Háromszor három percem van, egy-egy kérdést szeretnék három-három percben megfogalmazni.
Az első széljegyzetem Poszler György előadásához fűződik. Az előadás ellentétet fedezett fel a kereszténység és a szekularizált világ egyenlőtlenség-tudata között. Nem tehetünk úgy, mintha a szekularizált globális kapitalizmus hozná létre a társadalmi egyenlőtlenséget, a keresztény civilizáció társadalmi egyenlőségével szemben. A zsidó-keresztény, és ezen belül a keresztény civilizáció nem tagadhatja, hogy a szociális egyenlőtlenségeket legalább annyira ő is létrehozta, mint az a kapitalizmus, amelyet tagadni igyekszik.
Az első, mindjárt kiátkozásra méltó gondolatom az, hogy a zsidó-keresztény fehér ember civilizációja bizony évszázadokon keresztül létrehozott valamit, amelyet most a szekularizációval megtagadhat, de valójában ez az övé, ezt ő csinálta. És megfordítva, tagadható az amerikai típusú fogyasztói civilizáció, de el kell ismernünk, hogy az is a zsidó-keresztény hagyományokból építkezik.
Amikor az egyik korreferátumban az hangzik el, hogy ne osszuk győztesekre és vesztesekre a világot, merthogy nem ezt mondja a Biblia, akkor ezt mítosznak tartom. Sajnos a Bibliára hivatkozó egyházak évszázadokon keresztül, egészen a legutolsó időkig győztesekre és vesztesekre, sőt hívőkre és hitetlenekre, igazakra és hamisakra osztotta fel a világot. Vajon nem győzteseket és veszteseket határoztak meg Isten nevében, vajon nem Jézus Krisztussal igazolták ellenfeleik lekaszabolását, és a másik oldalon vesztesek voltak, akik vérükben ott nyöszörögtek. Az egész amerikai földrész megkérdezheti keresztény hódítóitól, hogy kik jöttek ide, és milyen alapon győztek felettünk.
A partok mentén vitorlázva s bányákat kutatva, egynéhány spanyol termékeny, kies és sűrűn lakott vidéken szállott ki, s a néphez begyakorolt szólamait intézte: hogy ők békés emberek, kik hosszú útról jönnek, uruk és királyuk, Kasztília uralkodója küldte őket, a lakott földnek e legnagyobb fejedelme, kire a pápa, Istennek földi helytartója, az Indiák császárságát ruházta; ha sarcot fizetnének, igen kegyesen bánnának velük: mindössze élelmiszert kívánnak tőlük életüknek fenntartására s aranyat bizonyos medicinák elkészítésére; ezenfelül az egy Isten hitére és vallásunk igazára intették őket, tanácsolták, fogadnák el e hitvallást, s ezt nyomban egynehány fenyegetéssel is megtoldották - írja Michel de Montaigne az Esszék harmadik kötetében.
Így folytatja:
A válasz a következőképpen hangzott: Lehet, hogy békés emberek vagytok, de az ábrázatotok nem valami békés; ami meg uratokat és királyotokat illeti, hát nyilván javakban szűkölködő és nem nagyon tehetős, ha kérésre adja magát; az pedig, aki reá ruházta, ami nem az övé, úgy látszik veszekedést kedvelő ember, mert háborúságba akarja kergetni a királyt az ősi birtokossal. Ami az egy Istent illeti, szívüknek tetsző beszéd volt az, de nem óhajtják vallásukat változtatni, mert az övék időtlen idők óta jól megfelel nekik, s ezenfelül tanácsot csak jó baráttól és ösmerőstől szokásuk elfogadni.
Montaigne mindezt 1580-ban írja.
De a világ általában megkérdezheti, hogy kik és milyen alapon győzedelmeskedtek itt felettünk, és miért vagyunk mi itt vesztesek. Magyarán azt akarom az egészből kihozni, hogy a fehér ember civilizációja, a zsidó-keresztény civilizáció hagyománya, és ez a szekularizációban is megmutatkozik. Még abban is, hogy az Isten tagadók is a zsidó-keresztény Istennel vannak perben. Állíthatjuk, hogy a szekularizált, amerikai típusú fogyasztói, globalizált civilizáció egy másik civilizáció, nem olyan, mint az európai, de az is egy zsidó-keresztény civilizáció. Az új protestáns egyházakkal párosulva egy térítő fehérember-civilizáció.
