Az első néhány mondatom hozzászólás Engel Pál előadásához.[1] Először is az ő történelmi pesszimizmusával szemben, amellyel elhárítja a történelem relevanciáját jelen- és jövőbeli dolgok megítélésénél, én, aki nála több ezer évvel korábbi korral foglalkozom, azt merem állítani, hogy az emberi kultúra éppen folyamatosságában jelentkezik, és a történelemnek minden szempontból jelentősége van jövő tervek megítélésénél is. Ezt ő maga is bizonyította előadásában bizonyos intézmények kontinuitásának felsorolásával.
Néhány további apró ellenvetést is szeretnék tenni előadásával kapcsolatban. Először is kajánul, malíciával állapítom meg, hogy amit Engel Pál a magyarság európai integrációjában, nyugatiságában konstitutív tényezőnek nevez, abban semmi nincs az úgynevezett ázsiai magyarokból, akik pusztai lovasokként lovagoltak be a Kárpát-medencébe az Urálból, Közép-Ázsiából vagy még távolabbról. Ennyiben tehát az általa leírt európai integráció folyamata kulturális integráció és asszimiláció. A második megjegyzésem arra vonatkozik, hogy az ország, Magyarország politikai körülhatároltságának és egységének leírására használt regnum fogalma, amelyet Engel Pál nagyon erősen oppozícióba állít a szomszédos Balkán viszonyaival, talán kevésbé abszolutizálható, mint ahogyan ő tette az előadásában. Hadd hozzak föl két ellenpéldát ennek illusztrálására! Egyfelől a nyugati, keresztény országokban nagyon sok helyen egyáltalán nincsen meg a regnum hasonló stabilitása, nincs meg például Németalföldön, nincs meg Skandináviában, illetve csak hosszú folyamatok eredményeként alakul ki. Másfelől viszont és ezzel szemben megvan például Örményországban, megvan Iránban, és lehetne további keleti példákat is felhozni. Ide tartozik az is, hogy annak magyarázata, hogy a magyar regnum egyfajta relatív egységet jelentett a történelemben, földrajzi jellegű is lehet, például a Kárpát-medence térbelisége. A harmadik megjegyzésem pedig a következő. Azt hiszem, hogy az európai tradíciónak, amelyet a latin egyház javára ír az előadás, legalább olyan jelentős tényezője a római jog, amelyet ugyan keresztény közvetítéssel használt fel a középkori Európa, de azért egy határozottan elkülöníthető eleme ennek a kulturális rendszernek. Magam tehát mindezt hozzászólásként szerettem volna Engel Pál előadásához hozzáfűzni.
Saját mondanivalómnak három lényeges pontja van.
1. Az európai integráció, amelyről történelmi perspektívában beszélünk, tulajdonképpen egy politikai közösség kialakulása. Integrációt, és nem összeolvasztást jelent; a különböző kulturális, nyelvi, vallási, etnikai csoportok egymás mellé illesztését mozaikszerűen, kötőanyaggal, nem pedig olvasztótégelybe öntésüket. Ezt ma - szitokszóként használt idegen kifejezéssel - úgy nevezzük, hogy pluralista társadalom, olyan társadalom, amelyben az értékek többfélesége, a gyökerek, az eredendő kultúrák többfélesége él egymás mellett. Ennek a pluralizmusnak egyetlen kezelési lehetősége van: a liberalizmus és a tolerancia. Ebben az értelemben tehát Magyarország integrációja Európába a liberalizmusnak és a toleranciának az érvényesítésén áll. A magyar és európai értékrendszernek rendkívül fontos összetevője a zsidó, a bibliai keresztény és az antik hagyomány. A zsidó elemet én kétszeresen is fontosnak tartom. Először is mint önálló zsidó tényezőt, amely folyamatosan jelen volt Európában az antik időszak Itáliájától mind a mai napig. Ez tehát az egyik zsidó komponens; a másik pedig az, amely a Biblia és a kereszténység zsidó gyökerei révén volt és van jelen. Ilyen értelemben azt mondanám, hogy zsidó, zsidó-keresztény és antik civilizáció az, amiről beszélünk. Sokkal kevesebb szó szokott esni ebben az összefüggésben a reformációról, ezért ezt nagy nyomatékkal szeretném megemlíteni. Magyarország e tekintetben egyfajta keverőedény, kratér - hogy az antik borfogyasztás eszközére utaljak -, különböző vallásoknak keverőedénye volt. Gyökeret eresztett a reformáció lutheránus, kálvinista változata, gyökeret eresztettek a reformáció további mozgalmai, és a XIX-XX. században - sokunk nem kis örömére - meghonosodtak más vallások, köztük legújabban bizonyos keleti vallások is. És akkor még nem szóltunk arról, hogy a magyarországi kultúrának az iszlám is konstitutív tényezője volt a török hódoltság kora révén. Ha valaki a hódmezővásárhelyi kerámiaművesség vagy hímzések színvilágát megnézi, a szeldzsuk török színvilág adaptációjára ismerhet rá, amely az iszlámmal került a magyar népi műveltségbe. Az ellenreformáció, amely a magyar kultúra egyik leglényegesebb tényezője - és amelynek nagyon sok mindent köszönhetünk, például Pázmány stílusát -, nem tudta elmosni a protestáns egyházakat; ennek eredményeképpen Magyarország az a terület Európában, ahol a leggazdagabb vallási pluralizmus alakult ki. Ilyenformán a magyar vallási pluralizmus mintegy szálláscsinálója, szerves, természetes hordozója a liberalizmusnak és a vallási toleranciának. Bethlen Gábor zsidó-privilégiuma jó példája annak, hogy igenis van közvetlen összefüggés a kettő között. A vallási pluralizmus tehát a politikai pluralizmus előzménye. Az európaiságnak ilyenformán a latin kereszténység mellett igen lényeges tényezője Magyarország európai arculatában a reformáció és a zsidó közösség folyamatos jelenléte.
