Erkölcs és politika - e két fogalom annyira távol esik egymástól, hogy a melléjük társított képzetek együtt, első hallásra nyugtalanságot keltenek. Mindez azért nyugtalanító, mert manapság a közmegítélés szerint ellentmondás van erkölcs és politika között, mondván, hogy a kettőt együtt nem lehet művelni. Mintha a közélet szereplői általában a hatalmat tekintenék fontosabbnak, s egyesek látványosan, már-már cinikusan haladnak el az erkölcsi természetű figyelmeztetések mellett, melyeket egyszerű marketingfogásnak is szoktak tekinteni. A hatalomból nem részesülő néma többség körében ellenben az a tapasztalat, hogy az emberek mindenekelőtt az erkölcsi természetű felvetések, ítéletek iránt fogékonyak, különösen, ha egy-egy politikai tettet kell megítélni.
Érték és érdek, erkölcs és politika ellentétekként jelennek meg tehát az első pillanatban. Ezt azért szükséges máris kiemelni, mert az európai integráció mélyebb, gondolati természetű bonyodalmait vizsgálva megkerülhetetlen, hogy ne nézzünk messzebb, vagy ha úgy tetszik, mélyebbre. Ezért a továbbiakban az integráció erkölcsi, éntudatunkat formáló kihívásait az említett ellentét értelmezése jegyében szeretném áttekinteni. Ebben a szándékban az általános fogalmi fejtegetéseken túl az is benne van, mit jelent a modernség születése, amit az igazság pillanatának lehet nevezni, mit jelent továbbá ugyanez az úgynevezett európai értékek, valamint a modern magyar nemzettudat szempontjából. A fejtegetésnek el kell vezetnie oda, hogy mit jelent a mai értelemben polgárnak lenni a nemzetben.
Ha az erkölcsöt a jóság és az emberi cselekvés tudományának tekintjük, akkor e tudomány segítségével arra kell választ kapni, hogy melyek a boldogsághoz vagy az erényhez vezető helyes elvek. Másrészt a politika mint törekvés mindig a hatalomban való részesedésre, vagy csoportok, akár államok hatalmának befolyásolására, megosztására irányul.
Demokratikus intézményi keretek között az uralom legitim erőszakon alapszik. Erkölcs és politika, érték és érdek ellentétének megértéséhez tehát az kell látni mindenekelőtt, hogy a demokráciában az uralom legitimitását elsősorban a törvényalkotás ésszerűségén alapuló szabályalkotás jellemzi. Ugyanakkor a demokratikus uralmi berendezkedés megalapozásához még további két tényező is hozzájárulhat. A politikai uralom jelentős mértékben támaszkodhat ugyanis a szokások által szentesített hagyományokra, valamint adott esetben arra a tekintélyre (karizma), amely rendkívüli, személyes, kegyelminek mondható adomány következménye.
A politika iránti érdeklődés napjainkban, 1990 óta mindenképpen a legitim erőszakon alapuló hatalom kérdését feszegeti. A politika ethoszának mély ellentmondása az, hogy az erkölcsi elvek következetes alkalmazásakor nem szokás törődni az etikus cselekvés következményeivel. Ha például egy politikus politikai akciója során következetesen tartani kívánja magát a kereszténység valamely alapelvéhez, komoly bajba kerülhet. Gondoljuk meg, mi lehet a politikai következménye a "ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel" parancsának, vagy például a másiknak, mely szerint, ha megütnek, "fordítsd oda a másik orcádat" is. Az utóbbi példánál maradva az evangélium szellemében nem lehet háborút viselni, mert ahogy Max Weber mondja, ez a méltóság-nélküliség etikája. Ez a parancs egyáltalán nem törődik azzal, hogy van-e joga a másiknak megütnie engem, vagy sem. Szándékainkban mindenképpen szentnek kell lennünk, ez ennek a parancsnak a lényege.
A hétköznapi életben, a sajtóban, a közéleti eseményekkel összefüggő egyéni állásfoglalásokban egyébként lépten-nyomon felbukkannak a különféle erkölcsi követelmények, vagy még inkább az ilyen elvek, igények nevében megfogalmazott vádak. Az egyik legegyszerűbb eset például az, amikor a közszereplőt hazugsággal vádolják, mert politikai célja érdekében elkendőzi vagy elhallgatja az igazságot. Ezért lehet tehát azt állítani, hogy a politikai döntéshozó folyamatos konfliktusban áll egyrészt hatalmi céljaival, másrészt az erkölcsi elvekkel.
