A cím három kifejezése kettős állítást hordoz:
- a társadalmi integráció és az európai egyesülés elválaszthatatlanul összetartozik;
- a Jézus Krisztus által meghirdetett és létrehozott Isten Országa mindkettőt hatékonyan tudja segíteni.
Az első tétel szerint tehát: egy-egy ország társadalma csak akkor fejlődhet egészségesen, ha nem marad meg elszigetelten az ország határain belül, hanem szerves kapcsolatban áll a szomszédos (a régióhoz, a kontinenshez tartozó) országokkal. A tétel megfordítva is igaz: az Európában megkezdődött egyesülés csak jól működő demokratikus államok között válhat hatékonnyá; ez az egyesülési folyamat viszont - jó esetben - visszahat az egyes országokra, és segíti belső gazdasági, sőt társadalmi-kulturális fejlődésüket.
A másik tétel a fenti kettős folyamatban azt az állítást kockáztatja meg, hogy a keresztényeknek elsősorban az Isten Országa valóságával és ígéretével lehet és kell hozzájárulniuk a társadalmi integrációhoz és az európai egyesüléshez. Evvel tudják segíteni saját országuk társadalmi fejlődését és az európai együttműködést, a Pax Europeicát is.
Nincs lehetőségünk mindkét állítás kifejtésére. Az első egyébként is kívül esik a teológus kompetenciáján. Sokfelé ágazó társadalmi-történelmi vizsgálatot igényel, hiszen a történelmi tapasztalat - főleg a megerősödött európai nemzetállamok korában - ellentmondani látszik e föltételezésnek. A nacionalizmus látszólag egységessé kovácsolhat egy nemzetet, de többnyire más országokkal, népekkel szemben, azok rovására teszi ezt, s valójában eltorzítja a társadalom szociális szövetét is.
A továbbiakban a második tételt próbáljuk kifejteni és igazolni, a kereszténység lehetséges részvételét vizsgálva a társadalmi integrációban és az európai egyesülésben. Eszerint: az Isten Országa lehet az a reál-utópia, amely az egészséges integrációnak minden szinten irányt, erőt és reményt adhat. Megfordítva: az ember akkor tud a legteljesebben önmagává lenni, harmonikusan és egymást gazdagítóan együtt élni embertársaival - családban, társadalomban és a nemzetek közösségében -, ha arra törekszik, hogy az Isten Országa valósággá váljék az életében.
A tétel kifejtése azért is szükségesnek látszik, mert meggondolatlannak, egyoldalúnak és sematikusan leegyszerűsítőnek tűnhet ez az egyetlen fogalomba sűrített válasz. Kifejtése során váratlan dimenziókra nyit rá a jelen konferencia kontextusa: az a közeg, amelyet hívő zsidók és keresztények alkotnak egymással az ökumenikus együttműködés szándékával. Hiszen az Isten Országa, Uralma, a malkut Jahve, a Baszileia tou Theu olyan eszmény, olyan valóság - mi valóságosabb az eszményeknél? -, amely központi helyet foglal el mind a zsidó, mind a keresztény hagyományban. A két vallás annyira másként értelmezi ezt a valóságot, hogy éppen ebben az eltérő értelmezésben rejlik a zsidóság és a kereszténység talán legfontosabb specifikuma. Azonban mindkettő központi jelentőséget tulajdonít neki. Mély zsidó vallásosságát követve Keresztelő János és a Názáreti egyaránt ennek várakozásában és hitében nőtt fel. Amikor Jézus kilépett a nyilvánosság elé, ennek hirdetését és megvalósítását tekintette legfontosabb feladatának, annyira, hogy személyében és sorsában is végzetesen azonosult vele. Az első keresztény nemzedékek pedig a keresztre feszített és feltámadott Jézusban látták beteljesedni azt, amit életében oly hitelesen és következetesen hirdetett. Tételünk szempontjából jelentős következtetések adódnak mind a Baszileia közös hagyományából, mind a zsidóság és a kereszténység eltérő értelmezéséből és a kettő szembeállításából. Át kell tekintenünk tehát az Isten Uralma történetének alakulását mindkét nagy hagyományban.
(Jahve királyságától a politikai teokráciáig) "Az isteni királyság közös gondolat az ókori Kelet minden vallásában. A mitológiák arra használják, hogy szent értéket adjanak az emberi királynak, az Isten-király földi helytartójának."[1] A szövetség népe azonban az Ígéret Földjén való letelepedés után magát Jahvét nevezi királynak, hogy megvilágítsa viszonyát a választott néphez. Ő uralkodik Izrael felett, ő szabadította ki a fogságból, ő tette néppé. Gyöngéd, oltalmazó és gondoskodó szeretetével fogja körül, mint pásztor a nyáját. Szövetséget köt velük, papi országgá, szent nemzetté teszi őket. Törvényeket is ad a népnek, ezek azonban nem a szolgaság, hanem a szabadság törvényei: az élet útját mutatják meg számukra. E törvények nemcsak a kultuszra és a magánélet ethoszára vonatkoznak, hanem megszabják a társadalom életét, az emberek egymás közti viszonyait is.[2]
Bármilyen erős is azonban az egyéni-nemzeti kiválasztottság tudata, Jahve uralma egyetemes. Ő "a nagy király minden ország felett" (47. zsoltár): a történelem és a természet ura, aki minden nemzet fölött uralkodik. A törvények nemcsak az Izraelen belül keletkező társadalmi egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat igyekeznek meggátolni vagy megszüntetni (gondoljunk éppen most, a jubileumi évben a Jóbel-évre, annak szociális jelentőségére, a társadalmi esélyegyenlőség ismétlődő helyreállítására), hanem az idegenek iránt is emberséget és jóindulatot követelnek.
