A nyelvről meglehetősen közismert, hogy részt vesz az identitásképzésben - a történelemről ez kevésbé nyilvánvaló. Mielőtt történelem és identitás összefüggését a szociálpszichológia oldaláról megvilágítanám, rövid kitérőt kell tennem a történelmi, illetve szociálpszichológiai magyarázat viszonyáról.
A történelem évszázadokig a történettudomány terrénuma volt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a társadalmi csoportok lelkiállapotára vonatkozó szociálpszichológiai szempontú elemzések, melyek történelmi folyamatokhoz kapcsolták a szociálpszichológiai jelenségeket, ne születtek volna. Elegendő itt egy közeli példára, Bibó István munkásságára, különösen a Kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmányára utalni,[1] amely az Engel Pál bevezető tanulmányában gyakran hivatkozott Szűcs Jenő kelet-európai történeti régiókról szóló művének[2] is alapjául szolgált. Történelmi eseményekkel, korszakokkal, szereplőkkel kapcsolatos kutatások is folytak, amelyek e történeti tárgyakról a társadalomban élő képet térképezték fel, abból az előfeltevésből kiindulva, hogy e nézetek szerveződéséből a társadalmi beállítódásokra, ítéletekre, végső soron magára a várható társadalmi viselkedésre következtethetünk.[3] A fenti példából kitűnik, hogy szemben a történettudománnyal, ahol maga a történelmi folyamat a magyarázat tárgya (s ebben a magyarázatban szociálpszichológiai szempontok esetenként szerepet kaphatnak), a szociálpszichológia szempontjából a történelem mint kortárs reprezentációs forma, mint ismeret jelenik meg, amelynek szerveződési formái alapján más szociálpszichológiai jelenségeket, például a várható társadalmi viselkedést kívánjuk magyarázni, illetve előre jelezni.
A szociálpszichológiai elméletalkotás és kutatás módszertanának fenti példája a természettudományos oksági magyarázat elvére épül. Azt feltételezi, hogy a megmagyarázandó esemény, például az ítéletalkotás vagy a viselkedés, levezethető korlátozott számú oki tényezőből, például a történelmi nézetek szerveződési mintáiból. Ez a fajta oksági gondolkodás a történelemtudományban is fellelhető, ahol a történeti események puszta bemutatásán túl az események közötti kapcsolatok bemutatásának igénye is megfogalmazódik. A természettudományos oki magyarázatok klasszikus példája Alexis de Tocqueville műve az amerikai demokráciáról, amelyben számtalan példát találunk empirikusan általánosított törvényekből levezetett magyarázatokra. Az amerikai demokrácia kialakulását illető oksági lánc elemei például a telepeseket kemény próbák elé állító fizikai környezet, az egyszerű társas világ, a kormányzati intézmények hiánya, amelyek együttesen arra indították a polgárokat, hogy egyesületekben szövetkezzenek és működjenek együtt. A közös célok érdekében létrehozott önkéntes egyesülések azután kialakították a demokrácia szempontjából lényeges készségeket és technikákat. Tocqueville munkája nem nélkülözi a pszichológiai általánosításokat sem. Az egyesülés jótékony hatását például az alábbi pszichológiai következményekben ragadja meg:
Amennyiben egy egyesület képvisel egy álláspontot, az adott nézetnek egyre világosabbnak és pontosabbnak kell lenni. A nézet támogatókat vonz, és bevonja őket az ügybe. A támogatók megismerkednek egymással, és az együttes támogatás növeli a lelkesedést. Az egyesület különálló gondolkodások energiáit egyesíti, és ezeket az energiákat egy világosan megjelölt cél irányába tereli.[4]
A tudományos magyarázat úgynevezett "racionális" formája, amely empirikus törvények helyett az eseményekben kifejeződő gondolat megragadását tekinti az események magyarázatának, Dilthey szellemtörténetében bontakozott ki.[5] Collingwood szerint "a történettudományban a felfedezendő tárgy nem maga az esemény, hanem az eseményben kifejeződő gondolat. A gondolat felfedezése egyszersmind a gondolat megértését is jelenti."[6] Ez a megértés nemcsak az események közötti kapcsolatokra, hanem a cselekvői diszpozíciók és szándékok közötti kapcsolatok felfedezésére is irányul, vagyis annak megállapítására, hogy mitől válik egy történeti cselekvés racionálissá. Míg a szellemtörténeti irányzat a történettudományban jelentős irányzattá vált, a diltheyi megértő lélektannak a szociálpszichológiában kevés babér termett, s ez a körülmény gyakorlatilag kizárta a két tudomány kölcsönös reflexióját a racionális magyarázat paradigmájában.