2. Másik tételemben - a közelmúlt évek politikai vitáira is gondolva, és talán szemben Guiora professzor pozitív megjegyzésével, amellyel egyébként egyetértek - magam inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem lehet, nem szabad Magyarországról mint keresztény országról és Európáról mint keresztény földrészről beszélni. A török háború korában honosodott meg az az oppozíció, hogy a keresztény Európával a mohamedán Ázsia áll szemben, és ezért Magyarország és általában az európai államok küzdelmei tulajdonképpen a kereszténység védelmét jelentik, csakúgy, mint korábban a keresztes hadjáratok. Itt tehát egy csaknem évezredes rossz tradíció modernizálásáról van szó. A kereszténység nem politikai program, és politikai értelemben nem szabad sem Magyarországról, sem Európáról másként beszélni, mint szekularizált, polgári társadalomról. Többé elképzelhetetlen a keresztes hadjáratok vagy a török háborúk idejének nagy világtömbökre osztottsága és oppozíciója. Nyugat-Európában az iszlám hívők jól szervezett, beilleszkedő milliói mutatják azt, hogy az iszlám és a kereszténység nem állítható többé szembe egymással. Az a tény, hogy az Európai Közösség és a NATO Boszniában és Koszovóban egy iszlám kisebbség védelmében lépett fel, azt jelenti, hogy az emberi jogok védelme iránt vagyunk elkötelezve, nem pedig azt, hogy egy homogén keresztény társadalmat szeretnénk megvalósítani. Olyan ez körülbelül, mint amikor az 1095. évi keresztes hadjárat idején Speyer püspöke beengedte a zsidókat a város templomába. A védelem akkor, sajnos, sikertelennek bizonyult. Az európai, amerikai föllépés azonban - ha lassan is - bizonyosan eredményre vezet, az integrációnak lehetőségei vannak.
3. Egyházi emberek számára talán megbotránkoztatónak hangzik, de vállalom: a vallási pluralizmust, amely a mi korunkat jellemzi, az ókori világ politeizmusához látom hasonlónak. A politeizmus nem hamis istenek, bálványok tiszteletét jelentette, hanem azt, hogy egy adott közösség saját hagyományainak vallási kifejeződési formáival azonosította magát. Ebben az értelemben tehát a politeizmus sokféleséget fejezett ki, ugyanúgy, ahogyan sokféleség valósul meg ma a kereszténység, a zsidóság és az iszlám a különböző irányzataiban. Csak kívülről látszik a zsidóság egységesnek, az ellentét - vagy a különbség - olykor sokkal nagyobb, mint amilyen a keresztény felekezetek között van. Az egyházak szerepe abban áll - és ez a harmadik tételem -, hogy keresztül tud lépni a politikai, nyelvi határokon. Jelenleg Magyarországon - szándékosan fogalmazok így - a legnagyobb kozmopolita szervezet, amelyet külföldről mozgatnak, és részben külföldről pénzelnek, a római katolikus egyház. Ezt nem megrovóan mondom, hanem morfológiai megállapításnak szánom. Szinte komikus példája volt ennek, amikor a Horn-kormány konkordancia tárgyalásain a Vatikán nevében magyar püspökök egyeztettek a magyar kormány és a magyar püspöki kar képviselőivel. Az egyházak helyzetének óriási előnyei vannak. A zsidóság esetében a diaszpóra-lét megteremtette a személyes kapcsolatoknak, a családi, rokoni kapcsolatoknak, a migrációnak, a közös szenvedésnek és a közös reménységnek azokat a - Illyés Gyula szavával - hajszálgyökereit, amelyek lehetővé teszik, hogy a római katolikus egyház befolyásához látványban talán nem mérhető, de emberi tényezőiben bizonyára hasonlóan hatékony kapcsolatokat teremtsen. A zsidóság Magyarországon ugyanúgy megteremtette a nemzetközi egységet a török hódoltság korában, mint ahogy a XIX-XX. században. Gondoljunk arra, hogy a budai halákhikus döntvényekben Krakkóból, Olaszországból, Szalonikiből és Konstantinápolyból kértek fel rabbikat, hogy responsumot írjanak egyszerű válási vagy örökségi ügyekben. Ez azt jelentette, hogy a zsidóság valóban a nemzetközi integráció tényezője.
Ilyenformán úgy gondolom, hogy az egyházak szerepe az európai beilleszkedésben a liberalizmusnak, a politikai és kulturális pluralizmusnak, a toleranciának az erősítése. Megint nem bíráló szándékkal, de azt szeretném mondani, hogy a mai konferencia is - mint II. János Pál pápának az elmúlt évek és évtizedek során tett számos gesztusa - valóban hozzájárul ennek az értékrendszernek a kiépítéséhez. A továbblépésnek és a sikernek - ha szabad nem katolikusként ezt a megjegyzést tennem - záloga lehetne, hogy a római pápa ne primus inter paresnak hanem unus inter paresnak tekintse magát ebben a törekvésben.
Jegyzet
Lásd a kötetben. [vissza]