A vallások politikai és társadalmi funkciója lényegesen megváltozott az elmúlt századokban. A változás fokozatos volt, de mára lényegében befejeződött. A modernitást megelőző minden világkorszakban a vallás volt az uralkodó világmagyarázat. A vallás szolgáltatta a tudást, az erkölcsöt. Az uralkodókat és az uralkodás formáit a vallás szentelte meg. A mindennapi élet és az emberi tevékenység minden formája a vallás autoritásának volt alávetve. A modernitás világában azonban a tudomány lett az uralkodó világmagyarázat. A tudást a tudomány szolgáltatja, ugyanakkor a tudomány nem avatkozik az erkölcsbe, sem a politikába. Az erkölcs, politika, művészet és a mindennapi élet irányításában egyetlen hatalom sem foglal el kivételezett szerepet. Az egyén dönti el, hogy milyen intézményt vagy hatalmat tisztel meg bizalmával, de megteheti azt is, hogy egyetlen ilyen hatalmat sem ismer el. Ezek között a modern körülmények között a vallások egy lényeges vonatkozásban szerencsésebb helyzetben vannak, mint annak előtte. Nincs monopolhelyzetük a földi hatalom gyakorlásában. Mi több, többnyire ki is vannak zárva a földi hatalom közvetlen gyakorlásából. Nem ellenőrzik sem a tudományt, sem a politikát. Körülbelül abba a helyzetbe kerültek, mint amilyenben a tudomány vagy a művészet volt a modernitást megelőző időkben. Akkoriban a tudománynak pusztán szellemi hatalma volt. A modern világban a vallásoknak van elsősorban és mindenekelőtt szellemi hatalmuk. Visszaigényelni a politikai hatalmat, közvetlenül beavatkozni a politikába, ma káros mind a politika, mind pedig a vallás számára. De a vallások nem lennének vallások, ha nem akarnának élni szellemi hatalmukkal. Ez igaz Magyarországra nézve és az Európai Unióra nézve is. Bár korántsem minden szellemi és erkölcsi hagyomány értelmezhető a politikában, számos közülük igen. Az én kérdésem ebben a rövid előadásban az, hogy ma melyek azok a vallásból eredő hagyományok, amelyek politikailag az európai integráció szellemében értelmezhetők.
Nem a keresztény és zsidó vallások általános szellemi hatásáról lesz szó. Ha erről beszélnék, akkor az egész európai kultúráról kellene beszélnem. Azért van víkendünk, mert háromezer évvel ezelőtt Isten megparancsolta a mai zsidók őseinek, hogy szenteljék meg a Sabbathot; azért beszélhetünk történelmi fejlődésről, mert a zsidók kitalálták a lineáris történelmet. Nincs modern filozófia kereszténység nélkül, egyenlőségről nem beszélhetnénk az Isten előtti egyenlőség keresztény teológiája nélkül, nem ismernénk a bensőségességet a lutheranizmus nélkül. Ennél jóval szűkebb keretek között fogalmazom meg kérdésemet. Azt kérdeztem, hogy ma, a mai Magyarországon és a mai Európában, a mai helyzetben és adott gondjaink között miféle szellemi erőt lehet meríteni a zsidó és keresztény vallások ma is eleven vallási hagyományából. Igaz, a két kérdés összefonódik. Miután az európai kultúra évszázadok alatt magába szívta a zsidó-keresztény hagyományt, ahogy a görög-római hagyományt is, most saját hagyományának egy új, modern formájával szembesül; azokkal a vallási törekvésekkel, melyek a szekularizmust tiszteletben tartva, a modern világot igenelve, a modern ember hitén és meggyőződésén keresztül vállalkoznak a modern világ szellemének befolyásolására. Azt a kérdést, hogy ez a szellemi erő konzervatív-e vagy inkább forradalmi, értelmetlennek tartom. Mindig az a kérdés a konzervativizmusnál, hogy mit akar az ember konzerválni, a forradalomnál, hogy mit akar forradalmasítani. S az is, hogy hol. Latin-Amerikában például az utóbbi évtizedekben, legalábbis ami a társadalom és a politika kérdéseit illeti, a katolikus egyház minden volt, csak nem konzervatív, míg a Hassid közösségek Izraelben politikailag is inkább a konzervativizmust támogatják. A szekularizmussal, a szabad individuális választással szemben állást foglalni a konzervativizmus fundamentalista formája. Így például nincs az a vallásos ember, aki igenelhetné az abortuszt, de attól még nem kell a betiltására törekednie. Ezzel szemben az elesettek védelme a kapitalizmus folyamatos forradalmainak közepette a konzervativizmusnak egy jótékony formája. Nem azért, mert meg kellene állítani ezt a permanens forradalmat, hanem azért, mert bizonyos következményeitől jobb az embereket megvédeni. S különben is, ellentétes meggyőződések ütközése nélkül nincs demokrácia.
