Pál

Az "európaiság" eredeti ismérvei

 

Unos-untalan halljuk, hogy az ezredforduló körül Magyarország - István király döntésének köszönhetően - a latin egyházhoz csatlakozott, és ezáltal Európa, azaz, a nagybetűs Nyugat részévé vált. Napjainknak ez a legelcsépeltebb politikai közhelye, kivált azóta, hogy uniós csatlakozásunk növekvő kilátásai folytán különös aktualitást kapott. A tájékozottabb újságolvasók azt is tudják, hogy Szent Istvánnak ez a döntése valójában választást jelentett. István nem pusztán a keresztény hit felvételéről döntött, hanem arról is, hogy a kereszténység két szóba jövő rítusa közül a latin nyelvű rómait részesíti előnyben a görög-szláv nyelvű bizáncival szemben.

De miben is állt valójában a különbség, és melyek voltak a döntés kulturális és politikai konzekvenciái? Mivel járt, mit eredményezett az a lépés, hogy a magyar királyság a római egyház része lett? Másképp alakult-e, és ha igen, mennyiben, térségünk sorsa e döntés következtében? Volt-e kihatása a Kárpát-medence lakóinak mindennapjaira? Ha igen, miben nyilvánult ez meg? Röviden fogalmazva, egyben utalva konferenciánk címére is: volt-e a középkor folyamán a római vallásnak a bizáncitól eltérő szerepe Magyarország európai integrációjában, és ha igen, miben határozható ez meg?

Úgy gondolom, ezekkel a kérdésekkel minden politikust zavarba lehetne hozni, de ugyanígy a legtöbb nem politikust is. Csak azok fognak tudni szabatos választ adni a feltett kérdésekre, akik jól ismerik Szűcs Jenő nagyszabású esszéjét e tárgyban.[1] Szűcs volt az, aki a nyugat-, közép- és kelet-európai régió eltérő fejlődési trendjeit mindmáig a legmarkánsabban vázolta fel, és nem csoda, hogy művét minden világnyelvre lefordították.

A továbbiakban Szűcs Jenő nyomán, az ő szemléletét és módszerét kölcsönözve kísérlem meg a kontrasztokat tovább mélyíteni. Mondandóm ezért úgy is felfogható, mint tisztelgés tizenkét esztendővel ezelőtt elhunyt közeli barátom emléke előtt.

Mint emlékszünk, Szűcs annak idején a magyarországi fejlődést az oroszországival vetette egybe. A magyar történész számára azonban egyszerűbbnek kínálkozik a balkáni összehasonlítás, mert az orosz területekkel Magyarország csak az Árpád-korban volt határos, a Balkán nem katolikus államaival ellenben századokon át, egészen a török hódításig. Gyümölcsözőnek ígérkezik tehát, ha a vizsgálatot a középkori Magyarország és Délkelet-Európa - elsősorban a szerb királyság - viszonylatában végezzük el, arra figyelve, melyek voltak a politikai berendezkedés és a társadalmi szerkezet legfontosabb különbségei.

A magam részéről azokkal a történészekkel értek egyet, akik a középkor különböző felekezeteiben különböző kultúrák megnyilvánulását látják. Ha így nézzük, a számos különbség közül azok keltik fel a történész érdeklődését, amelyek a kultúráknak mintegy szerkezeti tartópilléreit érintik. A vallástörténet szempontjából nézve nyilván a dogmatikai, liturgiai és kánonjogi különbségek az elsődlegesek. A történész azonban úgy véli, hogy a filioque elfogadása éppúgy, mint a kovásztalan kenyér használata csak jelzése a kultúrák különböző voltának, de a különbség lényege nem bennük keresendő. Már csak azért sem, mert a rítus mégoly jelentős eltéréseiből sem vezethetők le akár a társadalmi, akár a politikai berendezkedés eltérő vonásai.

Kezdjük tehát annak megállapításával, hogy a latin és görög - katolikus és ortodox - világ különbözősége mindenekelőtt kulturális válaszfalat emelt Magyarország és Délkelet-Európa közé. Ez a válaszfal az idők folyamán egyre magasabb lett, és tapintható volt már a látványban. Magyarországon a XI. századtól kezdve román, majd 1250 után gót stílusú építmények - templomok, kolostorok, várak, paloták - százai emelkedtek, akárcsak Nyugat-Európában, míg Délkelet-Európában a merőben eltérő bizánci stílus irányzatai terjedtek el. Ugyanilyen érzékelhető volt a különbség az írott kultúrában. Magyarországon - ha egyetlen görög oklevelünktől eltekintünk - kizárólag a latin betűs írás és a latin nyelvű írásbeliség honosodott meg, míg Délkelet-Európában ugyanezt a funkciót a cirillika, illetve az egyházi szláv nyelv töltötte be.

