Pásztor János

Társadalmi integráció és teológia

Mit tudnak felajánlani az országnak konfesszionálisan elkötelezett polgárai?*

Ezekre a kérdésekre röviden a következő válasz adható: a keresztyénség, azon belül a keresztyén teológia több százados integrációs folyamatban alakult ki és változik a kezdetek óta is mind a mai napig. Változni fog ezután is. Születésének és kibontásának körülményei, a tévedésekkel és torzulásokkal kapcsolatos szellemi erőfeszítések segítséget, sőt biztatást adhatnak arra vonatkozóan, hogy az integráció más körülmények között is szükséges és lehetséges. A kereszténységben tapasztalt szellemi küzdelmek figyelmeztető jeleket is adnak. Közös alapok, közös értékek nélkül nincs integráció, csak zűrzavar. A keresztyénség integrációs alapja - az egyház és a hit fundamentuma - a trinitárius krisztológia. A keresztyén tapasztalatok és küzdelmek mutatják, hogy integrációs folyamatokat el is lehet rontani, de a hibákat ki is lehet javítani. Az alábbiakban a most mondottakat a keresztyénség integrációs küzdelmeinek rövid ismertetésével és illusztrálásával kívánom indokolni.

"Keresztyén az én nevem és református az én melléknevem" - tanultuk és vallottuk konfirmációnk alkalmával. Több mint fél évszázad távlatából - tapasztalataim és tanulmányaim alapján - ehhez hozzátehetem: katolikus református keresztyén vagyok. Nem szójátékot űzök. Az sincs szándékomban, hogy római katolikus testvéreimet szavaimmal irritáljam. Éppen az áldott emlékű Békés Gellért atya idézte a gyulai Pax Romana konferencián helyesléssel ugyanezzel az állítással foglalkozó írásomat.[1] Abban kifejeztem, csak úgy tudok református lenni, hogy Krisztushoz tartozó (Christianus) vagyok, és ebben a meggyőződésben egy vagyok (integrálva vagyok) mindazokkal, akik mindenütt és mindig Krisztust imádják a Szentháromság egységében, együtt az Atyával és a Szentlélekkel.

A keresztyénség történetében az áriánusok kiválása óta sok szakadás volt. Európa számára különösen jelentős az a két szétválás, amely a XI., illetve XVI. században történt. Az akkori események egyik tragikus vonásának azt tartom, hogy e szakadások alkalmával a Krisztus-eseményben önmagát kijelentő Szentháromság igazságáról való meggyőződés és dicsőítés következményeinek levonása (az integrálódás) nem történt meg, annak ellenére, hogy ez a meggyőződés és a hozzá kapcsolódó doxológia közös volt.[2] A XVI. század során született reformációs hitvallások és a Professio Fidei Tridentina szövegei egyaránt tanúskodnak erről. Kevesekben volt meg az az evangéliumi nagyvonalúság, amely a Melius Juhász Péter debreceni püspök és munkatársai által szerkesztett Confessio Catholicában (Debrecen-Egervölgyi Hitvallás, 1562), az egyik legelső magyar református hitvallásban megmutatkozott. Melius a tridenti zsinat szövegeinek - kétségtelenül pontatlan - ismeretében még kifejezni látszott azon reménységét, hogy nem kerül sor egyházszakadásra.[3] Ez, sajnos, mégis bekövetkezett, a közös, a "szenteknek egyszer adatott", mindkét fél által nagyra értékelt hit (traditae sanctis fidei, Jud 3b) őrzése ellenére. Túl nagynak látták, és valóban, nagyok is voltak az elválasztó tényezők.

