Ha arra keressük a választ, hogy a felekezetileg elkötelezett polgárok mivel járulhatnak hozzá az európai integrációhoz, akkor legalább három kérdést kell érintenünk: 1. az európai és a nemzeti identitás viszonyát, 2. a nemzeti és vallási identitás kapcsolódásait és végül, 3. az integráció és a vallási identitás összefüggéseit.
A modern értelemben vett valódi politikai és jogi közösség létrejötte az alkotmányosság kialakulásához kapcsolódik. Az alkotmányosság kialakulásának két legjelentősebb vonása a következő. Egyrészt a kormányzat legitimációja, igazoltsága a kormányzottak, vagyis a nép egyetértésén nyugszik. Másrészt a politikai hatalom legalizált, vagyis nem létezhet olyan közhatalom, amely nem az alkotmányon és az alkotmányos jogrenden alapul. Ez a fajta legitimáció és legalizáció csak úgy lehetséges, hogy az alkotmány a többi törvény felett álló, magasabb rendű jog.
Az Európai Unió létének és további fejlődésének egyik politika- és jogelméleti alapkérdése, hogy van-e alkotmánya, és ezen alkotmány mögött áll-e olyan nép, amely valamiféle európai identitással rendelkezik. Az Európai Közösség, illetve Unió alaprendjének forrása azonban nem a nép, a démosz. Az alaprend nem az EU népétől, hanem a tagállami kormányzatoktól és a nemzeti parlamentek ratifikációjából ered. Az alkotmánynak tekinthető szerződések forrása nem a nép, hanem a tagállami kormányzatok, és ez legitimációs hiányt jelent. Az EU politikai legitimációjával szemben felhozott leggyakoribb érv tehát az uniós nép, az uniós démosz hiánya. Az uniós szerződés sem "Európa népéről" beszél, hanem "Európa népei közötti egyre szorosabb egyesülésről". Természetesen ellenérvek ezzel az érveléssel szemben is felhozhatók. Szükség van-e közvetlenül a nép általi legitimációra? Hiszen az Európai Közösség, illetve az Európai Unió végső soron nem a tagállamok kormányzatainak vagy az euro-bürokratáknak az érdekeit szolgálja, hanem a tagállamok polgáraiét. Nyilvánvaló ez a személyek szabad mozgása esetén, de az áruk, a szolgáltatások, sőt a tőke szabad mozgása is a természetes személyek és az általuk létrehozott jogi személyek hasznát szolgálja. Létezik immár, a Maastrichti Szerződés óta, európai állampolgárság, annak számtalan gyakorlati következményével együtt.
Legitimációs szakadékról azonban valóban beszélhetünk, mert az Európa Parlamentet ugyan közvetlenül az európai nép választja, azonban ez csak egy korlátozott hatáskörű törvényhozó szerv, semmi esetre sem alkotmányozó. Az alkotmányozás a tagállamokat illeti, és nem a polgárok megegyezésén alapul. Ugyanakkor emlékezzünk arra, hogy a tagállamok demokratikus, azaz, népképviseleten alapuló államok. Számos esetben ratifikálják a szerződéseket, sőt népszavazásra bocsátják. A közösségi alkotmány és jog nem ütközhet a tagállam alkotmányába, még ha ez a harmónia nem egyszer a tagállam alkotmányának módosítása révén jön is létre. Az európai nép közvetlen választásán nyugvó európai állam óhatatlanul a tagállamok legyűrését jelentené, míg jelen formájában a tagállamok kontrollálják az EU-t és az átadott szuverenitás mértékét. A kormányok közvetítő szerepe ebben kiemelkedő.
