Az európai integrációban kezdettől fogva fontos szerepet játszott a szociális gondolat. Az Európai Gazdasági Közösség célkitűzéseiben szerepelt az életszínvonal emelése, az Európai Szociális Alap felállítása,[1] illetve kifejezetten érintett szociálpolitikai kérdéseket.[2] A kezdeti időszakban azonban elsősorban a tagállamok vállalták magukra a szociális feladatokat, amihez képest a Közösség intézményrendszere csak marginális szerepet játszott. Az alapító hat tagállamban - ekkor még Franciaországban is - a kereszténydemokrata pártok voltak hatalmon, amelyek a második világháború után igyekezték elkerülni mind a klasszikus szabadversenyes piacgazdaság, mind a kollektivizmus szélsőségeit. Franciaországban ugyan nagy hangsúlyt kapott a tervezés, Nyugat-Németországban pedig neoliberális piacgazdaság épült ki, de abban hasonlóak voltak, hogy mindkét tagállam elismerte az állam felelősségét a szociális feladatokban. A szociális piacgazdaság elméleti modelljét többségében protestáns közgazdászok dolgozták ki. Munkáikban utalnak arra, hogy mind a saját egyházuk, mind a katolikus egyház társadalomra vonatkozó tanításával foglalkoztak (például Eucken[3] és Röpke[4]). Az egyházak társadalmi befolyása ekkoriban még nagyon erős volt, és fontos szerepet játszottak a szociális gondolat intézményesítésében, a szociális piacgazdaság megszilárdulásában. A politikai paletta másik felén a szociáldemokraták elképzelései - majd hatalomra kerülésük után a gyakorlat is - túlmentek a kereszténydemokraták céljain, náluk a gondoskodó, jóléti állam került előtérbe.
Az 1970-es évek közepén egy paradox folyamat zajlott le. Egyfelől az olajválságot követő világgazdasági recesszióban megrendült a jóléti állam koncepciója, az állami gazdaságpolitikában a piaci elemek kaptak elsőbbséget. Másfelől az Európai Gazdasági Közösségen belül felmerült a közösségi szintű szociálpolitika szükségessége, szociális akcióprogramokról döntöttek, megreformálták az Európai Szociális Alap működését, amelynek célja kezdettől fogva foglalkoztatási programok támogatása volt. A felismerések megvalósításához szükséges erőforrások azonban a gazdasági visszaesés miatt egyre inkább szűkültek.
Az 1980-as évek közepére a válság szorítása ugyan enyhült, de a tagállamok belátták, hogy az integráció erősítése, az egységes belső piac kiépítése nélkül lemaradnak világgazdasági versenytársaik, az USA és Japán mögött. A brit konzervatívok kivételével a kontinensen mind kereszténydemokrata, mind szociáldemokrata körökben elfogadottá vált az a gondolat, hogy az egységes belső piacon erősödő verseny elsodorhatja több évtized szociális vívmányait. Az 1986-os Egységes európai okmány a közösségi politikák körébe emelte a szociálpolitikát. Ezt követően 1989-ben Nagy-Britannia kivételével aláírták a Munkások alapvető szociális jogainak chartáját, ami egy ünnepélyes politikai nyilatkozat volt. Jogilag kötelező ereje nem lévén, további lépés is szükségessé vált. Az 1992-es Maastrichti Szerződés mindenki által aláírt szövege szerény mértékben bővítette a közösségi szinten kezelt szociális kérdések körét, az igazi előrelépést azonban az a megállapodás jelentette, amelyet egy jegyzőkönyv csatolt a szerződéshez. Erre a különös konstrukcióra azért volt szükség, mert Nagy-Britannia nem volt hajlandó csatlakozni a megállapodáshoz.
A Maastrichti Szerződés óta beszélnek a közösségi dokumentumok gazdasági és
társadalmi kohézióról, azaz, arról, hogy az integráció fejlődésének elengedhetetlen
feltétele, hogy az egyenlőtlenségek se területi, se társadalmi értelemben ne
nőjenek meg túlságosan.
