Frenkl Róbert

Mentálhigiéné, egy lehetséges kohéziós tényező

Az Evangélikus Élet című hetilapban számoltam be a budapesti gettó felszabadulásának 55. évfordulója alkalmából ez év január 18-án a Dohány utcai zsinagógában tartott szép ünnepségről.

Idézet az írásból, mely Bibó István idevonatkozó gondolatait is tartalmazza.

Erről is beszélt a fiatal rabbi, Verő Tamás, a gyászistentisztelet szónoka. Nagy ívű, de mértéktartó, vélem tudatosan visszafogott beszédében utalt a mai gondokra, rejtett és kevésbé rejtett, a zsidóságot fenyegető társadalmi megnyilvánulásokra, hangulatkeltésre. Talán a legjellemzőbb, amikor a holocaust fel nem dolgozható egyediségét más bűntettek említésével próbálják kisebbíteni, összemosni a világban előfordult egyéb rémségekkel.

Bibó István munkássága ismeretében különösen nehezen elviselhető mindez. Ő írta: "Nemcsak a kereszténység és civilizáció évszázadaiban, de az emberi kegyetlenség történetének évezredeiben is folyton érvényesült egy határ, melyet elvben alig, s a gyakorlatban sem olyan gyakran hágtak át, mely bizonyos kíméletet biztosított az öregek, asszonyok és gyermekek életének; a zsidókat ért tömeggyilkosságoknak ellenben, a fajelméletnek megfelelően, az öregek, asszonyok, gyermekek éppen úgy tömeges áldozatai voltak, mint a férfiak. Közöttünk járnak és élnek emberek, akik látták vagy tudták az édesanyjukat vagy feleségüket kopaszon és meztelenül mustrálgattatni, bántalmaztatni és halálba küldeni, közöttünk járnak szülők, akik látták vagy tudták gyermekeiket máglyára dobatni s újszülötteiket a vagon falához veretni, vagy akik megőrülés határon emésztik magukat azzal az önkínzó és végsőleg alaptalan váddal, hogy miért engedték vagy küldték szeretteiket valamilyen, végül halálba vezető úton.

Aki jó, vagy kevésbé jó okokkal elhárítja magától azt a gondolatot, hogy ennek a felelősségében részes, még mindig elborzadhat, ha saját anyját, saját feleségét, saját gyermekeit gondolja el ugyanebben a helyzetben, s akkor talán elmegy a kedve attól, hogy mindezeket akárhány esztendős hadifogsággal, akármilyen koplalásos internálással, akármiféle rendőri inzultussal egy napon merje említeni." (Zsidó kérdés Magyarországon 1944. után, Bibó István összegyűjtött munkái, II. kötet, EPMSZ, Bern, 1982.)[1]

Az írás megjelenését követően az alábbi olvasói levelet kaptam:

Az Evangélikus Élet 6. számában 2000. február 6-án megjelent "55 év" című írásához szeretnék néhány gondolatot fűzni. Nem értek egyet azzal, hogy 55 év után egy evangélikus egyházi lapban propagálni kelljen Bibó István "Zsidó kérdés Magyarországon 1944. után" című összegyűjtött munkáiban leírtakat, ezeket a gondolatokat. Bocsánatot kérek haló poraiban Bibó Istvántól, hogy a zsidóság szenvedése elé merem helyezni és említeni a magyar családokban történt szenvedéseket, kínokat és megpróbáltatásokat. Bocsánatot kérek, hogy 55 év után nem a zsidóságot helyezem előtérbe, hanem azokat a hősöket, akik a Magyar hazáért áldozták drága fiatal életüket. Merem legelső sorban mindenki elé helyezve siratni és említeni a fiatal testvéremet, akit a bitófa alá hurcoltak és azzal a felkiáltással halt meg, hogy "a Hazáért mindhalálig". Ezek az események és fájdalmak az én lelkemben minden mást eltompítanak. Úgy érzem és tudom, hogy ezzel az érzéssel, minden gyűlölködést kizárva, nem vagyok egyedül. A zsidóság gyászolja az elpusztult, megkínzott őseit, de ezt az ő fájdalmukat egyedül nekik kell viselniük. Az egyházi lapban az Isten, a Haza és a Család legyen a fő mondanivaló. Erre van mindenekelőtt szükség.

