...a templom és körzete nem szóródik szét a meghatározatlanságban, mert csak a templom rendezheti és gyűjtheti egységbe ama pályákat és vonatkozásokat, melyekben születés és halál, átok és áldás, győzelem és megaláztatás, kitartás és hanyatlás az emberi lény számára a sors formáját ölti fel.
(Martin Heidegger, Der Ursprung des Kunstwerks)
Amire ma szükség lenne, az egy eltökélten küzdő humanizmus, egy humanizmus, amely... világosan felismeri, hogy az igazság, a tolerancia és a kétely elvét nem igázhatja le egy szemérmetlen és kételyt nem ismerő fanatizmus. Ha az európai humanizmus képtelenné vált arra, hogy eszméit e harcra újra világra hozza... el fog pusztulni, s egy olyan Európa lép a nyomába, amely csak történelmi hagyományként viseli nevét, és amely elől jobb lenne közömbös időnkívüliségbe rejtőzni.
(Thomas Mann, Achtung Europa)
A soknevű Isten - minden súlyos, beláthatatlan következményekkel járó félreértést elkerülendő, sietve szögezzük le: a kimondható nevű Apollónról (Phoibosz, Lükeiosz, Loxiasz, Agreusz, Enargosz, Püthiosz, Paian vagy Paieón stb.) van szó - először delfin alakjában választotta ki a borszínű tengeren hajózó "jó férfiu-népet", majd a földi halandókéhoz cseppet sem hasonlítható termetében megmutatkozva elhívta a tenger vándorait, hogy szolgálják őt "kavicsos Pűthonban", s legyenek őrizői a Delphoiban alapított szentélyének. A homéroszi Apollón-himnusz azt sem rejti véka alá, hogy a "messzelövő" nem érdemei alapján avatta népévé a fürge hajó utasait, hiszen azt sem tudta, kik és mifélék a kiszemeltjei ("Kik vagytok? Merről járjátok a tengeri ösvényt? / Dolgotok is van-e, vagy csak amúgy vaktába bolyongtok, / mint a kalóznépség..."[1] ), ám ígérete egyértelmű, parancsa pedig ellentmondást nem tűrő: "őrizzétek a templomot", s ha ezt teszitek, ételben, italban sosem lesz hiány. "Ámde ha bármelyikőtök balgán vét szavam ellen, / és ha hiábavaló szó vagy tett lesz vezetőtök, / vagy pedig önhittség, mely az emberek ősi szokása, / rajtatok akkoron újak, mások lesznek urakká, / és leigázva, nekik szolgáltok minden időben."[2]
A homéroszi himnusz Apollón választottjait az orgeón szóból (misztikus vallási társulatok tagja) - Homérosznál sehol másutt elő nem forduló kifejezéssel - "orgionásznak" nevezi,[3] s feladatukat abban határozza meg, hogy "néon de prophülakhthe", azaz, "a templomot pedig őrizzétek". Az Olümposz szelíd napfényében sütkérező lakóihoz hasonlóan a lant és az íj csillagként ragyogó istensége - akit Platón patriosz exegétésznek, az "atyák szokásai magyarázójának" nevez[4] - maga is csak annyit várt el a kiszemeltektől, hogy kerüljék az istenek haragját és féltékenységét kiváltó elbizakodottságot és önhittséget, a hübriszt,[5] s kultikus kötelezettségeiknek (áldozatok, fogadalmi ajándékok) mint a kegyesség legfontosabb kifejezési formáinak maradéktalanul tegyenek eleget.[6] Cserébe mindezért Apollón - mint megtisztító istenség (katharsziosz) - a halandónak, legyen az illető akár a legsúlyosabb bűnben vétkes, kövessen el még akár gyilkosságot is, mindenfajta morális mérlegelés vagy megfontolás nélküli megbocsátást kínál fel,[7] s a purifikáció révén az exkommunikációval sújtott ismét a közösség teljes értékű tagjává válhat. A mitológiai istenek sohasem az ember - még ha téves, ámde erkölcsi értelemben autonóm - döntései miatt orroltak meg, hanem amiatt, ha egy halhatatlant valamilyen rettentő sértés ért: az olümposziak valamelyikének dukáló áldozatot a síkság lakója gondatlanságból elmulasztotta teljesíteni, nem figyelmezett kellőképpen az orákulumban foglaltakra, avagy hamis esküvéssel szégyenített meg valamely boldog örökéletűt. Az ember végzetszerű sorsát a moira vagy az aisza határozta meg, s minthogy halandó aligha befolyásolhatta saját választásait, ezért elhatározásait voltaképpen autonómoknak sem nevezhetjük.[8] Szimonidész lemondó szavaiból a sors fonalával gúzsba kötött s rettentő erőknek kiszolgáltatott halandó pesszimisztikus életérzése olvasható ki: "az ember oktalan; miként a réti nyáj, / egyetlen napnak él, de arról mit sem tud, / hogy isten itt miféle véget szán neki."[9]