Ezeknél a külsődleges jegyeknél jóval fontosabbak a tartalmi különbségek, amelyek a római és a bizánci-szláv világ eltérő intézményrendszeréből adódtak. Ezek a különbségek szinte minden téren megmutatkoznak, az egyházi és a politikai intézmények terén csakúgy, mint a társadalmi szerkezetben. Az alábbiakban ezekről kívánok szólni.

Kezdjük az egyházi intézményekkel, amelyek merőben más szerepet töltöttek be a latin, illetve a görög világban. Elég a legfontosabb különbségre utalni, a püspöki kar szerepére. A latin egyházban a püspök általában egyházfejedelem, azaz, politikai tényező, aminek alapja az egyházi vagyon. A püspök mint alattvalók ezreinek földesura, uradalmak, várak, városok birtokosa, magától értetődően mindenütt tagja a világi intézményrendszernek és részese a politikai irányításnak. Megjegyzem, hogy hiba volna ezt a tényt a hűbériséggel kapcsolatba hozni. Magyarországon a hűbéri rendszer, mint ma már jól tudjuk, csíráiban sem vert gyökeret. A magyar püspököt, éppúgy, mint a nemest, nem hűbéreskü kötötte uralkodójához, hanem másféle, alattvalói kötelék. Mindazonáltal a magyar püspöki kar politikai szerepe a nyugat-európai mintákhoz volt hasonló.

Magyarországon a püspök világi szerepe azon alapult, hogy kezdettől fogva az ország főméltóságai, a bárók közé számították. Mint egyházi személy, azaz, Isten országának földi képviselője, rangban meg is előzte a világi méltóságokat, ezért a méltóságok hivatalos névsorában a legszegényebb püspök, a szerémi is megelőzte az első világi méltóságot, a nádort. A magyar püspökök, bárói rangjuknál fogva, mindvégig hivatalból tagjai voltak az országtanácsnak; azok a püspökök is, akik nem töltöttek be kancellári vagy más kormányzati funkciót. Miképp a világi bárók, ők is kötelesek voltak birtokaik után bandériumot, azaz, meghatározott számú fegyverest kiállítani. Magyar sajátosságnak mondható, hogy itt a főpapok személyes hadkötelezettsége a középkor végéig fennmaradt. A nyugati országokban a XIV. században már nem várták el a püspöktől, hogy maga is hadba vonuljon, és például Franciaországban 1400 után ez már furcsa kivételként fordult csak elő. Tudjuk viszont, hogy 1526-ban, a mohácsi csatában a főpapi kar fele esett el karddal a kezében.

Az ortodox egyházakban sehol nem találkozunk olyan jelenségekkel, amelyek a mondottakra emlékeztetnek. Ott nincs olyan személy, akinek szerepe a magyar püspökéhez volna fogható. A szerb egyházszervezet a kolostorokon nyugszik, a püspökök többsége kolostorban székel. És bár az egyházi vagyon ott is jelentős méretű, de egészen más jellegű. Egyfelől - ez érdekes - sokkal függetlenebb a világi hatalomtól, mint a latin egyházban. Magyarországon magától értetődik, hogy a kincstár minden földbirtokot egyformán adóztat, az egyházakét éppúgy, mint a nemesekét. A szerb egyház ezzel szemben teljes immunitást élvez, azaz, nincs kötelezve semmiféle állami adó fizetésére. Másfelől viszont a főpapi vagy kolostori vagyon ott nem nyújt politikai hatalmat. Eleve kérdéses, hogy egy mégoly gazdag görög vagy szerb kolostor vagyona összevethető-e egy magyar érsekével vagy püspökével. Ám ha igen, akkor is döntő tény, hogy az ortodox főpapoknak nincsenek sem váraik, sem erődített városaik, sem felfegyverezhető alattvalóik. Ezek híján viszont eleve nem játszhatnak olyan jellegű politikai szerepet, aminőt a latin egyház főpapjai.

Természetesen az ortodox egyház is szorosan kötődik a politikához. Amennyire megállapítható, a középkori szerb főpapok zöme előkelő családok sarja volt, sőt két ízben a király testvére lett metropolitaként a szerb egyház feje. A főpapok is részt vettek az országnagyok gyűlésein, és fontos szerepük volt például a városi bíráskodásban. Házassági ügyekben ott is, mint nálunk, az egyházi törvényszék volt az egyedül illetékes. Mégis azt tapasztaljuk, hogy az ortodox főpapság politikai szerepe egészében véve más természetű, mint a katolikus püspököké. Sem Bizáncban, sem a Balkán országaiban nem ritka, hogy egy főpap hallatja a szavát a politikában. Megfigyelhetjük azonban, hogy ezt mindig olyan kérdésekben teszi - például a latinokkal kötendő vagy megkötött egyházi uniók tárgyában -, amelyek a hitet érintik. Azaz, ilyenkor a pátriárka, a metropolita vagy a püspök nem mint a világi hatalom részese - mint egyházfejedelem - nyilvánul meg, hanem mint az ortodoxia hivatott képviselője. A politikába lelki, nem pedig világi hatalmánál fogva szól bele.