A másik tragikus tény, hogy sem a keletiek, sem a nyugatiak, sem a reformátorok, sem a reformációra reagáló tridenti zsinat résztvevői nem tudtak megszabadulni a már Johannes Chrysostomos (Aranyszájú Szent János) és több más egyházatya óta a judaizmussal szemben hordozott ellenséges szemlélettől. Ez a tény és a hozzá kapcsolódó európai pogromok sötét háttérként és előkészítőként állanak a XX. század közepén bekövetkező holokauszt (Soá) irtózatos és szégyenletes eseményei mögött.[4]

A harmadik, legalább részben negatívan értékelendő tény, hogy a IV. században a kereszténység "államosítására" került sor. Nagy Konstantin szabadságot és státust adott az egyháznak. Nagy Theodosius császár 381-es rendeletével a Szentháromság-tant már állami alaptörvénnyé (dogmává) és állampolgári kötelességgé tette. E fordulat minden szempontból új helyzetet teremtett; méginkább meghatározóvá lett a keresztyénség üzenetének a közgondolkodásban való érvényesülése. Ugyanakkor a hatalmi helyzet ezen üzenet torzulását segítette elő. Az úgynevezett Corpus Christianumban, a keresztény Európában - mely azután az európaiak kirajzásával más kontinensekre is átterjedt - az egyház tanítása tisztaságáért és terjesztéséért a kard és a diplomácia eszközeit is igénybe vették. Ez sok szempontból gyökeres, az evangélium eredeti üzenetével össze nem egyeztethető változásokat hozott létre.[5]

Egyebek között ez is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a zsidókkal folytatott teológiai viták helyett velük szemben is - éppen úgy, mint az egymással szemben álló keresztyén táborok között[6] - erőszak alkalmazására kerülhetett sor.[7] Ebben a vonatkozásban is van megbánnivalónk.

A trinitárius krisztológia a Szentírás szerint önmagát Krisztusban a Szentlélek által kijelentő Isten kinyilatkoztatása nyomán került megfogalmazásra. Az Írás nagyobbik része az Izraellel közös Tóra, a Próféták és a Szentiratok (TANAK). "A Szentháromság Istenről szóló vallástételünk az egyetlen helyes nem zsidó (Gentile - gój) módja Izrael Szentje néven nevezésének: Ő az Egy Isten, aki a Lélek által bennünket nem zsidókat a zsidó Jézus által hívott szolgálatába" - írja egy amerikai teológus.[8] E hitvallás és tanítás létrejötte nem lett volna lehetséges a hellenizmus elterjedése nélkül, melybe belenőtt a zsidó örökség jelentős része,[9] és azon belül a később belőle kiszakadó keresztyénség is. Itt a kulturális integrációnak nagyon tanulságos példájával van dolgunk. Történetileg ennek produktuma a kereszténység.

Ezért lehetséges a kapott felkérésnek eleget tenni és a keresztyénség integrációs potenciáljáról szólni. Ma a politikában is sokat hallunk a keresztyén örökség megőrzésének és továbbadásának fontosságáról. Mi ez az örökség? A nemzetközi irodalomban is elfogadott immáron zsidó-keresztyén örökségről beszélni. Ennek a lényege az, hogy a Földközi-tenger táján a macedón, majd a római világbirodalom - az ókori "globalizáció" idején a görög kultúra - egybeforrott a birodalommá szélesedett Róma kultúrájával, úgy, hogy képes volt integrálni a Mediterraneum kultúráinak számos elemét. Így alakult ki a hellenizmus, aminek igen nagy jelentősége van egész Európa kultúrájában.

A görög és a héber gondolkodás találkozásának egyik legfontosabb helye Alexandria. Ez a Nagy Sándor alapította város a görög kultúra terjesztésének szolgálatában állott. Benne jelentős görög-zsidó tartós dialógus és együttélés fejlődött ki. Ennek egyik legszebb gyümölcse a LXX, a TANAK görög fordítása, amelyet az Újszövetség szerzői is idéztek. Arról tanúskodik ez a tény, hogy a keresztyénség olyan zsidó közösségben született, mely már akkor összenőtt a görög kultúrával. Ezért lehetett a héber mellett a görög is a kijelentés nyelve az egyház számára. A Krisztus születése előtti századok a görög-héber konfrontáció, a megbékélés, a torzulások és azok korrekcióinak időszaka.[10] A keresztyénség ebben a világban született. Jézus többi honfitársával együtt arámul beszélt. Azonban a Szentföldön ebben az időben már erőteljesen jelen van a görög kultúra. Ebben az időben már Jeruzsálemben is van zsinagóga, melyben a LXX-t olvassák.[11] A római zsidó temető sírkövein is görög feliratokat találunk e korból.