Az uniós démosz hiányának betöltésére a többes politikai démoi megoldását kínálják. Eszerint mindenki legalább két démosz tagja, két néphez tartozik, például német és európai, de lehet skót és brit és európai. A két közösséggel való azonosulás intenzitása és alapja természetesen eltérő. A nemzeti közösséggel történő azonosulás az érzelmileg is felerősített szerves, kulturális azonosságtudaton nyugszik. Az európai azonosságtudat a nemzeti különbségek elfogadására és tudatos, racionális döntésekre, értékválasztásra épül. Európa nem olvasztótégely. Ez már az európai nyelvek szinte bábeli zűrzavarából is látható. Eltérő nyelveket beszélő, eltérő kultúrájú nemzetek közössége alakul ki, egy mind szorosabb unió, azonban az európai identitás nem jelenti a nemzeti identitás feladását. Nem démosz, hanem démoi. Nem egy egységes európai nép, hanem különböző népek többszintű egysége.
Az európai identitás kialakításánál nem kerülhető meg az a kérdés - és ezt tudatosítani kell -, hogy az európaiság nem valamely modell szolgai átvételét jelenti-e, vagyis az európaiság a különböző nemzeti karakterek és nemzeti identitások eredőjeként, vegyületeként jelenik-e meg, vagy pedig az élen haladó országok szolgai másolását eredményezi. Az Európához való közeledés, csatlakozás a történelem folyamán sokszor mint modernizációs kihívás jelent meg; az elmaradottabb, társadalmilag, politikailag, gazdaságilag fejletlenebb régióknak a fejlett, nyugati centrumhoz való igazodását takarta. Ilyen volt tipikusan az orosz modernizáció, például Nagy Péter cár idejében. A francia felvilágosodás írói, Montesquieu vagy Voltaire, dicsőítették Nagy Péter cárt, mert Európa szokásainak átvételével Oroszországot európai nemzetté tette. Ugyanakkor Rousseau Lengyelország alkotmányával foglalkozó írásában a következő éles kritikát fogalmazta meg Európa egységesülésével szemben.
Ma már nincsenek többé franciák, németek, spanyolok vagy angolok, akárki akármit is mond. Már csak európaiak vannak. Mindenkinek ugyanaz az ízlése, ugyanazok a szenvedélyei, a szokásai, mert senkit sem nemzetének sajátos intézményei formálnak [...] Mit érdekli őket, hogy milyen uralomnak engedelmeskednek, melyik állam törvényeit követik. Amíg lehetőséget találnak pénzt lopni és nőket megrontani, mindenütt hazájukban érzik magukat.
Az európai államfejlődés alapjában véve hosszú ideig két politikai közösségszerveződési forma közötti dilemma formájában jelent meg: a birodalom és az önkormányzó kisméretű szabad közösségek dilemmájaként. Meglepetésre ezt a dilemmát a nemzetállamok megjelenése oldotta fel és oldotta meg a kontinensen. Európán kívül (részben európai országok uralma alatt) hosszú időre a birodalmak szilárdultak meg. A birodalmak paradox módon nemzetek sokszínűségére épülnek. Ezzel szemben a nemzetállam az egyneműsítés törekvésével jelent meg. Az EU-t alkotó népek (démoi) koncepciója kísértetiesen emlékeztet a római birodalom kettős állampolgárság-koncepciójára, mely szerint valaki egyidejűleg volt saját közösségének tagja és a római állampolgárság viselője, politikai és jogi minőségében egyaránt két közösséghez tartozott. A többes népesség teóriája ezt a megoldást vetíti ismét Európa elé. Az Európai Unió fejlődése ugyanakkor nem valamiféle birodalmi álmot elevenít fel újra. Robert Schuman szerint az Európai Unió nem fog hasonlítani sem valamely birodalomhoz, sem a Szentszövetséghez, hanem a demokratikus egyenjogúságra fog épülni.
Könnyű belátni, hogy a vallási azonosságtudatnak lehet integráló és dezintegráló szerepe is. A vallási különbözőség az európai államok közösségének súlyos dezintegrációjához vezetett a reformáció megjelenése után. Az eretnekmozgalmak korábban is gyakran vezettek megosztottsághoz, az általánosan elfogadott vallástól való eltérés üldözéséhez. A XVI. századtól kezdve a reformáció különböző irányzatainak megjelenése (egyéb okok mellett) példátlan méretű háborúkhoz, viszályhoz, ellenségeskedéshez vezetett Európában. A vallási azonosságtudat általában mégis integráló szerepet játszik. Így például a vallás hozzájárul a szociális kötelékek létrehozásához, mely a közösséget összefogja, rendező funkciót jelent, mely az emberek világban való eligazodását segíti, értékközvetítő szerepe van. Az egyházak szerepe felerősödik akkor, amikor a nemzet és az állam valamilyen módon szembekerül egymással. Így a nemzetállamok kialakulásának két európai útja, a politikai nemzetté válás (típuspéldája Franciaország) és a kultúrnemzet (Németország) közül ez utóbbi esetben lényeges tényező az egyház és a vallás kulturális szerepe.