A világi intézményrendszer is alapvetően más Magyarországon és Délkelet-Európában, azonban helyes, ha e vonatkozásban különbséget teszünk az 1200 előtti és utáni korszak között. 1200 előtt a magyar királyság még viszonylag kiforratlan szerkezetű, sokban emlékeztet a népvándorlás korát követő germán királyságokra. Ezt a korszakot kialakulatlan politikai intézmények, szóbeli kormányzás és jogélet, kezdetleges gazdasági viszonyok jellemzik; a Nyugat hatása az egyházon kívül alig érződik. A XIII. században igen gyors modernizációs folyamat zajlik le, és a késő középkori Magyarország már kevéssé emlékeztet a koraira, annál inkább a német vagy cseh területek berendezkedésére. Amikor tehát Magyarországot és Délkelet-Európát állítjuk szembe egymással, akkor a XIII-XV. század viszonyait fogjuk szem előtt tartani.

Mindenekelőtt szembetűnő a politikai berendezkedés másmilyensége. Ezen belül első helyen kell szólnunk magáról az ország, a regnum fogalmáról. Az általunk ismert jelentésben ez az újkorig egyedül a latin egyház területén terjedt el. Ez úgy értendő, hogy annak a valaminek, amit a latin regnum szó kifejezett, a középkor folyamán nincs megfelelője a katolikus egyház területén kívül. Országokról az általunk megszokott értelemben egyedül a latin nyelvű világban beszélhetünk. Az ország szót alább ebben az értelemben, a regnum fordításaként használom.

A nyugati ember számára már az ezredforduló táján magától értetődő, hogy országon egy meghatározott területet kell érteni. Egyszerűbben szólva: a latin világ regnumokra oszlik, és minden regnumot történetileg kialakult és többé-kevésbé állandónak tekintett határok választanak el a többitől. Ezért bárhol Európában évszázadokon át pontosan, a legcsekélyebb zavar nélkül megmondható, mely falvak vagy városok tartoznak az egyik országhoz, és melyek a másikhoz, függetlenül attól, hogy az ország maga mely uralkodó jogara alá tartozik.

Fontos ugyanis megértenünk, hogy a regnum ebben az értelemben nem azonos a királysággal, amelynek latin neve utóbb szintén regnum lett. A frank birodalom például nem volt regnum. Mind a Meroving, mind a Karoling uralkodók a "frankok királya" (rex Francorum) címet viselték. Országnak nem magát a birodalmat, hanem a frank királyok uralma alatt álló területi egységeket nevezték: Neustriát, Austrasiát, Burgundiát és a többi tartományt. A regnum tehát egy jól definiált politikai egységet jelentett, amely nem szükségképpen volt egyúttal királyság is, hanem lehetett annak alkotórésze.

Magyarország, a regnum Hungariae ebben a tekintetben a XII. század elején tagolódik be az európai országok sorába. A döntő fordulat Kálmán uralkodására esik, aki elsőként címezte magát "Magyarország királyának", szemben elődeivel, akik a "magyarok (pannonok) királyai" voltak. Ugyanekkor történt, mint ismeretes, Horvátország annektálása, de nagyon fontos leszögeznünk, hogy ez már az európai regnum-fogalom ismeretében történt. Kálmán, amikor meghódította a horvát királyságot, nem egyesítette azt Magyarországgal, hanem külön országként vette birtokba. Ennek jeleként horvát királlyá koronáztatta magát, és felvette a rex Croatiae et Dalmatiae címet. Köztudott, hogy ezt 1918-ig minden magyar király viselte.

Számunkra talán magától értetődő, hogy Kálmán nem tehetett másként, hiszen végtére egy másik országot foglalt el. Ezért aránylag ritkán jut eszünkbe, mennyire fontos eszmetörténeti mozzanatról van szó. A magyar király cím kibővítésében az a képzet jutott kifejezésre, hogy a regnum Hungariae kiterjedése már adott, azaz, határai véglegesek. Természetesen továbbra is a magyar királyok tisztéhez tartozik, hogy uralmukat kiterjesszék a szomszédos "szakadárok és hitetlenek" földjére, s ezáltal uralomra segítsék ott a katolikus hitet. Ámde minden további hódításuk a kor felfogása szerint azzal jár, hogy új és új "országok" kerülnek a magyar korona fennhatósága alá. Nem jelenti viszont a regnum Hungariae területének változását, nagyobbodását. Ez a szemlélet magyarázza a magyar király cím folyamatos bővülését a középkor folyamán.

