Nincs ugyan szellemtudományi közmegegyezés afelől, hogy a mindenkori megértésben továbbdefiniált hagyomány megkerülhetetlensége, vagy pedig a megértési érdekeltség kontingenciája kölcsönöz-e identitást a dolgoknak, magam mégis arra hajlok, hogy egyetlen új megértés sem a szubjektivitás hibás vagy hibátlan teljesítményén, hanem egyedül azon mérhető, hogy ebben az új megértésben - akaratunkon és vágyainkon túl - voltaképpen mi is történik velünk. Másképpen fogalmazva: milyen tudással kerülünk ki azzal a hagyománnyal való találkozásból, amely már mindig is premisszaként áll e tudás bekövetkeztének eseménye elé. Innen tekintve tárgyilagosan leírhatjuk például, hogy miféle távlatok rajzolódnak elénk egy európai reintegrációs folyamat küszöbén, ám minderre éppúgy nem lehet felkészülni, mint a politikai cselekvés váratlanul előállt helyzeteire sem. Amit itt meg kell értenünk, az annak helyzete, mint amikor olyan hagyományt készülünk választani, amelynek jelenleg keveset tudunk - s azt is alighanem az uraltság deficites tudásával tudjuk - a hordozó erejéről. Keveset, mert jelenleg az is kalkulálhatatlan, milyen új kérdésekkel szembesít majd bennünket e hagyomány évtizedekre felfüggesztett emlékezetének újraébresztése.
Kulturális hovatartozásunk hagyománya ezért - Derridával szólva - olyan "elvégzendő feladatként" áll ma előttünk, amelyet - hiszen beszélni sem tudunk másként, mint ahogyan kultúránk gondolkodni enged egyáltalán - elsősorban előzetes tudásunk felől érdemes szemügyre vennünk. Mert amiben talán leginkább érzékelhetők az elmúlt évtizedek deficitjei, az éppen a tudatos értékválasztás képességének sorvadása. A kulturális tapasztalat kanti értelme innen tekintve például abban volna, hogy az ilyen összefüggésben meghozott döntéseinket valóban szabadon hajtsuk végre. E döntésbeli szabadság helyes felismerését, persze, mindenekelőtt annak elismerése feltételezi, hogy az értékek közti választást ne csak a valamire-, hanem a valamitől való szabadság eseteként is értsük. Többek között annak szabadságaként is, ami saját érdekeink kényszerítő erejét is fölismerteti velünk. Csakhogy e "saját" érdekeink a közelmúltban olyannyira nem artikulálódhattak, hogy immár egy évtizede jogosságuk áhított elismertetésétől visszhangzik a nyilvánosság teljes szerkezete. Olyannyira, hogy a szabadság eufóriája magának a szabadság visszanyerésének formáira veti a legkétségesebb távlatot: mert leképeződik benne mintegy az a szerkezet, amelynek itt távolról sem európaiak a helyi és történeti indexei. A "szabadnak lenni valamire" ugyanis csak akkor termékeny formája az önmegértésnek, ha a régi spanyol szólás emlékezete ellensúlyozza korlátlanságát: "Uramisten, csak magamtól óvjál meg engem..."
Amikor viszont a szabad öntudat hipertrófiája úgy fordul visszájára, hogy hirtelen a nem-én, a másik, az idegen kitüntetésébe csap át (lásd "az idegen szép" naiv kampányának esetét), lényegében az örökölt önmegértési szerkezet ismétlődik meg a maga teljes hatástalanságában. A másság elvi fölértékelése ugyanis - melyben pusztán annak ténye a pozitív, hogy valaki idegen - az értékválasztásnak azt a formáját jelenti, amelynek a másság hamis privilegizálása az eredménye. Vagyis benne a másság iránti előzékeny figyelemnek épp az a hamis alakzata lepleződik le, amelyik a máslét puszta tényének elismerésében rejti el az idegen igazság iránti érdektelenségét. S ennyiben - mivel a nyilvánosság szerkezete eleve deficites - a legteljesebb diszkurzív jóváhagyás mellett vonhatja meg a másiktól azt az igényt, hogy igazságát kinyilváníthassa. Hiszen ez utóbbira való beállítódás nyitottsága eleve többet követel meg az újabban lelkesen - afféle eurodemokratikus varázsigeként - hangoztatott tolerancia elvénél.
Az európai értékek tudatos elsajátításának az útjában még ma is olyan elemek állnak, amelyek a legnagyobb csapdán, méghozzá magán az érvelésnyelv moduszán keresztül vallanak rá a követelt értékek öntudatlan elvétésére. A nyelv pedig olyan hatalom, amely - mivel megelőz bennünket - kijátszhatatlan hordozója a gondolkodás hogyanjának. Vagy, ahogyan a század legnagyobb bölcselője fogalmazta: "A nyelv beszél. Az ember csak annyiban beszél, amennyiben megfelel a nyelvnek." Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy a másság puszta meglétének előlegezett hamis pozitivitással máris eleget tettünk úgynevezett demokratikus kötelezettségeinknek, akkor ezzel azt a folyamatos kényszerítő erőt helyeztük hatályon kívül, amely a másikkal való párbeszédbe bocsátkozást, a vele való elidőzést teszi igazsága meghallásának föltételévé. Ennyiben a másik meglétének ténye még nem önmagától érték, hanem inkább az az élő késztetés, hogy beszélgetésbe bocsátkozzunk vele, s hogy saját igazunkat kockára téve kíséreljük meg a kölcsönös megértetést. Amire ráadásul még ebben az esetben sincs semmiféle hermeneutikai biztosítékunk, mert megértést kikényszeríteni - azaz, a másik akaratának közreműködése nélkül létesíteni - eleve nem is lehetséges. Csak ha egy bennünket is megváltoztatni képes, saját igazságunkat "felülíró" beszélgetésben vagyunk érdekeltek, akkor érdemes megkérdeznünk - aktuális példát véve - az egyiket, miért érzékeli úgy, hogy csomagolnia kell, s miért véli úgy a másik, hogy idegen erők teremtette esélyegyenlőtlenség áldozata.
