Vannak-e felekezetileg különböző tapasztalatai, stratégiái a nemzeti identitás megőrzésének, és melyek ezek? - így szólt az eredetileg feltett kérdés.
A válasz nem is lehet kétséges: igen, nyilvánvalóan eltérő tapasztalati anyag halmozódott fel a különböző nagy felekezeti tömbökhöz tartozók létében, lelkében, agyában, társadalmilag rögzült reakcióiban. Viszont azonnal hozzá is tenném: mindez elsősorban a modern - nálunk a XIX. században létrejött és általánossá vált - nemzeti identitás előtti állapotra vonatkozik. A kulturális alapon formálódó és létrejövő nemzeti tudat - mivelhogy szekularizált identitásként jelent meg - éppen hogy egyneműsíteni kívánta a vallásilag és társadalmilag is eltérő, és nemegyszer egymásnak feszülő tapasztalati anyagból adódó tudattalanokat. A magyar nemzettudat a rendi helyett a közössé váló polgári szabadság érdekegyesítő felfogásával próbált felülemelkedni a társadalmi különbségeken, és a szekularizált, ámde azonnal szakrális jelleggel is felruházott nemzeti közösség állításával kívánta a felekezetileg nagyon is eltérő tapasztalati anyagot meghaladni és egyneműsíteni.
Most a társadalmi élményanyag eltérését mellőzve, és csak a felekezeti alapon felhalmozódó tapasztalatokra utalva: magától értetődő, hogy a reformáció, és különösképpen az időnként erőszakos eszközöket is alkalmazó, a korabeli Habsburg-államhatalommal is megtámogatott ellenreformáció mély szakadékot teremtett az emberek között. A katolikus-protestáns ellentét évszázadokon át a magyarországi társadalom meghatározó eleme lett. Soha nem fogjuk megérteni a II. Józsefet szolgáló honi protestáns értelmiségiek motivációit, ha nem vesszük figyelembe, hogy az ő uralkodása nyitotta meg a hivatalviselés jogát és lehetőségét számukra is, és az antijudaizmustól átitatott állami politika ismerete nélkül természetesen értelmezhetetlen a zsidóság változó erejű és mértékű jogfosztottsága, társadalmon kívülisége is.
A modern nemzettudat és a hozzá társuló liberális politikai tartalom természetesen nem a hitvitákra adott választ. Mást tett: áttematizálta a közbeszédet, a szekuláris azonosság állításával új dimenziót teremtett, és ily módon a nemzeti diskurzus megalkotásával megkísérelte eljelentékteleníteni, vagy legalábbis másodrendűvé tenni a felekezeti indíttatás és identitás közéleti erejét. A folyamatot jelzi, hogy a katolikus Deák az evangélikus Kossuth elsőszülött fiának keresztapja lett (ezért kapta a gyerek a Ferenc nevet), és persze az is, hogy az 1848-as politikai áttörésben addig soha nem tapasztalt felekezeti sokszínűségben vettek részt a szereplők.
Nem állítom azt, hogy a felekezeti megosztottság megszűnt volna - csak éppen a jelentősége relativizálódott. A társadalom szintjén - csökkenő erővel - megmaradtak a megosztottság jelei. Helytörténeti utalásokból, például Tóth Zoltán munkáiból tudjuk, hogy adott esetben Szekszárdon mind a házassági, mind a települési szerkezetben a katolikus-protestáns elkülönülés szívósan tovább élt. A közvilág azonban az addigiakhoz képest valóban új normákat honosított meg, és magától értetődővé vált, hogy Magyarországon nemcsak forradalomban (1849), hanem konszolidációban is lehet valaki protestánsként a végrehajtó hatalom feje (például Tisza Kálmán és István). Persze még itt is megmaradtak a megosztó törésvonalak, noha a határ egyre inkább kitolódott. Jellemző történeti anekdota, hogy mikor 1920-ban felmerült Horthy Miklós kormányzóvá választásának terve, a református fővezér feltette a kérdést Zadravecz István tábori püspöknek: "Ugye, István, ezzel vele jár, hogy katolikussá kell lennem?" "Ehhez még nem kell" - hangzott el a királyi pozíció lehetőségét is számba vevő katolikus replika.
A homogenizáló nemzettudat a XIX. században - éppen azért, mert a felekezeti hovatartozást keresztülmetszette - rendkívül sok pozitívummal járt. A keresztény társadalmon belüli, sokszor feszültséget gerjesztő tapasztalati anyagot fokozatosan háttérbe szorította, és lehetővé tette, hogy az addig társadalmon kívülre és a történelem alá szorított zsidóság is kiszabaduljon az állami szintre emelt antijudaizmus gettójából. A folyamatot közönségesen csak asszimilációnak nevezzük, s tudjuk ugyan, hogy a honi zsidóság jelentős ortodox tömegeit nem igazán érintette meg, de azok, akik részt kívántak maguknak a magyar társadalom életéből, meg is kapták azt. Manapság zsidó részről igencsak felerősödött az asszimiláció kritikája, de azt azért illik megfontolni, hogy miként a keresztényeket, úgy a zsidókat is érintette a szekularizációs kihívás, és az asszimiláció minden ellentmondásával együtt - egykorúan - sikeres stratégiának bizonyult; különösen, ha figyelembe vesszük a megelőző jogfosztott, illetve jogszűkített állapotot.
