Alexander Z. Guiora

Múlt és jövő

 

Nem minden zavar és bizonytalanság nélkül kezdem hozzászólásomat, és előre is elnézést kérek, ha szavaim esetleg nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket.

A konferencia címe és egyben premisszuma azt jelöli, hogy a vallásoknak lehet és van külön meghatározott álláspontjuk, esetleg szerepük a Magyarország európai integrációját érintő kérdésekben. Ebből fakadó és további premisszum az, hogy a felekezetileg elkötelezett embernek, azaz, a vallási identitású egyénnek van sajátos tapasztalata, vallási perspektívájából fakadó különleges, önálló tudása és álláspontja politikai, nemzeti és nemzetközi kérdésekben - jelen esetben Magyarország európai integrációjának ügyében. Bevallom, zavarban vagyok, két oknál fogva: az egyik az, hogy ha a premisszum helyes, akkor nekem, aki nem határozom meg magam felekezetileg elkötelezett emberként, tulajdonképpen nincs és nem is lehet hozzáfűzni valóm a témához. A másik oka a zavarnak az, hogy talán a vendégjoggal való visszaélésnek fog tűnni, ha én a premisszumot kétségbe akarom vonni. Így hát bizony a kötelező udvariasság Szküllája és az intellektuális integritás Kharübdisze között kell majd valahogy irányítanom rövid hozzászólásomat.

A XIX. század második felében, 1848-ban és 1867 után, a sok más életbe vágó kérdés között a zsidók emancipációja, és később a zsidó vallás recepciója is foglalkoztatta a magyar közvéleményt. Mint ismeretes, Eötvös József báró vezette a harcot az emancipációért. Természetesen nem volt konszenzus az ügyben: a liberálisok mellette voltak, mások ellene. Ám a zsidó közvéleményben sem volt egyöntetű vélemény az emancipáció, a recepció vagy a polgári házasság ügyében. A modernitás felé tekintő, asszimilálódni kívánó, egyenjogúságot követelő elemek mellett nagyon is tevékenyek voltak az ideológiailag motivált, konzerválni kívánó, a modernitást minden formájában elutasító ortodox körök. Azt mondhatnám, hogy ezek az ortodox ideológusok, rabbik meg voltak győződve arról, hogy nekik mint felekezetileg elkötelezett embereknek, sőt mi több, mint a vallási hagyomány letéteményeseinek különleges joguk és morális kötelességük politikai-társadalmi kérdésekben állást foglalni felebarátaik-hitsorsosaik boldogulása érdekében. Ez az álláspont a legmarkánsabban talán a híres pozsonyi rabbi, Chatam Sofer dictumában fogalmazódott meg: "Chadash mi'dorayta asur", azaz, "a Biblia tiltja az újat". Végül is emancipálták a zsidókat, és idővel recepiálták a zsidó vallást - legalábbis néhány rövid évtizedre -, de a fundamentalista ortodoxia a mai napig nem adta fel a harcot a modernitás ellen, aminek ára és élő bizonyítéka az izraeli politikai színtér.

De nem kell a magyar zsidó emancipációig visszamenni történelmi tanulságért: előttünk áll a modern Észak-Írország tragédiája, fájdalmas és vérző példája a konfesszionális elkötelezettségnek. A vallási elkötelezettség nevében gyilkolják a protestánsok a katolikusokat és a katolikusok a protestánsokat. Mindkét részről a vallási elkötelezettség támogatja és támasztja alá a vélt vagy valódi nemzeti öntudatot és identitást. Vannak nem kevésbé tragikus példák a korunkbeli mohamedán világban is, elég, ha Afganisztánra vagy Iránra gondolunk. A nemzeti öntudat és identitás mindkét helyen a vallási elkötelezettség legszélsőségesebb formájában nyilvánul meg, rettenetes emberi áron.