Amikor a politikai királyság Izraelben is létrejön, alárendelődik Jahve királyságának: a szövetségen alapuló teokrácia része lesz. Izrael királyainak Jahvét kell szolgálniuk, az ő nevében pedig a népet. Felelős hatalom az övék: Jahvének tartoznak számadással uralkodásukért, és vétkeikért súlyosan kell bűnhődniük.
A tételünkkel kapcsolatos kérdés e korszak fényében így vetődik fel: hatékonyabban segíti-e egy igazságosabb, szabadabb, összetartóbb közösség (társadalom, kontinens, emberiség) kialakulását a teokrácia, a heteronóm erkölcs, mint a közösségen, a "körön belül" felelősséggel és elszámolással tartozó vezető, az autonóm erkölcs?
A közvetlen válasz utalhat azokra a legfontosabb elemekre, amelyekkel Jahve uralma erősítette a társadalmi integrációt Izraelben.
- Izraelt a Jahvéval kötött szövetség kovácsolta nemzetté, az egykor szétszórt nomád pásztortörzsek nemzeti öntudata Jahve népeként alakult ki.
- A társadalom kiegyensúlyozott életét a szövetség törvényei alapozták meg.
- Jahve uralma biztosította mind az egyén méltóságát, mind a közösség összetartását.
- Jahve uralma szociálisan érzékeny: különös figyelmet és gondoskodást szentel a szegényeknek.
- Erős patrióta nemzettudatuk ellenére sem hiányzott felfogásukból a nemzetek fölötti univerzalizmus távlata.
(A valóságos uralomtól a messiásvárásig) A dávidi dinasztia bukása után a próféták jövendöléseiben egyre nagyobb helyet kap a Messiás-király. A tényleges királyok sorra csalódást okoznak. Ügyes megfutamodás a valóság elől, vagy az igazi valóság feltárulása-e, hogy a sanyarú jelennel szemben a jövőbe vetik reményüket? Dávid történelmi alakja és a Dávid-ház, a Dávid-sarj ígéreteket hordozó szimbólummá válik. Jahve majd egyszer, a jövőben megmenti, összegyűjti és hazavezeti népét: "Istened uralkodik". Ez az uralom egyetemesre fog tágulni: mindenünnen Jeruzsálembe jönnek, hogy imádják a királyt. E nagy sokaság mégsem alacsonyul tömeggé: Jahve Lelke minden egyes emberre kiárad Joel próféta látomása szerint.
Isten Uralma s a boldog világot meghozó Messiás így a jövőbe vetített ígéretté, s egyben a jelent bíráló utópiává alakul át. Patriotizmus és nemzetek fölötti világhorizont, személyesség és univerzalizmus, istentisztelet és szociális igazságosság, a fajtestvér mellett az idegenek tisztelete, a boldog életre törekvés és a nyomorultak felkarolása - mindez komplementer harmóniába simul Jahve uralma alatt. Az ember tragédiája az, hogy újra meg újra hűtlenné válik a szövetséghez: a valóságban a gonoszság, az erőszak, az önzés erősebbnek bizonyul a jónál. Jahve végleges uralma csak a végső jövőben, az eszkatonban jön majd létre. De ez az Ország már nem e világból való: az igazak ítélni fogják a nemzeteket és uralkodnak a népeken, és az ő Uruk országolni fog mindörökké. A boldog jövő ígérete, az üdvösség várása azonban fenntartja a reményt, és a jelent is formáló erőnek bizonyul.
E formációban a kérdés így hangzik: hasznos-e a jelen építésében az igazságos, békés és boldog jövő utópiája? Kritikus tényezőként és előrelendítő erőként jelentkezik-e a társadalmi fejlődésben, vagy pedig ópiumként eltereli a figyelmet a lényeges bajokról és elsorvasztja a jobbítás lendületét?
A választ a fogság után és alatt keletkezett szövegek adják, egyre hangsúlyosabban eszkatologikus-apokaliptikus színezettel.
- Jahve király a garanciája az erkölcsi törvényeknek, ő ítéli el a gonoszokat, jutalmazza a jókat.
- Jahve szabadította meg egykor népét, ő fogja meghozni a végső győzelmet, alkotja meg az "új eget és új földet".
- Jahvétól, illetve küldöttétől várhatjuk a végső rend és jólét, a shalom állapotát.
- Nem nyugodhatunk bele passzívan a jelen igazságtalanságaiba és nyomorúságaiba: nem elég csupán várakozni a Messiásra, cselekedni is kell uralmának eljöveteléért.
- Isten minden egyes emberre kiárasztja Lelkét: mindnyájan egyenként feladatot és felelősséget hordozunk magunkért és egymásért.
Jézus osztozott kora apokaliptikus várakozásában, s naponta imádkozott az Ország eljöveteléért. Mégis avval a meggyőződéssel lépett fel, hogy benne és általa eljött az Ország, és ezzel meghozta a történelem várva várt fordulatát. "A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta Isten Országának örömhíre terjed." (Lk 16,16) Két pontban hozott radikális változást Jézus. Egyrészt a jövőt a jelenbe helyezte: már most itt van Isten uralma. Másrészt újfajta kapcsolatot hozott létre Jahve és az emberek között saját személyén keresztül: Jahvét Abbának, édesapjának vallotta, aki személyes, apai-anyai szeretettel fogad gyermekévé minden embert. Újfajta bensőségesség jelent itt meg, amely Istenből elindulva új alapokra fektette az embereknek egymáshoz való viszonyát.[3] "Az Isten Országa bennetek, köztetek van."