1300 körül Magyarországot már csaknem körös-körül világos határ választja el a többi regnumtól, és ezek a határok a középkor végéig állandóak maradnak. Nagyon tanulságos ebben a tekintetben azoknak a területeknek a sorsa, amelyek ideiglenesen kikerültek a magyar korona fennhatósága alól. Zsigmond király, mint közismert, 1412-ben 16 szepesi várost elzálogosított a lengyel királynak, s ezeket majd Mária Terézia csatolja vissza 1772-ben. Az 1440-es években III. Frigyes császár és testvére, VI. Albert főherceg foglalta el a nyugati határszél hat uradalmát, köztük Kismartont és Kőszeget. Ezek az uradalmak a XVII. századig Ausztriához tartoztak. A két példa azért tanulságos számunkra, mert jól mutatja az európai ország-fogalom sajátos jellegét. Magyarországnak minden felségjoga évszázadokra megszűnt az említett területeken. Ámde mindvégig közjogi tény maradt, hogy e területek Magyarország részei, amelyek csak ideiglenesen, "zálog címén" (titulo pignoris) vannak elidegenítve "az ország testétől", és elvben bármikor visszaválthatók. Könnyű belátni, hogy ez a regnum fogalmának stabil, kikristályosodott voltából következett.

A fentieket azért volt szükséges hangsúlyozni, mert az országnak ezzel a fogalmával, mint említettem, csak a latin egyház területén találkozunk. A latin Európán kívül mindenütt ismeretlen, a mozlim világban éppúgy, mint az ortodox népeknél. Ebből következik az ottani államalakulatok mindvégig cseppfolyós, területileg meghatározatlan jellege. Az, amit ott "ország"-nak lehetne nevezni, lényegében egy politikai rendszer mindenkori uralmi területe. Regnumok a szó nyugati értelmében nem ismeretesek, maga a fogalom is hiányzik. Szerbia vagy Bulgária mint országnév csak a latin nyelvű forrásokban - például a magyar királyok címében - merül fel, az ortodox szövegekben nincs megfelelője.

Az államterület kiterjedése a balkáni térségben - mint bárhol Európán kívül - egyes egyedül a hódítástól függ, ezért szinte pillanatonként változik. Jó példa minderre a középkori Szerbia és Bulgária. Mindkettőnek volt persze egy törzsterülete, amely minden időkben a részüket alkotta - már amennyiben éppen létezett szerb vagy bolgár állam. Képtelenség volna azonban meghúzni valamiféle stabil határt a kettő között. Belgrád eredetileg bolgár terület volt, és először 1284-ben vált Szerbia részévé, akkor sem tartósan, mert 1319-től már Magyarországhoz tartozott. A bolgár-szerb határvidék legfontosabb városa, Niš 1180 után szerb, a XIII. században bolgár, majd 1330-tól ismét szerb kézen volt. Még kevésbé lehetne megmondani, hol ért véget délen Szerbia, és hol kezdődött a bizánci birodalom. A XII. század végétől nagyjából a mai Koszovó déli végében volt a határ, az 1280-as évek óta Macedóniában, Dušan cár alatt, 1331 után már mélyen a mai Görögország területén. Ugyanilyen változékony volt persze a bolgár-bizánci határ is.

Mindebből következik, hogy Szerbia vagy Bulgária a középkor folyamán sohasem létezett abban a világosan körülhatárolt értelemben, ahogyan Magyarország. Volt idő, amikor Szerbia volt "nagy", és volt, amikor Bulgária. A középkori instabilitás hatása máig érezhető a területi igények konfrontálódásában. A Balkán jelentős része olyan terület, amelyre történeti jogon több ország is bejelentette már az igényét. A "nagy-szerb" és "nagy-bolgár" álmok egymással persze összeegyeztethetetlenek, de azt nem lehet mondani, hogy az egyiknek kevesebb a történeti alapja, mint a másiknak.

A latin országok stabilitását kiforrott államszimbolikájuk is kifejezte. Magyarországon a XIV. század elejére a Szent Korona vált a folytonos államiság és az "államtest" szilárd jelképévé. Kialakult a koronázás rituáléja és követelményrendszere, s a XIII-XIV. század folyamán kialakult az ország állandó címere is. A balkáni országok instabilitása mindezen elemek hiányában is kifejeződött.

A korona kétségtelenné tette Magyarország mint államalakulat egységét és folyamatos fennállását olyankor is, amikor a trón éppen vitás volt, vagy nem volt betöltve. Az a szerb korona azonban, amelyet 1217-ben a Stefan Prvovenčani ("Elsőként koronázott" István) kapott a pápától, sohasem vált a fenti értelemben államszimbólummá. Jó példa erre a két "nemzeti" dinasztia, az Árpádok, illetve a Nemanjidák kihalását követő fejlemények összehasonlítása. 1301-ben, az Árpádok kihalásakor Magyarországon olyan politikai helyzet állt elő, amelyre sokban emlékeztetett Szerbia állapota

1371-ben, amikor a Nemanjidák dinasztiája halt ki. A következmények azonban egészen mások voltak.

