Kézdi Balázs

Az integráció beszédmódjai

 

A korreferátumra való megtisztelő felkérés szociálpszichológusként aposztrofált, én azonban személyiséglélektant és mentálhigiénét tanítok az egyetemen, tudományos érdeklődésem a kultúra és identitás problémakörére irányul, az elmúlt évtizedet leszámítva pedig gyakorlati munkát is végeztem a pszichiátria és a pszichoterápia hazai világában. Mindezt azért tartom szükségesnek mondandóm elején közölni, mivel azok a kategóriák, melyek mentén szeretném magam kifejezni, az említett diszciplínák fogalomkészletéhez tartoznak, így jelentéseik nem mindig esnek egybe a köznapi beszéd hasonló szavainak jelentéseivel. Mindazonáltal bízom abban, hogy csatlakozni tudok a konferencia kontextusában konstituálódó diskurzus tárgyához. A személyiségpszichológia tudományos diskurzusaiban az analógiás gondolkodás primátusa a kezdetektől jelen van, ez a diszciplína tudományelméleti státuszából következik. Így például bizonyos párhuzamosságok lelhetők fel az egyén, a csoport és a társadalom változásaiban, regresszív vagy progresszív irányban egyaránt, melyeket azonos terminusokkal írunk le, azonos jelentést foglalnak magukba, s azonos értelmezéseket vonnak maguk után. Az egyén regresszív vonásai, azok kialakulásának dinamikája, ok- és célrendszere analógiás úton vonatkoztatható akár egy csoportra, akár a társadalom egészére, figyelembe véve természetesen az ontológiai különbségeket, amelyekből az egyébként nyilvánvaló diszciplináris eltérések erednek. A regresszió fogalma a pszichoanalízisből ismert, azonban analógiás módon beszélhetünk történelmi regresszióról, mint a gyors társadalmi változásokban fellépő társadalmi jelenségről.[1] A klasszikus pszichoanalízis Sigmund Freud nyomán az egyénben háromféle regressziót különböztet meg. Itt és most analógiás módon ezek közül csak az egyiket, az időbeli regressziót emelem ki diszkussziónk tárgyául, amely az egyének életében régebbi lelki képződmények feléledésével jár együtt, s ez vonatkoztatható a társdalom egészére, amidőn - mint nálunk is történt - az európai integrációhoz való csatlakozás lehetősége elérhető közelségbe kerülvén, a történelmi helyzet a remény mellett a bizonytalanság és az ambivalencia beszédmódjait is létrehozta. A remény a pszichológiai értelemben vett illúziók strukturálását jelenti társadalmi szinten, a bizonytalanság az identitás elveszítésének félelmét jelenti, az ambivalencia pedig e kettőnek együttes, a szorongást tovább fokozó, külső-belső konfliktusokat generáló hatását fejezi ki. Mindez a társadalom regressziójára utal, amelynek történelmi jellege abban mutatkozik meg, hogy a regresszióban a személyiséghez hasonlóan a társadalom is egy fixációs pontot keres a múltjában, ahol megkapaszkodván, egy fejlődési pálya kiindulópontját is fellelheti, de meg is merevedhet ebben az állapotában.

Az az ideánk, hogy államalapításunktól kezdve része vagyunk Európának, amely egységes és megbonthatatlan, nemzeti identitásunk talpazatát képezi a nyilvános diskurzusok során. Mindez sokszor elfedi azt a tényt, hogy Európa még mindig nem jutott el odáig, mint ahol a kora középkorban volt. Akkor az adta meg egységét, hogy egyrészt volt egy közös kultúra és ideológia, amit a római egyház képviselt; másrészt a nemzeti kultúrák még nem voltak ilyen egyediek és fejlettek; illetve, hogy volt egy közös európai nyelv, a latin. Ebben a konstellációban az integráció egyértelmű lehetőségként, mintegy evidenciaként tűnhetett fel. Hogy most nem így van - például azért, mert elsősorban civilizációs diktátumoknak kell megfelelnünk, holott kulturális egységünk Európával soha nem szakadt meg -, ebben nem csak a magyar történelem, hanem egész Európa identitásproblémája tükröződik. Az a tény, hogy az identitászavar okozta regresszív jelenségek közösek mind a már integrált Európában, mind a csatlakozni kívánó magyar társadalomban, nem képezi elsődleges jelentéssel diskurzus tárgyát; ez pedig azzal jár, hogy a múlt közös fixációs pontját, a hajdani egységességet, annak lényegét mintegy zárójelbe tesszük.

