Granasztói György helyesen mutatott rá, hogy az európai integráció jelenkori tervezete és egész etikai programja a XX. század - Ernst Nolte által joggal polgárháborúnak minősített -konfliktussorozatából, s ezen belül is a második világháború szörnyűséges tapasztalataiból keletkezett.[1] Az ehhez szükséges kegyelmi állapot (Granasztói kifejezése) Nyugat-Európában a század közepén állott elő, Kelet-Közép-Európában azonban csak jó néhány évtizeddel később, az úgynevezett hidegháború elmúltával, vagy még pontosabban a szovjet rendszer összeomlásával.
A kegyelmi állapottal járó megvilágosodás, mint tudjuk, olyan politikai elveket tett kikerülhetetlenné és egyedül érvényessé, amelyek annak előtte - gondolok itt az 1930-as évekre - nagyon is vitatottak voltak. Engedtessék meg, hogy ennek részleteibe ne bocsátkozzam bele, s beérjem az azon való csodálkozással, hogy a szabadelvűség filozófiája, a demokratikus döntéshozatal elve, a kompromisszumos (tehát békés) érdekegyeztetés módszere és mindenekfölött az emberek egyenlő méltóságának eszméje - amely egyebek mellett a nemzetek, a különféle népfajok, szokások, hitek és életelvek kölcsönös elfogadásának kötelezettségét is maga után vonja -, hogy tehát mindezek az elvek, amelyek oly sokáig érlelődtek, s még a modern korban is oly kiterjedt ellenállásba ütköztek, a XX. század utolsó évtizedében végül is uralkodóvá lettek, s legalábbis a világ civilizáltabb részében egyetemes elfogadottságra tettek szert.
Európa politikai egyesülésének vezérgondolata véleményem szerint a békés összehangolódás. Az Európai Unió most elfogadott jelszava - l'unité dans la diversité - ezt igen frappánsan fejezi ki, ugyanis arra mutat rá, hogy itt olyan egységre törekszenek, amelynek talapzatát a kölcsönösen elismert különbözőségek képezik. A sokszínűség igazában véve már a nemzeti társadalmakra is jellemző, hiszen sem gazdaságilag, sem kulturálisan, sem vallási vagy világnézeti szempontból nem mondható egyikük sem homogénnek. Bizonyos megosztottságok ősidők óta fennállnak, másokat a modernitás hozott létre vagy mélyített el: a fontos itt az, hogy ezek a különbségek ne váljanak viszályforrássá, hogy megtanuljuk, hogyan kell bennük és velük élni. Európa, s szélesebb értelemben a belőle kinőtt nyugatias civilizáció érdeme - Bibóval szólva: értelme - talán éppen az, hogy kigondolta és létrehozta a különbözőségek közötti békés együttélés intézményes feltételeit.
Ebből hámoznám ki azt, ami szerintem az identitások vonatkozásában a legfontosabb prioritás: vagyis, hogy ebben a mai Európában egyetlen kollektív identitás sem törekedhet uralkodó szerepre. Sem valamely adott nemzet, mégoly népes legyen is; sem valamilyen osztály-alapú közösség, ideértve a gazdasági vagy szellemi tőkéjükre támaszkodó eliteket is; sem valamely politikai eszme híveinek ilyen-olyan szervezete. De ugyanígy nem követelhet magának kivételes helyet vagy közjogi rangot egyetlen vallásfelekezet sem, tartozzék bár a legrégebbiekhez és a legszélesebb hívőkörrel büszkélkedőkhöz. A sokszínűség Európájában minden egyes részidentitás csak egy szín a sok közül. Ezt már csak azért is alapelvnek kell tekinteni, s mint ilyet, tiszteletben tartani, mert az európai társadalom végsőleg egyénekből épül fel, szuverén egyedekből, akik e minőségükben egyetlen pártnak, egyetlen nemzetnek, egyetlen vallási vagy világnézeti közösségnek sem képezik a tulajdonát, annál is kevésbé, mert egy adott személy egyidejűleg többféle kollektív identitást is magáénak vallhat. A demokrácia ebből a szempontból is nyitott piac, s az egyes rész-kollektívumok rangját végső soron az szabja meg, hogy hányan és mekkora intenzitással azonosulnak velük.