Szerbia Dušan István cár halála, 1355 után olyasféle korszakot élt át, amely számos tünetében az utolsó Árpádok korára emlékeztet. Volt uralkodó: Dušan fia, Uroš cár, de a központi hatalom nyomban Dušan halála után szétesett. Az ország egyes tartományait az udvar főméltóságai vették birtokba, és a cár uralmát azontúl legfeljebb névleg ismerték el. A helyzet annyiban is hasonlított a magyarországira, hogy a szerb "kiskirályok" sem törekedtek szuverenitásra, tehát ők sem vettek fel uralkodói címeket, hanem továbbra is korábbi udvari címüket használták. Éppúgy, mint Csák Máté és társai, akik mind beérték a nádori, vajdai vagy báni címmel.

Szerbiában ez a folyamat igen hamar az állam megszűnését eredményezte. Az történt, hogy amikor Uroš 1371-ben meghalt és a trón üresen maradt, a "nagyoknak" nem jutott eszükbe, hogy új uralkodóról gondoskodjanak. Fontos aláhúzni, hogy az utódválasztás nem valaminő "közjogi" megfontolásból maradt el, hanem - mondhatni - feledékenységből. Szerbia mint ország ezzel megszűnt létezni. Egyszerűen elenyészett, nyilván azért, mert nem kötődött stabil közjogi fogalmakhoz és szimbólumokhoz. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy a történteknek semmi közük nem volt a fenyegető török invázióhoz. A török hódítás csak egy-két évtizeddel Uroš halála után következett.

Hasonló fejlemény Magyarországon elképzelhetetlen lett volna. Tudjuk, hogy 1301 után Magyarországnak sem volt egységes kormányzata. Politikai tekintetben nagyjából úgy festett, mint Szerbia 1355 után, vagyis gyakorlatilag szintén független tartományokra esett szét. Mégis, egy pillanatig sem maradt kétséges egyetlen résztvevő előtt sem, hogy Magyarország létezik, és van koronája, amely gazdát kíván. Ezért a "széttagolódás" itt csak annyit jelentett, hogy a királyi hatalom nem működött egy ideig. Maga az államiság léte egy percig sem forgott veszélyben.

Ezzel eljutottunk a nyugati fejlődés egyik kulcskérdéséhez, a societas civilis és vele a rendi intézmények kialakulásához. Mivel Szűcs Jenő részletesen taglalta ezt a kérdést, itt csak röviden utalok rá.

Nyugaton az országot végső fokon az "országlakosok" (regnicolae) összessége reprezentálta, vagyis a rendek. A rendiség olyan intézmény volt, amely feltételezte a római jog ismeretét, ezért Európának eleve csak azon a részén alakult ki, ahol a latin nyelvű kultúra hatott. Ott viszont mindenütt megtalálható, Portugáliától Lengyelországig és Skóciától Magyarországig. Magyarországon a XIII. század végén jelent meg, és a XV. században bontakozott ki. A rendi teóriában az államtestet, a corpus regnit a politikai jogokkal felruházott országlakosok universitasának, összességének fogták fel. Az universitas kisebb universitasok halmazából épült fel - ilyenek a városok, a tartományok, Magyarországon a megyék -, amelyek mindegyike fizikai értelemben véve is "tagja" (membrum) az egésznek, amelyet elméletileg a korona, fizikailag az uralkodó mint "fej" (caput) irányít. "Fej" és "tagok" együttesen döntenek az universitas törvényeiről és szokásairól, ennek színhelye a congregatio regni, az országgyűlés. Természetesen közjogilag szabályozva van, hogy kik az "országlakosok", tehát kiknek van joguk az országgyűlésen akár személyesen megjelenni, akár választott követük útján - mint a megyéknek és a városoknak - ott képviseltetni magukat.

A délkelet-európai államalakulatokban nyoma sincs sem a rendiségnek, sem bárminő hozzá hasonló ideológiának. Ott országgyűlés sincs a fenti értelemben, legfeljebb olyasfajta gyűlés, aminővel a korai Árpád-korban is találkozunk, amelyen a "nagyok" gyűlnek össze tanácskozásra. Közjogilag azonban nincs meghatározva, kik számítanak a "nagyok" közé, mert a dolgok egyszerűen nem jutnak odáig, hogy a kérdés egyáltalán felmerüljön.