Jézus ellenállt az Ország politikai értelmezésének: nem csatlakozott a nemzet felszabadítására törekvő forradalmárokhoz. Távol tartotta magát a legalista-vallási establishmenttől is: egyre határozottabban ellentétbe került az írástudókkal és a farizeusokkal. Nem követte a világtól elzárkózó jámborokat sem: örömmel volt az emberek között, nemcsak tanítói vagy karitatív lelkesedéstől hajtva, hanem egyszerűen mert szerette őket.[4]
Jézus mégsem maradt meg a puszta bensőségesség, a jámbor óhajok és remények világában. Az Isten Országának konkrét életvezetésben kell megnyilvánulnia. Ajándékba kapjuk, a mennyei Atya kezdeményezéséből, de nekünk is erőfeszítést kell tennünk a megvalósulásáért.[5] Ellentétpárok jelzik az Isten Országának paradox jellegét, sajátos megvalósulását. Az Isten Országa már itt van - de még növekszik. Az idő beteljesedett - de most kezdődik igazán. Az Ország eljött - de naponta fohászkodni kell eljöveteléért. Ajándékba kapjuk - de be kell fogadnunk, hogy valóra váljék. Igazságosságot kíván - de ezt felülmúlja az irgalom. Isten szeret bennünket és megbocsát nekünk - de nekünk is szeretnünk kell minden embert és megbocsátanunk mindenkinek.[6]
Jézus feltámadása után tanítványai, követői aztán úgy látják: benne, az Istenfiában teljesedett be az Isten Országa és kezdődött meg annak földi történelme. A Jézusban megvalósult "autobaszileia" kijelölte az ember új mozgásterét, amelyben már nem a versengés, a másik legyőzése, kizsákmányolása teszi az embert hatalmassá és szabaddá, hanem az ő életformájának követése.[7] A transzcendens világ ettől kezdve nem pusztán titokzatos és távoli hatalomként vagy rejtett és homályos erők halmazaként mutatkozik meg, még csak nem is világfölötti hatalmas nagyúrként, netán kényúrként, aki legjobb esetben is az igazságosság és az erkölcs legitimálója és garanciája.
Jézus valódi alternatívát kínál, amelyben érvényes marad minden addigi érték, de egy magasabb létszintbe kerül át, az isten- és emberszeretet kettős parancsát követve.[8] Új világrendjében az igazságosságot felülmúlja az irgalom, a szabadságot az odaadás, az egyéni érdekérvényesítést a másikról való gondoskodás.
A Jézust Krisztusnak, a fölkent Messiásnak, Isten Fiának valló új gyülekezet, amelyet hamarosan krisztusiaknak, keresztényeknek fognak nevezni, részben könnyebb, részben nehezebb helyzetbe kerül az Isten Országának értelmezésében. Könnyebb a dolguk, hiszen a Feltámadt Krisztus Lelke erősíti és vezeti őket, könnyebb a dolguk, hiszen szemük előtt Krisztus példája, övék az Isten Országának örömhíre, és saját életükben tapasztalják meg annak valóra válását. Nehezebb viszont magyarázatot adniuk arra, hogy miért van akkora hatalma továbbra is a rossznak, miért kell szembenézniük külső üldöztetésekkel és a belső ember meghasonlottságaival, miért kell az újjászületett embernek folytonosan harcban állnia a régivel.
A helyzet még jobban kiéleződik akkor, amikor az Isten Országát hirdető gyülekezetből megszületik az egyház. Alfred Loisy ismert mondása szerint: "Amit hirdettek, az az Isten Országa volt; ami létrejött, az az egyház."
Mindez fölveti a harmadik kérdést. Képes-e ez az Isten Országa hatékony társadalomformáló erővé válni? Képes volt-e, lesz-e erre valaha is? A kérdés annál is fontosabb számunkra, amikor Európáról beszélünk, hiszen Jeruzsálemből Rómán, majd Európán keresztül jutott el a világba az Isten Országának kísérlete. Mielőtt az egyháztörténelem néhány főbb tanulságát fontolóra vesszük, kézenfekvők a legfontosabb válaszok.
- A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás arról tesz tanúságot, hogy a természet: teremtés, az emberre irányuló isteni szeretet céltudatos alkotása.
- Az emberi személy szeretetre van alkotva: ezt Isten feltétlen szeretetének befogadásában és az embertársakkal való szeretetkapcsolatokban élheti meg.
- Krisztus tanítása szerint minden közösség ősmintája a szentháromságos Isten - a személy nem másoktól függetlenedve, hanem éppen másokhoz kapcsolódva válhat teljessé, önmagává.
- Krisztus üdvözítő művének célja: az emberiség kiengesztelése - Istennel, önmagával és a természettel.
- A szeretet parancsa egyetemes: beletartozik az ellenség szeretete is.
- A szegényeket és a bajbajutottakat különös gyöngédség és figyelem illeti meg.
- Minden ember gyönge és esendő: folytonos megbocsátásra szorul, de mindig újra meg is kell bocsátania másoknak.