A kommunista időkben, majd a posztkommunista államokban a nemzet és az állam egymástól való elválása figyelhető meg. A nemzettől idegen állam, a nemzetelnyomó állam a polgárokat más intézmények felé tereli, más intézményekbe, így különösen az egyházba vetik bizalmukat. Ez vezetett ezekben az országokban az egyházak szerepének felerősödéséhez.
Az európai integrációs folyamat és a vallási identitás kérdésének vizsgálatánál megkerülhetetlen a "keresztény Európa" történeti kérdése. Benedetto Croce szerint mindannyian keresztények vagyunk Európában, és nem lehetünk mások. Akkor sem lehetünk mások, ha nem gyakoroljuk a vallást, mert a kereszténység alakította gondolkodásunk és érzelmünk. A modern Európát a kereszténység határozta meg a szabadgondolkodók és az antiklerikálisok számára is. Európa eszméje a zsidó-keresztény kultúrkörből nőtt ki. Európa értékei, a Respublica Christiana, a christianitas, az Ecclesia, vagyis a keresztény közösség, a kereszténység az egyház koncepciójában összpontosulnak. Itt jelennek meg az erkölcsi és lelki értékek. Európa a középkorban földrajzi fogalom, a közösséget a kereszténység jelöli meg. A barbárokkal, a keletiekkel, a bizánciakkal, a görögökkel szembeállított Európa fogalma a XV. századtól terjed el. Az európai azért európai a humanizmus korában is, mert keresztény.
A XVI. századtól megindul Európa fogalmának e világi kategóriákban történő leírása, így például Machiavelli a kereszténységtől teljesen függetlenül állítja szembe Európát és Ázsiát, az európai politikai berendezkedést és az ázsiai despotizmust. Nem tagadható a reformáció hozzájárulása ahhoz, hogy Európa közösségének kereszténységként való felfogása megtörjön, a szokásokban, a politikai, erkölcsi és kulturális tényezőkben megjelenő különbözőségek mellett a vallási sokszínűség is megjelenjék. A vallás már inkább kisebb közösségekhez, nemzethez, egy-egy kis fejedelemséghez kötődik, és nem az egész Európát átfogó hierarchikus rendhez. Paradox módon ebben az időben váltja fel a kereszténység közösségének eszméjét az európaiság eszméje, most már a vallási egységtől elkülönült valamilyen kötelékként. A reformáció nyomán fellépő vallási türelmetlenség vezet ahhoz, hogy az Európa-eszme fejlődése elsősorban a dezintegráló, szétválasztó eszmék elleni küzdelemként jelenik meg. Az európai vallási türelmetlenséggel szemben jelentkezik az európai egység, az európai örökbéke, az európai föderáció megannyi terve. Az európai egységkövetelés célja az Európát szétszabdaló vallási és politikai megosztottság legyűrése. Paradox módon az európai egységet hirdető gondolkodás története Európa-ellenes polémia formájában jelenik meg, először az európai politikai egység követelése, a hódítások és a háborúk elítélése formájában. A műfaj szerzői az Európán kívüli országokat, a vadakat, a barbárokat példaképként állítják Európa elé a béke és az egység, a türelem és a szabad gondolkodás példájaként.