A görögség számára a vallás, az istenek és az istenszobrok (hermák) szolgálata nem erkölcsi magatartásként definiálódott, hanem a titkos (müszterion) beavatási szertartások, az orgiák által biztosított kultikus megtisztulás eredményeként arra irányult, amit a későbbiekben Cicero a De legibus egy helyén ekképpen határozott meg: "a beavatás által megtanulunk örömmel élni, és jobb reménységgel meghalni."[10] A görög istenek világa eszményített világ ugyan - Hegel joggal hangsúlyozta, hogy "az istenség jellege a görögöknél a tiszta szép"[11] -, de az olümposziak sohasem erkölcsi hatalmasságokként, vagy morális értelemben vett pozitív paradigmaként lépnek elénk a mítoszok univerzumából, hiszen - minthogy halhatatlanok lévén, ereikben nem vér, hanem ikhór keringett - mindenfajta erkölcsi tulajdonságoktól mentesek voltak. Finley találóan írja: "az olümposzi istenek nem teremtették a világot, ennélfogva nem is voltak felelősek érte."[12] A földön elkövetett igaz tettek nem nyertek később jutalmat, a rosszra sem várt büntetés, s legfeljebb csak annak, aki magát Zeuszt támadta (Tantalosz, Sziszüphosz), jutott ki az örök kínzatás. A homéroszi eposzok alig rejtett iróniájától egyenes út vezetett Euripidésznek az istenekkel szemben támasztott morális szkepsziséig.[13] Következésképp nem is az istenfélelem vált az emberi cselekedetek és törekvések legfőbb irányítójává (az istenszeretet - philotheosz - kifejezés Arisztotelésznél jelenik majd csak meg), hanem a nyilvános elismerés, a timé utáni olthatatlan vágy, valamint a gyalázatos tettek keltette, s a közösség által kiváltott szégyenérzettől (aidósz) való félelem és rettegés.[14]
A delphoi kultuszközpont jóslataiban megnyilatkozó Apollón, az eleusziszi titkos termékenységi szertartások istennője, Démétér, a szamothrakéi kultusz végső megtisztulást ígérő istenségei, a dioszkuroszok vagy az eksztatikus-orgiasztikus tiszteletnek örvendő Dionüszosz, miként a többi isten, trónoljanak bár az Olümposz ködbe vesző magas ormain vagy - afféle archaikus khthonikus istenségekként - rejtőzködjenek a föld legmélyén, valamennyien az egyetemes rend, az isteni törvény (themisz) szigorú őrei. Ám az isteni törvény paragrafusgyűjteménye még csak amolyan klauzulaként vagy appendixként sem tartalmaz földi halandóknak szánt morális elveket, elvárásokat vagy egyszerű megfontolásokat. Az istenek a világmindenség, a világ és az emberi élet összehangolt rendjének (kozmosz) feltétlen betartását várják el az embertől, sőt alkalmasint, miként tette ezt Héra, még az olykor-olykor felelőtlenül próbálkozó Zeusztól is: "Földi halandó férfit, a régen sorsnak adottat / újra föloldoznád a riasztóhangu haláltól? / Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük."[15] Csak az önnön korlátait és létmódja határait szem előtt tartó, a moira szabta sorsot tudomásul vevő ember élhet az isteni törvény (themisz) és az emberi igazság (diké) rendezett világában. Ám ott, ahol a rend felbomlik, Khaosz ősi zűrzavara és rendezetlensége fenyeget. A világ kaotikus ősállapotának pedig már végképp nem lehet köze ethoszhoz, mivel Khaosz az emberről semmilyen ismerettel nem rendelkezik, s minthogy az ősállapotnak története sincs, krónikáját még a legkiválóbb, a sziklásföldű Khiosz vak dalnoka sem tudná megénekelni.