A homogenizáló nemzettudatnak persze ára is volt, lett. Kezdett amolyan standardokat kidolgozni, azaz, meg kívánta mondani, hogy mi a magyar. Ezt meg lehetett tenni agresszívan és kevésbé agresszívan is, de azért egyfajta kívánalom lett az úgynevezett normák megállapítása. A normateremtés folyamatába persze - immár alárendelten - belejátszottak felekezeti dimenziók is, hiszen a protestantizmus hívei közül sokan magukhoz kívánták társítani a magyar minősítést. Aztán voltak, akik a "magyar lelkialkat" dolgában nyilatkoztak meg - Prohászka Lajostól Szekfű Gyuláig -, s természetesen az sem maradt el, hogy az eredetileg kulturális tartalmú nemzetfogalmat faji fogalommá váltsák át.
A homogenizáló intenció historizálásra ösztönzött. Az egykori különbség elmosása vagy látenciában tartása a nemzeti tradíció kialakításában nemegyszer oda vezetett, hogy a magyar nemzet története a visszavetített standardok mentén értelmeződött - miként ez fellelhető a Beksics-féle millenniumi magyar történetben vagy éppen a Horthy-éra reprezentatív történelmi összefoglalójában, a Hóman-Szekfű-féle munkában.
A normateremtés különböző vetületei, valamint a historizálás egyvelege sajátos szempontvesztéshez, tartalmi elszegényedéshez vezetett. Az eltérő tapasztalati anyagokra épülő emlékezet jelentős része felszívódott, mert nem fért bele az ilyen-olyan, kívánatos homogenitásba.
Jó példa erre a magát asszimilációban definiáló zsidóság, illetve a homogenizálás kulturális normájában fogalmazó, s ezért az asszimilációt hol őszintén, hol ambivalensen elfogadó magyar történetírás találkozása. Az egybemosódás, illetve az egybemosás (vagy kétértelmű szétválasztás) nem teszi nyilvánvalóvá, hogy a magyar történelem során sokszor eléggé eltérő tapasztalati anyagot gyűjtött, s így eltérő értékelésekhez jutott az itt élő keresztény és zsidó lakosság. A nemzeti történetírás számára például a török megszállás másfél százada egyértelműen negatív, a népesség és az ország nagyarányú pusztulásának időszaka. Az itt élő zsidók számára a tapasztalati anyag pontosan ellentétes következtetést diktált - az antijudaizmus iránt közömbös török hatalomhoz képest sokkal veszélyesebbnek, fenyegetőbbnek bizonyult a felszabadító Habsburg-kormányzat. (Jól mutatja a jelenséget Schulhof Izsák Budai krónikája.) Hasonló a helyzet az 1850-es évek önkényuralmi korszakával. Míg a nemzeti történeti diskurzusban ez hosszú ideig csak negatívumokban fogalmazódott meg, addig az itt élő zsidóság szempontjából legfeljebb ambivalensnek mondható a tapasztalati anyag és a megítélés. Amikor itt a zsidóságról beszéltem, akkor megtehettem azt, hogy belső társadalmi, tudati tagoltságukat figyelmen kívül hagyjam - azon egyszerű ok miatt, mert a korabeli államhatalom is ily módon kezelte őket. Nyilvánvalóan bonyolultabb a helyzet, amikor az államhatalom nem gyakorol egységes politikát vagy nem hoz egységes jogi szabályozást, és az asszimiláció már igencsak előrehaladt: ilyenkor nem lehet a zsidóságról beszélni. Mégis, éppen a kumulatív történelmi tapasztalat idézhet elő olyan reakciókat és megítélést, ami jóval ambivalensebb, mint a nemzeti történetírás és közbeszéd összecsengése. Megkockáztatom, hogy míg a történetírás és a nyilvános közbeszéd 1956-ot ma egyértelműen pozitív kontextusban tárgyalja, addig ugyanez a zsidók körében ambivalensebb érzéseket kelthet, hiszen az utcai fegyveres politizálás sokakban régi, számukra negatív élményanyagot is előhívhatott, és elő is hívott.
A példák sora nyilvánvalóan folytatható, és természetesen nem csak a zsidókra lehet igaz. A nemzeti történetírás II. Józsefről több negatívumot, mint pozitívumot állított, a protestánsoknak viszont nyilván ezzel ellenkező tapasztalati anyaguk van - még akkor is, ha a homogenizáló és historizáló diskurzusban az ő véleményük kevéssé artikulálódott. Az úgynevezett keresztény középosztály számára a Horthy-éra vélhetően sokkal több kellemességet hordozott, mint mondjuk azoknak, akik akár társadalmilag, akár vallásilag ebből a kategóriából kimaradtak. A második világháború utáni nyilvános diskurzus csak egyfajta társadalmi tapasztalás artikulációjának nyitott utat, miközben a tényleges megítélések nyilvánvalóan jóval szélesebb skálán mozogtak.
Azt hiszem, hogy a homogenizáló nemzettudat pozitívumai és negatívumai tekintetében összes szellemi tartalékunk kimerült. Az intellektuális előrelépést valószínűleg az jelentené, ha kilépve a XIX. századi - és a XX. században sokszor elfajult - nemzetfelfogásból, a homogenizálótól az integratív szemlélet felé mozdulnánk el. Sajátlagosan az eredeti kérdésre vonatkoztatva mindezt: lassan eljön az ideje annak, hogy a társadalmilag, kulturálisan, s adott esetben felekezetileg eltérő tapasztalati anyag mentén értelmezzük újra történelmünket, s így természetesen önmagunkat is. Van, ahol ez pusztán interpretációs feladat, s van, ahol feltáró, azaz, archeológiai jellegű.
Valószínű, hogy sok vonatkozásban szét kell szedni történelmünket, azaz, önmagunkat. Ha ezt szakszerűen tesszük, akkor nemcsak a gazdagodás, hanem az újra összerakhatóság lehetőségét és élményét is megkapjuk.
A múltat semmiképp sem eltörölni, vagy ami ezzel egyenértékű, homogenizálni kell, sokkal inkább feltárni és értelmezni - eltérésekben és azonosságokban egyaránt.