Az egyházban kezdettől fogva jelen van az a vágy, hogy az evangéliumot saját kora kulturális viszonyai között - zsidóknak is, görögöknek is - érthetően, relevánsan és meggyőzően tudják előadni. Ehhez a törekvéshez már korán hozzájárult a fides querens intellectum - a Canterbury Szent Anzelm által csak jóval később megfogalmazott, majd századunkban Karl Barth által újra hangsúlyossá tett - törekvése. Már az apologéták és az egyházatyák sokat fáradoztak ennek érdekében szellemi küzdelmükben. Ebben is a zsidó elődök jártak előttük. Sok szempontból változatos teológiájukban a bibliai gondolkodás a hellenizmussal nőtt össze.

Ebben az összeötvöződésben különösen nagy szerepe van három olyan elemnek, mely a görög és a héber gondolkozás között a leginkább egymást kizárónak mutatkozott. Az egyik a funkcionális és ontológiai szemlélet feszültsége. A TANAK Istenről való tanúskodása Isten teremtő és megváltó tetteinek a leírása. A görög szellem a lét jelentőségével és értelmével - ontológiával - foglalkozik. Ez kihívást jelent a Biblia örökségén fölnövekedettek - zsidók és keresztények - számára: - Ki az az Isten, aki kihozta Izraelt Egyiptomból? A Mózesnek adott válasz: "Vagyok, aki leszek veled" (2Móz 3,1.14).[12] A LXX ezt így fordítja: ego eimo ho on: Én vagyok a létez(ő/és). Ez a vers szimbolizálja, hogy a görög kultúrával való találkozásban a lét (Sein, Being) kérdése, az ontológiai kérdés mérhetetlenül meggazdagította a héber, majd a judaizmusban született keresztyén gondolkodást. Az így létrejött szintézis nélkül nem kerülhetett volna sor Nicea és Khalkedón dogmáinak megfogalmazására. Az ontológiai szempont felvetésével a görög szellemiség óriási szolgálatot tett a keresztyénségnek is. Ugyanakkor ragyogó példája az integráció lehetőségeinek és ígéretének.

A másik fontos különbség: a görög gondolkodás szerint a világ és az ember dualista szemlélete: a kozmológai és antropológiai dualizmus a meghatározó. E szerint a történelem és a platóni "árnyékvilág" jelentéktelen, vagy egyenesen gonosz. A Teremtő és a Megváltó Isten nem azonosak. Ezzel szemben a TANAK határozottan az élet egységéről beszél. A dualizmus túlhangsúlyozásával a görög szellem negatív hatásai mutatkoztak az egyházban. Ez a túlhangsúlyozás segítette az óegyházat fenyegető eretnek mozgalom, az erős perzsa hatásokat is hordozó gnoszticimus[13] megerősödését. Ez ellen való harcában rengeteg dualista vonást épített be saját gondolkodásába a keresztyén teológia. Ennek érdekes példája az alexandriai keresztyén iskola. Bár a legfontosabb dolgokban a TANAK örökség segített a Teremtés, valamint a Teremtés és Megváltás egységének megőrzésében, ezzel a teremtés tiszteletében és az ember anyagi-társadalmi kérdéseinek komolyan vételében.[14] Sok izgalmas fordulaton ment és mind a mai napig megy keresztül a görög és a zsidó örökség konfrontációja a teológiában és a zsidó-keresztény gondolkodás integrálódása az európai kultúrában.

A kozmológiai és antropológiai dualizmus a történelem és a test megvetését vagy a lélektől való leválasztását és a világot megvető, a társadalmi problémákat elhanyagoló kegyességi típus kibontakozását segítette elő. A keresztény teológia megújulása rendszerint akkor következett be, amikor visszanyúltak az ószövetségi alapokhoz és hozzásegítették a keresztyén teológiát az élet egységének újrafelfedezéséhez.[15] Ezért tudatosodott sok keresztény teológusban - amit közülünk sokan az Ószövetség újrafelfedezése korának neveznek -, hogy Jézus és az Újszövetség megértéséhez oda kell figyelnünk a rabbira.

