A XX. és XIX. század határára érkeztünk. Sokat foglalkoztunk már ebben az évben a múlttal, ideje, hogy a jövőre is tekintsünk. A kettős jubileum idején nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk a múltról (non enim possumus - quae vidimus et audivimus - non loqui [Acta 4,20]), ugyanakkor a jövőre nézve is van elkötelezettségünk bibliai alapon. Ez józan előretekintés, nem igényli a prófétai szerepet vagy prognózist, de egyfajta komplementáris látásmód szerint mer tervezni, mint a bibliai hadba induló király és az erejével reálisan számoló toronyépítő, nehogy megszégyenüljön. Ugyanakkor ismerjük a bölcs intést, ami emberi határainkra utal: "Bolond, még az éjjel elkérhetik lelkedet" (Lk 14,28-J3; Lk 12,20). Ez a józanság ment meg a jövő felé tekintve minden bénító félelemtől, ugyanakkor figyelmeztet és tudatosítja emberi korlátainkat. Nem ábrándokat kergetünk, hanem felismerve mai trendeket, beszélünk a lehetséges holnapról.
Határhelyzetben vagyunk több szempontból is. Időben is, térben is, sőt gazdasági és politikai értelemben is.
Időben a 2000. esztendő nem csupán század- és ezredforduló lehet, hanem korszakváltás is. Mögöttünk egy dezintegrált Európa és sok tekintetben szétesett emberiség, előttünk egy lehetséges európai integráció (ebben a pillanatban még csak Európa nyugati és északi részén létező közösség). Reménységünk szerint ezen az öreg kontinensen egy egységesebb korszak jelenhet meg.
Geopolitikailag Magyarország mindig is - és ma újra - Kelet és Nyugat határán helyezkedett el. "Túl napnyugat, innen kelet" így fejezték ki íróink ezt a második világháború előtt egész történelmünkre jellemzően. A magyar államalapítás idején is Róma és Bizánc hatáskörének határán helyezkedtünk el, és ez a pozíció mindvégig érezhető; még a második világháború végén, a jaltai egyezmény évtizedeket meghatározó idején is.
Határhelyzetet jelent ez a pozíció kulturális tekintetben is. A Nyugat számára mindig kissé keleten voltunk, Keleten viszont gyakran úgy tekintettek ránk, hogy már Nyugaton vagyunk. Vallási orientációnkat a kultúrához tartozónak érzem ebben a tekintetben is: a római egyház és a reformáció egyházai tömbben tőlünk keletre már nem találhatók.
Határhelyzetet jelent korunk gazdasági tekintetben is. Az 1989-1990-ben lezajlott magyarországi politikai rendszerváltozás után is elmondható, hogy egy "nem kívánt szocializmusból egy nem kontrollálható kapitalizmusba érkeztünk", ami még egyesek szerint vadkeleti kapitalizmusnak is tekinthető, de mindenképpen különbözik még a nyugati polgári társadalmak gazdasági berendezkedésétől. Legjobb esetben is tranzitpozícióban vagyunk. Az EU lassú fogadókészsége világos jele annak, hogy még mindig kissé idegen testnek éreznek bennünket. Teljesítendő feltételeket szabnak, és így várnak ránk.
Többrendbeli határhelyzetünk gondolkodásra késztet. Határhelyzetünkben milyen jellemző vonásokat rögzíthetünk témánkkal kapcsolatban?
Ez a világszerte tapasztalható szekularizáció hazai részlete, amely az utóbbi tíz évben még erőteljesebben határozza meg a vallások létét és funkcióit, mint akár az elmúlt rendszerben, amelyben a szekularizáció ugyan hivatalosan is ideológiai formát öltött (szekularizmus), de a társadalomban ennek nem volt egyértelmű következménye. A szekularizáció Európának északi vagy nyugati felén, ahol pedig nem volt szocializmus, éppen úgy jellemző jelenség, mint nálunk, sőt sok helyütt még erőteljesebb formában mutatkozik. A szekularizáció vallási közelítésben azt jelenti, hogy gyakorlatilag még az úgynevezett történelmi vallások is szórványhelyzetbe kerültek. A lakosságnak csak 15-20 százaléka mondható gyakorló vallásosnak, aktívan participálónak. A többi 80 százalék nem ellenséges ugyan, nem is tudatos vagy harcos ateista, inkább közömbösnek nevezhető. Ez a neutrális gondolkodás és életstílus azt jelenti, amit Hugo Grotius már 1606-ban így fejezett ki: et si deus non daretur. Ez a gondolkodásmód és életstílus a XX. században már a tömegekre is érvényes lett, beérett.