Az egyik komoly probléma, hogy a keresztény humanizmus egyházi formái történetileg nem voltak hűek a társadalmi esélyegyenlőség eszméjéhez, magatartásuk inkább a fennlévők, a gazdagok pártjára vonta őket, mint a szegény alullévőkére. Ne feledjük, hogy az európai szekularizációnak éppen ez a magatartás adta a döntő lökést: a társadalmi modernizációban az egyházak az esélyegyenlőtlenséget elfogadták és jóváhagyták. Kétségtelen, hogy a katolikus egyház inkább az ancien régime egyenlőtlenségét, a protestáns egyházak pedig a kapitalisztikus egyenlőtlenséget - a jóváhagyás megszületett. Ezért nehéz az egyházaknak a szekularizált világban a szegénységre és a szolidaritásra figyelmeztetni. Hiszen ugyanez az egyház - bocsánat nem a katolikus -, általában az egyházak igen tartósan nem ölelgettek szegényeket.
Az európai keresztény eszmék hordozóinak újra kell teremteniök identitásukat, s ebben nagyon fontos szerepet fog játszani, hogyan néznek szembe saját történeti múltjukkal, és az európai kontinens szegényeinek, megalázottainak problémáival. S mindezt úgy kell tenniök, hogy kiegyeznek, együttműködnek a globális világgal, ezen belül az európai globalizálódással.
Itt jön a második kérdés, Európa kérdése. Kérdés, hogy a gazdag Európa, amely egyébként már nem keresztény Európa, csak örököse annak, ez a gazdag Európa magához akar-e valakit ölelni a szegények közül. És itt ne beszéljünk általános szolidaritásról. Második profán tézisem szerint, az ember általában nem lehet szolidáris. A világegyetemmel, az emberiséggel nem tudunk szolidárisak lenni. Aki szolidáris több millió afrikaival, az nagy valószínűség szerint nem szolidáris a szomszédjával. Aki szolidáris a latin-amerikai éhezőkkel, az nem néz át a szomszéd faluba.
Valójában Európának és nekünk is az a felelősségünk, hogy mit tehetnek az egyházak, illetve a szellem emberei, a magyarországi hátrányos helyzetűekkel, a magyar szegényekkel, a szomszédban lakókkal, továbbá, hogyan kezeljük az Európából kiszorulókat. Európa súlyos felelőssége, hogy éppen most zárja be a kaput a kelet-európaiak igen jelentős része előtt, akiknek azt ígérte, hogy be fogja őket fogadni. Ez egy teljesen konkrét kapunyitás és kapucsukás. És mi ugyanígy csukjuk be a kaput Kelet felé. Mit tehetnek az egyházak, mit tehet a gondolkodó értelmiségi, ha rákérdeznek arra, hogy milyen jogon vagyok én kapun belül, ha mi szerencsésen bejutunk Európába, és tőlem öt kilométerre romániai testvérem kapun kívül marad.
Most alakul ki kétféle tartós egyenlőtlenség. Az egyik, Magyarországon belül az európai típusú civilizációs javakhoz való hozzáférés különbözősége. A magyar társadalom egy része, ma kisebbsége, hozzájut az európai civilizáció előnyeihez, a többsége viszont nem tud bekapcsolódni ebbe a hálózatba. S mivel a jelenlegi jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség, az európai javakhoz való hozzáférés egyszerre alakult ki az 1996-ig tartó gazdasági dekonjunktúrában, és az azóta megjelenő gazdasági konjunktúrában, láthatóvá vált, hogy az egyenlőtlenségnek nem automatikus csökkentője, elsimítója a régóta várt konjunktúra, hanem éppen növelője. Társadalmi felelősségünk, hogy ne nyugodjunk bele az egyenlőtlenség kialakult szintjébe, amely mindenekelőtt életformákon keresztül zár ki, gettósít társadalmi csoportokat.
A másik egyenlőtlenség Magyarország és kelet-európai szomszédai között alakul ki. Magyarország nagy küzdelemmel és fájdalommal, de teljesítette az európaizálódás gazdasági feltételeinek többségét, megindult fölfelé, megindult Nyugatra. Ellenben Románia, Ukrajna, Szlovákia, Jugoszlávia, Horvátország képtelennek bizonyultak a teljesítésre, még mindig lefelé tartanak, vagy stagnálnak. Ennek következtében növekszik a gazdasági egyenlőtlenség köztünk és ezen országok között, ami ma már civilizációs szakadékként tátong. Ezt az egyenlőtlenséget tovább növeli Magyarország bejutása a NATO-ba, és esélyessége az Európai Unióba. Kérdés az, hogyan, milyen politikával és milyen civil együttműködéssel csillapíthatók azok a feszültségek, amelyek mind az életformák elképzelhetetlen egyenlőtlenségei, mind az európai kimaradás politikai-jogi diszkriminációi miatt támadnak.