Az elmúlt évtizedekben azonban a társadalomtudományokban, így a történettudományban [7] és a szociálpszichológiában[8] is kialakult egy sajátos megközelítés, amely a társadalmi tudás, így a történeti tudás magyarázatában az elbeszélés vagy narrativitás sajátosságait hangsúlyozza. A narratív magyarázat elve Hayden White sarkított megfogalmazásában kimondja, hogy "ezek az események nem azért valósak, mert megtörténtek, hanem először is azért, mert emlékezésre méltónak ítéltettek, másodszor pedig azért, mert képesek maguknak helyet találni egy kronologikusan rendezett sorban".[9] Ebben a felfogásban a történész által alkotott narratívum maga a történeti magyarázat. A történeti elbeszélés tehát szociális konstrukció eredménye, de olyan szociális konstrukcióé, amely az elbeszélést mint önálló törvényekkel rendelkező megismerési (kognitív) eszközt alkalmazza. A narratívum érvényessége hitelességétől, valószerűségétől, koherenciájától függ, ami viszont a narratív struktúrák - idő, cselekmény, szereplők, perspektíva, elbeszélői szándékok, értékelés - megfelelő alkalmazásán múlik. A narratívum paradoxona, hogy egyszerre az emberek univerzálisan érvényes kognitív működésmódja és e működésmód által létrehozott, szociálisan érvényesített, illetve fenntartott tudásforma. A narratívumnak ez a kettős természete, a Dilthey-féle szellemtörténeti kísérlet óta először, termékeny érintkezési pontokat hoz létre a történelem és a szociálpszichológia között. Lehetővé teszi, hogy a történelmi elbeszélés mint magyarázat vagy interpretáció elemzésébe pszichológiai tartalommal rendelkező kognitív struktúrákat vezessünk be: a diskurzus elemzését visszakapcsoljuk az empirikus adatokhoz.
Az identitás olyan pszichológiai konstrukció, amely az ember lelki működésének stabilitását, kontinuitását, a társas viszonyokba való beágyazottságát, egyszersmind egyediségét hivatott magyarázni. Az egyéni identitás konstrukciójában fontos szerepet játszanak azok a történetek, amelyek az egyén csoportjában, kultúrájában a csoport múltjáról keringenek. Egy antropológiai példa jól szemlélteti a fent elmondottakat. Az afrikai gonja törzset már a XX. század elején antropológusok tanulmányozták. Abban az időben a gonják földje hét területre oszlott. Az antropológusok által lejegyzett eredettörténet szerint a földet meghódító nagy törzsfőnöknek hét fia volt, s a hét terület úgy alakult ki, hogy ő a fiai között osztotta fel a földet. Az 1920-as években a brit gyarmati adminisztráció a területek számát hétről ötre csökkentette. Néhány évtized múltán a gonják ugyanazt az eredettörténetet mondták el a kutatóknak, egyetlen különbséggel: a nagy törzsfőnöknek nem hét, hanem öt fia volt.
A példa azt is megvilágítja, hogy az identitásképző csoporttörténetek - a hivatásos történetírástól cseppet sem idegen módon - a csoport aktuális szükségleteinek és életfeltételeinek megfelelően átalakulhatnak.