Az európai identitás talpazata, amelyre integrációs illúziókat építhetünk, az a civilizációs és kulturális modell, amelyben a görög-római és a zsidó-keresztény értékek ötvöződnek. Szerves része ennek a népek pluralizmusa. Hozzátartozik a szociális lelkiismeret: Európában társadalmi visszásságnak tekintendő a szegénység. A krisztusi tanok alapján Európában a szegényt testvérnek kell tekinteni, a protestáns egyházak is a társadalmi szolidaritást facilitálják. A krisztusi magatartás nyomán az európai identitás szerves részévé vált a rákérdezésen nyugvó világszemlélet, a problémákkal való filozófiai szembenézés. Az európaiság alapintézménye a szabad személyiség, ami eredete szerint zsidó találmány. Jézusban teljesedik ki, aki a szabadság megvalósításának prófétája. Hogy önmagát áldozta fel másokért, ezzel mintát adott.
Sorolhatók lennének tovább a közös, történelmi regresszióval járó fixációs pont attribútumai. Amikor a társadalom történelmi regressziót él át - sokszor átmenetileg, máskor fenyegető módon, amely csak fokozza a regresszióval járó szorongást -, akkor a polimorf diskurzusok elfedhetik a regresszió célját: a fixációs pontot. Ha viszont vannak csoportok, amelyek felismerik a regresszió értelmét és veszélyét, de meglévő integráltságuk még elégséges ahhoz, hogy a társadalmi polifóniában az övékével egyező struktúrákat leljenek meg, akkor ezek a csoportok meg tudják alkotni azokat a diszkurzív helyzeteket, amelyekben a polimorf érdek- és értékartikulációs beszédmódok egyfajta harmóniában szólalnak meg.

A pszichoterápia világában az egyén regresszióját a gyógyítás, illetve a regressziót megelőző integráltsági szint meghaladása érdekében használjuk föl. Ez szintén egy sajátos diszkusszió formájában történik, ahol a fixációs pont tisztázását követően egy dialógusban jön létre a reintegráció. Társadalmi méretekben is érvényesnek tűnik ez a modell. Például ezen a konferencián meg lehet állapodni abban, hogy az Európához való csatlakozás esélyei és veszélyei által generált történelmi regresszió segít fellelni az európai identitás fixációs pontját a kora középkori egységességben, s ez a felismerés az elsődleges diskurzus tárgyaként a progresszió spirálját mint a folyamatos beszéd és dialógus lényegi elemét hozná létre. A spirál jelentése, hasonlóan az egyéni regressziónak a személyes identitás reintegrációjában játszott szerepéhez, abban áll, hogy amíg a középkori egységet a római egyház képviselte, most az ökumené ideája az, amely a regressziót megelőző állapothoz képest egy magasabb szinten integrál, egységesít. A magyar hozzájárulás a spirális reintegráció diszkutálásában is megjeleníthető, a magyar történelem, kataklizmáink és traumáink, újrakezdéseink diszkussziójának hitelessége ad erre módot és lehetőséget.

A spirál csak a konfesszionális beszédmódban artikulálódhat. A szekularizált beszédmód a fixációs pontot az Európai Szén- és Acélközösség metaforájában leli föl, elválasztva egymástól a kultúrát és a civilizációt. A konfesszionális beszédmód az európai identitás adekvát diskurzusa. A középkori egységes Európában a templomépítő műhelyek egyik országból a másikba jártak, az egyetemek között igen nagy volt a mozgás, egy-egy mesterséget több országban tanultak meg az emberek. Nem voltak határok. Ma azt mondjuk, hogy Európa határai ott húzódnak, ahol vannak még gótikus templomok, és hasonlóak egymáshoz a barokk templomok. Ha ezt mondjuk, azt is mondjuk, hogy ha valaki baseball sapkában lép be egy katedrálisba, akkor az nem ateista, hanem bunkó...[2]

 

Jegyzetek

[1] HARMATTA J. - T. ORMAY, A történelmi regresszió mint a gyors társadalmi változásokban fellépő társadalmi jelenség, Pszichoterápia, 9 (2000), 2, 85-91. [vissza]

[2] Talán nem illő kifejezés a hely szellemének ismeretében. Jelentésével viszont mindenki tisztában lehet. Egyébként is nem minősítő céllal éltem ezzel a közbeszédbeli szóval, hanem mint diagnózist alkalmazom bizonyos szekularizált diskurzusok jelölésére. [vissza]