Ezt a konfliktust három körülmény bonyolítja, ezért a továbbiak kedvéért feltétlenül szükséges néhány mondatot szentelni nekik. Egyrészt minden vallásban, így a kereszténységben is probléma, hogyan lehet megbékélni eltérő életformák egymásétól különböző erkölcsi elveivel. Régen más volt a szerzetesek, a nemesi, főrangú rendi állású személyek vagy éppenséggel a jobbágyok, polgárok erkölcse. A városi polgárság körében például szerte Európában racionális bizonyítási eljárásokat kívánt a jog mint az erkölcs minimuma, miközben a nemesség körében peres ügyben a párviadal mint isteni ítélet dönthetett. Első ismert városi oklevelünk, Nagyszombat 1238-as kiváltságlevele például tiltotta a párviadalt, így erkölcsiségében e régi városunk akkor közelebb állott a távoli németalföldi városokhoz, mint a szomszédos Pozsony megyei nemesekhez. Ma sem vitatható, hogy társadalmi környezettől függően igencsak eltérő erkölcsi elvekkel lehet találkozni. Mindez azért fontos, mert nagy különbségek, mondhatni, zavarok származnak ilyenformán abból, hogy mit lehet legitim erőszaknak tekinteni.
Erkölcs és politika egyik nagy dilemmája tehát abból fakad, hogy maga a vallás sem tud mindig következetes választ adni arra, mikor fogadható el az erőszak, mindenekelőtt a politikai erőszak a társadalom, vagy valamely társadalmi csoportosulás védelmében. A lineáris, egyirányú, egyszerű ok-okozati kapcsolatokkal jellemzett kulturális ellentmondások hívei és elméletalkotói számára ez az egyik legkomolyabb lecke. Így például mindazok számára, akik azt hiszik, hogy az állam, például a plurális demokrácián alapuló modern állam modellje mindenütt hasonló, és ebben az általános, modellszerű formájában történelmi, természet adta szükségszerűség.
Megelőlegezve egy későbbi következtetést, már itt rá kell mutatni, hogy ez az európai integráció egyik nagy illúziója, avagy félreértése. Éppen ellenkezőleg, a történelem példái azt mutatják, hogy szoros összefüggésben a legitim erőszak erkölcsi problémájával, a modern európai állam legalább négy különféle modellen alapszik, s hogy az egyes országok közti különbségek ezt a tényt még ma is jól tükrözik. Más és más felfogást eredményezett a katolikus (jezsuita) államfelfogás, a református vagy az evangélikus vallás viszonya a hatalomhoz csakúgy, mint azok, amelyek vallási megfontolásoktól függetlenül az abszolutista monarchia egységét fogalmazták meg. További részletek kifejtése helyett elég csupán jelezni, hogy a mai Európai Unióban is legalább négyféle nemzet különböztethető meg aszerint, hogy milyen a kapcsolat a polgári társadalom és az állam között. Magától értetődik tehát, hogy az adott erkölcsi keretek között eltér egymástól a legitim erőszak fogalmának tartalma.
Erkölcs és politika paradox összefüggését még két további, a közéletben folyamatosan felbukkanó ellentmondás jellemzi. Az egyik az érzületi etika és a politika ellentmondása, amely az érzelmi logika által vezérelt személyt felmenti az alól, hogy tetteinek következményeit mérlegelje. Cselekszik, sokszor vakon, mert erkölcsileg igaza van. A cél szentesíti az eszközt. Gondoljunk a szentszobrokra, amelyeknek fejét a francia forradalom laikus hevületében módszeresen letörték. Gondoljunk a különböző forradalmárokra, akik egy szebb jövő, egy szép új világ ígéretének megvalósítása érdekében halomra ölték vagy nyomorították politikai ellenfeleiket még a közelmúltban is. A felelősség-etika ettől azért különbözik, mert számol a tettek következményeivel, azaz, utólag igazolandóknak tekinti őket. Ugyanakkor ennek alapján sem lehet megkerülni azt az ellentmondást a politikával, hogy jó dolgokból rossz, rossz dolgokból pedig jó születhet.
Ha a politikán mindenfajta vezető tevékenységet értünk, akkor az eddigiekben jellemzett feszültség nemcsak az állam, a demokratikus intézmények irányító szereplőire vonatkozik, hanem kiterjed az élet legkülönbözőbb területeire (vállalatok, szakszervezetek stb.). Összegezve mindenesetre ki lehet mondani, hogy erkölcs és politika ellentmondása általában a legitim erőszak problémája kapcsán jelenik meg. A politikus felelősséggel tartozik tettei erkölcsi hatásáért, s az ellentmondást csak önmagában képes feloldani. A felelősséget vállalnia kell a következményekért, folyamatosan ki kell békítenie egymással a politika ördögét a szeretet szellemével.
A következő kérdés arra vonatkozik, mi ad aktualitást erkölcs és politika konfliktusának, amely a lélekben zajlik. Ez a kérdés az eddigieket történeti távlatba helyezi. Minthogy a kétpólusú világrend felbomlása a közelmúlt történése, nem kíván különösebb magyarázatot, hogy miért nem lehet megérteni napjaink változásait e nélkül a távlat nélkül. Kortársaink túlnyomó többsége megélte ezt a gyors változást, ezért annak következményeit magában hordozza. Most tehát arra kell keresni a választ, az elmúlt tíz évben hogyan változott meg a bennünket körülvevő világ az eddig elmondottak a szempontjából.