Az egyház az Isten Országa megvalósítására törekszik és hirdetésére vállalkozik. A kettő összetartozik, de sohasem válik azonossá. Az egyház hirdeti és hordozza az Isten Országát, de mindig tisztában kell lennie avval, hogy az jóval meghaladja saját határait. Amikor az Országot hirdeti, vele saját kritikáját mondja ki. Az Ország transzcendens misztérium, mégsem csupán a lélekben élő, virtuális valóság, hanem az e világi életben megtestesülő, történelmi valóság. Az egyház társadalmi intézmény, mégsem csupán a kultúrának egy szeletét művelő társaság, a vallási szféra megjelenése, hanem a túlvilági beteljesülés felé tartó, transzcendens valóság is. Eszmény és valóság, jövőbe mutató utópia és a jelen jobbítására törekvés nem időbeli egymásutánban, hanem folyamatos egyidejűségben van jelen. Ez adja a kereszténység sajátos dinamikáját, de ez teszi különösen sebezhetővé is. Az egyháznak e kettős jellege pregnánsan jelent meg a pápa bocsánatkérő aktusában, a jubileumi év talán legjelentősebb megnyilvánulásában.
Mi az egyház? Erre a kérdésre más választ adnak a hívők és a kívülállók. Az egyház - saját hitbeli meggyőződése szerint - a megtestesült Istenfiának folytatódása a történelemben, a feltámadt Krisztus teste. Mint ilyen, bár ugyanolyan társadalmi-történelmi valóság, mint a többi emberi intézmény, mégis túlmutat a történelmen, a látható világon, és a feltámadt Krisztus jelenlétét hordozza a földön. Ebben az értelemben szent, tehát Istenhez tartozó. Az egyház azonban emberekből áll, akik ugyanúgy követnek el hibákat, tévedéseket, mint bárki más. Amikor a pápa az egyház "gyermekei" által elkövetett bűnökért kér bocsánatot, akkor nem atyáskodva a kisemberekre, az egyház tagjaira hárítja át a felelősséget, hiszen az egyház "gyermekei" nemcsak az egyszerű hívek, hanem a papok, a püspökök, maga a pápa is.
A "fent" és a "lent" nem a szokásos szociológiai értelemben választja ketté az egyházat vezetőkre és vezetettekre. A hit másként lát: "fent" az egyház feje, a feltámadt Krisztus, "lent" pedig mi mindnyájan, emberek, akik tagjai vagyunk az ő "misztikus testének". Ezt a kettősséget már a II. Vatikáni zsinat kifejezte: "Az egyház, mely bűnösöket foglal magában, egyszerre szent és folytonosan megtisztulásra is szorul, a bűnbánat és megújulás útját járja szüntelen." Most pedig a pápa így fogalmazott: "E bocsánatkérés a keresztényeknek mint a misztikus test tagjainak közösen viselt, objektív felelősségén alapszik, s a ma élő hívőket is arra készteti, hogy [...] beismerjék mind saját bűneiket, mind a korábban élt keresztények bűneit."
Ebből a megkülönböztetésből több következtetés adódik. Az egyház - Pál apostol hasonlatával - törékeny cserépedényben hordozza kincsét. Krisztus evangéliumát hirdeti, Isten kegyelmét hordozza a földön: "szent" egyház. Azonban konkrét emberek gyülekezetéből áll, együtt él a változó kultúrákkal, benne áll a változó történelem sodrában. Ha tagjait nézzük, akkor szenteket és bűnösöket egyaránt találunk köztük. Erről aligha lehet statisztikát készíteni, itt nem visznek előre az összehasonlítások: mennyivel nagyobb a szentek száma, mint a bűnösöké, mennyivel több a hősies, kiteljesedett, az emberiség javát szolgáló emberi élet az egyházban, mint bármely más emberi társulatban. A mostani pápa minden elődjénél több emberről jelentette ki ünnepélyesen, hogy a szentek közé tartozik. Szentté és boldoggá avatásai nyilvánvalóan nem csupán udvariassági vagy jelzésértékű gesztusok egy-egy nemzetnek, az egyház valamely csoportjának. Meg akarja mutatni a világnak, hogy mennyi csodálatos életút bontakozott ki az egyházban: minden korban és minden körülmények között lehet igaz emberként élni Krisztus követésében.
Nagyböjt első vasárnapján azonban megmutatta a pápa az egyház másik arcát is, amikor így imádkozott: "Úristen, a Te zarándok egyházadnak [...] minden időben vannak szent életű tagjai, s ugyanakkor olyanok is, akik engedetlenül megtagadják hitüket és az Evangéliumot." Az "anya-szent-egyházban" nem csupán szentek találhatók, hanem bűnök, tehát bűnösök is. És a két csoport nem is választható el ilyen fehéren-feketén, hiszen a szentek is küszködnek bűneikkel. Kivétel nélkül mindnyájan rászorulunk arra, hogy bocsánatot kérjünk bűneinkért. Jellemző, hogy az egyház jogot formál arra, hogy egyesekről kijelentse: hősiesen szent életet éltek, ezért haláluk után Istennél vannak, az üdvözültek közösségében. Megfordítva viszont nem nyilatkozik senkiről. Senkinek a halál utáni életéről nem mond ítéletet: Isten irgalmasságára bíz minden embert.
Mindezzel együtt nem kerülhető meg a negyedik kérdés: mennyire képes az egyház Isten Országának képviseletére és közvetítésére a történelemben? Mennyire hatékonyan tudja segíteni az egyén boldogulását és a társadalom fejlődését, amikor önmagával is folytonos küzdelmet kell folytatnia az előbbre jutásért?
Az Ország és az egyház sajátos kapcsolata paradox módon számos lehetőséget kínál.
- Az egyház küldetése az, hogy az Isten Országát "hirdesse és megalapítsa minden nép között".[9]
- Az egyház az Ország csírája és kezdete a földön: lassanként növekszik, s maga is a beteljesülésre vágyódik.[10]
- Mivel az egyház földi valóság is, nem absztrakt eszméket, elvont utópiákat hirdet, hanem maga is kénytelen megfeszített erővel törekedni ezek gyakorlati megvalósítására.