Ámde a Mediterráneum túlsó oldalán egy másik nép is megbízást kap a ki nem mondható nevű Urától, akit nem is szükséges nevén nevezni - elég utalni a Névre (ha-sém) - hiszen őrajta kívül nincs is más. A kiválasztás (báhar) nem egy népnek szól, amely különb lenne a többinél, mert tán még néppé sem szerveződött. A feladat teszi azzá, s válik nem egy néppé a többi közül, hanem Isten népévé, tanúvá valamennyi nemzet között: "Mert te az Úr, a te Istened szent népe vagy, téged választott ki az Úr, a te Istened a föld népei közül a maga népének" (Deuteronomium 7,6).[16] Izrael így lesz megszentelt nép, "papok királysága, szent nemzetség", a "nemzetek világossága", amely Istenhez, és nem ehhez a világhoz tartozik, s amelynek léte és osztályrésze örökös figyelmeztetés minden más nép számára, hogy az emberiség sorsa nem eme világon (olám ha-ze), hanem az eljövendő világban (olám ha-ba) teljesedik majd be.
Az Örökkévaló választottjait szabaddá teszi - kivezeti népét az "egyiptomi szolgaság házából" -, hiszen csakis szabad nép képes a törvények valóságos szellemében élni (és nem a törvények igájába zárva sínylődni), s az isteni törvényeknek való szabad elkötelezettségét - a szabadság édes ízét - más népekkel megismertetni. Amikor JHWH a szövetség (berit) jeleként a Szináj-hegyen a nép vezetőjének és tanítójának, Mózesnek átadta a két kőtáblát (sené lúhot ha-berit), s amikor a világ teremtése előtt már létezett, preegzisztens Tórát a nép rendelkezésére bocsátotta, Izraelre csodálatos és mérhetetlenül nagy feladatot szabott. Ha komolyan (és szó szerint) vesszük azt a helyzetet, amikor Mózes előtt teljes dicsőségében elvonult az Úr, de háttal Mózesnek, mert "láthatod hátamat, de arcomat nem láthatod" (Exodus 33,23), akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a két tekintet egyazon irányba szegeződött, s alant, a hegy tövében talán pont azon a népen pihent meg, amely nem is sejtette, hogy éppen ezekben a pillanatokban a legsúlyosabb szavak határozzák meg jövőjének minden rezdülését. Ám az Úr tekintete előtt a világtörténelem egésze is láthatóvá vált, s ez a nézőpont teljesen más volt, mint az olümposzi magasságokból lepillantóké, akik a történések szereplőinek, a pozitív paradigmaként szolgáló hős vagy a negatív példázatú "rút sybarita váz" "másságát" legfeljebb csak abban érzékelhették, hogy vajon az illető a trójai falon (falón) kívül, avagy bévül tartózkodott-e.
A természet és a kozmosz süket csöndjét a történelem zajos forgataga váltotta fel. A mindeneket megalkotó Isten temporálisan létező teremtményeinek a történelem színterén kínálta fel azt a merőben új kapcsolatot, amelyben az összetartozás (szövetség) módját és formáját mindkét fél tudatosan alakítja. Az isten-nemzedékek összeütközésének és a világmindenség feletti uralomért folytatott barbár küzdelmeiknek, a pre-kozmogonikus állapotokat felidéző kegyetlen harcoknak, az iszonyatos theomakhiáknak, titanomakhiáknak és gigantomakhiáknak a helyébe a gondviselés menetének és az ember szabad akaratának összecsapása, az engedelmesség és a lázadás, "az isteni kihívás és az arra adott emberi válasz"[17] drámai erővel ható történelmi konfliktusai lépnek.