A XVI-XVII. század politikai Európa-ellenessége a felvilágosodás idején már a vallási Európa-ellenesség formájában is megjelenik. A felvilágosodás gondolkodói elítélik akár a katolikus, akár a kálvinista vagy lutheránus vallási fanatizmust. Ahogy politikai téren az államrezont támadják, mely népek legyilkolásához, háborúkhoz vezet, úgy vallási téren a türelmetlenség, a fanatizmus ellenségeiként lépnek fel az európai gondolat hívei. Ennek a kritikának egyik tipikus megnyilvánulása Montesquieu Perzsa levelek című művének 29. levele: "Biztosíthatlak is róla, sosem volt még ország, melyben annyi polgárháború dúlt volna, mint Krisztuséban." A borzasztó európai viszonyokkal szemben a perzsa vagy más, Európán kívüli állapotokat dicsőít ugyanezen levél végén: "Boldog a Föld, melyen a Próféta fiai laknak. Ott ismeretlen az ilyesfajta látvány." A felvilágosodás a vallás helyére a tudomány szentségét állítja, az értelem, az ész győzelmében hisz. A felvilágosodás eszméjével szemben jelenik meg Novalis romantikus konzervativizmusa a Kereszténység vagy Európa című, 1799-ben írt művében. "Gyönyörű, csodálatos idők, amikor Európa még keresztény föld volt. Amikor az emberlakta világot az egyetlen kereszténység uralta, és ennek a hatalmas lelki birodalomnak legtávolabbi tartományát is egyetlen nagy közös érdek egyesítette."
Az integráció, sőt tágabb értelemben a globalizálódás a vallási közösségeket bizonyos mértékben relativizálja. Egy globalizált világban, de akár egy integrált Európában is minden vallás kisebbség. E kisebbségi valláshoz való tartozás azonban integráló erő lehet az átfogóbb közösségbe való rendeződés során is. Természetesen Európa nemhogy nem térhet vissza a vallási egységbe, hanem a szekularizáció, az e világi értékek szerepének túldimenzionálása miatt inkább a hívők érzik úgy gyakran, hogy kirekesztik őket. Ha visszatérünk kiinduló kérdésünkhöz, ahhoz, hogy a felekezetek miként járulhatnak hozzá Európa integrálódásához, akkor azt kell látnunk, hogy a felekezethez tartozás kétféleképpen vehet részt ebben.
Egyrészt közvetít olyan értékeket, melyek a hittől függetlenül beépülnek az európai értékrendbe. Ezek között említhető elsősorban az emberi méltóság, a szolidaritás és a szubszidiaritás. Vallási egység híján ezek közvetítése a vallások közötti, a toleranciába ágyazott párbeszéddel lehetséges.
Másrészt az egyházi tanítás hozzájárul az egyén, a nemzet és az európai közösség harmóniájához. A hit a nemzethez tartozás tudatát erősíti, de túllép a nemzeten. A nemzeti tudat és az egyetemes hovatartozás kettősségét táplálja. A katolikus egyház társadalmi tanítása például mindig is tudatosította a nemzetek feletti szerveződés szükségességét. Hangsúlyozta a kizárólag nemzeti távlatok elégtelenségét. Az egyház társadalmi tanításában, különösen II. János Pálnál az emberi individuális méltóság, a nemzet mint kulturális közösség és az egyetemesség szerves egységet képez.
Európa valószínűleg abban fog különbözni más közösségektől, hogy itt a méltósággal rendelkező egyén, a nemzet mint sajátos európai közösségi önkifejezési forma, és a nemzeteket, illetve azok egyéneit átfogó európai közösség sajátos hármas valósága fog megvalósulni. Az egyházak a felekezethez tartozás mindhárom rétegéhez hozzájárulhatnak. Az ember méltóságának hangsúlyozásához, a nemzet nem túlhangsúlyozott, de valós értékeit elismerő, a közösséghez való tartozás tudatát történelmileg súlyos időszakokban is megőrző eszményének kifejezése révén, és végül az egyetemesség hirdetésével. Ezt a hármasságot érzékelteti Babits: "Én katolikus vagyok, számomra az igazság is csak katolikus lehet: azaz, egyetemes érvényű, minden fajokon és századokon felül álló!" Majd így folytatja: "Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon [...] Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméjét, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei." (A tömeg és a nemzet)