Panaszkodhatunk arról, hogy az európai civilizáció ránk szabadította a vadkapitalizmust, de gondoljuk el, hogy milyen életünk lenne, ha nem volna itt Európa. A vadkapitalizmusnak sokkal inkább hazai és keleti gyökerei, mint globalizációs hatásai vannak. A helyi törzsfők önkényét, vállalatokat és bankokat maguknak privatizálókat sokkal inkább a nemzetközi verseny, a multinacionálisok hatása civilizálja, mint a szellemi emberek erkölcsi fölháborodása. Sokkal brutálisabb társadalmi egyenlőtlenség, nyomorúság alakult ki ott - Szerbiában és Romániában, Ukrajnában és Moldáviában -, ahol nem jelent meg a nyugati tőke, ahol nincs piaci háló, csak durva nemzetállam és kapzsi hazai tőkés.
Félő, hogy ezek az országok nem fognak föltárulni a Nyugat előtt, hanem bezáródnak önmagukba, és saját nyomorúságukba. A külföldiek nem fogják őket kizsákmányolni és gyarmatosítani az hétszentség, mert oda se mennek. Sajátjaik fognak fát vágni a hátukon, miként azt ma is teszik. Azzal a különbséggel, hogy a nyugati világba bekapcsoltak többletjövedelmet termelnek, s azon osztoznak a nyugati világgal, ellenben a magukba zuhantaknál nincs többlet, hanem felélik önmagukat. Magyarán a kérdés az, hogy mi most a szerencsésebbek helyzetéből nézzük a két egyenlőtlenséget. Egyrészt Budapestről Vásárosnaményt, az európaizálódóból a kiszorulót, másrészt Vásárosnaményből is a szerencsésebbek szemével nézzük a tőle csak néhány kilométerre levő Szatmárnémetit, az európai esélyesből az esélytelent. Szatmárnémeti és Ungvár, Nagyvárad és Szabadka kívül esnek az európai vérkeringésen.
Miként az 1960-as évek közepétől vált el életformájában a magyar társadalom a romántól és az ukrántól, akkor alakította ki a magyar életforma szabályait, ugyanúgy most az 1990-es évek végi, ezredfordulós időszakban teremtődik meg az az új, konszolidációs életforma, amely látványosan meg fog különböztetni minket keleti szomszédainktól. Természetesen ez is fogyasztói életforma lesz, ahol pontosan kialakul, hogy hogyan lakunk, utazunk, nyaralunk, vásárlunk, milyenek a kulturális és egészségügyi szokásaink, képzettségi ambícióink.
Most kezdjük el belakni, betölteni az új Magyarországot. Ma derül ki, hogy mely intézményeket és szervezeteket tartunk magunkénak, kik azok a személyiségek, akik túlélték a rendszerváltást, és továbbra is tekintéllyel bírnak. Most alakítjuk ki viszonyunkat a szegénységhez és a gazdagsághoz, próbáljuk behatárolni személyes életünkben, hogy mekkora egyenlőtlenséget viselünk el, és milyen értékek és érdekek mentén szervezzük életünket. A túlélő, bujkáló társadalom fokozatosan élő társadalommá alakul át.
Most következik mondanivalóm harmadik része. Sajnos Kelet-Európában a civilizációs megkülönböztetésekben, és a határcsukásokban komoly szerepet játszottak a nemzeti és vallási küzdelmek. Annak ellenére, hogy azt hiszem, hogy ez a rész is sokkal szekularizáltabb, mint amit magukról hisznek, ennek ellenére Európából azért is kiszorulhatnak, mert ortodoxok, muzulmánok. A katolikusok és reformátusok civilizálatlannak, keletinek minősítik az ortodoxokat, azután az ortodoxok civilizálatlan barbároknak a muzulmánokat. Megszentelt zászlókkal állnak az egyik oldalon a keresztény Európa nevében, és kitaszítják a bizánci kultúrájúakat. Magyarán civilizációs különbségtétellé tesszük a vallási különbségeket. Ez persze véres háborúkat idéz elő, például a Balkánon, de nyugodtan mondhatom, hogy mellettünk, a volt szovjet államokban is.