A stabil intézményrendszer alapja Magyarországon a latin nyelvű írásbeliség, melynek léte szintén éles választóvonal Magyarország és Délkelet-Európa között. Ez a XIII. század folyamán váltja fel a szóbeli kormányzást és bíráskodást. Előzőleg, a XII. század végéig egyedül az egyházi intézmények birtokjogainak rögzítése igényelt írott dokumentumokat - kezdve Szent István okleveleitől -, valamint a nyugati diplomáciai levelezés, elsősorban a pápai udvarral. A világiak bizonyára szóban kapták birtokaikat, és az ítélkezés is szóban történt. A Balkánon az írásbeliség jóval később, 1200 után terjedt el, és a fenti állapot jellemezte a középkor végéig. Ennek folytán nem alakultak ki sem az írásbeliséget működtető stabil intézmények, sem a megfelelő formulák. A szerb és bosnyák uralkodóknak nem volt kancelláriájuk a szó valódi értelmében, és okleveleik kiforratlan formáikkal a korai Árpádok okleveleire emlékeztetnek. Jellemző erre az a megjegyzés, amely egy bosnyák uralkodó hosszú oklevele végén olvasható: "Amikor ezt leírtam, Tvrtko bán úr egy nagy pohár bort adott, hogy igyam az egészségére."

Magyarországon ellenben 1200 tájától az írásbeliség minőségileg átalakult. Ekkortól a világiak is írásban rögzíttették birtokjogaikat, a kapott királyi adományokat éppúgy, mint egymás közti, "magánjogi" szerződéseiket. A XIII. század végére a nagyszámú per is - birtokper és hatalmaskodási per - írásban folyt, mégpedig nemcsak az ítéletek születtek írásban, hanem a perfolyamhoz tartozó dokumentumok tömege is, például vizsgálati parancsok és jelentések, perhalasztások vagy bírságolások. IV. Béla (1235-1270) az "államigazgatásban" is meghonosította az írásos ügyintézést. Addig az uralkodó parancsait kiküldöttje közölte szóban, és igazolásul magával vitte a király fémből készült pecsétjét, "ércbillogát". Szerbiában ez a XIV. században is így történt. Magyarországon az uralkodó a XIII. századtól írásban érintkezett alattvalóival, és írásban kért választ is. Szükségtelen mondani, hogy minden iratfajtának kötött formulája alakult ki.

Ennek a fejlett írásbeliségnek, nem pedig az iratanyag pusztulásának tudható be, hogy a magyarországi és a délkelet-európai írásbeliség ránk maradt emlékei nagyságrendileg különböznek. Szerbiából és Boszniából összesen néhány száz, Bulgáriából alig több, mint egy tucat oklevél maradt ránk. Ez persze csak töredéke annak, ami keletkezett, hiszen a török időkben rengeteg pusztulhatott el. A török hódoltság azonban Magyarországon is óriási pusztulást okozott. Nyomtalanul megsemmisült a teljes királyi levéltár, továbbá az egész Alföld iratanyaga, és számtalan más intézmény, testület és család levéltára. Ennek ellenére az 1526-ig terjedő időből kereken 300 ezer dokumentum maradt fenn. Ez megállapíthatóan szintén csak töredéke - talán egy-két százaléka - annak, ami annak idején keletkezett.

A nyugat-európai politikai fejlődés további jellegzetes eleme a városi autonómia, amelynek ideológiája ugyanúgy a római jogból, tehát a latin kultúrából sarjadt, mint a rendiségé; sőt voltaképp ugyanazon eszmének, a korporáció eszméjének másik megnyilvánulása. Magyarországon a városi autonómia a XIII. században terjed el német kereskedők és telepesek révén, és települések tucatjai tesznek szert királyi privilégium alapján önkormányzati jogokra. Ezek európai összehasonlításban nézve is igen széleskörűek, mert a bíró- és plébánosválasztás jogát is magukba foglalják, mellyel eredetileg számos német birodalmi város sem rendelkezett. A XV. századra gyakorlatilag minden királyi várost falak vesznek körül, sőt valódi városnak (civitas) ekkor már csak az ilyet tekintik. Tény viszont, hogy Magyarországon - például Németországgal összehasonlítva - viszonylag kevés a falazott város, a középkor végén sincs több harmincnál. Emellett a városok viszonylag kicsik (egyedül Budának van 10 ezernél több lakosa), és viszonylag szegények. Ennek folytán a városok, noha elvben ők is "tagjai" az országnak és követeik ott vannak az országgyűlésen, a nemességhez képest elenyésző politikai súllyal rendelkeznek.