A diaspóra-helyzetet többféleképpen reagálják le a Magyarországon élő vallások: egyesek nem akarják tudomásul venni, mások tragédiának tartják, olyan fajta földrengésnek, amiben szinte minden összedőlt. Lehet azonban józanul is tudomásul venni, átok helyett áldásnak tartani, de legalábbis olyan lehetőségnek, amelyben újra kell artikulálni magunkat, pánikmentesen megtartani identitásunkat, sőt feladatainkat szabad újra megfogalmaznunk. A magam részéről sem pesszimista, sem optimista nem vagyok a szekularizációt illetően: posszibilista vagyok, és így hiszem, hogy számolnunk kell azzal, hogy új lehetőségeket kapunk. A diaspóra-lét sem a zsidóságtól, sem a protestantizmus lutheri ágától nem idegen ebben a régióban. Megjegyzendő azonban, hogy a magyarországi vallások ismert múltjuk miatt kulturális és morális jelentőségükben még ma is számarányuknál fontosabbak, és ezt még a kívülállók is elismerik. Jelzi ezt a megállapítást, ennek érvényét az is, hogy a vallások mind a mai napig nem hagyhatók egészen figyelmen kívül gyakorlati, kormányzati, jogi, morális, közvélemény-formáló vonatkozásban sem.
Ma már nincs olyan vallási közösség hazánkban, amely monolitikus helyzetet igényelhetne a maga számára. Sem a római katolikus egyház, sem a protestáns egyházak, sem a zsidó felekezet nem gondolkozik így önmaga felől. Ugyanakkor minden történelmi vallási közösség még jelentős gyökerekkel és a mai napig kitapintható hatással rendelkezik mind az egész országot, mind az egyes régiókat illetően. Nagy kérdés, hogy a pluriform vallási helyzetben az egyes vallások képesek-e bármiféle integrációra, vagy egy dezintegrációs tendencia kerekedik felül. Ebben a vonatkozásban is jelentős szerepe van az ökumenének, ökumenizmusnak. A mögöttünk lévő évszázad egyik legjelentősebb egyháztörténelmi mozgalmáról van szó magyarországi ágában is, amely a felekezeti identitás megtartásával nyitottságot és kooperációt jelent, új magatartásformát és új perspektívát - anélkül, hogy bármiféle strukturális unióra gondolna.
Exkurzusként kell röviden az egyes érintett vallási közösségekkel foglalkozni a vázolt kép élesítéséhez. A római katolikus egyház bevallottan vagy hallgatólagosan szintén felismerte az új helyzetet. Imponáló mozgáskészségével és flexibilitással nem kívánja ugyan visszafoglalni a második világháború előtti helyzetét, mert funkcionálisan gondolkodva csak azt kérte vissza, amivel munkálkodni, szolgálni tud. A hatalom- vagy birtoklási vágy "a katolikus Magyarország" igényként is csupán inkább populáris vágy-kivetítődés, mint reális jövőkép, számolás a jelennel és a jövővel. A római katolikus egyházon belül speciális helyzetben levőnek látom a jurisdictio szerint Róma alá tartozó, de bizánci szertartású görög-katolikusságot. Sokan ugyan akadályozó tényezőnek tartják ezt az egyháztestet, különösen az ortodoxiával való viszonylatban. A magam részéről viszont ezt a Kárpát-medencében másutt is problematikusnak tekintett egyházi jelenséget "híd-szerepre" predestináltnak tekintem, és egy különösen értékes római tartaléknak tartom.