Természetesen nemcsak a kollektív emlékezetben őrzött történeti tudásnak van jelentősége a csoportidentitás szempontjából, hanem egyéb közös, akár adatszerű tudásformáknak is (például annak, hogy "hol lakott itt Vörösmarty Mihály"); a szociálpszichológiai elemzés szempontjából a történeteknek mégis kitüntetett jelentőséget tulajdoníthatunk. Ez abból adódik, hogy az elbeszélt történetek - miként Bruner rávilágított[10] - természetes módon szervezik egybe a cselekvést, a gondolkodást és az érzelmeket, ezáltal lehetővé válik, hogy az elbeszélt történetek tartalmi és formai elemeiből az elbeszélő alapvető lelki működéseire, a csoportidentitás sajátosságaira, társadalmi lelkiállapotokra következtessünk.
A történetek fenti sajátosságára támaszkodtunk, amikor ötszáz fős országos rétegzett mintával végzett vizsgálatunkban vizsgálati személyeinktől azt kértük, hogy írják le az általuk legpozitívabbnak, illetve legnegatívabbnak ítélt magyar, illetve európai történelmi eseményt, tehát összesen négy történetet beszéljenek el. Az elbeszélt események időrendi, típusbeli stb. megoszlása önmagában is érdekes következtetésekre ad lehetőséget, jelen keretben azonban egyetlen esemény elbeszélésének egyetlen narratív sajátosságát kiemelve szeretném bemutatni a narratív elemzés termékenységét, egyszersmind a nemzeti identitás egy olyan sajátosságát, amely az európai integráció szempontjából is fontosnak tűnik.
A második világháború mind a magyar, mind az európai negatív események között a legnagyobb gyakorisággal fordult elő. A részletes elbeszélésben azonban jelentős különbség volt a holokauszt említési gyakoriságát illetően. Szemben az európai eseménnyel, melyek között a megkérdezettek huszonkét százaléka említette, magyar eseményként mindössze hat százalékuknál szerepelt. Ez az eredmény önmagáért beszél, ám további adalékot is találunk arra, hogy a holokauszt eltávolítva, mintegy nem magyar eseményként él a köztudatban. Egy esemény elbeszélésében szükségképpen benne rejlik a cselekvés oki magyarázata, az, hogy az elbeszélő kinek vagy minek tulajdonítja a cselekvésért viselt felelősséget. Ez lehet belső, az adott esetben a saját csoportnak tulajdonított felelősség, illetve külső, a körülményeknek vagy más csoportoknak tulajdonított felelősség. A vizsgált mintában, úgy az európai, mint a magyar második világháborús történetekben, a holokauszt bekövetkezésének oka (amikor egyáltalán említésre kerül) szinte kizárólag a német fasizmus, a saját csoportnak, vagyis a magyaroknak - kivételes esetektől eltekintve - semmilyen részük nincs benne.
A "rajtunk kívül történik a történelem, az eseményekbe nincs beleszólásunk, s így felelősségünk sincs" mentalitás nemcsak a negatív, de a pozitív történelmi eseményeknél is megjelenik. Jó példa erre a rendszerváltás, ami ismét csak elsősorban európai történelmi eseményként jelenik meg, pozitív magyar történelmi eseményként a megkérdezettek mindössze kilenc százaléka beszéli el. Ám ezekben az elbeszélésekben is meglehetősen ritka a saját csoport cselekvő aktivitása, s ez jószerint csak a páneurópai piknik vagy a határnyitás eseményeire szorítkozik.
A példák érzékeltetik, hogy a naiv történelem-történetekben megnyilvánuló azonosulási minták a saját csoport cselekvői felelősségét lefokozzák, ami a reális, felelős cselekvés esélyét csökkenti.