Ezt a gondolatot szimbolizálta, hogy Debrecenben Scheiber Sándor főrabbi-professzort a keresztény teológia honoris causa doktorává avattuk. Ezt ismételte meg egy évtizeddel később a budapesti teológiai fakultás Schweitzer József tiszteletbeli doktorrá fogadásával.

A TANAK-irodalomban megmutatkozó zsidó életfelfogásnak fontos része a történelem eszkatologikus és teleologikus személete. Ez a jövőbeli kiteljesedés felé tart. Ez a szemlélet radikálisan szemben áll a görögök statikus-ciklikus időkoncepciójával. Ezt átvette és szekularizálta a diadalmas technológai-ipari fejlődéstől is támogatott, a felvilágosodásból kibontakozó európai (modern) gondolkodás. A marxizmus várakozása a földön megvalósuló tökéletes közösségről ilyen szekularizált eszkatológia.[16] Hasonlít ez a hordozórakétától leváló műholdhoz, mely a maga dinamikája szerint kering. Ennek kapitalista változatát írta meg Francis Fukuyama, amikor a pártállam összeomlása után a történelem végéről, a teljességre jutott kapitalizmusról beszélt.[17] Az azóta bekövetkezett újabb riasztó események hatására már bizonyos mértékig korrigálta ezt a véleményét.[18]

Mindenesetre tény az, hogy ennek a bibliai hatásokra is kialakult európai kultúrának - különösen Descartes óta - erőteljesen szekularizált változata terjedt el. Ezért nem lehet elvitatni azt, hogy európai keresztény kultúráról beszéljenek, akkor sem, ha a trinitárius krisztológia már nem alapja, csak egy része annak. [19] Ezért fontos a fogalmak tisztázása. Különbséget kell tenni:

a) egyfelől az európai kultúrát is formáló evangélium és annak az események között különféle - közöttük az uralkodó egyház által való - megfogalmazásai;

b) másfelől e kultúra szekularizált megjelenése között.

A szekularizáció tényét mind a protestáns,[20] mind a római katolikus teológusok alaposan kiértékelték, és képesek voltak sok pozitív tanulság levonására. A II. Vatikáni zsinat is szekularizált kontextusban fogalmazza meg az egyház missziójáról szóló, mélyen biblikus tanítását.[21] Az egyház ebben a képletben többé nem uralkodik, hanem szolgál, hogy Krisztustól nyert erővel fény, só és kovász legyen az egész közösség számára. A XX. század végi kereszténység számára nem elfogadhatatlan tehát az az integráció, melyben az egyház nincs theodosiusi-hegemonikus helyzetben. Másfelől úgy tapasztalom, az európai szekularizált gondolkodás mai képviselői is elfogadják a zsidó-keresztyén örökségnek ilyen értékelését. Pontosan ez teszi az integráció szempontjából fontossá ezt az európai kultúrát, amely önmaga is integráció produktuma, és további integrációk elősegítője lehet.

A címben foglaltak nemcsak általában a keresztyén, hanem a magyar keresztyén hozzájárulásra vonatkozó kérdést tették fel számomra.

Az én személyes önvallomásomhoz az is hozzátartozik, hogy magyar keresztyény vagyok. Ezen a földön e nép tagjaként ragadott meg és hívott el Krisztus, hogy Őbenne éljek és az Ő tanúja legyek népem és - amikor életemet úgy vezette tíz éven át - más népek között. Elképzelhetetlen az, hogy magyarságom és keresztyénségem szembekerüljenek egymással, mert nem lényemnek egy részét, hanem az egész lényemet, testemet, lelkemet ragadta meg az Úr, aki azt is megbizonyította, hogy számomra és népem számára a legjobb az Ő "jó, kedves és tökéletes akarata"(Róm 12,2b).

Mindebből az következik, hogy keresztyén életem programja nem lehet más, mint Krisztus követése. Ő eljött a világba, nem egyszerűen látogatóba, hanem emberré lett, megosztotta sorsunkat a Keresztig, és megélte azt, amit a bűnbe esett ember önmagától nem képes: nem magáért, hanem másokért élt és halt. Ez a keresztyén életprogram, Dietrich Bonhoeffer megfogalmazásában: jelen lenni a világban[22] , azon belül számomra e hazában, másokért.