A protestantizmuson belül a klasszikus protestantizmus két ága, a református és az evangélikus egyház európai viszonylatban is egészen sajátos helyzetben van. Sok ugyan a közös történelmi örökségük, de mind strukturálisan, mind spirituális tekintetben egymástól jobban elhatárolódnak, mint másutt Európában (például Ausztria, Németország).
Magyarországon aránylag kis létszámú, de nem jelentéktelen neo-protestáns közösségek is élnek (baptisták, metodisták), akik másutt többségi protestáns egyháznak számítanak (például az USA-ban). Más protestáns jellegű közösségek is megtalálhatók hazánkban (ádventisták, pünkösdisták). A nagyrészt erdélyi hátterű magyarországi unitáriusok helyzetével másként kell foglalkozni teológiailag, és másként magyar egyháztörténeti háttérrel.
A Bibliára vagy annak egy-egy részletére hivatkozó "destruktív" és szinkretista jelzővel is gyakran illetett közösségeket nem számítjuk automatikusan protestánsnak. Részben amerikai, részben ázsiai vallási hatásokat felmutató, Európában a második világháború után másutt is megtalálható közösségekről van szó.
A zsidó vallásfelekezet helyzete az én látószögemből nézve speciális. A holokauszt (soá) szégyenletes eseménye embertelen pusztítása ellenére is jelentős, számarányában, kulturális, társadalmi, gazdasági tekintetben fontos tényező. Nem foglalkozom ebben a keretben a magyarországi zsidóság megosztottságával (ortodox, neológ, szekularizációs csoportokkal). Mind a teológiai képzés vonalán, mind külföldi kapcsolatai révén nagyon fontos tényezőnek tekintem az EU integrációs törekvéseinek területén is a zsidó közösség szerepét. (Európán kívüli összeköttetéseivel is számolni kell: Izrael állama, az Egyesült Államok és több európai állam kapcsolatot tart a magyarországi zsidósággal.)
A Magyarországon élő ortodoxia jellegzetesen szórványhelyzetben van, nemcsak társadalmi, de egyházi viszonylatban is speciális jelenségként, hiszen nyelvi és jurisdictiós tagoltsága miatt nem is nevezhető egységes szervezetnek (szerb, görög, bolgár, román, magyar ágai ismeretesek). Más-más autokefál egyházi szervezethez tartoznak. Míg a IX-XI. században még erős befolyással rendelkeztek a magyar nemzetre (sőt, már az V. századtól kimutatható a bizánci ortodox érintettség), addig ma az ortodoxia hatása társadalmunkra csekélynek mondható, és a nyugati dominancia egyértelmű. Sok tradicionális, spirituális és kulturális értékük, kincsük a közéletben alig-alig ismerős. Témánk szempontjából fontosnak tartom az ortodoxia "híd-szerepét", kapcsolatait Kelet, Dél és Nyugat irányában egyaránt. A magyar református egyházzal folytatott ortodox dialógus (az úgynevezett Debreceni Dialógus) nagyobb figyelmet érdemelne a jövőben is. Újra fel kellene eleveníteni ezt a már egykor funkcionáló párbeszédet, és meg kellene fosztani minden rárakódott hamis előítélettől. Az ortodoxiát Európa keleti felében, de világviszonylatban sem lehet leírni. Mind Róma, mind az Egyházak Világtanácsa szempontjából - ha nem is problémamentes, de igen fontos -partnerkérdés ez. Túl kellene lépni a muzeális értékelés határain, hiszen élő közösségről van szó. A részegyházak helyzetének rövid vázolása nélkül nem lett volna világos a pluriformitás érzékeltetése előadásomban.