Ami közelebbről a vallások helyét illeti Európa szemünk előtt formálódó demokratikus rendjében, hadd adjak hangot annak a meggyőződésemnek, hogy e formálódó Európa morális arculatának kialakításában egyre kevésbé van hely az egymástól elkülönülő, egymást kölcsönösen lesajnáló vagy éppen megvető, teológiailag a maguk splendid isolationjébe bezárkózó vallási közösségeknek. Az elmúlt fél évszázad fejlődése úgyszólván mindenütt, ahol lehetőség volt szabad eszmecserére, az ökumenikus szemléletnek nyitott utat. Az egyre inkább szekularizálódó modern világ továbbá még azt a kérdést is az egyházi vezetők mellének szegezi, hogy miként képzelik el a társadalom nem hívő, illetve alig hívő, vagy tőlük különbözőképpen hívő tagjaival való morális dialógust. Az ezredvég korszerű ökumenikus szemlélete szerintem annak tudomásulvételét is megköveteli - s itt egy korábbi szövegből magamat idézem -, hogy "az igazi határ nem hívők és hitetlenek, (nem) istenkeresők és agnosztikusok között húzódik, hanem azok között, akik keresik az erkölcsi törvényt, illetve annak legjobb érvényesítését, s azok között, akik mit sem akarnak tudni erkölcsi törvényről vagy közjóról, mert csak a saját élvezetük, hatalmuk, dicsőségük tölti el őket."[2]
A vallásfelekezetekkel való azonosulás szorosabban vett magyar vonatkozásaira áttérve három problémára szeretném egészen röviden ráirányítani a jelenlevők figyelmét.
Az első a magyar keresztény egyházaknak az a megrögzött hajlama, hogy mintegy a pártpolitikai térben helyezzék el magukat, s ebből következően vagy barátként vagy ellenfélként viszonyuljanak a mindenkori kormányzathoz; továbbá, hogy saját történelmi múltjukból olyan jogcímeket hámozzanak ki, melyeknek értelmében a velük, mármint az egyházakkal való azonosulás dönti el, hogy ebben az országban ki a nemzeti és ki nem az. Amennyire indokolt és méltánylandó egy ilyen politikai szerepvállalás az elnyomás viszonyai között - diktatúrában, vagy olyan kisebbségi helyzetben, amelyben úgyszólván a templom az egyedüli mentsvár -, annyira anakronisztikus egy demokratikus társadalomban, ahol a hitélet az egyenlő jogokkal felruházott személyek attribútuma, s ahol azt, hogy mi a nemzeti közakarat, szükségképpen a társadalom mint egész dönti el, helyesebben: alakítja ki folyamatosan. Úgy gondolom, hogy a politikumnak és a spirituális közösségeknek ezt a megváltozott viszonyát a történelmi egyházaknak is ideje volna ezen az ezredfordulón alapos meditáció tárgyává tenniük. A vallási identitás mai prioritásai ugyanis csak erről az alapról elindulva fogalmazhatók meg szabatosan.
Egy második dolog, amiről itt - továbbra is a tisztánlátás törekvésétől vezettetve - beszélni kell: a magyar társadalom többségének közismert vallási közömbössége. A legújabb vizsgálatok is azt mutatják, hogy az egyházak tanításával csupán egy kisebbség azonosul, s bár a korábbi tendenciákat az 1989 utáni változások valószínűleg némileg visszafordították, egészében véve és hosszabb távon Magyarországon is vastörvényként érvényesülnek az ipari társadalom szekularizáló hatásai. A kommunista állam természetesen mindent megtett, hogy e szociológiai folyamat érvényesülését kemény kényszerekkel és változatos vegzációkkal is gyorsítsa, de ne ringassuk magunkat ábrándokban: a vallási közömbösség nem a kommunizmussal kezdődött, s ennek az elmúlt században való felgyorsulása is csak kisebb részben írható a politikai viszonyok számlájára. De akármi legyen is az igazság, azt tényként kell elfogadni, hogy a vallási közösségek a mai magyar társadalomnak csak egy töredékét képviselik (pontos számot erről senki sem tud mondani). Ebből következően mindaz, amit az egyházak gondolnak vagy üzennek, meglehetősen visszhangtalan marad a magyar társadalomban. Erre sok példát lehetne felhozni, én ebből egyet ragadok ki: a zsidó-keresztény párbeszédet. Ezt mindkét oldalról olyanok folytatják, akiket erre felkészültségük és átélt vallási meggyőződésük maximálisan kvalifikál. A baj csak az, hogy egy ilyen dialógus minden, csak nem reprezentatív, hiszen az, akit reprezentálnia kellene, vagyis a társadalmi többség, vallási értelemben sem nem keresztény, sem nem zsidó. Bevallom, hogy e probléma megoldására nincsen épkézláb javaslatom, hacsak az nem, hogy a szóban forgó dialógust talán kevésbé spirituális, politikusabb keretek között is folytatni kellene.