- Saját sorsában tapasztalja meg és tanúsítja, hogy az Ország létrejötte nem csupán saját erőfeszítésünkön múlik, hanem Isten ajándékán.
- Az etikai erőfeszítésekre szükség van, de az egyház nem csupán erkölcsi elveket hirdet, hanem egy szeretetközösség részesévé tesz.
- Krisztus megváltotta az embert: lehetővé tette, hogy ne gyűlöletben éljen, hanem szeretetben, s erre példát is adott életével és halálával.
- Az egyház, akárcsak az egész emberiség, úton jár az üdvösség, a beteljesült Isten Országa felé: már elindult feléje, de még nem érte el.
Még bonyolultabb a képlet, ha az Isten Országát képviselő egyház és a földi hatalom kapcsolatát vizsgáljuk a történelemben.[11] Az első átfogó elemzést Szent Ágoston adta a De civitate Deiben. Az ő történelemteológiai elmélete szerint a két civitas kétféle polgárságot jelent. E két ország nem azonos ugyan az egyházzal és az állammal, mégis hozzájuk kapcsolódik. A civitas terrena történelmi képviselői Ágoston szemében "Babilon mint az első Róma és Róma mint a második Babilon". Az állam Ágoston szerint Isten teremtménye. Feladata, hogy az igazságosságon alapuló rendet és a békét fenntartsa. "Az igazságosság nélküli államok nem mások, mint rablóbandák."
Isten országa Ágoston szerint valójában a mennyben van, első polgárai az angyalok. Ennek az államnak egy része azonban még számkivetettségben él, zarándokúton jár a földön. Művének kutatói szerint Ágoston nem tett elég világos különbséget az egyház és az Isten Országa között. Az egyház révén benne vagyunk Isten Országában, mégis csak a beteljesüléskor jutunk egészen beléje. Az egyházban az Isten országa jelenik ugyan meg, de töredékesen és fogyatékosan. Az egyház: ecclesia mixta, hiszen sokan vannak benne, akik valójában kívüle vannak, sokan csak testben, nem szívük szerint tartoznak hozzá. Ágoston ismételten kifejti e különbséget a jelenlegi (tökéletlen!) és a jövőbeni (tökéletes!) egyház között. Az egyház nem önmagát, a saját (gyakran hiányos) szentségét adja a világnak, hanem Krisztusét. Híres mondata: "Ha Péter keresztel - Krisztus az, aki keresztel; ha Judás keresztel - Krisztus az, aki keresztel."[12] Az Isten Országának beteljesülésekor megszűnik majd az állam is, az egyház is.
Egy évezreddel később a reformátorok is kifejtik tanításukat a két országról. Isten jobbján van Krisztus, az úr és király, aki övéinek hitében és szeretetében uralkodik. Az egyház Krisztus Országának helye és jelenléte. Ez a jelenlét valóságos, mégis rejtett. Az egyház "a hívők szent közössége", amelynek azonban nincs látható külső rendje. Isten balján foglal helyet a világi hatalom: a császár és a fejedelmek uralma, akik az élet fenntartásáról gondoskodnak. Ebben a birodalomban a jog és a hatalom jut érvényre, szükség esetén az erőszak is. A császárság Luther számára nem lelki hatalom, mégis nélkülözhetetlen, mert a jogrendet csak erőszakkal lehet fenntartani a bűnös világban. A kereszténynek mindkét országhoz igazodnia kell, hiszen a földi hatalom is Isten uralma alatt áll.[13]
Joggal vetődik fel a kérdés: melyek a konkrét, társadalmi méretekben mérhető megvalósulási lehetőségei Isten Országának? A kereszténység történelmében - bár más formában és hangsúlyokkal - újra fölvetődnek azok a kérdések, amelyekkel a választott népnek szembe kellett néznie élete folyamán. Nincs lehetőségünk a történelemnek mégoly vázlatos áttekintésére sem. Csupán két olyan alaptípusra tudunk utalni, amely a konkrét történelmi tapasztalat során zsákutcának bizonyult.
Cezaropapizmus - Konstantin császár uralkodása után alakul ki az a szemlélet, hogy a földi hatalom irányítja az egyházat is. "A császárban Isten földi képviselőjét látják, az isteni monarchia látható képmását."[14] Ugyanaz a kereszténység két formában jelenik meg, az egyházban és az államban, a császár pedig szent személy, király és pap egyszerre.[15] Ő a püspökök püspöke, az egyháznak is a feje. A bizánci császáregyházban, egyházállamban a császár a vallás védelmezője, ő hívja össze a zsinatokat.