Magyarországon az első világháború utáni elitcsere, az úgynevezett keresztény kurzus (a magyar nemzeti öntudat és identitás vallásilag meghatározott formája), Karády Viktor szavaival: "az asszimilációs társadalmi szerződést" felmondta, és "[h]a az 1920-as egyetemi numerus clausus-tól talán nem is vezetett egyenes út az 1938-as zsidótörvényig, majd ettől az 1944-es népirtásig [...] meg lehet állapítani, hogy a folyamatot [...] az 1919-es fehérterror indította el nemcsak szimbolikus értelemben".[1] Karády Viktor analízise utal a veszedelemre, mely fennáll a nemzeti identitás és öntudat, valamint a vallási elkötelezettség azonosításában. Let's call a spade a spade, nevezzük nevén a gyereket: a nemzeti egyház gondolata mindenütt a világon, Észak-Írországtól Iránig és Afganisztánig olyan következményekkel járt és járhat, amelyek mindenhez, csak nem felebarátaink boldogulásához vezetnek. E tekintetben pedig sem Izrael, sem Magyarország nem kivétel.

Pace Engel Pál, és ez nem zsurnalisztika, de a kívülállónak valóban úgy tűnik, hogy rendkívüli történelmi folyamatnak vagyunk tanúi. Magyarország történetében először nem arról van szó, hogy két rossz közül melyiket választják, hogy két antagonisztikus tömb közül melyikhez csatlakoznak. Érthető ugyan, hogy a kollektív történelmi emlékezet poszt-traumatikus következményeképpen egyesek így fogják - nem helyesen - értelmezni a jelen helyzetet is. Európa megváltozott, és Magyarország csatlakozhat az új Európához e változás jegyében. Én azt gondolom és hiszem, hogy van jövője Magyarország európai integrációjának, ha ez ambivalencia nélkül történik, és ha a nemzeti öntudat megőrzése nem követi a magyar zsidó ortodoxia XIX. századi útját.

A nemzeti öntudat és identitás az anyanyelven és közös hagyományokon alapul. A vallás magánügy, és nem szabad, hogy jellemzője legyen a nemzet meghatározásának. Amikor azt mondják, hogy Magyarország (vagy Anglia, vagy akár Franciaország is) keresztény ország, vagy hogy Izrael zsidó ország, akkor egyetemes kulturális-történelmi dimenzióról beszélünk - amivel a társadalomnak minden tagja azonosíthatja magát -, és nem konfesszionális partikularizmusról. Túl sok vér ömlött a történelem során a vallás nevében, és a különböző vallások beavatkozása a nemzeti életbe - különböző országokban és különböző időszakokban, a keresztes háborúktól napjainkig - katasztrofális következményekkel járt, és még járhat is.

Véleményem szerint Magyarország jövőjét csak egy magában biztos, jövőjében bízó, szekuláris, pluralista, nyitott társadalom tudja biztosítani. Nincs helye és nincs jövője egy negatív meghatározású, kirekesztő nemzeti identitásnak. Ez sovinizmushoz és irredentizmushoz vezet, és ennek nincs helye az új Európában. Különösen figyelemre méltó ebben a vonatkozásban Ausztria esete és a koppenhágai feltételek sorozata.

Végül egy záró gondolat: éppen úgy, ahogy a zsidóságnak meg kellett mérkőznie azzal a történelmi kihívással, amit a gettó kapuinak kinyitása jelentett (a nyitott kapu ugyanis két irányban nyitott), ugyanúgy a magyar társadalom előtt áll ma a történelmi feladat, amit az európai népek családjához való csatlakozás jelent. Egyetemes a remény, hogy ez sikerrel fog járni.

Jegyzet

[1] KARÁDY V., Politikai antiszemitizmus és nemzetállam-építés Közép-Európában, in HAMP G. - HORÁNYI Ö. - RÁBAI L. (szerk.), Magyar megfontolások a Soáról, Balassi-Magyar Pax Romana-Pannonhalmi Főapátság, Budapest-Pannonhalma, 1999, 144. [vissza]