A zsidóság a Tóra vőlegényévé vált (hátán tóra), ám a törvény ércfalával együtt a legalapvetőbb, isteni tekintéllyel bíró erkölcsi-morális elveknek, intelmeknek és szabályoknak is az őrizője lett: a bármilyenfajta emberi civilizáció alapjául szolgáló Tízparancsolattól (Aszeret hadibrot) saját "kategorikus imperatívuszán" át ("Szeresd embertársadat úgy, mint tenmagadat" - "Áhávtá leréáchá kámohá", Leviticus 19,18) egészen a hét noahita törvényig (seva micvot bené Noah - B. Szanhedrin 56a), amelyek a nem zsidókra is kötelezőek, s melyeknek betartása esetén minden igaz ember felvétetik a világ jámborai közé (haszidé umot ha-olam) és részesedik az eljövendő világból (olám ha-ba - Toszefta Szanhedrin 13,2). (Ne feledjük: az etika modern héber terminusa, a muszar a héber Bibliából, a Misléből - Példabeszédek 1,8 - származik.) Az egyes népek partikuláris történetét nem egy precíz matematikai összegzés, hanem az Örökkévalótól eredő morális elv szervezte valamennyi nép történetévé, azaz, világtörténelemmé, amelyet immár nem a vak (világ-talan) fátum, a kozmosz szakadatlan ciklikus mozgásának végzetszerűsége, hanem értelem, ok és cél irányít, és lát el tartalommal, a teremtés aktusától egészen az Úr napjáig, az idők végezetéig (aharit ha-jámim), amikor "a föld megtelik majd az Örökkévaló megismerésével" (Jesája 11,9).
A partikuláris események s a szanaszét futó történések végtelen halmazában a zsidóság teremtett rendet, hiszen a kezdettől a legutolsó pillanatig feszülő időt lineárissá és egységessé tette, jelentéssel és tartalommal töltve ki ezáltal az ember minden megnyilvánulását. Az elmúlt időre való emlékezés[18] (záchár - emlékezni) és az eljövendőre való reményteli várakozás kettőssége a zsidóság számára egyszerre jelenti az erkölcsi érzék állandóságát: a mindenfajta traumán, rettentő tragédiákon és katasztrófákon átesett emberiség tudatának reflektáló képességét és szükségességét és az ebben rejlő morális tartalékot egyfelől, s másfelől annak folyamatos tudatosítását, hogy a különféle Utópiák, Napállamok, Eldorádók, különböző korok és tájak földi hatalmai által propagált nagy beteljesedések, vagy akár a kanti "örök béke" hona - hirdessék bár önmagukat a létező világok legjobbikának - nem azonos a várva várt és majdan eljövendő világgal. A fátum rettentő hatalma és idegensége, amely az embert folyamatosan kiszolgáltatta a történelem egész menetének, itt végleg némaságba burkolózik, hogy helyébe lépjen az Istenhez hasonlatos ember. Csak a jogot és igazságot gyakorló morális lény, tehát az, aki az Örökkévaló útját járja, töltheti be (vagy ellenkező esetben: veszítheti el végérvényesen) saját istenképmásúságát, s a puszta metaforán túl valóságos - azaz, akár antropológiailag is definiálható - értelmet szerezhet az imago Dei fogalmának.
A zsidóság - miközben maga csakis a hit kierkegaardi értelmében vett "abszurditásának" és "paradoxonjának", azaz, a "hit lovagjának" módján kötődik a Törvényhez[19] - az ember morális cselekedeteinek és válaszadásainak világtörténelemmé szélesedő útját is megalkotta, amelyen a későbbiekben a kereszténység is elindult. A messiási birodalom vagy Isten Országának eszkatológikus kiteljesedése a horizonton még ködbe vesző távoli perspektívának tűnik, ám az út - amely a kereszteződések mentén borzalmas útvesztőket is magában rejtett - elvezetett a zsidó-keresztény tradíció fundamentumán nyugvó nyugati szellemhez, az európai identitáshoz. Az etika elve - még ha transzcendens megalapozottságú is - nem a végső pillanatra vonatkozik, hanem az egyes pillanatok egymásutánjára. Még akkor is - sőt különösképpen akkor -, amikor ezeket a pillanatokat holmi kis hatalmacskák (a cezaropapizmustól a "cezaroprezidentizmusig") a saját képükre és hasonlatosságukra megformált politikai játszótér idejével próbálják azonosítani, az "üdvtörténet" időn és téren kívüliségét a pártpolitikai döntések "itt és most"-jába zsugorítani, hétköznapi tucattermékké és az ideológiai zagyvaságok színpadi kellékévé, bizáncias díszletévé devalválva a szentet, vagy ahogy Rudolf Otto nevezi: az "egészen mást" (das ganz andere).[20] Buber kifejezésével élve az "Istenfogyatkozás" a napfogyatkozáshoz hasonlóan csak optikai jelenség: a sötétség ugyan eltakarja a szemünk elől a Napot, de a Nap halálhírét nem érdemes költeni.[21]