Általánosságban gyakran hallott kifejezés az a francia igény, hogy az európai integrációban "a kereszténység Európa lelke lehet". (Strasbourgban és Brüsszelben ismételten hallottam ezt az elvárást.) Kibővített formában ez azt jelenti, hogy a zsidó-keresztény spirituális értékek nélkül lehetetlen egy teljes értékű, sokdimenziós Európáról beszélni. Még a humanista (görög-latin) értékek mellett, azokkal együtt is nemcsak emlékként, de kreatív formában is jelentős szerepe kell legyen a zsidó-keresztény tradíciónak, e nélkül az európai integráció csupán gazdasági, politikai, racionális társulásként működhetne, és lélektelen gépezetté válna. A jövő nemzedék számára olyan organizáció jönne létre, ami bürokratikus, financiális, talán politikai szinten is működőképes, de egy lényeges és motorikus elem hiányoznék belőle. Ez természetesen nem jelenti, hogy az egykori, nagyrészt Európára vonatkozó Corpus Christianum reprisztinációjáról lehetne szó. Hogy a zsidó-keresztény spirituális érték involválása mit jelenthet részleteiben, ez nyitott kérdés minden vallás számára - penzum és sürgős vizsgaanyag.
A viszonzatlan szimpátia sem lehet akadály részünkről az aktív közreműködésben. A tárgyalópartnerek hallgatása végső soron nem gátolhatja meg a magyar álláspont együttes kimunkálását. Kimondva vagy kimondatlanul az EU elvárásáról beszélhetünk magyarországi relációban is.
Csaknem egyhangú döntés született, és így - számarányait tekintve - eltökéltebb elhatározás nyilvánult meg, mint néhány jelenlegi EU-tagország esetében a rájuk vonatkozó döntéskor. Nem a magyar felismerésen és kérésen múlik, hogy késlekedik a befogadást jelentő döntés, noha több oldalról kifejezésre jut, hogy az EU szervezete és általában az európai integráció nem maradhat nyugati és északi társulás, hiszen Európa minden vonatkozásban nagyobb, mint a mai EU. Ha vannak is különböző színek és hangsúlyok, Európa mégis összetartozik; én a késlekedést csupán vajúdási jelenségnek fogom fel. A készülődés lassúsága, a csatlakozási időpontok posztponálása sem akadályozhatja meg a helyes irányt. Az EU-n belül sem ítélik meg egységesen a közép-kelet-európai államok szerepét, felkészültségi fokát. Gyakran általánosítanak is (környezetvédelmi problémákban, a rasszizmus és antiszemitizmus tekintetében stb.). Megjegyzendő, hogy még a rendszerváltás előtt is, sőt a hidegháborús időkben az egyházak és vallási közösségek összekötő szerepet töltöttek be egy-egy periódusban, szinte kizárólagos módon. Mind Róma, mind a protestáns egyházak vonatkozásában el nem felejthető szerepvállalás ez, és a jövőben más viszonyok között is követendő. Ezzel nem egyházi tényezőknek is reálisan számolniuk kell. (Kevesebb ismeretem lévén, nem érintettem itt az ortodox egyház és a zsidó felekezet szerepét ebben az időszakban.)
Tartalmilag, ami a magyar vallási hozzájárulást illeti, a zsidó-keresztény párbeszéd sokféle formájának egyik tanulsága számomra az, hogy a szenvedések tolerálása, kezelése, az azokban tanúságtevő szerepvállalás közös kincs. A nehéz sors, a próbás időkben is ragaszkodás a spirituális értékekhez, a martyria, a vallási meggyőződés radikálisan komolyan vétele közös platform, és kívülállók számára is modellértékű lehet. A Coram Deo pozíció pedig olyan dimenzió, ami humanista alapállásból sem érthető egyszerűen. Többlet. (A martyrológiában, és nem a krisztológiában van a két bibliai vallás közösen értékelendő, összekapcsoló pontja. - Így fejeztük ezt ki egy közös kerekasztal-tárgyaláson. A patior ergo sum individuális életérzés közösségi vetülete ez.) Fontos a reménység hitvallása reménytelenségek közepette is. A vallásüldözések, a reformáció-ellenreformáció idején tanúsított hűséges identitás-tartás példaértékű lehet - nem egy glóriás, triumfáló vallási magatartás értelmében, hanem az emberi életben minden korban megtalálható szenvedések idején, és nem is csupán a passzív elviselés magatartására. Vannak olyan tapasztalataink, amelyekre fel szabad hívni mások figyelmét, és hozzáférhetővé kell tennünk mások számára, akik még hasonló jelenségeket nem éltek át, ezáltal is segíthetünk a nehéz integrációs tárgyalások idején.