Ami a vallások és a szekuláris gondolkodás viszonyára vonatkozik, az vonatkozik mutatis mutandis a vallások egymáshoz való viszonyára is. A transzcendenciához való kitüntetett viszony vagy a metafizika, az abszolútum szintjén minden vallás inkompatibilis minden más vallással, minden vallás abszolute kizárja a másikat. Mindenki a saját vallását tekinti a legigazabbnak. Hogy hogyan jut el ehhez a meggyőződéshez, más lapra tartozik. Hiszen statisztikai tény, hogy az emberek többnyire nem maguk választják vallásukat, hanem szüleik vallását fogják gyakorolni. Még az ateista is közelebb érzi magát ősei vallásához, mint egy másik valláshoz, ha annak szellemében nevelkedett. Kierkegaard felháborodott ezen, és azt vallotta, hogy a mai keresztény vallásúak között nincsenek keresztények. Kant viszont anomáliának tekintette a vallások pluralitását. Szerinte egyelőre sokféle hit létezik, bár csak egyetlenegy vallás van, s végül majd minden embernek az univerzális vallást kell vallania. Szerintem azonban a vallások nem adhatják fel metafizikai, abszolút inkompatibilitásukat, s azt is el kell fogadnunk, hogy az egyén szempontjából a véletlen tényező is szerepet játszik abban, hogy melyik abszolútumnak kötelezi el magát, ha egyáltalán elkötelezi önmagát valamelyiknek. Annak a tudata, hogy többnyire a születés véletlene dönt arról, mely igazságot tekintjük abszolútnak, igen fontos, és jobb, ha állandóan elménkbe véssük. Ugyanis ezen a gondolaton - is - alapszik a tolerancia gyakorlata. Ha tudomásul veszem, hogy a véletlennek is szerepe van abban, hogy zsidó hitet vallok, katolikust, protestánst vagy unitáriust, akkor be fogom tudni vésni mind elmémbe, mind szívembe, hogy az inkompatibilitás csak a végső abszolút hitre vonatkozik, s sok minden más hitben és meggyőződésben számos vallás kompatibilis, míg más alapvető meggyőződések esetében minden ember, tudós és tudatlan, hívő és hitetlen, hasonlóan gondolkozhat és cselekedhet.
Az inkompatiblitás birodalmában a különböző vallásokhoz tartozók etikai normája a tolerancia. A kompatibilitás birodalmában, mint amilyen többek között a politika, erkölcs, a jogérzék világa, a tolerancia negatív erénye mellé felsorakoznak a pozitív erények, mint amilyenek a szolidaritás, együttműködés, szociális lelkiismeret, kölcsönös megértés, vagy a párbeszéd.
A következőkben három olyan társadalmi-politikai kérdésről fogok beszélni, melyek megközelítésében és értelmezésében a zsidó vallás és a keresztény vallások mozgósíthatják hagyományaikat anélkül, hogy a politikai döntőbíró szerepét játszanák. Olyan etikai-szellemi hangulat megteremtéséről van szó, mely a demokratikus közvélemény alakításában játszik vagy játszhat szerepet mind Magyarországon, mind pedig egész Európában, s melynek a mai helyzetben kitüntetett szerepe van. Az első az idegennel való bánásmód, az idegenekhez való viszony; a második az igazságszolgáltatás kérdése, a harmadik a szociális érzékenység. Ebben a pillanatban mind a hárommal meglehetősen rosszul állunk Magyarországon. Nem akarom azt állítani, hogy kizárólag a vallási hagyományok tudják a közhangulatot ezekre a kérdésekre ráirányítani, csak annyit, hogy hozzájárulhatnak a közhangulat megfordításához.