A bizánci birodalomhoz mérhető nagyhatalom Nyugaton Nagy Károly alatt jön létre, a Szent Római Birodalomban. Így alakul ki a középkorban a keresztény impérium, a corpus christianum. Nagy Károly a bizánci mintához hasonlóan az egyház fejének tartja magát. A pápaság hanyatlása következtében három évszázadig valóban a Német-római Császárság bizonyul az egyház védelmezőjének.[16]
Krisztendom - A fordulat VII. Gergely pápa alatt kezdődik, aki minden eszközzel harcol az egyház szabadságáért. Az egyház megreformálásával Isten országát akarja felépíteni a földön. Elgondolása szerint az egyház irányítja a világot is, hatalmi eszközökkel, a pápa a világnak is a feje, minden hatalom eredete és gyökere. Övé mindkét kard, a világi és a lelki hatalom. Ez a felfogás III. Ince pápasága alatt éri el csúcspontját, aki önmagát pap-királynak, pápacsászárnak, vicarius Christinek tartja. Nemcsak a lelkiekben a teljhatalom birtokosa, hanem a világi ügyek nagy részében is: az uralkodók jó része hűbéri függésben van tőle.[17]
Bár az egyház hatalmának a világra való kiterjesztése ellen az egyházon belül számos mozgalom indul (ide sorolhatjuk az eretneknek bélyegzett katharokat és valdenseket, de a gyorsan felvirágzó koldulórendeket is), a XIII. század végére mégis kialakul a pápai monarchiának egy olyan elmélete, amely egyenlőségjelet tesz Krisztus és a pápa hatalma közé.[18] Nem sokkal később pedig, 1300-ban VIII. Bonifác kimondja Unam sanctam című bullájában: "Az üdvösségre mindenképpen szükséges, hogy minden emberi teremtmény legyen alávetve a római pápának." [19] A pápa szerint az egyháznak nem lehet két feje, Krisztus és a pápa, a kettő tehát egyetlen főt alkot, s ez a feje Krisztus Misztikus Testének.[20]
Szabad egyház a szabad államban - Ma már nyilvánvaló, hogy a két szemlélet
közül egyik sem állhatta ki a történelem próbáját. A felvilágosodással megkezdődött
az egyház és az állam fokozatos szétválása. Ez sem folyt le feszültségektől
és túlkapásoktól mentesen, de a modern korra kialakult, századunkban pedig általánossá
lett a "szabad egyház a szabad államban" elve, a feladatok természetes
megosztása egyház, állam és társadalom között.
A felvilágosodás gondolkodói és uralkodói egyaránt elsősorban a vallás erkölcsi,
nevelő szerepét tartották fontosnak.[21] Ez kétségtelenül
fontos része a kereszténységnek, de semmiképpen sem kizárólagosítható. Meghamisítja
a kereszténységet az, aki csupán az etikára redukálná. Az erkölcs lényeges része
minden vallásnak, de csupán egy része annak: gyökerét veszti az a vallás, amely
csupán törvénykódexből áll. A keresztény erkölcsi cselekvés a Krisztusba vetett
hitből nő ki; az embertárs iránti szeretet gyökere az istenszeretet. A tapasztalat
sokszorosan megmutatta, hogy az erkölcsi törvény nem működik automatikusan kategorikus
imperatívuszként. Kudarcot vallottak azok a kísérletek, amelyek a mózesi két
kőtáblából csak a másodikat, az embertársakra vonatkozó parancsokat akarták
volna megtartani mint a közjó számára fontosakat. Mára kiderült: az úgynevezett
természettörvény sem bizonyul kikezdhetetlenül biztos alapnak azok számára,
akik önmagukat, egyéni vagy csoportérdekeiket kívánják törvénnyé tenni.
A szekularizált modern világba beleépültek a zsidó-keresztény alapelvek, anélkül azonban, hogy eredetüket megjelölték volna. Pedig amikor ma szabadságról, igazságosságról, az ember jogairól, méltóságáról, szolidaritásról, közjóról beszélnek, akkor valójában a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás örökségét használják fel a mai társadalom építésében. Az utóbbi években nagy, de nem elegendő visszhangot váltott ki Hans Küng javaslata arra, hogy közös erőfeszítéssel alkossák meg azt a világethoszt, amely nélkül nem állhat fenn tartós világrend. Küng azt ajánlja, hogy a különböző vallásokhoz tartozó hívők lépjenek szövetségre egymással és a nem hívőkkel, minden jó szándékú emberrel, hiszen közös a felelősségük a többi emberért, a közjóért, a környezetért, a jövőért. Alkossanak afféle "nagykoalíciót" annak érdekében, hogy mind egy-egy társadalmon belül, mind pedig kontinentális és globális dimenziókban igazságos rendet hozhassanak létre, amely a béke nélkülözhetetlen biztosítéka.[22]
A zsinat tudatosan elutasított minden imperialista és triumfalista törekvést, s az egyházat úgy értelmezte, hogy benne jelenik meg Isten és az ember egysége, erre alapulva pedig az emberek egymás közti egysége. Ez azonban jelként és szakramentumként valósul meg. Az egyház feladata az, hogy ezt hordozza és hirdesse, erre törekedjen - de annak tudatában teszi ezt, hogy mindig elmarad az elvárásoktól, hogy maga sem tudja egészen megvalósítani azt, amit képviselnie kell.
A zsinat egyik legfontosabb okmánya a Gaudium et spes című konstitúció, amely az egyház és a világ viszonyát határozza meg. Az egyházat bensőséges és szoros kapcsolat fűzi az emberiséghez. Nemcsak vallási küldetése van, hanem humánus is. Védelmezi az emberi méltóságot, az emberi jogokat, a teremtés alapján elismeri a világi dolgok autonómiáját.
Azt a tanítást kaptuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, az igazságosság hazáját, amely a maga boldogságával betölti, sőt felülmúlja mindazt a vágyat, ami feltör a békét szomjazó szívekből [...] Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, amely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. A földi haladást gondosan meg kell ugyan különböztetnünk Krisztus országának növekedéstől, ez a haladás mégis sokat jelent az Isten Országa szempontjából, amennyiben hozzájárulhat a társadalom különb rendjének megalkotásához.[23]
Ezzel eljutunk az ötödik kérdéshez: a II. Vatikáni zsinat egyháza hogyan látja saját szerepét az Isten Országa képviseletében, és hogyan igyekszik előmozdítani az emberiség fejlődését.