A levélre röviden válaszoltam:

Remélem eljutnak Önhöz soraim, bár levelére közelebbi címet nem írt. Köszönöm levelét, őszinteségét, megtisztelő bizalmát. Köszönöm levele kulturált, érzelmeket kifejező, de indulatoktól, negatív felhangoktól mentes stílusát. Megértem álláspontját, máig nem szűnő fájdalmát vesztesége miatt. Nem is kívánom vitatni felfogását, csak arra kérem, mérlegelje: nem segítené-e a különböző családok, társadalmi csoportok, népek, nemzetek sebeinek gyógyulását, ha osztoznánk egymás fájdalmában, hiszen a különbözőségek ellenére mindegyikben közös az emberiséget ért sérelem és az emberi szenvedés. És nem feladata-e Krisztus egyházának minden fájdalom esetén az együttérzés, a vigasztalás?

A történet immár a közéletben folytatódott sajátosan. Az oktatási miniszter - aki szintén részt vett az ünnepségen - közölte, hogy április 16-át holokauszt-emléknappá nyilvánítják, és ennek kapcsán minden iskolában megemlékezést tartanak. Néhány nappal később az Országgyűlésben képviselői indítvány hangzott el arról, hogy a kommunizmus áldozatainak a tiszteletére emléknapot kellene tartani az iskolákban. Az oktatási miniszter közölte, egyetért a felvetéssel. Igaza van, a javaslattal egyet kell érteni, időzítésével azonban annál kevésbé. Arthur Miller egy évszázad elteltét tartotta szükségesnek ahhoz, hogy az emberiség képes legyen valódi mélységében szembesülni a holokauszttal; amikor már azok közül sem él senki, akik ismerték a holokauszt korszak bármely oldalán érintetteket. Mert áldozatok, döbbent szemlélők, közömbös kívülállók, a gyilkosokkal rokonszenvezők és a hóhérok furcsán közös vonása a hárítás - a teljes fény, a valós szembesülés után nem lehetne tovább élni.

Mindez nem mentség a hazai közélet azon szereplőinek, akik még mindig az egyéb borzalmak említésének a technikájával hárítják a holokausztot. Nem erkölcsi-politikai, hanem alkalmassági kérdés ez. Minden szükséges tolerancián túl alkalmatlan a mai Magyarországon, pontosabban az európai integrációra készülő országban a közszereplésre, a közjó szolgálatára az, aki ezt az utat járja. És ezen az úton egyszerűen nem érti, miért reagáltak az uniós tagországok olyan érzékenyen az osztrák belpolitika változására.

A szociális gondolatnál válik aprópénzzé, gyakorlattá mindaz, ami kérdőjelként jelentkezik az európai integrációban. Itt válik élessé mindaz, ami nem az értelmiségről, még kevésbé az elitről, hanem a népről, az emberről, az átlagról: rólunk szól. Keservesen különbözünk Európa nyugati felétől értékrendünkben, többek között az egészség értékben, amit szomorú látványossággal demonstrálnak a születéskor várható élettartamok.[2] Alacsony születési adataink a fejlett világhoz, halálozási adataink a harmadik világhoz közelítenek. Ismerjük az okokat. Gazdasági fejlettségünk alapján jobb pozíciót kellene elfoglalnunk. Az egészség nem a betegség hiánya, hanem a WHO jól ismert meghatározása szerint testi, lelki és szociális jólét. Az életszínvonal és a kulturáltság, az értékrend, az ezen alapuló életstílus, életmód határozza meg az egészségi állapotot. A - testi bajok és a szegénység elleni küzdelemben előbbre tartó - fejlett országok tapasztalata azt bizonyítja, hogy a testi egészség és a szociális biztonság még nem jelent boldogságot. Nálunk sajátos a helyzet: még súlyos a betegség és a szegénység kihívása, de nyilvánvaló, hogy gondjaink mélyén a lelki egészség zavarai húzódnak meg. Ez teszi rosszabbá helyzetünket, mint ahogy az a gazdasági tényezőkből következne.