A hosszú, marxista ideológia által átszőtt évtizedek jó néhány öröksége ma is hat. Így például időről időre rá kell mutatni, hogy az ember múltját, ellentétben a marxista determinizmus felfogásával, nem lehet egységbe foglalva értelmezni. Tévedés azt állítani, hogy a világban létezik a dolgoknak olyan rendje, amely más dolgok rendjét befolyásolni tudná. Ha tehát nincsen egységes rend a világban, akkor azt sem lehet elhinni, hogy a történelem egységes rendbe illeszkedik.
Napjaink filozófiája, erkölcsének értelmezése egyrészt abból indul ki, hogy sokféle kultúra, sokféle egymással nehezen összeegyeztethető tevékenység él egymás mellett. Másrészt viszont, tovább tágítva a megismerhető múlt, vele az erkölcs és a legitim erőszak lehetséges formáinak körét, ebből újabb következtetést kell levonni. Az erkölcs és a politika korunkban, napjainkban nem egyszerű ok-okozati kapcsolat jegyében kerül ellentmondásba egymással, mint korábban, hanem folyamat közepette. Ezért immár nem azt nézzük, mi az oka egy jelenségnek, hanem azt, hogy milyen összefüggések között jön létre. Vagyis a világot rendező nagy elvek helyett másfajta szabályszerűségekre terelődik a figyelem.
Mindez oda vezetett, hogy a közélet, a nyilvánosság, benne az érték és az érdek folyamatos ellentéte új megvilágításba került, s ebből komoly közéleti zavarok, mondhatni, az erkölcsi elvek sokfélesége, nagyobb ellentmondása, nehezebb értelmezése következett, amit sokan a közerkölcs széthullásaként élnek meg. A hidegháborút követően a régi demokráciákban is módosult jó néhány egyszerű elv, például az, hogy mit jelent a hazaárulás. Közép-Európában és Kelet-Európában is megbuktak vagy legalábbis jelentős mértékben átalakultak az autokrata és az államszocialista rezsimek. Megszülettek az "új demokráciák", élesedik a vita mindenütt arról, hogy egyáltalán mit is jelent maga a demokrácia mint erkölcsi norma. Ám még valami tisztázódott. A második világháborút követő évtizedek tapasztalatai alapján lassan-lassan kibontakozott, majd megszilárdult az a felismerés is, hogy a plurális, parlamenti demokrácián alapuló társadalmi berendezkedésen, piacgazdaságon és nemzetállamon kívül nincsen más egyéb elfogadható, példaként követhető formáció.
Meg kell jegyezni, hogy még néhány évvel ezelőtt, lényegében a balkáni, különösen a koszovói válságot megelőző időkig tartotta magát az az egyébként idejétmúlt, lényegét tekintve pedig már a második világháborúban vereséget szenvedett felfogás, hogy egy olyan rendszer, mint Milosevics Jugoszláviája, vagy szerényebb mértékben Meciar Szlovákiája, a nyugati polgári demokráciák alternatívája lehet. A polgári demokrácia pluralizmusának ellensúlyát ebben a képletben egy szélsőségesen centralizált, nacionalista nemzetállam és a hozzá kapcsolódó militáns erkölcsiség és üdvtan képezte. Az efféle holista közösség esetében a nép képzete azon a feltevésen alapul, hogy a nemzetben integrálódó társadalom egésze sokkal többet jelent, mint a benne élő emberek összessége. A nemzet mint szerves egész tehát olyasmit sugározna vissza, aminek mindenki alá van vetve. Ez végeredményben erkölcsi-politikai programmal kódolt lények, egy hangyabolyhoz hasonló társadalom képzete.
Nem állítható azonban - mintegy a másik végletként - az sem, hogy a polgári demokrácia mint a háború utáni demokratikus Európa jellegzetes formációja és a pluralizmus modern filozófiájának kifejeződése önérvényesítő egyedek és csoportok folyamatos küzdelmét, netán anarchiáját hirdetné egy erkölcs nélküli hatalmi mezőben. Ellenkezőleg. Éppen a múlt sajátos, újfajta felfogásán alapszik az a felismerés, hogy különféle szellemiségek, kulturális örökségek, azaz, eltérő realitások békésen élhetnek egymás mellett, sőt egymással összekapcsolódva, egymást gazdagítva alkothatnak harmonikus egységet. Tény, hogy az efféle realitások a bennük élő emberek számára kényszereket jelentenek. Ám ebben az összefüggésben az egyik általános erkölcsi elv az, hogy mindezek a külső szemlélőből nem elutasítást, ellenérzést váltanak ki, hanem tiszteletet és figyelmet érdemelnek. Valamennyi együttes a maga normái szerint teljesedik ki. Vagyis egymás mellett élő múltakról és jelenekről van szó. Nem kétséges, hogy adott esetben számos közös elem is felfedezhető bennük, de - s ez az új felfogás lényege - nem sugároznak egységes jelentést, továbbá nem alkotnak sem globális, sem zárt rendszert. Mindez szöges ellentétben áll a marxizmus determinista, termelőerőkön és termelési viszonyokon, osztályharcon keresztül érvényesített, globalizáló és egységesítő szemléletével.