Mit tehetnek a magyar egyházak? Párbeszédet kell kezdeményezniük egyrészt a kisebbségek, a szegénység kérdésében, másrészt az Európai Unióból való kimaradások kérdésében, Európa megosztottsága kérdésében. De ezt a párbeszédet nem az egyházaknak kell folytatniuk egymás között, hanem ideje, hogy a hitetlen, a nem hívő többséggel kezdeményezzenek dialógust. Ez most, hangsúlyozni szeretném, nem a marxizmus-katolicizmus párbeszéde. Nem egyszerűen zsidó-keresztény dialógus. Hanem érdemi zsidó-keresztény párbeszéd a nem hívő többséggel. Ma nincs érdemi párbeszéd azokkal, akik nem hívők.
Örülök, ha a zsidó rabbi és a katolikus pap elbeszélget arról, mi lesz az Európai Unióval, mit kell gondolni a holokausztról. De mikor fog a katolikus pap egy nem hívővel elbeszélgetni arról, hogy mi van a szegénységgel, mi van az Európai Unióval. És mintha kicsit többen volnának a nem hívők. Mikor lépnek ki az egyházak a kisebbségi gettójukból és kezdenek a többséggel - akik nem olvastak egyetlen pápai enciklikát se - párbeszédet folytatni. Méghozzá olyan párbeszédet, amelyet a felek értenek. Mert hogy a legnagyobb problémája ezeknek az egyházi párbeszédeknek, hogy a normális, mindennapi nyelvet beszélő ember nem érti. Nem tudja, hogy mit mondtak neki. Lehet, hogy a szegénységről beszélnek neki, de nem tudja, hogy arról van szó. Lehet, hogy Európáról beszélnek, de nem érti, hogy mit mondanak neki.
Egy kicsit a harmadik keresztény-zsidó párbeszédet készíteném elő. Örülök, ha olvasom, hogy hány egyház támogatja ezt a konferenciát, ez fontos. De egyszer már a nem létező vallástalanok gyülekezetével, mindazokkal, akik tagságtalansági igazolvánnyal rendelkeznek, akiknek nincs se keresztje, se Dávid csillaga, csak úgy szegények élnek a világba, velük, velünk kellene beszélgetni. Vannak ilyen szekularizált "belgák", akik attól még gondolkodnak, hogy nem tartoznak se a vallonok, se a flamandok, se a zsidók, se a keresztények közé.
Nagyon igaza van Farkas Beátának, hogy konkrét dolgokról kell beszélni. Az EU-val ez lesz a legnagyobb civilizációs szakadék. Megkérdezik, hogy mik a konkrét szegénység programok, mik a konkrét roma programok, mik a regionális felzárkóztatás programjai, és erre kellene valamit mondani nemcsak a kormányzatnak, nemcsak az önkormányzatoknak, nemcsak az üzleti és civil szereplőknek, hanem az egyházi szervezeteknek is.
Európának hallatlan előnye, hogy akkor is fönt fog tartani kulturális, civilizációs értékeket, ha a civilizációs értékeknek egy jelentős része a történelmi múltba süllyedt. Hallom, hogy itt fölmerült, hogy például mi lesz a magyarországi zsidósággal, általában a zsidókkal. Európának egy óriási érdeme, hogy a zsidók akkor is fönt fognak maradni Európában - félek, hogy Európán kívül nem annyira -, már most Kelet-Európát értem, mert egyszer csak kiderül, hogy a zsinagóga európai érték, nem magyar, ebben az értelemben nem zsidó, hanem európai. Ki fog derülni, hogy Pannonhalma európai érték, csak ezután magyar. Ez egy nagyon nagy dolog. És ezt kellene valahogy átgondolni, hogy az a civilizáció, amit a nem hívők hoztak létre, az is az európai érték része, hogy a nem hívők civilizációs okokból fent fogják tartani a hívők által létrehozott csodálatos értékeket.
Európa hatalmas tapasztalati rendszert halmozott fel a szegénység, a számkivetettség, az egyenlőtlenség, a kisebbségek kérdésében. Nem oldották meg, de vannak tapasztalataik. A szegénység, az egyenlőtlenség kérdésében folytatott civil párbeszéddel többet lehet megoldani, mint kormányzati kuncsorálással. Bármely egyházfő, vagy egyszerű pap ebben a kérdésben konkrét dolgokat mond és tesz, akkor azt gondolom, hogy a civil társadalom részéről nagy megértéssel fog találkozni. Ha az állam fenekébe bújik, ha megint a mindenkori kormányzattal "egyesül" konkordátumokkal, akkor az eredmény ugyanaz lesz, mint amit egy évszázada csinálunk. Akkor igaza lesz Poszler Györgynek, hogy ugyanoda fogunk visszajutni, ahonnan jöttünk.