A zsinati okmányokból könnyen kiszűrhetők a fontosabb válaszok.
- Az egyház tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét.
- Az emberi személynek szüksége van a társadalmi életre, a társadalomnak viszont tiszteletben kell tartania minden ember méltóságát.
- Minden társadalmi intézménynek alapja, tárgya és célja az emberi személy.
- Minden közösségnek nélkülözhetetlen alapelve a szolidaritás: a közösség tagjainak felelősséget kell vállalniuk egymásért és a közjóért.
- A szubszidiaritás alapelve szerint sem az állam, sem a társadalom nem fojthatja el a személyek vagy kisebb csoportok kezdeményezéseit és illetékességét.
- A személy és a társadalom emberi és keresztény java szorosan kapcsolódik az egészséges házastársi és családi közösséghez.
- Az egyház síkraszáll az élet védelmében, elsősorban az élet kezdeti, és végső, legkiszolgáltatottabb szakaszában.
Áttekintésünk végén magától adódnék az a módszer, hogy összegezzük és rendszerezzük az egyes fejezetek végén adott válaszokat. Célszerűbbnek látszik azonban, hogy némileg más szempontból világítsuk meg a címben adott tételt, az olvasóra hagyva, hogy ebben az összefoglaló feleletben elhelyezze az egyes részválaszokat.
Sokszor elmondott történelmi tény, hogy Európa szellemi arculatát a görög-római szellem mellett a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás határozta meg. Európa olyan népekből és nemzetekből formálódott, amelyek örökségül kapták az Isten Országának ajándékát, az Evangéliumot. Sok torzítással, tévedéssel, mégis ezt az örökséget adták át a többi kontinens népeinek és ebből építkeztek a századok folyamán, akkor is, amikor már elfelejtették vagy megtagadták az örökhagyót.
Az egyház nem szerzői jogi vitát kíván nyitni a modern szekularizált társadalomba beépült keresztény értékekről, amikor rámutat azok eredeti alkotójára, a Krisztus által létrehozott Isten Országára. Ezek az értékek csak akkor szolgálhatják az embert, ha megőrzik kapcsolatukat az eredetükkel. Egészséges társadalom, európai vagy bármely más nemzetközösség csak úgy épülhet fel, ha nem csupán a földi-immanens alapokra épít, hanem saját alkotásait beleszervesítik a felülről, ajándékba kapott Isten Országába is. Másként: ha tekintetbe veszik a történelemben-társadalomban élő embernek transzcendens dimenzióit is. A Gaudium et spes jellemző módon éppen akkor utal erre, amikor elhatárolja az egyházat minden konkrét politikai rendszertől: (az egyház) "jelzi is, oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját".[24]
Ebből következik, hogy az evangélium Európának és az emberi társadalomnak nem csupán a múltjához tartozik hozzá, hanem a jövőjéhez is. Az emberi személy, minden egyes ember méltóságát csak transzcendens alapokon lehet biztosítani. A francia forradalom hármas jelszava megvalósíthatatlan utópia marad az Isten Országának háttere nélkül. II. János Pál pápa fogalmazott így 1980-ban, franciaországi látogatásakor:
"A szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje a kultúrátokhoz, a történelmetekhez tartozik. Mélyükben ezek keresztény eszmények. Annak tudatában mondom ezt, hogy akik ezeket először megfogalmazták, azok nem fogadták el az ember szövetségét az örök bölcsességgel. Mégis az ember érdekében akartak cselekedni."[25]
Hozzátehetjük: amikor az egyház ma feltárja e három fogalom keresztény alapjait, szintén az ember, a társadalom érdekében cselekszik. A felvilágosodás eszméi, a francia forradalom jelszavai nemcsak a modern Európa történetét határozták meg, hanem az egész újkorét. Nemcsak Európa, hanem az egész világ jövője szempontjából fontos tehát, hogy szellemi dimenziója teljes tágasságában kibontakozhassék, az immanencia korlátai nélkül.
- Minden szabadság alapja és garanciája a keresztény szabadság. Az evangélium szerint "az igazság", "a Fiú" tesz szabaddá bennünket (Jn 8,31-34). A szabadság az ember alapvető joga, amely lehetővé teszi számára, hogy rátaláljon az Igazságra: eltaláljon Istenhez és önmagához.[26] Egyedül e szabadság birtokában képes helyes döntésre és tudja a jót választani. Az egyház célja az ember felszabadítása, nemcsak a szó társadalmi-politikai-gazdasági értelmében, hanem személyes-benső világában is. Ez utóbbi nélkül az előbbiek könnyen az elnyomásnak újabb formáihoz vezethetnek.
- Az egyenlőség látszik a leginkább megvalósíthatatlannak, hiszen nemcsak a társadalmi-gazdasági viszonyok, de életkorunk, testi-lelki állapotunk, körülményeink mind a különbségeket növelik, de legalábbis tartósítják. Tény, hogy az egyház is gyakran hozzájárult az egyenlőtlenségek létrejöttéhez vagy növeléséhez. Mégis, valódi egyenlőség egyedül abból adódhat, hogy minden egyes ember Isten teremtő és üdvözítő szándékából jön e világra. A II. Vatikáni zsinat ezt határozottan leszögezi: az egyházban mindenki, különbségtétel nélkül meghívást kap az életszentségre: ez "a földi társadalomban is előmozdítja az emberhez méltóbb életmódot".[27] Másutt pedig arra is kitérnek a zsinati okmányok, hogy ez valami módon nemcsak az egyház tagjaira érvényes, hanem minden egyes jó szándékú emberre. Nem illúziókat kerget az, aki reménykedik az emberek egyenlőségében. Az egyház, Krisztus küldetésében, az emberek végső egyenlőségét hirdeti, és olyan közösség megvalósításán fáradozik, amely minél jobban megközelítheti ezt.