Erkölcs és politika általános kapcsolatának, továbbá a plurális világ erkölcsi kereteinek rövid jellemzését követően elérkezett az ideje, hogy tisztázzuk, miféle sajátosság mutatkozik napjainkban az európai integráció értékrendjei és érdekrendszerei kapcsolatában. Bizonyos helyzetekben nem kerülhető meg a történeti körülmények tisztázása. Így az említett sajátosság sem világítható meg saját története nélkül. Mielőtt rátérnénk tehát az európai értékek és érdekek problémájára, tisztázni kell, hogy milyen körülmények között kristályosodtak ki ezek az alapelvek.
Rá kell persze mutatni arra is, hogy az, amit történetiségnek szokás nevezni, nem egyszerűen az időben egymás után következő eseményeket jelenti. Ezért az eddigiek folyamán már megkezdett gondolatmenet folytatása helyett most kitérőre van szükség. Ennek során tisztázandó, hogy mit jelent az igazság pillanata, mi az a különös, mondjuk így: kegyelmi állapot, amelyben napjaink legáltalánosabb európai erkölcsi elvei, a sokat emlegetett, de vajmi kevéssé értelmezett "európai normák" egyáltalán megszülethettek. Mert a politikai erkölcs mára megfellebbezhetetlennek mutatkozó, európai integrációnkat meghatározó elvei, parancsai nem véletlenül és nem is akármikor kristályosodtak ki. Másrészt éppen annak következtében érvényesülnek tartósan és erőteljesen, hogy keletkezésükkor különleges izzásban voltak a közéletet formáló emberek, s ez az energia is része, méghozzá a mélyben, a lélekben helyet foglaló része a közgondolkodásnak.
Hannah Arendt Múlt és jövő között című könyvében sajátos kifejezést használ egy különleges történelmi helyzet jellemzésére. A tudatformáló elit számára a második világháború végén "Franciaország összeomlása, ez a [...] teljesen váratlan esemény, egyik napról a másikra kiüresítette országuk politikai színpadát, amelyet attól kezdve gazemberek és ostobák bábszerű figurái uraltak, őket pedig, akik természetesen sohasem vettek részt a Harmadik Birodalom hivatalos életében, vákuumként szippantotta be a politika".[1] Az efféle helyzetek ritkán állnak elő, és természetesen kiszámíthatatlanok. Átmenetiek, nem is tartanak soká, a szereplők, a résztvevők pedig rövid, igen intenzív közélet után visszahullanak ismét a személyes, egyéni élet szürkeségébe, netán a börtönélet sötétségébe vagy valamilyen sajátos depresszióba.
A világháború utáni időszak mindenképpen az Arendt által tömören jellemzett, különös, kiüresített politikai színpadoké volt szerte Európában, így hazánkban is. A nevezetes "koalíciós évekről" szóló lelkes visszaemlékezések például mindig kidomborítják az őket követő kommunista hatalomátvétel éles kontrasztját. Hasonló eufória jellemezte nálunk 1956-ot és 1989-1990-t is. A politika színpada tehát kiürül ilyenkor, s olyanokat taszít fel reá egy titokzatos erő, akiknek többsége eredetileg vagy nem akart, vagy nem is lett volna képes részt venni a köz dolgaiban. A kulcsszó a köz dolga, helyesebben az, amit a XVIII-XIX. században közboldogságnak vagy erénynek, esetleg dicsőségnek neveztek a kifejezések erkölcsi tartalma alapján. Mindenképpen egy tágabb közösség érdekeit szolgáló áldozatvállalás szándéka fűti ilyenkor a szereplőket. A személyes érvényesülés vágyát, a közönséges tetszeni akarást, netán sztárallűröket ebben a helyzetben elnyomja vagy egyszerűen lefojtja az a törekvés, hogy katonaként valamilyen őrhelyen lehessen szolgálni az ügyet, amely a sorstársak közboldogságát hivatott elősegíteni.
Ennek a fejtegetésnek az a célja, hogy megvilágítsa a ma előttünk magasló Európai Unió létrejöttének körülményeit, s hogy párhuzamot lehessen vonni azzal a helyzettel, amelyet az 1989-1990-es rendszerváltozásnak szokás nevezni. A tartalmi vonatkozások előtt azonban, azok jobb megértése érdekében nem lehet megkerülni a kérdést, mi jellemzi azt az egyedülálló tudati állapotot, amelyben a résztvevők szerepet vállalnak. Erre nem csupán az erkölcs és a politika közötti különös kapcsolat jobb megértése miatt van szükség. Felvillantható ez által valami a múlthoz fűződő kapcsolatból, a múlt újfajta értelmezésének természetéből is. Azaz, a megértés érdekében tisztázni kell azt a viszonyt is, ami bennünket a probléma múltjához, történetéhez köt. Márpedig ez a viszony - újból rá kell mutatni - alapvetően átalakult az elmúlt években, mert más lett az időbeliségről alkotott kép.