Ha szigorúan történeti - és nem teológiai - értelemben arra a kérdésre keressük a választ, hogy az országát, földjét, politikai hatalmát, önálló törvénykezését és nyelvét vesztett zsidóság - az ókori népek közül egyedüliként - szétszórattatásában, idegen környezetbe kerülve, s a diaszpóra-lét minden nehézsége ellenére miért volt képes mégis fennmaradni, s továbbá, hogy a korabeli számtalan gnosztikus szekta és misztériumvallás közül miért éppen a kereszténység terjedhetett el és válhatott világvallássá, akkor erre éppen a zsidó-keresztény hagyomány leglényege adja meg a feleletet. Az tudniillik, hogy a zsidóság - és nyomában a kereszténység - az ókori vallások közül egyedüliként a teremtés és a megváltás mozzanatait összekapcsolva[22] a világtörténelem egészét, az e világi létezés értelmét, módját és célját az ember erkölcsi feladataiban, szerepében és súlyában ragadta meg. Az emberi egzisztenciának az isteni gondviselés törvényekkel és morális elvárásokkal adta meg "örök" tartalmát. A Törvényét és ethoszát őrző zsidóság és kereszténység nem szolgáltathatja ki isteni jussát a sötétség erőinek. A szolidaritás nem a politikai hatalmak iránti maradéktalan lojalitásban kell, hogy kifejezésre jusson, hanem a mindenkori szenvedő, megalázott és megnyomorított ember iránti elkötelezettségben: nevezzük ezt a morál örökös (azaz, a pillanat kísértésének mindig ellenálló) ellenzékiségének.
A nemzeti és az európai lét kettős identitása az egyházak számára főként egyet kell jelentsen. Az állam tevékenységének legalapvetőbb célja és feladata a közjón való munkálkodás (ha ehhez az szükségeltetik, akár önmaga minimalizálásának árán is), s ezen úgy kell tevékenykednie, hogy - az egyes ember önazonosításán, identitásának önmaga általi meghatározásán túl - semmilyen tekintetben és semmilyen körülmények között ne válhasson kérdéssé, ki micsoda vagy mifélének mondja önmagát: zsidónak vagy kereszténynek, ateistának vagy valamely vallási kisközösség tagjának, a meteorológusok vagy a boszorkányok rendjébe tartozónak. Az állam semlegessége különösképpen a vallási és lelkiismereti kérdésekben válik elengedhetetlenné és megkérdőjelezhetetlenné: az állam számára egyformán "nemzeti" (és nem "nemzetibb" vagy "kevésbé nemzeti") minden hazai egyház és felekezet, hiszen valamennyi itt szolgálja a lelkeket, és valamennyi itt segít mindazokon, akik náluk kopogtatnak. Az államnak mindezt honorálnia kell, a civil szférának pedig minden erejével ragaszkodnia ehhez: a "lélek- és hitnélküliség" Falanszterénél talán csak egy rosszabb van: ha a totális állam - afféle Nagy Inkvizítorként - maga próbálja "megművelni", átformálni és önmaga számára tetszővé gyúrni alattvalóvá lealacsonyított honpolgárait.
Ám az egyházak és felekezetek nem tűzhetik le a karókat a "nemzeti lélek" képzelt határvidékén. Ahogy Izrael spirituális népe egyként fogja össze a Szentföld és a diaszpóra zsidóságát, s miként a katholikosz (egyetemes, szó szerint: az egész földre kiterjedően - kath' holén tén gén) elnevezés is a lelkek egyetemességének, nemzetek fölöttiségének univerzalisztikus gondolatát sugallja, az egyházaknak és felekezeteknek minden lélek otthonadójává s minden állam és politikai hatalom hatalmon kívül megmaradó, legfőbb morális instanciájává kell válnia. Nem parttalan ökumenizmusról, s nem a hitelvek feladásáról vagy neutralizálásáról van szó, éppen ellenkezőleg! A minden individuumra vonatkozó és minden egyes személyre érvényes erkölcsi normák univerzalisztikus jellege teszi érthetővé - és teológiai értelemben (sub specie Dei) értelmezhetővé - a nevezetes páli sorokat: "Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad..." (Kolosszeiekhez 3,11).[23] A nyugati eszme megalkotóinak, zsidóságnak és kereszténységnek a konfesszionális értelemben hozzájuk kötődő hívek számára - főként teológiai és antropológiai értelemben - nyilvánvalóvá és egyértelművé kell tenniük, hogy az Úr az ember teremtésének pillanatában nem multiplikálta a lelkeket, s csak egy lélek válhatott Istenhez hasonlóvá: az ember lelke. "Nemde egy atyánk van mindnyájunknak, nemde egy Isten teremtett minket?" (Maleáki 2,10). A másik arcában önmagam arcát látom visszatükröződni. A másik ember természet adta ember-mivoltának a legcsekélyebb megkérdőjelezése hite alapján nemcsak súlyos logikai-következtetési hiba, hanem barbár öncsonkítás.