Harmadik, utolsó megjegyzésem a vallástalan társadalmi többségre vonatkozik. Vallásos emberek körében meglehetősen elterjedt nézet az, hogy akinek nincsen hite, mármint istene, annak morális talapzata sincsen. Engedtessék meg, hogy ezt a tételt már pusztán saját személyes tapasztalatom alapján is, egészen pontosan a szabadgondolkodó apámtól örökölt puritán erkölcsiség nevében megopponáljam. Ennél még sokkal szélesebb körű tapasztalat az, hogy a társadalom életében itt is, ott is, amott is működnek olyan közösségi lojalitások, amelyeknek vallási hivatkozása ugyan nincsen, de erkölcsi töltése igen (ide tartozik például az orvos, a pedagógus, a hivatalnok vagy akár a cipész szakmai lelkiismerete is). A közelmúlt történetében jelentőségre tettek szert az olyan világi vallások is, mint mondjuk a szocializmus; és amikor ezt ebben a gondolatmenetben megemlítem, nem az eszme fanatikusaira célzok, hanem arra a sok százezer közönséges emberre, aki a szocialistának nevezett munkában, a szocialista egyenlőség nevében létrehozott társadalmi rendben vélte megtalálni élete értelmét. (Televíziónézőként nemrég szembesültem ilyen egyszerű, tisztességes és megkeseredett emberekkel abban a dokumentumfilmben, amely az ózdi vasművek hosszú halódásáról készült.) Nos, amit mondani akarok, az pontosan ehhez kapcsolódik. A kommunizmus összeomlásával ugyanis nemcsak a szabadság köszöntött be, hanem - másfelől, a társadalmi kapcsolatok vonalán - ez a fajta világi vallás is halálos sebet kapott, s mindenfajta mérce nélkül hagyta azokat, akik addig ennek szellemében tevékenykedtek. Egy részük visszamenekült a kereszténységhez, egy ennél is kisebb töredék a judaizmushoz. A fiatalabb generációkban, mint ismeretes, másfajta valláspótlékok is hódítanak, ezekre nem kívánok kitérni. A magyar társadalom legnépesebb része azonban úgy vetette bele magát a létért való piaci küzdelembe, hogy minden erkölcsi-hitelvi megfontolást maga mögött hagyott. A nagy többség még negatíve sem tudná megfogalmazni erkölcsi elveit, hacsak abban a panaszban nem, hogy a többiek mind önzők és igazságtalanok. Az eredmény: a szó valódi értelmében vett morális párbeszéd lehetetlensége. Még ha olykor el is kezdődik valami ilyesféle, annak élét és kedvét szegi, hogy kisvártatva kiderül: mindenki csak a saját nevében beszél, vagyis a dialógusnak nincsen és nem is lehet reprezentativitása.
Ha ez a diagnózis helytálló, akkor ebből egy igen fontos gyakorlati következtetés adódik. Mégpedig az, hogy a morális dialógus lehetőségének helyreállítása minden prioritásnál nagyobb prioritása a mai magyar társadalomban működő spirituális erőknek. A keresztényeknek csakúgy, mint a zsidóknak, a vallásosaknak csakúgy, mint a szabadgondolkodóknak.
Jegyzet
[1] Lásd a kötetben. [vissza]
[2] KENDE P., A köztársaság törékeny rendje, Osiris, Budapest, 2000,
236. [vissza]