Az új európai ethosz természetét - mint utaltunk rá - keletkezése segít megérteni. Mindenki elismeri, hogy Robert Schuman, Jean Monnet, De Gasperi vagy Adenauer előtt nem lebegett példakép, modell, amikor az egyesült Európáról gondolkodtak. A politika színpadának kiürülése, a különleges kegyelmi állapot úgy jön létre, hogy semmilyen hagyomány sem képes előre látni bekövetkezésüket. A szereplők ilyenkor szinte gondolkodni sem képesek, az új helyzetben nincs idő az elemzésre, a távlatteremtésre, a töprengésre, cselekedni kell minél előbb, mert egy időre a valóság és a gondolkodás útjai elválnak egymástól. Így született meg a körülmények természetes következményeként, egyébként éppen akkortájt, az 1940-es évek derekán az egzisztencialista filozófia, amely a részvételt, a cselekvés iránti elkötelezettséget hirdető újfajta magatartásra buzdított. Az elkötelezettség azt jelenti, hogy erkölcs és politika szorosan összefonódik a cselekvésben, s hogy a cselekvés energiái, különösen, ha azok erkölcsöt formáló energiák, tartósan fejtik ki hatásukat.
Sartre egzisztencializmusa, Mounier perszonalizmusa új aktualitást és tartalmat adott az elkötelezettségnek 1945 után, de az minden korban hasonlóan értendő, ha a hangsúlyt a nem semleges magatartásra helyezzük egy kötelességekkel vagy eszmékkel kapcsolatos összeütközésben. Ebben az értelemben már Jézus is elkötelezetten cselekedett, amikor kiűzte a kufárokat a templomból.
Az elkötelezettség élményét és hevületét kell tehát elképzelni, amikor később, már megváltozott körülmények között az efféle hirtelen felizzó, bámulatosan termékeny és korszakokat meghatározó különleges helyzetekre gondolunk. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor megváltozik a tudat működése, mert a tapasztalat, a gátlások, a múlttal kapcsolatban felhalmozott tudás nem fejti ki megszokott hatását. A szereplők tehát, mondhatni, a cselekvésbe menekülnek. Ebben a köztes periódusban a cselekvők képességeitől függően viszonylag hamar megszületnek azok az erkölcsi elvek és politikai döntések, amelyek azután egy következő, igencsak lassú tempójú és hosszú időszakban folytatják sugárzásukat, s folyamatos elemzés, gondolkodás és értelmezés tárgyát képezik.
Erre a helyzetre tehát nem lehet felkészülni. Ilyenkor nem világos már az sem, hogy mi a véletlen, mi az esetleges. Kiderül például, hogy a véletlen más szinteken, az idő másfajta felfogásában, sajátos összefüggések között akár még meg is magyarázható. Ám akkor, a cselekvés szenvedélyes pillanatai között nincs idő az efféle eszmefuttatásokra.
Hogy milyen sebeket hordozott Európa 1945-ben, nem szükséges részletezni. Az amerikai és a szovjet hadsereg találkozása és kézfogása az Elbánál egyszerre jelképezte a világháború végét és Európa drámai hanyatlását. Az igazság órájában a közélet szereplőit rögeszmeként foglalkoztatta, hogyan lehet megakadályozni, hogy a pusztulás még egyszer bekövetkezzen. Hogyan lehet tartós békét teremteni? Hogyan építhető újjá Európa, hogyan lehet életet lehelni a széthullott társadalmakba, és életkörülményeiket megjavítani? Ez a háttere az egyesült Európa születésének, amely egyébként mint ötlet már a háború előtt foglalkoztatott néhány szellemi embert.
A közélet szereplőinek vágya az új, egységes Európa megteremtésére csak a romokon volt képes erőre kapni és erkölcsi paranccsá alakulni. Churchill beszéde adta meg az alaphangot hozzá. A beszéd 1946. szeptember 19-én hangzott el a Zürichi Egyetemen, s jó példa arra, hogy erkölcs és politika kivételes helyzetben eggyé válik. Churchill ekkor az európai egyesült államok megalakítására hívott fel, ami kétségtelenül politikai elem. De azzal, hogy - szakítva a nemzetállami retorikával - a nemzetek közti megbékélés zálogának az újfajta, különböző népeket egybefogó patriotizmust nevezte meg, továbbá, hogy az európai nemzeti érzés megteremtésére hívott fel, merőben eltért a szokásos győzelmi beszédektől. Olyan új erkölcsi elvek körvonalaira tett utalást, amelyek teljes mértékben különböztek a győztesek és a vesztesek viszonyát rendezni hivatott hagyományos, mondhatni, ősi elvektől.