Egyéneknek, közösségeknek, nemzeteknek egyaránt van egészsége. Betegségünk súlyos tünete az értékminimumok hiánya. Szinte közhelyszerűen megfogalmazhatók a társadalmi méretű lelki egészségi zavarok: a korrupció; az együttélés egyéb devianciákkal, a hazugságra szocializációval; a szenvedélybetegségek térhódítása; a terheléstűrés, a konfliktuskezelő és problémamegoldó képesség szerény szintje. A lelkekben túlélő szocializmus és a tartós vadkapitalizmus furcsa együttes hatása - a pénz egyedüli értékként való felmagasításával - nagyobb lélekrombolást végez, mint a materialista-ateista diktatúra évtizedei.

A mentálhigiéné fordítható lelki egészségnek, de a fogalom gazdagabb jelentéstartalmú. Belső egyensúlyt, szilárd, felelős, tehervállaló életvezetést, autonóm személyiséget és segítő attitűdöt fejez ki. Képességet a segítség nyújtására a krízishelyzetbe került ember számára, és képességet a segítség elfogadására, mert mindnyájunknak szüksége van segítségre.

Lényeges hangsúlyozni - Poszler György előadására és többek között Kende Péter felszólalására utalva -, hogy a lelki egészség, az erkölcsi és érzelmi, pénzzel meg nem szerezhető értékek; a tisztesség, a hűség, a szeretet, a szerelem, a barátság közvetítése nem a vallások privilégiuma. De a hitből élő emberek és közösségek természetes felelőssége, hitelességük záloga az értékközvetítés; a mentálhigiénés kultúra, a tiszta gondolkodás, segítő értékrend képviselete.

A vallások akkor tölthetik be szerepüket, ha jellemzővé válik a belső megújulás, ha ennek a konferenciának az értékrendje elfogadottá válik a magukat egyházhoz kötődőnek valló társadalmi csoportokban. Nehéz szembesülni azzal, hogy bár igen jó, hogy a különböző egyházak vezetése, értelmiségi elitje a zsidó-keresztény európai kultúra befogadásával képes nemcsak dialógusra, hanem együttműködésre is, mégpedig toleráns, ökumenikus szellemiségben, ám ez nem igazán jellemző az egyházak népére. Mindezt szomorúan leképezi a tény, hogy az egyháziak, a vallásos emberek egészségi adatait a társadalom egészéhez hasonló gondok határozzák meg.

A közjó szolgálatában a személyiség méltóságát, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét emelte ki az előadás. Ezek között is a szolidaritás áll a középpontban, kapcsolja össze az értékeket.

Az egészségügyben a szolidaritás elvének védelme az egyházak feladata is. Tulajdonképpen szerencsésnek nevezhető, hogy az eddigi kormányok visszahőköltek a reform leple alatt megvalósítandó olyan egészségügyi szerkezeti változtatásoktól, melyek növelték volna jelentős társadalmi csoportok leszakadását, csökkentették volna esélyüket betegség és szegénység ellen.

Fontos lehet az egyházak részvétele a legnagyobb gond, a népességfogyás elleni fellépés minden stratégiai területén, így az okos, tudatos bevándorlási politikában is. A Magyarországi Evangélikus Egyház német és szlovák gyökerű gyülekezetei jó példát adnak erre: a török hódoltság utáni, XVII. századi bevándorlási politika eredményeivel az egymást követő nemzedékek értékesen járultak hozzá az elmúlt kétszáz év hazai fejlődéséhez.

A vallások európai integrációjának - a korreferátum legfőbb összefüggésében - Jézus Krisztusnak mint mentálhigiénés személyiségnek a felfedezését, követését kell jelentenie. Minden mozgalom csak identitása komoly megerősítésével lehet hiteles és eredményes.

Jézus számára evidencia volt a szegénység és a betegség elleni fellépés, kenyeret adott és gyógyított, de küldetésének lényege a lelki egészség megújítása volt. Ez az értékrend az elmúlt kétezer évben újra meg újra esélyt adott és ad a világnak.

A sok idevonatkozó, a mentálhigiénét megalapozó klasszikus igehelyből most befejezésül csak kettőt idézek:

Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkileg pedig kárt vall. (Mk 8,36)

És az aranyszabály:

Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük. (Mt 7,10)

Jegyzetek

[1] FRENKL R., 55 év, Evangélikus Élet 65 (2000), 6 (2000. február 6.). [vissza]

[2] A születéskor várható élettartam a fejlett országokban és hazánkban:

[vissza]