Magyarország és Nyugat-Európa között a városiasodás tekintetében igen nagy, de mennyiségi különbség volt. Magyarország és a balkáni területek között ellenben minőségi, mert ott egyáltalán nem akadt ilyen típusú város. Egy franciának a szomszédos Szerbiában járva fel is tűnt 1330 táján, hogy "a városok nincsenek körülvéve sánccal és fallal", házaik fából vannak, és kiváltságaik, ha egyáltalán léteznek, igen-igen korlátozottak. Hála a szerb történettudománynak, ma már részleteiben látjuk, miben egyezett és miben különbözött a balkáni és az európai - ezen belül a magyarországi - urbanizáció. (A Balkánról szólva eltekintek a dalmát tengerparttól, amelynek városai - Dubrovnik és a többiek - az európai mintát követték.)

A balkáni városiasodás, éppúgy, mint a kora Árpád-kori Magyarországé, két forrásból táplálkozott: kereskedő- és bányásztelepekből. Fejlődésében azonban nem lépte túl azt a fokot, amelyet Magyarország 1200 táján ért el.

Külföldi kereskedőknek Szerbiában és Boszniában elég korán létesültek telepei a gazdaságilag kulcsfontosságú helyeken, elsősorban az uralkodói és püspöki székhelyeken. Míg Magyarországon a jövevények vallonok vagy németek voltak, Szerbiában túlnyomórészt dalmátok, Dubrovnikból és más tengerparti városokból. A XIV-XV. századra a dubrovnikiak szerepe meghatározó lett, minden fontosabb helyen voltak már lerakataik, és szinte a teljes balkáni kereskedelmet ellenőrzésük alatt tartották. Telepeik nem fejlődtek ugyan városokká a szó valódi értelmében, de sajátos jogállást vívtak ki maguknak. Teljes személyi szabadságot élveztek, és ügyeikben saját elöljáróik, consuljaik ítélkeztek, mégpedig nem a helyi, hanem a dubrovniki jog alapján. Fellebbviteli székük is az anyaváros volt.

A telepesek nagyobb része nem kereskedő volt, hanem német származású bányász, akiket Szerbiában éppúgy, mint nálunk, szásznak neveztek. Első ismert kolóniájuk az 1254-ben említett, ma már nem létező Brskovo volt, a montenegrói Majkovac mellett. Mind Szerbia, mind Bosznia igen gazdag volt bányakincsekben, különösen ezüstben, úgyhogy a bányászkolóniák száma hamarosan megszaporodott. A XV. századra egyedül Dél-Szerbiában mintegy harminc helységben éltek szászok, noha természetesen e helységek nem mindegyike volt városias jellegű. A telepesek zöme ekkorra már nyelvileg asszimilálódott a helyi lakossághoz, elnevezésük azonban a török időkben is tovább élt. "Szászok"-on ekkoriban már nem német ajkúakat értettek, hanem olyanokat, akik a szász jog szerint élnek, azaz, a szászok kiváltságait élvezik.

Melyek voltak ezek a kiváltságok? Különböztek-e - és ha igen, miben - a szerbiai városok a magyarországiaktól?

A hasonló vonásokat keresve megállapíthatjuk, hogy a szász telepesek, akárcsak a dalmát kereskedők, személyüket tekintve szabad állapotú emberek voltak. Saját, német eredetű jogrendszerük szerint éltek, s ezt egyfajta önkormányzat keretében gyakorolták. A felmerült peres ügyekben, amennyiben nem bűnügyről volt szó, helyi tanácsuk döntött, amely tizenkét választott purgarból, azaz, polgárból állt. A terület, amelyen bányászati kiváltságot élveztek, ki volt véve mind a környező falvak, mind a helyi igazgatás kötelékéből.

Abból, amit eddig hallottunk, talán úgy hangzik, mintha a magyar és a szerb városok között nem lett volna lényeges, minőségi különbség. Pedig volt. Fel kell figyelnünk arra, hogy Szerbiában hiányzott a városi lét legfőbb kritériuma: a közösség, a communitas. Ez tette a nyugati, a magyar és például a dalmát városokat "igazi" várossá, és ennek hiánya miatt kell mind a szerbiai, mind a többi, nem európai típusú városokat más lényegűnek minősítenünk.

A szerbiai "polgárok" szabadsága, lettek légyen szászok vagy dalmátok, személyhez kötődött. Még abban az esetben is így volt ez, ha a szabadság egy kolónia összes tagját megillette. Sehol sem formálódott ugyanis a kolónia városi közösséggé. Nagyon sokféle, szerb, latin és olasz néven emlegetik az egykorú források ezeket a telepeket, de sohasem nevezik őket - eltérően például Dubrovniktól - opštinának, azaz, közösségnek. Egyszerűen azért, mert a kollektív önkormányzatnak ezt a fokát, a közösségi autonómiát soha nem sikerült megszerezniük. A legvilágosabban olyankor látjuk ezt, amikor dubrovniki kereskedők és szász bányászok éltek együtt, ugyanazon a helyen. Ilyenkor mindkét közösség a maga "polgári" keretei között gyakorolhatta a maga külön szabadságait, de egyetlen esetben sem következett be, hogy egyesülve egyetlen közösséget, azaz, igazi várost hozzanak létre.