Mostantól már nem az európai hagyományról, hanem Európáról mint hagyományról kell beszélni. Ha ezt elfeledjük, a dionüszoszi mámor foglyaivá válunk. Ne marcangoljuk szét és faljuk fel saját gyermekünket.
Jegyzetek
*Az írás megjelent a Világosság 2000/8-9. számában. [vissza]
[1] Apollónhoz, in Homérosz, Íliász - Odüsszeia - Homéroszi költemények,
ford.Devecseri Gábor, Budapest, 1967, 807. [vissza]
[2] Uo., 810. [vissza]
[3] C. Capelle, Vollständiges Wörterbuch über die Gedichte des Homeros und
der Homeriden, Leipzig, 1889, 430. [vissza]
[4] Platón, Állam, 427c, in Platonis opera, graece et latine, Parisiis,
1883, 68. [vissza]
[5] A hübrisz pillanatnyi őrületet (até) képes okozni, a szellemet
elvakítja. A hübrisz mibenlétét pontosan foglalja össze Aiszkhülosz,
amikor a perzsák királyáról, Xerxészről beszél: "mértéktelen ne szőjön ember
terveket. / A gőg, virágozván, csapás-kalászt terem, / s arat belőle keserű
sirámokat... / ...Zeusz a nagyratervezők határtalan / becsvágya bosszulója:
zord, kemény bíró, / Xerxészt - mivel a józan észben zsenge még - / bölcs értelemmel
intsétek gyakorta, hogy / ne légyen istentipró, nagyzoló, merész." Aiszkhülosz,
Perzsák, 820-831, ford. Jánosy István, in Aiszkhülosz drámái, Budapest,
1971, 39-40. [vissza]
[6] Platón ideális államában "a legfontosabb, a legszebb és a legelső" törvényeket
éppen Apollón alkotja meg. Ezek az alábbiak: "Szentélyek alapítása, áldozatok,
s egyéb, isteneknek, daimónoknak és héroszoknak járó tiszteletadás; továbbá
az elhunytak sírba tétele, s mindaz, amit a másvilágon levőknek nyújtanunk kell,
hogy jóindulatukat megnyerjük." Platón, Állam, 427b, ford. Szabó Miklós, in
Platón összes művei, II. Budapest, 1984, 246. [vissza]
[7] A Karvezető ezt mondja Oresztésznek az Áldozatvivők című Aiszkhülosz-drámában:
"Csak egy a gyógyír: Loxiászt érintve majd, / a gyötrelemtől ő szabaddá tesz
hamar" (1059-1060). S később Apollón az Eumeniszek-ben öntudatosan jelenti
ki: "megtisztítója én vagyok" (578.). in Aiszkhülosz drámái, i. m., 299.;
325. [vissza]
[8] Arisztotelész egyértelműen fogalmaz: egy cselekvésre akkor mondható, hogy
szabad elhatározásból történik, "saját akaratunkból fakad", ha "a mozgató elve
a cselekvő személyben van", s azokat nevezzük "kényszerű" cselekedeteknek, "amelyeknek
oka rajtunk kívül van." Arisztotelész, Nikomakhoszi Ethika 1110b, ford.
Szabó Miklós, Budapest, 1971, 54. [vissza]
[9] Szimonidész, Emberi sorsok, ford. Franyó Zoltán, in Görög költők antológiája,
Budapest, 1959, 84. [vissza]
[10] Cicero, De legibus, 2, 14, 36., in Cicero, Staatstheoretische Schriften,
Lateinisch und Deutsch, Berlin, 1984, 276. [vissza]
[11] G. W. F. Hegel, Előadások a világtörténet filozófiájáról, ford.