Az 1990-es évekre, véleményem szerint igazolódott az az európai álláspont, amely
az ázsiai országok előretörése láttán sem tett le a szociális felelősség gondolatáról.
Az ázsiai országok gyors fejlődése megtorpant, a munkajövedelmek alacsony szintje
nem bizonyult tartós versenyelőnynek. Ugyanakkor a munkaintenzív termelés, a
munkahelyteremtés támogatása a közösségi gazdaságpolitika vitathatatlan prioritása.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a szociális gondolat változó hangsúlyokkal, de mind közösségi, mind nemzetállami szinten erőteljesen jelen van az európai integrációban. Az első évtizedben ennek egyházi kapcsolódásai jelentősek és nyilvánvalók voltak. A szekularizáció előrehaladtával az egyházi társadalmi tanítás befolyása elhalványult, szűkebb társadalmi csoportokra korlátozódott. Ezen olyan jelenségek sem változtatnak, mint például a szubszidiaritás elvének bekerülése a Maastrichti Szerződésbe, ami a katolikus tanításban a társadalom alapvető szerveződési elve.
Magyarországon az egyházaknak nagyon sok tennivalójuk lehet szociális téren, a szociális gondolat érvényre juttatásában. A kapitalista átalakulás durva és kíméletlen társadalmi jelenségek tömegét hozta magával. Ha nem pusztán gazdaságunkat akarjuk összeépíteni az Európai Unió gazdaságával, ha meg akarjuk teremteni a gazdasági és szociális kohéziót, akkor még igencsak munkás évek állnak előttünk. Az egyházak tradícióik folytán pozitívan tudják előmozdítani Magyarország teljes körű, valóságos európai integrációját, éppen a szociális kohézió erősítésében. Azt azonban látnunk kell, hogy ennek feltételrendszere radikálisan különbözik az 1950-1960-as évek Nyugat-Európájáétól. A magyar társadalom rendkívül szekularizált, az egyházaknak nemcsak arra kell valamilyen stratégiát kitalálni, hogy a szociális gondolatért mit tehetnek, hanem arra is, hogy üzenetüket hogyan juttassák el hathatósan a társadalom többi szereplőjéhez.
Ezzel a nehézséggel persze tisztában vannak az egyházak, még ha a probléma megoldására nem is találtak orvosságot. Egy másik kihívás feldolgozása véleményem szerint azonban még előttünk van. Ha az egyházaknak nincs is érdemleges befolyása az emberek mindennapi viselkedésére, az egyházi személyek közéleti megjelenését Magyarországon mégis körülveszi egyfajta elfogódottság. Az Európai Unió szerveinél meg kell majd tapasztalniuk, hogy Nyugat-Európa már ezen is túl van, a tekintély kizárólagos forrása a hitelesség és a szakszerűség. Az idő dönti el, hogy ezek a tapasztalatok fékezik, vagy inkább majd serkentik az egyházak rendszerváltás óta lassacskán haladó belső megújulását.
Jegyzetek
[1] Római Szerződés 2. és 3. cikkely. Magyar nyelven hozzáférhető: MARTONYI
J. (szerk.), Az Európai Gazdasági Közösség enciklopédiája, Országos Műszaki
Könyvtár és Dokumentációs Központ, Budapest, 1971, illetve JAKAB A. (szerk.),
Az Európai Közösségek jogszabályainak gyűjteménye, Unió, Budapest, 1992.
[vissza]
[2] Uo., 117-128. cikkelyek [vissza]
[3] W. EUCKEN, Grundsätze der Wirtschaftspolitik, J. C. B. Mohr (Paul
Siebeck), Tübingen, 1990. [vissza]
[4] W. RÖPKE, Civitas humana, Hans Seidel Alapítvány-Kráter Műhely Egyesület,
Budapest, 1996. [vissza]