Ismerem az ellenérveket. Ismerem a keresztyénség és a magam bűneit; azokat is, amikért II. János Pál bocsánatot kért. A keresztyénség gyakran vallott kudarcot pontosan ezen a ponton: túl sokat foglalkozott önmaga létének biztosításával, és a világban jelenlévő erőket is a hozzá való viszony alapján értékelte. Az pedig azt jelenti, hogy nem másokért, hanem önmagáért élt, és ezzel eltorzította az evangéliumot. Isten azonban egyetlen korszakban sem hagyta magát hűséges tanúk nélkül. Minden korszakban - a mártír apostoloktól és egyházatyáktól kezdve Dietrich Bonhoefferig, Apor Vilmosig, Gulyás Lajos levéli református lelkészig - ott voltak azok, akik nem magukért, hanem másokért éltek.

Hazánk és a magyar társadalom integrálódása szempontjából is fontos, hogy a keresztyénségben mutatkozó folyamatok szoros kapcsolatban voltak és maradtak a mindennapok szociális és gazdasági problémáival is. Éppen ezért nem lehet hitelesen beszélni a keresztyén szellemi erőfeszítésekről ezeknek a társadalom életével való szoros kapcsolata, a társadalmi felelősség elvállalása nélkül. Az igazi keresztyén spiritualitás bibliai, éspedig ótestamentumi eredeténél fogva nem immateriális, hanem mindig az anyaghoz való felelős magatartásban mutatkozik meg (1Kor 10,14). Az itt idézett igehely adja a testet és társadalmat megvető dualista spiritualitás egyik erőteljes cáfolatát. Eszerint nem az a lelki, ami immateriális, hanem az Isten Lelke által megragadott személy és anyag.[23]

Az viszont tagadhatatlan, hogy a hellenizmus hatására megjelent egy eltorzult teológia, mely az anyag, a történelem és a társadalmi kérdések figyelmen kívül hagyásában vagy megvetésében mutatkozott meg. Napjaink teológiájában e vonatkozásban is tisztulás mutatkozik. Ezért meg vagyok arról győződve, hogy van keresztyén hozzájárulás az európai népek szélesebb közösségébe való integrálódásunk megvalósításához. E kihívásra válaszol az ökumenikus mozgalom, mely egyszerre küzd az egyházak és az egész emberiség egységéért, és azzal együtt a világ óriási szociális, ökológiai és politikai kérdéseinek megoldásáért.[24]

Ennek a kihívásnak része az, hogy a magyarság megmaradása szempontjából is vizsgálni kell az integráció kérdését. Lehetséges-e Európába való beépüléssel, vagy inkább szerves belenövekedéssel megőrizni mindazt a szellemi és anyagi értéket, amely magyar önazonosságunk szerves része? A kultúrának megőrzésre, sőt továbbfejlesztésre érdemes elemei közt sok olyan van, amely meggazdagíthat más népeket is. Az integráció azt is jelenti a másik oldalról, hogy más népek örökségében is vannak bőven olyan kincsek, melyek bennünket gazdagítanak. A kultúrák mindig a kölcsönhatásoknak ebben a dinamizmusában fejlődtek. A magyar kultúra általában és a magyar nyelv különösképpen sok szép példáját adja mindennek.

Gondoljunk Petőfire és József Attilára, akik szerb, illetve román származásukkal épültek bele a magyar nép közösségébe valamennyiünk meggazdagítására. Elég kinyitni a telefonkönyvet vagy áttekinteni a közismert magyar közéleti személyiségek névsorát. Sok az idegen név, és ez nagyon szép dolog. Az is szép, ha e nevek hordozói megtartották régi hovatartozásukat, és mégis jól érzik magukat ebben a hazában. De szép dolog az is, ha valaki az idegen név megtartásával lett teljesen magyarrá. Szabó István filmjében a főszereplő visszavette az apja által feladott Sonnenschein nevet. Semmiféleképpen sem tartom helytelennek, ha magyarrá lett más etnikumú honfitársaink megtartják eredeti nevüket. Wolf Lajos, akkor kelenföldi evangélikus lelkész talán nem változtatta volna Ordassra nevét 1944-ben, ha nincs tele az ország az NSDAP (német nácipárt) magyarországi ága által országszerte kifüggesztett plakátokkal: "Sei und bleibe ein Deutscher..." ("Légy és maradj német..."). Mindezek azt mutatják, hogy a magyarság döntő módon nem valamiféle rosenbergi "tiszta" fajú közösség. Ennek pontosan az ellenkezője igaz. A magyarság nyitott volt más népek és más kultúrák felé, és ezért volt képes annyi különféle származású embert integrálni. Ebből is következik, hogy Magyarországon - mint egyebütt is - az antiszemitizmus és a rasszizmus minden egyéb fajtája önpusztító jelenség.