Az így végrehajtott megértési műveletet - s ebben van az igazi nehézség - Nietzsche óta azonban etikailag sem lehet valamely egyetemes törvénykezés zsinórmértékének alávetni. Mert, ahogyan a Jenseits von Gut und Böse fogalmazta: "Egyáltalán nincsenek morális jelenségek, csak a jelenségek morális értelmezése létezik." A megértetés erkölcsi indexe innen nézve tehát abban van, hogy magammal szemben is kész vagyok-e elismerni annak korlátozó érvényét, ami a másik felől is az egyedüli lehetőség, hogy saját elgondolásomat érvényesíthessem. Ezért valószínűtlen, hogy jó válasz az etikai széthullás tapasztalatára a tolerancia korlátozó elvének hangoztatása. Hisz akit csak tolerálnak, azt mindig az erő birtokában tűrik, azaz, a legitim erőszak felügyelete alá helyezve juttatják korlátozott mozgástérhez. A tolerancia tehát mint a másik (meg)tűrése ebben az értelemben nem egyéb a folyvást e kegy visszavehetőségén keresztül tudtul adott sértésnél. Tolerancián nem épülhet nemzeti közösség - ez az elv ugyanis a gyakorlatban mindig úgy zárja ki azokat, akiket megtűr, hogy nemcsak igazukra nem kíváncsi, hanem fellebbezhetetlenül megvonja jogukat a másnak maradás indoklásától is. A tolerancia helyén az európai értékrendben a méltánylás elve, az akceptancia készsége áll. Ez viszont olyan beszédet követel meg, amely a nem-én idegen igényének megértését teszi a "sokszínű nemzeti közösség" alapjává. Ennyiben az eredet autoritása helyén azt ismeri el értéknek, amit C. Fuentes úgy fogalmazott meg: "Andalúzia tiszta volt, mert keverékből született." S így értjük jól a bartóki tiszta forrás metaforáját is: tiszta, mert nem más eredeteknél értékesebb eredetből keletkezett. Azért szól tehát mindez a tapasztalat a másság hamis pozitivitása ellen, mert az idegen meglét értékténye helyett abból indul ki, hogy nem eredetinek születünk, eredetivé (értsd: összetéveszthetetlen, felcserélhetetlen értékké) legföljebb alkothatjuk magunkat.
Hiszen az ma még a zavartalanabb demokratikus fejlődés színterein sem dőlt el, hogy az idegennek maradás igényét mely formában kell majd méltányolniuk a befogadó kultúráknak. Az integrálódásnak elébe menő individuális akaratok kontingens készségét-e, avagy az önálló kulturális intézményrendszerbe zárkózó, a nyelvi autonómiához is ragaszkodó csoportos beilleszkedés akaratát. A Chinatown- vagy a Kreuzberg-jelenség másfajta kulturális sokszínűségre apellál, mint amilyen az eredet ilyen formáihoz nem ragaszkodó kultúraválasztás igényéből keletkezhet. Ennyiben az előttünk álló reintegrációs folyamatok arra figyelmeztethetnek bennünket: bármennyit őriztünk is meg abból, amibe oly kézenfekvőnek látszik a visszatérés, ez az esemény elvileg marad tervezhetetlen és kiszámíthatatlan. Vagyis sem az, amit megőriztünk, sem az, amit visszaszerzünk vagy helyreállítunk, nem egykori önmagaként lép majd vissza a jelen hatástörténetébe. Mert bármiként bírjuk is majd szóra a "visszaszerzett" tradíciót, nagyon is elképzelhető, hogy másként hangzik majd a beszéde, mint gondoltuk, s kérdései sem ugyanazt kérdezik majd tőlünk, mint amire előzetesen fölkészültünk. A sajátnak hitt hagyománnyal való ilyen új találkozásnak ugyanis az a legnagyobb kockázata, hogy e találkozás eseményében akár még az is megtörténhet velünk, hogy a leginkább miénknek vélt tudás bizonyul a legelidegenedettebbnek, s hogy a biztonsággal eltervezett stratégiáink lesznek a leghasználhatatlanabbak. Ha ezt nem vagyunk hajlandók valószínűsíteni, s helyette tudni véljük, mi lesz a helyünk a többiek között, nincs kizárva, hogy - Máraival szólva - esetleg azt a keserű tapasztalatot kell földolgoznunk, hogy e tudásunkkal még csak egzotikusak sem leszünk, legföljebb vidékiesnek bizonyulunk az egyesült régiók Európájában.
Jegyzet
* Az írás megjelent a Mérleg 2000. novemberi (3.) számában. [vissza]