Hogyan lehet mindezen változtatni? A pedagógiai programok hatásfokát illető kételyek ellenére egyetérthetünk Vámos Tibor téziseivel:
Így két tézisünk van: az egyik a pozitív forgatókönyvek lehetőségének prédikálási kötelezettsége, a másik annak a felelősség-etikának a hangsúlyozása, hogy a pozitív forgatókönyv pragmatikus kompromisszumokból áll, nem valami abszolút jó biztos tudatából származik, hanem folytonosan önjavító, ön- és közellenőrző, tanuló munkából, a Rorty értelmében vett iróniából és az elengedhetetlen döntésekben lényegesen több prédikációból, mint kényszerből. Minderre az információs társadalom sokkal nagyobb lehetőséget kínál, mint minden eddigi - ez a harmadik tézis![11]
A "prédikálási kötelezettség" mellett azonban nagy súlya lehet a történelmi gondolkodást jelentős mértékben befolyásoló intézmények, így az egyházak modellértékű viselkedésének, állásfoglalásainak, ítéleteinek. Azt gondolom, hogy a pápa cselekedete, amellyel a római katolikus egyház nevében felelősséget vállalt olyan bűnökért, nem utolsósorban a holokausztért is, melyeket nem közvetlenül az egyház követett el, s melyektől korábban az egyház elhatárolta magát, olyan jelentős cselekedet, amely képes a történelmi tudatot a konkrét eseményeken túl is formálni. Ez a cselekedet közvetett módon olyan nemzeti identitás kialakulásához képes hozzájárulni, ami egy felelősebb cselekvés-etikára épül.
Jegyzetek
[1] BIBÓ I., A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, in BIBÓ I., Válogatott
tanulmányok, II, Magvető, Budapest, 1986. [vissza]
[2] SZŰCS J., Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, Budapest,1984.
[vissza]
[3] Például CSEPELI Gy., Nemzeti tudat és érzésvilág, Múzsák, Budapest,1985;
HUNYADY Gy., Sztereotípiák a változó közgondolkodásban, Akadémiai, Budapest,
1996. [vissza]
[4] A. TOCQUEVILLE, Amerikai demokrácia, Európa, Budapest, 1993, 190.
[vissza]
[5] W. DILTHEY, A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban,
Budapest, Gondolat, 1975. [vissza]
[6] R. G. COLLINGWOOD, A történelem eszméje, Gondolat, Budapest, 1987,
214. [vissza]
[7] H. WHITE, A történelem terhe, Budapest, Osiris, 1997; D. C. HULL,
Central subjects and historical narratives, History and Theory, 1975,
253-274.; GYÁNI G., Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése,
Napvilág, Budapest, 2000. [vissza]
[8] T. R. SARBIN, The Narrative as a Root Metaphor for Psychology, in T. R.
SARBIN (ed.), Narrative Psychology. The Storied Nature of Human Conduct,
Praeger, New York, 1986; J. BRUNER, Actual Minds, Possible Worlds, Harvard
University Press, Cambridge, 1986; L. O. MINK, Narrative form as cognitive instrument,
in R. H. CANARY - H. KOZICKI (eds.), The Writing of History. Literary Form
and Historical Understanding, University of Wisconsin Press, Madison, 1978;
PATAKI F., Kollektív narratívumok és a csoportidentitás, in KÓNYA A. stb. (szerk.),
Kollektív, társas, társadalmi, Akadémiai, Budapest, 1998; LÁSZLÓ J.,
Társas tudás, elbeszélés, identitás. A társas tudás modern szociálpszichológiai
elméletei, Scientia Humana-Kairosz, Budapest, 1999. [vissza]
[9] WHITE, i. m., 134. [vissza]
[10] BRUNER, i. m. [vissza]
[11] VÁMOS T., Információs társadalom és felelősség-etika, in PONGRÁCZ M. (szerk.),
A vallások és az európai integráció I, Balassi - Magyar Pax Romana, Budapest,
2000, 39. [vissza]