Úgy gondolom, a dolgok nem azért alakultak így, mert valamiféle Herrenvolk (felsőbbrendű faj) vagyunk, amelyhez csatlakozni önmagában emelkedés és kiváltság. Valószínű, hogy az ország földrajzi helyzetének ehhez sok köze van. Már a rómaiak az ellentmondások vizének (aqua contradictionis) nevezték a Dunát.[25] Itt a Duna völgye Dévénytől a Vaskapuig népek, birodalmak, kultúrák, eszme- és vallási rendszerek találkozási helye volt évezredek óta. Ezek a találkozások gyakran jártak együtt harcokkal, megrázkódásokkal, vérontással, de megbékéléssel, összefonódással, és gazdag kultúrák megteremtésével és fejlesztésével is. A Danubius volt a határfolyó a Római Birodalom és a barbár világ között. Az egyházat szétszakító Nagy Skizma után itt került életközelbe a nyugati és a keleti keresztyénség. Később az iszlám és a keresztyénség is itt találkozott egymással. Ugyancsak itt volt a "szabad világ" és a kommunizmus között a választóvonal. Hazánk nyugati határán húzódott a vasfüggöny, melynek az elkülönítés és bezárás volt a célja. Mégis, már a "legvidámabb barakk" idején, nem csupán a konfrontáció, hanem a találkozások helye lett a Duna völgye. Az 1980-as években a Dunamelléki Egyházkerület minden nyáron rendezett egy német nyelvű konferenciát nyugat- és keletnémet lelkészek számára, melybe később csehek is bekapcsolódtak. A Duna vidékének ez a találkozva konfrontálódó vagy konfrontálódva találkozó jellege kétségtelenül hozzájárult nemcsak a páneurópai piknikhez, hanem a pártállam összeomlásához is. Annyi kétségtelen, hogy Közép-Európa "felhabzsolása" túlságosan nagy falatnak bizonyult még a szovjetek hatalmas birodalma számára is.

Istennek legyen hála és dicsőség azért, hogy ma már abban a korszakban vagyunk, amikor az évszázadokon át egymástól egyre jobban távolodó egyházak nagymértékben közeledtek egymáshoz, és együtt közeledünk zsidó testvéreinkhez. E közeledés folytatásáért imádkozunk és dolgozunk. Az ne tévesszen meg bennünket, hogy közben minden sarkon akad egy új - magát egyháznak nevező - közösség. Már nem vagyunk az államosított keresztyénség korában, amikor ez a kérdés a karhatalom ügye volt. Ilyen csoportok lesznek az idő végezetéig. A Krisztust testben megjelent Istennek vallók minél inkább közelednek Krisztushoz, annál inkább közelednek egymáshoz, és együtt prezentáljuk Krisztust prédikálásunkkal és az Ő akaratát megvalósítani törekvő egyéni és közösségi életünkkel, aki a történelem leghatalmasabb integráló személyisége. Ő a teremtő Isten, aki Megváltóvá lett. Az egyház, mely a római katolikus tanításban az Inkarnáció folytatása, Karl Barth szavai szerint: Krisztus földi-történeti létformája, a Krisztussal való közösség megélésével példáját adja az integrálásnak.[26] Ugyanakkor tudja azt is, hogy Isten erői az egyház falain kívül is munkában vannak. Erről tanúskodik az egész európai kultúra, melynek mi magyarok is részesei vagyunk.