A mai Európai Unió tehát az 1945 utáni Európa újjáépítésének szándékából született. Abból a parancsszerűen megélt felismerésből, hogy soha többé nem fordulhat elő ehhez hasonló barbárság. A megvalósítás módjának azonban nem volt sem olyan régi hagyománya, sem olyan közkeletű erkölcsi példája, amelyre hivatkozni lehetett volna.
Ebbe nagy hangsúllyal tartozik bele ma is a holokauszt, mint élő és új, alig-alig feldolgozható tapasztalat. Az egyesült Európa megszületésének egyik különleges mozzanata ez, amely árnyékként vetül valamennyi vele kapcsolatos okfejtésre. Hogy ennek milyen komoly következménye lett, azt az is bizonyítja, hogy mára a plurális demokráciákban a fajgyűlölet kizáró okká vált. Az 1941-es wannsee-i konferencia, amely meghozta a döntést, mert megnevezte a zsidóságot mint elpusztítandó fajt, s színhelye, a Havel folyóra néző elegáns villa a döntést kivitelező haláltáborokkal együtt az új európai mitológia része lett. A zsidóság tragédiája tehát az integrációban nem egyszerűen a múlt részeként, történetként, hanem a máig ható, meghatározó erkölcsi alapvetések foglalataként van jelen. A ma demokratikus értékei között, a szélsőségek elutasítása mögött ez az árnyék magasodik, s erkölcsi hagyománnyá értelemszerűen csak 1945 után válhatott.
Jelentősnek, ugyancsak meghatározónak mondható az az erkölcsi elv is, miszerint az új Európának nem a győzőknek a legyőzöttek felett kiépített hatalmán kell nyugodnia. Miként azt a Churchill-beszéd is kidomborítja, a nemzetközi kapcsolatokban a hatalom feladatát a közös érdekek, a demokratikus eszmények érvényesítése jelenti. 1989. december 9-én, amikor az úgynevezett Európa Tanács Strasbourgban a német újraegyesítésről döntött, ez a churchilli elv érvényesült. A német egységet Európa a magáénak mondta ki, de nem mint a hagyományos német egység megvalósítását, a német nemzetállam újbóli megszületését. Az új német egység a tagországok szerint az európai integrációba illeszkedő folyamat lett, amely Kohl kancellár szavaival az érem két oldalát mutatta: az európai egységet a német mellett. Nem véletlen, hogy az integráció politikai folyamatai éppen ezután kaptak új lendületet.
Az 1945 és 1950 között kimondott és a közgondolkodás részévé lett harmadik elv a német-francia megbékélés. Ennek a kívánsága és kivitelezése, hasonlóan a korábbiakéhoz, általános, máig ható következményekkel járt. A német-francia megbékélés szorgalmazása különösen jól mutatja egyébként erkölcs és politikai rendkívüli körülmények között kibontakozó szoros egységét. Ezt ugyanis nem lehet önmagában, valamilyen hatalmi tengelyként, geopolitikai szükségszerűségként értelmezni. Lehet, hogy a Németország gyors felfegyverzését sürgető amerikai politika, és a francia politika félelme ugyanettől, az új német hatalom létrehozásától, mind-mind tisztán politikai megfontolások voltak. De a nemzetek közti megbékélés elvének következetes, ma már az Európai Unió minden szintjén érvényesülő parancsa nem fokozható le geopolitikai absztrakcióvá. Ellenkezőleg: nemzeti és közösségi érdekek összebékítésének elvévé, példává, az integrációt meghatározó értékké vált ez is.
Az európai integrációban a továbbiakban a politika erkölcsi legitimációját adó újabb és újabb értékek bukkantak fel, de lényegüket tekintve ezek mind visszamutatnak az eredeti elvekre, vagy levezethetők belőlük. A "múlt és jövő" közti kivételes kegyelmi állapot, az igazság pillanata a jelekből ítélve 1950-ig tarthatott. Ez Robert Schuman tervének, az európai szén- és acélközösség koncepciójának ideje, amely mintegy megtestesítette a negyedik nagy elvet: a politikai egységet nem erőszakkal kell elérni, hanem a gazdasági együttműködéssel, ami az egység felé haladó Európa motorja kell legyen.
Ha az 1989-1990-es itthoni igazság pillanatát, azt az euforikus, úgynevezett rendszerváltó időszakot idézzük fel, az első gondolat a hasonlóságoké. Mintha rövid időre itt is megvalósult volna a kegyelmi állapot. Ács Margit cikke az egyik legfrissebb visszaemlékezés: "Az egyik "rendszerváltó" mozgalom aktivistájaként négy órára csökkentettem alvásra szánt időmet, hogy munkám mellett röplapokat, meghívókat forgalmazzak és sokszorosítsak - négypéldányonként egy apró táskaírógépen -, ábécérendbe szedjem a kerületi tagságot, furcsa vegyülékével a szkepszisnek és a meghatottságnak."[2] Együtt volt tehát az elkötelezettség és a cselekvési kényszer, továbbá az erkölcs és a politika egysége. Az alábbi gondolatok azonban elsősorban arra hivatottak, hogy összevetve a másik korszakkal, lezárásként az erkölcs bizonyos deficitjeiről essék szó.