1. Idegent ne sanyargass! - parancsolja a Tóra. Az idegennek vendégbarátság jár, befogadjuk őket sátrainkba, enni-inni adunk nekik. De ennél többre is kötelez a Szentírás. Arra ugyanis, hogy ne taroljuk le mezőnk szélét, hogy hagyjunk az idegennek is. Azaz, arra, hogy az idegen ne szoruljon rá személyes jótékonyságunkra, hogy intézményesen biztosítsuk számára a lehetőséget, hogy közöttünk éljen. A Szentírás arra is figyelmeztet, hogy - ahogy mondja - ti is idegenek voltatok Egyiptom országában. Mindenki volt, vagy lehet még idegen. S jobb, ha ezt mindig bevéssük elménkbe. Amikor ma Magyarországon az idegent nemcsak bizalmatlansággal, hanem gyűlölettel is fogadják, amikor a menekülttáborokban a helyzet többnyire siralmas, talán jobb arra gondolni, hogy az 56-os forradalom után, mikor tömegesen menekültek magyarok mindenüvé a világba, jól esett nekik - nekünk! - hogy befogadtak, hogy beutazási engedélyt adtak, s többnyire indítást is egy új életre. Tartozásunkat nem szabadna elfelejtenünk. Ezzel nem azt az abszurditást akarom mondani, hogy mindenkit be kell engedni hozzánk vagy Európába, aki csak jönni akar, de azt, hogy a legrászorultabbakat be kell engedni, s azok beilleszkedéséért, akiket már beengedtünk, mindent el kell követnünk. Az idegenek elleni demagóg gyűlöletkeltés nem egyeztethető össze a Szentírás szellemével. S még kevésbé egyeztethető össze az, ha egyesek mesterségesen létrehozzák a közöttünk élő idegenek fikcióját, ha a legrosszabb emberi ösztönöket mobilizálják politikai céljaik eléréséhez. Az úgynevezett zsidókérdés és az úgynevezett cigánykérdés a kirekesztés gesztusának egy szobatisztának látszó megfogalmazása.
2. A modern igazságszolgáltatás rutinszerűen használja a bűnöző fogalmát. Aki egyszer bűnt követ el, az bűnözővé válik, s rutinszerűen feltételezzük róla, hogy hamarosan visszaeső bűnöző lesz. Igaz, esetleg azt is feltételezzük róla, hogy valami nincs rendben az idegrendszerével és ezért meg kellene, vagy meg lehetne gyógyítani. Az ügyvéd ugyanakkor természetesnek tekinti, hogy védence magát ne tartsa bűnösnek; csak akkor lehet a pert megnyerni vagy a védencet a legnagyobb rossztól megmenteni. Mindez teljesen ellentmond a keresztény hagyománynak. Krisztus hazaküldte a házasságtörő asszonyt, és azt mondta neki, hogy többé ne vétkezzen. A legnagyobb bűnös is megbánhatja bűnét, levezekelheti, és akkor megtisztul ugyanettől a bűntől. Aki egy bűnt elkövet, ettől még nem válik bűnözővé. Mindig jelenvaló az újjászületés lehetősége. Nem azt akarom mindezzel mondani, hogy a földi igazságszolgáltatástól várjuk ettől kezdve az isteni kegyelem gyakorlását, csak azt, hogy a földi igazságszolgáltatás ne állítson akadályt a bűnbánat elé, hogy a törvénytisztelő honpolgárok ne zárják ki eleve azt a lehetőséget, hogy valaki vezekel és megtisztul egy bűntől, hogy újjászületik, és így más ember lesz.
Akit a törvény megbüntetett, az nemcsak bűnös, de bűnöző. Akit a törvény felment, vagy aki egy vagy több nem törvénybe ütköző bűnt követett el, akinek bűnei elévültek, az nemcsak nem bűnöző, hanem teljesen ártatlan. Lassan mindenki úgy viselkedik, mint Káin. Divat lett azt mondani, hogy vajon őrzője vagyok én testvéremnek? Így volt ez a holokauszt után, így van ez a rendszerváltozás után is. Nagyon ritkán hallottam - ha egyáltalán -, hogy testvéreim, bűnöztem, bocsássatok meg! Nem hallottam azt, hogy Uram, bűnöztem! A bűnök nálunk csak úgy megtörténnek, mindig a rendszer hibás, a rosszul működő gépezet, és sosem mi magunk. Bűnösök tehát nincsenek, nincs miért bocsánatot kérni. Nem, a besúgókat, feljelentőket inkább magunkhoz öleljük, szegények ártatlanok, a rendszer áldozatai. Megint ne essék tévedés, nem további rendőrségi vagy bírósági eljárások kellenének, nem boszorkányüldözés, sem pedig kötelező kritika-önkritika, hanem olyan közhangulat, melyben a lelkiismeret hangja, a vétkek beismerése és a bűnbocsánat megint visszanyeri erkölcsi tartalmát és komolyságát. Magyarország olyan traumákat élt meg, hogy nem lehet csodálkozni, ha az emberek egyrészt közömbösek lettek a politikai morál kérdéseiben, másrészt hajlamosak ebben is a cinikus általánosításra - például hajlamosak elfogadni azt a tévhitet, hogy mindenki lop, hazudik, csal, és különösen ezt teszi minden politikus. Európába két út vezet. Egyrészt a liberális-demokratikus jogrendszer megteremése, másrészt az erkölcsi komolyság begyakorlása. Az előbbi érdekében a vallások csak annyit tehetnek, hogy nem avatkoznak bele a szabályok bejáratásába. De a másik érdekében hihetetlenül sokat tehetnek. A pápa gesztusa a bocsánatkérésre mindannyiunk számára példaadó lehet. Hogy követik-e mások is ezt a példát, azt meg fogjuk látni. Remélem, hogy igen.