- A testvériség fogalma a politikai-társadalmi életben üres szólam marad akkor, ha megfosztjuk transzcendentális gyökereitől. Testvériség nem létezhet a közös szülőhöz tartozás, a közös gyermekség, a vér szerinti vagy a tudatosan vállalt, lélek szerinti rokonság nélkül. Apátlan-anyátlan világban nincsenek testvérek sem. Isten Országában a Szentháromság szeretete érinti meg az embereket és indítja egymás szeretetére. Az egyház ennek követeként a kiengesztelődés, a megbocsátás és megbékélés szolgálatában áll. Az emberiség (az egyes társadalmak és Európa) integrációját segíti elő, amikor egyetlen nagy élő szervezetnek látja azt: Krisztus testének, amely sok tagból tevődik össze, mégis egységet alkot Isten lelkének erejéből.
Mindez hatalmas, szinte megoldhatatlan feladatok elé állítja az egyházat. Az Isten Országából megújuló emberiség számára az egység, az igazságosság és a béke jelévé és eszközévé kell lennie, miközben maga is fájdalmasan megszenvedi ezek hiányát. "Az egyház - lényegénél fogva - csak apostoli küldetésének katolicitásában tud önmagán túllépve kinyílni a világra, hirdetve a kiengesztelődés és felszabadulás üzenetét" - mondja Pannenberg.[28] Hozzátehetjük: és segíteni a társadalmi és európai integrációt.
Jegyzetek
* Az írás megjelent a Világosság 2000. 8-9. számában. [vissza]
[1] X. LÉON-DUFOUR, Biblikus teológiai szótár, Róma, 1974, 1042. [vissza]
[2] Herbert Haag szerint ugyan "Jahve király-ságának gondolata eredetileg
nem játszott jelentős szerepet Izrael vallási gondolkodásában", s csak
a fogság után terjedt el. Más szerzőkkel együtt azonban ő is világosan utal
arra, hogy Jahve királyi uralma hozzákapcsolódik a szövetségkötéshez. (Bibliai
Lexikon, Budapest, 1989, 736-738.) [vissza]
[3] H. SCHÜRMANN, Jesus, Paderborn, 1993, 31-45. [vissza]
[4] H. KÜNG, Christ sein, Stuttgart, 1974, 169-204. [vissza]
[5] KERESZTY R., Jézus Krisztus, Budapest, 1995, 80. [vissza]
[6] J. GNILKA, Jesus von Nazaret, Freiburg, 1990, 141-145. [vissza]
[7] R. E. BROWN, An Introduction to New Testament Christology, New York,
1994, 60-70. [vissza]
[8] Vö. R. SCHNACKENBURG, Die sittliche Botschaft des Neuen Testaments,
I, Freiburg, 1986, 68. skk. [vissza]
[9] "Lumen gentium" dogmatikai konstitúció az egyházról, in, A
II. Vatikáni zsinat tanítása, Budapest, 1975, 5. pont [vissza]
[10] A Katolikus Egyház Katekizmusa, Budapest, 1994, 567. pont. [vissza]
[11] W. PANNENBERG, Kirche und Gesellschaft in der Sicht systematischer Theologie,
Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft, Teilband 29., Freiburg, 1982,
122. sk. [vissza]
[12] Vö. Y. CONGAR, Die Lehre von der Kirche, in Handbuch der Dogmengeschichte,
III, 3c., Freiburg, 1971, 4-8. [vissza]
[13] Vö. Uo., 3d., 40-45. [vissza]
[14] Uo., 3c., 43. [vissza]
[15] F-X. KAUFMANN, Reich Gottes und Kirche in geschichtlicher Vermittlung,
in Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft, Teilband 29., Freiburg,
1982, 91. [vissza]
[16] Uo., 93. [vissza]
[17] Y. CONGAR, i. m., III, 3c., 126-127. [vissza]
[18] "Nulli sunt sub Christo rectore, nisi sint sub summo pontifice, qui
est Christi vicarius generalis", mondja Római Egidius. Vö. Y. CONGAR, i.
m., III, 3c., 177. [vissza]
[19] FILA B .- JUG L., Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai, Kisterenye-Budapest,
1997, 875. pont. [vissza]
[20] Y. CONGAR, i. m., III. kötet, 3c., 179. [vissza]
[21] H. FRIES, Reich Gottes und Kirche in geschichtlicher Vermittlung, in Christlicher
Glaube in moderner Gesellschaft, Teilband 29., Freiburg, 1982, 101. [vissza]
[22] H. KÜNG, Projekt Weltethos, München, 1991. [vissza]
[23] "Gaudium et spes" dogmatikai konstitúció az egyház és a mai világ
viszonyáról, in A II. Vatikáni zsinat tanítása, Budapest, 1975, 39. pont
[vissza]
[24] Uo., 76. pont [vissza]
[25] 1980. június 1-jén, Bourget-ban elmondott homília. [vissza]
[26] J-M. LUSTIGER, La dimension spirituelle de l'Europe, Fribourg, 1987,
30. [vissza]
[27] "Lumen gentium" dogmatikai konstitúció az egyházról, in A
II. Vatikáni zsinat tanítása, Budapest, 1975, 40. pont [vissza]
[28] W. PANNENBERG, i. m., 132. [vissza]