Már maga a rendszerváltás kifejezés is olyan nyelvezetből származik, amely politológiai, politikai, azaz, sokkal inkább a hatalom látószögébe helyezi témáját, mintsem erkölcsi megvilágításba. Ha az 1945 utáni Európa a valódi pusztulás képét mutatta, ha a barbárság förtelme, a színpad új szereplőit mindig előre taszigáló szörnyű múlt menekülésre, szakításra, erkölcsi megújulásra buzdította, úgy mindez aligha volt elmondható a magyar 1989-1990-ről. A magyar társadalom nem erkölcsi katarzis nyomán, hanem egy csendes, szinte felfoghatatlanul zajló átalakulás jóvoltából csöppent az új helyzetbe. A színpadra most bependerült szereplők jelentős hányadából, ki kell mondani, az erkölcsi elkötelezettség ereje hiányzott, függetlenül attól, hogy mindegyikük tudta: valamit tenni kell, mert repedezik a szovjet birodalom. Az erkölcsi helytállás tiszta lendülete jelen volt, de nem voltak világosak a horizontok, a normák és az irányok, a résztvevők lelkében pedig különféle ellentmondások zavarták egymást, küszködtek, csökkentették a lendületet.
A múlt vagy a jövő borúlátó megítélései azért erkölcstelenek, mert eleve rosszra értékelnek, bukásra ítélnek egy helyzetet ahelyett, hogy a minden pillanatban kínálkozó lehetséges kedvező megoldásokra összpontosítanának. Ma már nyilvánvaló, hogy akkor a társadalom látszólagos béketűrése, óvatossága ellenére az értékek igenis helyükön maradtak, s számos vonatkozásban az ország kiváló teljesítményt nyújtott.
Erkölcs és politika kapcsolata mindemellett sajátosan alakult. A társadalom jelentős hányada a vallási erkölcsön kívül nem talált a kérdéseire választ, ami szakadást jelez a társadalmat alkotó csoportosulások, közösségek egymáshoz való viszonyában. A jelenségek szociológiai, politológiai, gazdasági rendszerekbe illesztett magyarázata és értékelése már a Kádár-korszakban kibontakozott. Az elidegenedés, továbbá az emberi tulajdonságok és tettek gépszerű szemlélete mind a mai napig erkölcsi deficitjeink egyik legfontosabb okozója maradt. Politika és erkölcs kapcsolatában ma, európai csatlakozásunk előestéjén a sajátos sem-sem helyzet szürkeségét, átláthatatlanságát lehet jellemzőnek, egyszersmind veszélyesnek tekinteni.
Erkölcs és politika kapcsolata és egyensúlya ma jó néhány vonatkozásban tisztázatlan, vagy a politika és a vele összefonódott erőszak túlsúlya miatt nem is jöhet létre. A teljesség igénye nélkül, befejezésül és inkább csak tézisszerűen tekintsük át néhány vonatkozását.
Ha a nemzet a polgári társadalom és az állam kapcsolatának megvalósítása, akkor ma még aligha döntöttük el, mit is jelent a modern nemzet, s hogyan kapcsolódhat hozzá bárki, aki része akar lenni ennek a közösségnek. Szavakban ugyan mindenki erős államot és erős polgári társadalmat szeretne, de elmaradt az erkölcsi vonatkozások tisztázása. Ez a kérdés a közösségben élő ember legmélyebb dilemmáit feszegeti.
Magam a legáltalánosabb formában úgy tudom megfogalmazni erre a választ, hogy a nemzetnek, ennek a nyelvi kulturális és lelki közösségnek mindenki tagja, aki a magyarsághoz való tartozását fontosnak tartja, képes is beleilleszkedni, s aki nemcsak elvár valamit ettől a közösségtől, hanem szükség esetén kész érte felelősen cselekedni is. Így tehát minden magyar tagja lehet a nemzetnek, bárhol is éljen a világban.
Csakhogy a nemzet sokszínűség nélkül életképtelen marad. A nemzethez kapcsolódó erkölcsi alapelv akkor válhat legitim politikai erő igazolásává, ha egyidejűleg a politika tisztelni képes minden olyan érzést, amely a nemzet polgárát valamely más közösséghez is köti. Ez egyébként az új Európa egyik legfontosabb tulajdonsága, azaz, a kultúrák pluralitása és a köztük, valamint a lélekben létrejövő egyensúlyok védelme, ápolása. Amihez még hozzá kell tenni, hogy a modern állam létezéséhez nélkülözhetetlen az így felfogott nemzeti közösségtudat. De a tétel fordítva is igaz. Az államnak ebben az értelemben kell a közjót szolgálnia.