3. Ámosz próféta volt talán az első, aki felelősségre vonta népét és királyát a szegények, árvák és özvegyek szenvedéséért, aki - mai kifejezéssel élve - a javak és jövedelmek újraelosztását sürgette. Jézus ennél tovább ment, arra szólítva föl tanítványait, hogy osszák meg mindenüket a szegényekkel - pedig maguk is szegények voltak. A modern adófizető polgár öntelt gondolkodása, hogy csak azok maradnak szegények, akik nem dolgoznak, akik lusták, s az ebből levont következtetés, hogy az ő munkája eredményéből bizony nem fogja a lustákat is eltartani, teljesen idegen a zsidó-keresztény gondolkodástól. A Szentírás megkövetelte, hogy minden hét esztendőben elengedjük az összes tartozásokat. Krisztus parabolájában a tékozló fiú visszakapta mindenét, és ami ennél is fontosabb, apja szeretetét. Nem mi döntjük el, ki érdemes arra, hogy kényelmesen éljen, és ki nem érdemes arra sem, hogy megéljen. A javak újraelosztása így független annak megítélésétől, hogy miért van valakinek valamije, s másnak semmije. A protestáns etika egyik alappillére, hogy az áldásra az Isten választja ki az embert, hogy az áldást nem lehet akarni. De akit Isten gazdagsággal áldott meg, annak kötelessége e javak egy részét másoknak odaajándékozni.
Mondhatjuk, hogy az egyházak és európai vallási közösségek története nem egészen felel meg ennek a képnek. Igaz, a katolikus egyház mindig elöl járt iskolák, árvaházak, kórházak építésében és fenntartásában, hogy a középkori zsidó közösségek mindig gondoskodtak arról, hogy senki ne haljon éhen és ne maradjon támasz nélkül. Mégis, az egyházak és vallási közösségek inkább a gazdagok pártján voltak, és sokszor támogatták az elnyomókat. Az újraelosztás kérdésben azonban, úgy hiszem, a hagyományos európai vallások szelleme és a modern kor eszméje - nem szelleme! - között nemcsak, hogy nincs ellentmondás, de megegyezés van.
A modern világ eszméje az egyenlő esély. Ugyanakkor az ember esélyét döntően korlátozhatják vagy elősegíthetik születésének körülményei. Más az esélye annak, aki Amerikában vagy Zimbabwéban született, aki gazdag vagy szegény szülők gyermeke, aki egy művelt környezetben vagy tudatlanság közepette nevelkedik. A zsidó-keresztény vallásoknak az újraelosztásra késztető hagyománya szemben állt a premodern társadalmaknak nemcsak szellemével, hanem az eszméjével is. Ahol a társadalmi szervezkedés alapelve az egyenlőtlenség, hiszen az egyik ember úrnak születik, a másik cselédnek, ott az Isten előtti egyenlőség gondolata - melyen az újraelosztás követelménye alapul - a személyre mint személyre vonatkozik, s kizárólag erkölcsi tartalmú. Ott azonban, ahol a világot az a mondat alapozza meg, hogy minden ember szabadnak születik s egyenlően van ésszel és lelkiismerettel felruházva, a kiáltó társadalmi különbségek többé már nem természetesek, hanem anomáliák. Az újraelosztás itt már nem személyes és nem pusztán erkölcsi, hanem politikai, gazdasági, röviden: szervezeti kérdés. Nem a vallások hagyományai állnak szemben a modern világ eszméjével, hanem a modern világ szekuláris gyakorlata. A modern világ szelleme így nem egységes. A kapitalizmus forradalmi szelleme, mely minden határt ledönt, konfliktusba kerül a modern világ eszméjével, az egyenlő esély eszméjének szellemével, melyet a demokrácia, a politikai - nem gazdasági - liberalizmus, a pluralizmus képvisel vagy képviselhet. Nem tartom meglepőnek, hogy ma, mikor a keresztény vallások és a zsidó vallás kezdik magukba szívni a modernség szellemét - legalábbis annyiban és addig a fokig, amennyiben a modernség kompatibilis az európai vallások hagyományával -, az újraelosztás kérdésében igen közel kerülnek a hagyományos szociáldemokráciához. A hagyományos szociáldemokrácia kritikusai ugyanakkor joggal mondják, hogy csak azt lehet újraelosztani, ami van, és joggal óvnak a szociális demagógiától. A szociális demagógia azonban nem az európai vallások öröksége, már csak azért sem, mert hagyományaiban kiemelkedő szerepet játszott a személyes elkötelezettség és áldozat. A személyes elkötelezettség és a személyes áldozat erkölcsi kérdések. Ezekről, a mai szerény keretek között, nem beszélhetek.