Az erkölcs és politika viszonyát lebilincselő argumentációval bemutató vitaindító referátum[1] a jogtörténész számára különös tanulságokat hordoz.
Granasztói professzor megállapításai továbbgondolásra ösztönöznek. Engem elsősorban az egyén-állam-társadalom triász további sorsa érdekel. A polgári társadalom értékei hogyan vihetők tovább? Közülük melyeket kell a következő századra mint meghatározó kulturális hagyatékot feltétlenül továbbörökíteni? Az idődimenzióval párhuzamos értékgazdagodás mennyiben segíti korunk erkölcsi parancsát, a fokozott felelősséget önmagunkért, közvetlen környezetünkért, az egyetemes, s ezen belül a nemzeti kulturális értékekért?
A jogállam - amely két évszázada keretet és védőhálót ad a francia forradalom máig erősen vitatott tételének, mely szerint a társadalmi változás normális dolog - meddig tudja biztosítani az állandósult expanziót, és egyáltalán szükséges-e a korábbi állapot mindenáron történő meghaladása? Globalizált világunkban a három különböző színtéren, a gazdaságban, a társadalomban és az államban, azaz, a piac, a kultúra és a politika területén folyó emberi tevékenységek között meddig tartható fenn az összhang? Avagy a gazdaság jelenlegi túlsúlya máris megkérdőjelezi a klasszikus jogállam értékeinek folyamatos érvényre jutását.
Másokhoz hasonlóan vallom - a fenti dilemmákra is figyelemmel -, hogy elkerülhetetlen a XIX-XX. század társadalomtudományának újragondolása. Ez a folyamat részben már megkezdődött, de még nincsenek kézzelfogható, pragmatikus eredményei.
A kutatók több megközelítést javasolnak, amelyek főként a jelenkor problematikáival kapcsolatosak. Így a társadalom fogalma helyett a történelmi rendszerben gondolkodást favorizálják. Hangsúlyozzák, hogy az utóbbi koherens rendszer konkrétabban megragadható és leírható tipológia, melyben a gazdaság, a politika és kultúra mellett az idő és tér dimenziójának kiemelt jelentősége van (lásd például Európa és Amerika mai párhuzamos fejlődését, egymásra hatását, és ennek különös közbülső, de nem végleges eredményét, a globalizációt).
Ugyancsak központi téma a regionalizáció. E mögött a sokféleképpen interpretált közösség-társadalom (Gemeinschaft-Gesellschaft) dichotómia húzódik meg. Eleddig hittük, hogy a társadalmi változás vektora a közösségtől a magasabb szervezettségű társadalom, állam felé mutat. Ehhez képest kiderült, hogy mindegyik történelmi rendszer a társadalom (Gesellschaft) valamilyen megnyilvánulásaként létrehozza a maga sajátos közösség (Gemeinschaft) típusait, és ezeket mint célorientált csoportokat, közösségeket, területeket integrálja.
Az erkölcs-politika korrelációt vizsgálva a referátum külön figyelmet szentelt a kultúrának. Ez az új megközelítésben annyiban figyelemre méltó, hogy a kulturális identitások kölcsönös biztosítása korkövetelmény. Az erkölcsi parancsokkal úgyis összefüggésbe hozhatók, hogy a kultúrára mint a múlt tapasztalatainak összegzésére tekintünk. E szintetizáló folyamat tanulsága viszont az, hogy a múlt dolgait csak a jelenben ismerjük meg. A felismerés pedig a többi kulturális identitás felé kötelezést jelent, a tolerancia jegyében. Ez korparancs Közép-Kelet-Európában is, hiszen nélkülözhetetlen eleme az Occidens egysége megteremtésének. Ámde még sokan, főleg a politika színterén működők, különös késztetést éreznek, hogy gyakran, gyorsan, programszerűen átfogalmazzák és átértékeljék a múltat, ami ezáltal csonkul, elvész. Talán az az alapvető probléma, hogy habitusunk, lelkiéletünk színtereit múltra és jelenre bontjuk. Pedig az élő történelmi rendszerek keretében minden a jelenben van. Ha ezt tudomásul vesszük, egy újabb etikai normával gazdagodunk.
Erre pedig különösen szükségünk van. Ez főként a tudatformáló elit kötelessége, ahogy erre a Hannah Arendt-monográfia analógiával utalt is Granasztói professzor.
Az elmúlt századok társadalomtudományának újragondolása több metodológiai következménnyel is járhat. Amennyiben a gazdaság, a politika és a kultúra nem különálló színterek a jövőben, s amennyiben a jelen összemosódik a múlttal, akkor például a történet- és társadalomtudomány egész szervezeti felépítése, struktúrája sem indokolható elméletileg - állítja I. Wallerstein amerikai professzor. A tudatformáló elitnek pedig - a metodikai változásokkal birkózva - erkölcsi kötelessége, hogy tudományos tevékenysége ne csak elegáns kis törvényszerűségek kimondására irányuljon, hanem legyen kutatói hitvallása a homogenizálni kívánt világ modellje helyett az egyre szövevényesebbé, bonyolultabbá váló világ történelmi rendszereit, egymásra hatásait feltárni.
A politika és erkölcs kapcsolatának megromlásában - véleményem szerint - tehát az is közrejátszik, hogy a tudomány által nem, vagy nem kielégítően megválaszolt kérdésekre a kevésbé kiművelt emberfők kísérelnek meg választ adni. Ezek a válaszok értelemszerűen csak a napi politika szintjére koncentrálódnak, és így még a lehetősége sincs meg annak, hogy az egyébként megfelelő képességgel és készségekkel rendelkező politikusok státusférfiakká váljanak. Ez a megállapítás nemcsak Közép-Kelet-, hanem Nyugat-Európára is igaz. Az elmúlt fél évszázad pro és kontra bizonyíték arra, hogy az elégtelen ismeretanyag és szintetizálás híján csupán módszertani novum, az interdiszciplinaritás jelent meg. De a valódi eredményekkel mindmáig adósak a társadalomtudósok, akik nem voltak bátrak, hogy újragondolják a jogállam születésének századát.
A jogállam alapvetően a nemzetállamok modellje, s klasszikus formáját tekintve hatalommegosztási rendszerében már több formaváltozáson ment át. S noha a jogállam az emberiség kultúrtörténetének legmaradandóbb elméleti alkotása, ma már kevésbé alkalmas az egységesülni kényszerülő nemzetállamok célszerű és jogszerű működéséhez.
A szuverenitás - mint a kulturális identitás jogi megjelenítése - feloldása, s egyes elemeinek szupranacionális szervezetekre átengedése nemcsak intellektuálisan, hanem az érzelem szintjén is feldolgozatlan. Márpedig ennek az alapkérdésnek a tisztázása nélkül az erkölcs és a politika viszonyának megtisztulása sem várható.
Mi lesz a XXI. század, a jövő évezred államának modellje? A jogállam mint az európai kulturális identitás megjelenítője továbbra is megtartható jogi érték, avagy a világ nagy régióinak egymásra hatásaként már csak történeti érték? A futurológia szakértői a XXI. századot a csendes-óceáni, ázsiai kultúrkör dominanciájával jellemzik. Nos, az euro-atlanti és a csendes-óceáni kultúrák értékeinek kollíziójából milyen új politikai és erkölcsi értékek fognak újjászületni? Merjük újragondolni kulturális identitásunkat, mely egyben a jövőnk is!
Jegyzet
[1] GRANASZTÓI GY.: Erkölcs és politika. Lásd a kötetben. [vissza]