Jegyzetek

* Az írás megjelent a Világosság 2000. 8-9. számában. [vissza]

[1] PÁSZTOR J., Ki a katolikus?, Vigilia 57 (1992), 10. Részletesebben: J. PÁSZTOR, The Catolicity of Reformed Theology, in D. WILLIS-M. WELKER (eds.), Toward the Future of Reformed Theology Tasks, Topics, Traditions, Eerdmans, Grand Rapids, Michigan, 1999, 21-38.; németül Zur Zukunf der Reformierten Theologie Aufgaben Themen Traditionen, Neukirchener Verlag, Neukirchen-Vluyn, 1998, 39-63. [vissza]

[2] Az egyetemes kereszténység hitvallását a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallást Keleten és Nyugaton egyaránt vallották a filioque Nyugaton történt hozzáadásától eltekintve. [vissza]

[3] RÉVÉSZ I., A Debrecen-Egervölgyi Hitvallás és a Tridentinum, Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1934, 22-30. [vissza]

[4] Egy amerikai teológus a következőképpen osztja szakaszokra Izrael és az egyház viszonyát: 1. Az egyház Izraelen belül az apostoli időszakban. 2. Az egyház Izraellel szemben a XX. századig. 3. Az egyház Izraellel és Izraelért. Az utolsó szakaszt a szerző Karl BARTH munkásságához kapcsolja, aki ebből a szempontból is egészen határozottan szakított a múlttal. P. M. VAN BUREN, The Church and Israel: Romans 9-11, The Princeton Seminary Bulletin, Supplementary Issue 1, 1989, 7-8. Vö. TÓTH K. (szerk.), Zsinagóga és egyház, Ökumenikus Tanulmányi Központ, Budapest, 1993. [vissza]

[5] Nagy Konstantin császár 313-as milánói rendelete ruházta fel az egyházat a hivatalos római vallással egyenlő jogokkal. 381-ben I. Theodosius a Szentháromság-tant császári-állami alaptörvénnyé tette. Ezzel megnyílt az út az állami erőszak-szervezetek igénybevételére ennek megvédésére és terjesztésére. Így következnek be a torzulások. Vö. PÁSZTOR J., Ötvenéves az Egyházak Világtanácsa, Református Egyház 51 (1999), 3, 65-66. [vissza]

[6] Itt nem csupán az ellenreformációs erőszakosságokra utalok. A középkorban is volt erre példa bőven. A francia albigensek (katharoi) vagy a balkáni bogumilek sorsára gondolok. Ez utóbbiak felszabadulásként élték át az iszlám hódítást, és el is fogadták az Iszlámot. [vissza]

[7] Amikor Mohamed szent háborút (jihad) hirdetett, már a keresztényektől tanulhatott. A Korán kimondja, hogy "erőszak hit dolgában nem alkalmazható". (2,257) RGG3. III, 914. [vissza]

[8] P. M. VAN BUREN, i. m., 8. [vissza]

[9] Vö. Alexandriai Philon és Josephus Flavius munkásságát. [vissza]

[10] A diadochok korának erőszakos hellenizációjának fegyverrel - sikeresen - szembeszegülő makkabeusok örökösei maguk is erőteljesen hellenizálódtak. A konfrontációból megbékélés érdekes példája az a legenda, mely szerint Jeremiás próféta Egyiptomba hurcoltatván találkozott Platón filozófussal, és felvilágosította őt. [vissza]

[11] F. V. FILSON, A New Testament History, SCM, London, 1965, 44. [vissza]

[12] Az IMIT-Biblia szerinti fordítása felhasználásával. Lásd RAJ T. (szerk.), BIBLIA - TANAK, Makkabi, Budapest, 1993, 190-191. De így fordította Pákozdy László Márton magyar teológus is. "I will become with you" - fordította a kitűnő skót ószövetséges, G. A. F. KNIGHT, Theology as Narration. A Commentary on the Book of Exodus, Eerdmans, Grand Rapids Michigan, 1976, 22.
George Knight hatalmas életműve ragyogó példája a zsidó-keresztény integrációnak. Fiatal, kezdő skót lelkész Budapesten 1938-1941 között. Itt megismerkedett a zsidó szeminárium akkor nagy tanítóival, és egy életre elkötelezett ószövetséges tudós lett belőle. Önéletrajza: What next?, St. Andrew Press, Edinburgh ,1980. Recenziója: SZENES L., Jegyzetek egy nekünk fontos angol könyvről, Theologiai Szemle (Új Folyam) 27 (1985), 4,. 246-250. [vissza]