Mindez aligha képezi a csatlakozási tárgyalások anyagát. Ám az eddigiekből kiviláglott talán, hogy az Európai Uniónak olyan erkölcsi-kulturális alapjai vannak, amelyek egy általunk is mélyen és gyötrődve átélt, közös valóságon nyugszanak. Ha a magyar társadalom tragikus tapasztalatai, végzetes szenvedései adnák az integráció mércéjét, az európai közösségnek már régóta élvonalbeli tagjai lehetnénk.
De levontuk-e mindezekből a kínálkozó tanulságokat? Az utolsó tíz év tapasztalatai azt mutatják, hogy egyedül a vallásos hit volt az, ami jó néhány általános vonatkozásban erkölcsi támaszt adott a világ dolgaiban való eligazodáshoz, különösen az átmenet zavarossá vált viszonyai közepette. De képes-e a vallásos hit olyan erkölcsi elveket is megfogalmazni, netán betartásukra buzdítani, amelyek a politika, végső fokon az erőszak megfékezését, ellenőrzését, egyidejűleg legitimálását jelentik valamilyen sajátos egyensúly jegyében?
Ha az imént összegezett európai értékeket nézzük, a válasz egyértelmű igen. Ez a válasz arra a kérdésre is, gazdagodik-e Magyarország és ezáltal az Európai Unió, ha nagyobb figyelmet fordít konfesszionálisan elkötelezett polgárainak sajátos tudására.
Ám közösségnek, erkölcsi elveknek ott is érvényesülniük kell, ahol a vallás már csak hiányosan, töredezetten van jelen, netán hiányzik. Az 1789-es Déclaration des droits de l'homme et du citoyen, a Rousseau-féle nagy Contrat social által inspirált alapszövegek erkölcsi értelmezése Bosznia, Koszovó, Ruanda hatására alakult át az elmúlt években. Az európai erkölcsi normák az utóbbi években látványosan finomodtak, s ezeknek követése nem okozott Magyarországon nehézséget sem a lélekben, sem a tettekben. A különleges erkölcsi következmények miatt ebben az összefüggésben kell, legalább jelzésszerűen, kitérni a kisebbségi problémákra.
A kisebbségi konfliktusok, válságok a többségi elv alkalmazásából, a kisebbségnek a többség által történő elnyomásából származnak. Ám éppen ennek értelmében kaptak új jelentést az autonómia különféle fogalmai (személyes, helyi, regionális és kulturális autonómiák egymáshoz való viszonyai), a közösség értelmezése (a közösséghez tartozás nem zár el a többi közösségtől, ellenkezőleg, megteremti a lehetőségét annak, hogy az egyén több közösséghez is tartozhasson), a polgár mint személyiség felfogása (a polgárt mindig a nálánál nehezebb helyzetben lévők, gyengébbek sorsa kell foglalkoztassa). Egy új, friss válság néhány erkölcsi elv újragondolásához, egyben a legitim erőszak körülményeinek újragondolásához is vezetett. Mindez a demokrácia újabb értelmezését veti fel. Lényege, hogy a demokrácia az autonómiák újragondolása miatt a korábbiakban megszokottnál is erőteljesebben veti fel a politikai hatalom korlátozásának kérdését, méghozzá az intézmények és az alkotmány, tehát a kodifikált erkölcs segítségével.
Az európai integráció újabb és újabb általános erkölcsi elvekre ébreszti rá a magyar társadalmat. Legutóbb, a koszovói válság idején a magyar külpolitika határozott erkölcsi tartáson alapult. Az ország légterének és területének az átengedése a válság megoldására nem volt magától értetődő, nem következett az egyezményekből, melyek a NATO-tagságot szabályozzák. A politika ekkor szövetségesi hűséget és elkötelezettséget mutatott. Ez is kézzelfogható megnyilvánulása volt erkölcs és politika kapcsolatának, s itt olyasmit volt módja gyakorolnia az országnak, amire hosszú évtizedeken keresztül nem volt lehetősége. Ez az eset is mutatja azonban, hogy öntudatlanul felhalmoztuk már az európai integrációhoz nélkülözhetetlen érzelmeket, élményeket és tapasztalatokat, megértésükre is már-már képesek vagyunk, miközben az elvek megtanulása és alkalmazása, az értékek elsajátítása kibontakozóban van. Mindezekre nem csak azért van szükség, mert egyébként nem leszünk tagok. Elsősorban és legfőképpen saját modern, demokratikus, plurális és sokszínű, tolerancián alapuló nemzeti közösségünk kiépüléséhez nélkülözhetetlenek.
Jegyzetek
[1] H. ARENDT, Múlt és jövő között, Osiris-Readers International, Budapest,
1995, 11. [vissza]
[2] ÁCS M., Volt-fogyatkozás, Magyar Szemle (Új folyam) 9 (2000), 3-4,
12. [vissza]