A közösségi autonómia hiánya folytán a szerbiai szász városok a városfejlődésnek nagyjából azon a fokán rekedtek meg, mint a magyarországi sóbányavárosok. A felső bíráskodást minden településen az uralkodó helyi képviselője, a kefalija vagy vojvoda gyakorolta, és természetesen nem a helyi szokás alapján ítélt. Ilyen szokásjog, vagyis olyasmi, amit városi statútumnak lehetne nevezni, nem is létezett. Az utóbbi egy-két évtizedben előkerültek ugyan olyan szövegek, amelyek statútumra emlékeztetnek, némely szerb kutató azonban okkal figyelmeztet rá, hogy ezeken nem nyugati fogalmak szerinti városjogok értendők, hanem amolyan Bergordnungok, azaz, a helyi bányajog szabályozásai.

Nem véletlen tehát, hogy a balkáni nyelvekben nem keletkezett olyan szó, amely kifejezné a város - az európai típusú város - fogalmát. Ha erről esik szó, a szerbben ma is a grad szót használják leggyakrabban. Ez azonban még a mai nyelvben sem egyértelmű, mert egyformán jelenti azt, amit mi várnak, illetve városnak mondunk. A középkor óta két további szó volt még használatos az urbánus jellegű települések jelölésére: a trg és a varoš. A trg voltaképp vásárhelyet jelent, és hozzávetőleg a német Markt, illetve a magyar mezőváros megfelelője. A varoš szó természetesen a magyarból került a délszlávba, és mint hiánypótló fogalom, idővel az egész Balkánon elterjedt. (A román nyelv oraş, "város" szava is magyar eredetű, de közvetlen kölcsönzés.) A középkori Szerbiában azonban a varoš nem azt jelentette, amit mi értünk alatta, hanem a várak tövében keletezett kereskedőtelepeket: a váralját, vagyis suburbiumot. Egy olyan településformát, amely Magyarországon a XIII. század előtt volt elterjedve.

Csak röviden utalok rá, hogy a nyugati intézmények importja Magyarországon a parasztság életére is kihatott. A XIII. században betelepített "vendégek" (hospites) nyugatról hozott "szabadságai" (libertas) hamarosan általánossá válnak. A XIV-XV. század folyamán a magyar paraszt szabad állapotú "jobbágy" (iobagio), aki rögzített szolgáltatásokkal tartozik földesurának. Robottal alig, mivel az ekkori magyarországi földbirtok lényegében járadékszedő uradalom, és az urasági major (allodium) olyan kicsi, hogy gyakorlatilag nem létezik. A "jobbágy" legjellemzőbb és legstabilabb kiváltsága a szabad költözés, amely a XIV. században már általános, és csak az 1514. évi parasztfelkelést követően kezdik felszámolni.

A balkáni s ezen belül a szerbiai parasztság helyzete merőben eltérő, mivel ott nem voltak nyugati paraszttelepesek. A robot Szerbiában mindvégig számottevő, és ami a legfontosabb, a paraszt röghöz kötött állapotú, lényegében servus, akinek - mint Dušan cár törvénykönyve (1354) is rögzíti - nem áll szabadságában a gazdaságát elhagyni.

Összegezzük tehát az elmondottakat. A középkori Magyarország és Szerbia politikai és társadalmi viszonyait összehasonlítva egy sor fontos különbségre figyelhettünk föl. Szemlénkben ezek közül az ország, a rendi képviselet, az írásbeliség, a város és a parasztság került szóba. Mindegyik esetben lényegbevágó szerkezeti eltérést sikerült kimutatnunk, és kézenfekvő, hogy valamennyit a latin és az ortodox kultúra különbségéből vezessük le. Némely eltérés közvetlenül ebből a különbségből magyarázható, de ugyanennek közvetett hatása működhetett olyan esetekben is, amelyekben a közvetlen összefüggés nem ennyire nyilvánvaló.

Bizonyára hiányolják, hogy sok mindenről nem esett szó. Például épp a legfontosabbról: arról, hogy a latin kereszténység olyan szellemi közeget jelentett, amelyben a középkor folyamán a modern világot megteremtő szellemi áramlatok születtek és sugárzódtak szét. Köztük például az egyetemi mozgalom, a skolasztika, a humanizmus és a reneszánsz, a devotio moderna, majd az újkorban a reformáció és a szekularizáció. Magyarország, köszönhetően latin kultúrájának, mindezen áramlatok részesévé és befogadójává vált.

Ez talán a legfontosabb mindabból, ami a tárgyunkhoz tartozik. Ezekről azonban, mivel köztudott dolgok, nem kívántam szólni.

Jegyzet

[1] SZŰCS J., Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, Budapest, 1983. [vissza]