[13] Gnosis. Gnostiker, in K. ZIEGLER-W. SONTHEIMER (Hrsg.), Der Kleine Pauly Lexikon der Antike, II, DTV, München, 1979, 830-831. [vissza]

[14] Érdekes és jellemző példája ennek az 1Kor 10,3-4. Ahol a nem zsidó keresztyéneket belekapcsolja a zsidó Szt. Pál az ószövetségi istennépe közösségébe azzal, hogy a pusztában vándorló zsidókat valamennyiük "atyáinak" nevezi, akik lelki (pneymatikos) eledelt és lelki italt kaptak. A manna és a kenyér "lelki", mert a Szentlélek adja. A görög szemlélet szerint ez értelmetlenség, mert a lelki az, ami immateriális, nem anyagi. [vissza]

[15] Erről beszél a liturgia története is. Különösen a Zsoltárok jelentőségéről az isten-tiszteletben. HAFENSCHER K., A keresztény istentisztelet, I, Magyar Egyházzenei Társaság, Budapest, 1999, 69-74. PÁSZTOR J., A református keresztyén egyház istentisztelete. Liturgika, Református Theológiai Akadémia, Debrecen, 1985, 4-15. [vissza]

[16] Moltmann reménység-teológiája az Ernst Bloch marxista gondolkodó jövőorientált szemléletével ("Futurum als Seinsbeschaffenheit") való párbeszéddel indul. J. MOLTMANN, Theologie der Hoffnung Untersuchungen zur Begründung und zu den Konsequenzen einer christlichen Eschatologie, Chr. Kaiser, München, 1966, 12. [vissza]

[17] F. FUKUYAMA, The End of History and the Last Man, Free Press, New York, 1992. [vissza]

[18] F. FUKUYAMA, The Great Disruption. Human Nature and the Resurrection of Social Order, Free Press, New York, 1999. [vissza]

[19] Ez a tény az egyházat nem tiltakozásra, hanem missziója betöltésére indítja. Michael Green hosszú afrikai missziói szolgálatban tapasztalatokat szerzett angol teológiai tanár, aki ma anglikán püspök, erről így szólt. "Anglia nem keresztény ország többé, de benne erőteljesen jelen van az egyház, hogy betöltse Krisztust hirdető misszióját." [vissza]

[20] Rövid összefoglalás a szekularizációról: PÁSZTOR J., A nagykonstantini kor vége, Theologiai Szemle (Új Folyam) 36 (1994), 1, 20-23. Részletesebben lásd L. NEWBIGIN, Honest Religion for Secular Man, SPCK, London, 1968; L. NEWBIGIN, The Gospel in a Pluralist Society, SPCK, London, 1989. [vissza]

[21] Ad gentes és Dignitatis humanae in CSERHÁTI J.-FÁBIÁN Á., A II. Vatikáni Zsinat Tanítása, Szent István Társulat, Budapest, 1992, 278-306., 367-382. [vissza]

[22] "Das "Für-andere-da-sein" Jesu ist, die Transzendenzerfahrung!... Glaube ist das Teil-nehmen an diesem Sein Jesu." D. BONHOEFFER, Widerstand und Ergebung, Siebenstern Taschenbuch Verlag, Hamburg, 1971, 191. [vissza]

[23] Az 1Kor 10,3-4. versekben a manna és a víz a lelki étel és ital. [vissza]

[24] Th. F. BEST (ed.), Faith and Order 1985-1989. The Commission Meeting at Budapest, WCC, Geneve, (Faith and Order Paper 148), 1990, 134-164. [vissza]

[25] ÚJHÁZY Gy., Európai magyarság, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1946, 6. [vissza]

[26] K. BARTH, Kirchliche Dogmatik, Ev. Verlag, Zollikon-Zürich, IV/1. 738. [vissza]