Evangélikus teológusként találkozónk témájával kapcsolatban nem hagyhatom figyelmen kívül a sajátos evangélikus hozzájárulás lehetőségét.
Mivel evangélikus egyházunk egyértelműen az úgynevezett nyugati kereszténységhez tartozik, nem kétséges, hogy Nyugaton és Északon a Magyarországi Evangélikus Egyház hangjára külön is figyelnek felekezetünkhöz tartozó hittestvéreink. Magyarországon a felekezetek arányát tekintve egyházunk az úgynevezett történelmi egyházak sorában a harmadik. Társadalmunkban meg szoktak feledkezni arról, hogy más európai államokban ez az arány más, sőt egészen más: gondolok elsőrendűen itt az öt északi államra, de Németország ma is jelentős számú és erejű evangélikus egyházaira is.
Az evangélikus egyháznak ez a helyzete a Lutheránus Világszövetség nagy családjában (családtag-szerep) széleskörű nemzetközi kapcsolattartást jelent mind bilaterálisan, mind multilaterálisan.
Megemlítendő, hogy egyházunk nem etnikai alapon, hanem konfesszionális bázison szerveződik. (Nevünk nem magyar evangélikus egyház, hanem Magyarországi Evangélikus Egyház, ami azt jelenti, hogy más nemzetiségi csoportok is szervesen tartoznak egyházunkba, például németek és szlovákok, akiknek anyanyelvét és nemzeti identitását tisztelve saját nyelvükön szolgálunk.)
A világkereszténységen belül az evangélikus egyházak vannak egyedül abban a pozícióban, hogy a római katolikus egyházzal nemcsak dialógust folytatnak a II. Vatikáni zsinat ideje óta, hanem 1999. október 31-én Augsburgban modellértékű közös nyilatkozatot fogadtak el a Justificatio kérdésében, ami identitásunkat nem érinti, de nyitottságunkra jellemző, az integráció irányvonalába esik, és semmiféleképpen sem nevezhető uniós törekvésnek. Az egység gondolata számunkra az Ágostai Hitvallás idejétől kezdve (1530) nem idegen, sőt a megbékélt különbségek egységének gondolata folyamatosan jelen volt.
A család- és munkaerkölcs vonalán, valamint a musica sacra területén olyan értékei vannak egyházunknak, amelyeket nemzetközi relációban is hangoztatni kell, és amelyekkel szolgálhatunk és gazdagíthatunk másokat.
Végül megemlítendő, hogy a "trianoni amputálás" következtében jelentős számú evangélikus gyülekezet került határainkon kívülre, de a Kárpát-medencén belül maradva; valamint az utolsó ötven év kivándorlási folyamataiban sok magyar nyelvű és hátterű evangélikus került a Kárpát-medencén kívülre is. Egy részük a mai EU-államok területén él, és még kész kapcsolattartásra.
Összefoglalásul: az elmondottak alapján világos, hogy speciális feladatunkon túl (opus proprium), álláspontunk szerint, e világi értelemben is van feladatunk az európai jövő kialakításában. Szerényen, de határozottan kell kifejezésre juttatnunk, hogy szolgálatainkat e téren is felajánljuk, bőven van kínálatunk, és meggyőződésünk szerint ez az európai integrációs törekvésekben valóban gazdagodást jelenthet (enrichment). Mi nemcsak elfogadni szeretnénk Európától, hanem saját hozzájárulásként a kétirányú forgalom értelmében adni is tudunk. Meggyőződésünk az, hogy minden jövőbeli EU-állam egyszerre lehet elfogadó és adakozó közösség. Ebben a folyamatban konfesszionális alapon elkötelezett állampolgárai - másokkal együtt - konstruktív módon vehetik ki részüket.