Szemere Samu, Budapest, 1966, 450. [vissza]
[12] M. I. Finley, Odüsszeusz világa, ford. Fridli Judit, Budapest, 1985,
208. Lásd ehhez még: E. R. Dodds, The Greeks and the Irrational, California,
1951; A. W. H. Atkins, Merit and Responsibility, Oxford, 1960; E. Ehnmark,
The Idea of God in Homer, Uppsala, 1935. [vissza]
[13] "Való talán az embernek törvényeket / előírók, a törvény ellen élnetek?",
illetve "Az embereket már nem jogos / elítélni; mert ha az istenek példája visz
/ minderre minket - az oktatók a vétkesek." Euripidész, Ión, 442-443.,
illetve 450-451., ford. Devecseri Gábor, in Euripidész, Tíz tragédia,
Budapest, 1964 [vissza]
[14] Az erkölcsileg tiszta (katharosz) halandóval szemben a bűn mocskától
beszennyezett (miaszma) ember áll. Az erkölcsi értelemben vett bűn fogalma,
a hamartia - némi jelentésváltozáson átesve - csak a hellenizmus időszakától
kezdődően vonatkozik magára az "erkölcsi rosszra". Vö. J. M. Bremer, Hamartia,
Amsterdam, 1969; R. Parker, Miasma. Pollution and purification in early Greek
religion, Leiden, 1983. [vissza]
[15] Homérosz, Íliász, XVI, 441-443., ford. Devecseri Gábor, in Homérosz,
Íliász - Odüsszeia - Homéroszi költemények, i. m., 290. [vissza]
[16] Nem ethnosz tehát, amennyiben a közös eredet, a történelem, a kultúra
és a nyelv által összekapcsolt emberek közössége értendő ezen, hanem am
(JHWH), laosz, azaz, "Isten népe", szemben az Urat nem ismerő pogányokkal
(gójim, ethné - Genesis 10,5; Jirmeja 10,25; Nehemja 5,8). [vissza]
[17] Y. H. Yerushalmi, Záchor. Zsidó történelem és zsidó emlékezet,
ford., Tatár György, Budapest, 2000, 27. [vissza]
[18] Halbwachs nyomán (La mémoire collective, Paris, 1950.) a zsidóság
emlékezetét, azaz, a Héber Bibliát (keresztény elnevezése szerint az
Ószövetséget) - metafizikai és teológiai értelemben - Európa kollektív
emlékezetével azonosnak tekinthetjük. [vissza]
[19] A "hit lovagját" egyedül az abszurd mentheti meg "és ezt a hitében ragadja
meg. Felismeri tehát a lehetetlent, és ugyanabban a pillanatban hisz az abszurdban;
mert ha el akarná hitetni magával, hogy rendelkezik a hittel, de közben nem
törekedne lelkének minden szenvedélyével s teljes szívvel a lehetetlen megismerésére,
akkor saját magát csapná be, és tanúságtételével semmire se menne..." - írja
Kierkegaard, majd kicsivel odébb hozzáteszi: "Az istenséghez való viszony ilyen
formáját a pogányság nem ismeri.", S. Kierkegaard, Félelem és reszketés,
ford. Rácz Péter, Budapest, 1986, 77-78. és 102. [vissza]
[20] "...ami idegen és ami álmélkodásra késztet, ami kívül esik a megszokott,
a megértett és a meghitt területén, és ezért teljes egészében kívül esik azon
és ellentétben áll azzal...", R. Otto, A szent. Az isteni eszméjében rejlő
irracionális és viszonya a racionálishoz, ford. Bendl Júlia, Budapest, 1997,
35. Rendkívül messzire vezet Simone Weilnek a "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben..."
imájának konzekvens végiggondolása. Így ír: "Az Atya az, aki a mennyekben
lakozik. Sehol másutt. Ha azt hinnénk, van idelenn egy Atya, az nem ő, az egy
hamis Isten." in uő., L’attente de Dieu, Paris, 1966, 215. [vissza]
[21] M. Buber, Gottesfinsternis. Betrachtungen zur Beziehung zwischen Religion
und Philosophie, Zürich, 1953. [vissza]
[22] János evangéliumának első sorai rendkívül kifejezőek: "Kezdetben volt az
Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél"
(Jn 1,1-2). A kezdetben létező Ige a Logosz, azaz, maga Jézus Krisztus isteni
természete. [vissza]
[23] Más kérdés, hogy a páli negáció radikalizmusa nemcsak azt tartalmazza,
miszerint a krisztusi hitben túlhaladottá válik az emberek, népek és hitek minden
eddigi megkülönböztetése, hanem azt is implikálja, hogy csak az üdvözül, aki
kereszténnyé lesz. [vissza]