Mint interkonfesszionálisan elkötelezett ember, örömmel teszek eleget a konferenciát szervezők meghívásának, és korreferátumommal szeretném néhány fontos szempontra fölhívni a figyelmet. Mindenekelőtt azonban hadd jegyezzem meg, hogy a feltett kérdés konkrétabb megfogalmazását a magam részéről tovább konkretizáltam imígyen: "a keresztény és zsidó teológia" feladata (a társadalmi integráció érdekében). A bevezető referátumok közül csak Hafenscher Károlyét és Pásztor Jánosét olvastam, melyek nem győztek meg arról, hogy speciális felekezeti feladataikon túl az egyházaknak e világi értelemben is van szerepük az európai jövő alakításában. Legalábbis az általuk vázolt módon nem.
Pedig természetesen jó lenne, ha volna ilyen szerepük; ha egy erkölcsileg-kulturálisan integrált Magyarország segíthetné elő Európa további, a gazdaságon túlmenő integrációját. Az elmúlt tíz évben azonban bizonyos igények ellenére sem történt nálunk erkölcsi megújulás, nem kerültek elő fontos kéziratok az íróasztalfiókokból, kultúránk még nem talált magára az anyagi szférával való egyenlőtlen versenyben. Ne áltassuk tehát magunkat: így Európát aligha tudjuk valamivel is gazdagítani, cserében az Unió gazdasági támogatásáért - ezzel viszont újabb függésbe kerülünk, legalább erkölcsi tekintetben.
Szellemi provincializmusunkat jellemzi, hogy bár a közös zsidó-keresztény kultúra alapján épült föl Európa (a görög-római örökség mellett), a XX. század két legjelentősebb változásának alig volt nálunk visszhangja. Az egyik, az ökumenizmus nem érintette meg a történelmi felekezetek szívét-lelkét: a formális közeledés gesztusain túl még a teológiai álláspontok sem változtak lényegesen, nemhogy strukturális vagy hitéleti megújulás történt volna. A konfesszionális elkötelezettségeket nem egészíti ki közös interkonfesszionális felelősség, a fundamentalizmusok pedig nem alkalmasak ökumenikus párbeszédre. A másik fontos XX. századi esemény Izrael állam létrejötte volt, ami választási lehetőséget, tehát szabadságot ad a zsidóságnak az erec és a diaszpóra között. Az utóbbit többé nem kell kényszerhelyzetnek és kiszolgáltatottságnak megélnie, hanem Izraellel a háttérben léte küldetéssé, képviseletté, kezdeményezéssé minősülhet át. A hazai zsidóság esetében a kialakult kettős kötődés új tartalmat kaphat, az eddig formális zsidó-keresztény kapcsolatok ettől egyenrangú, kritikus és önkritikus ökumenikus dialógushoz vezethetnek. Az őszinteség légkörében pedig először is megszűnnek az előítéletek, majd betemethetők a dogmatikai lövészárkok, és végre tanulhatunk egymástól.
Itt térek rá központi mondanivalómra: a keresztény és zsidó teológia mai feladataira. Majd 2000 éves vallási elszakadásunk más-más történelmi tapasztalatokhoz segített bennünket, melyek csak egy lényegi közös nevezőn összegezhetők: ez pedig a teokrácia (malkut hasammajim), amely az eltérő történelmi hagyományoknál is mélyebb és fontosabb. Az elmúlt több mint száz évben a keresztény teológia egyre több figyelmet szentelt az Ország misztériumának. A bibliai exegézis és hermeneutika az archeológiával együtt egyre izgalmasabb feladatokat ad a zsidó és keresztény kutatásnak a kanonikus szentírási szövegek, a szövetségközi (apokrif) írások és a tágabb irodalmi összefüggések tekintetében.
A malkut tanulmányozása visszatérést jelent mindannyiunknak a közös forráshoz a 2000 évvel ezelőtti Izraelhez. Innen újraértékelhető a názáreti Rabbi működése, tanítása és személye is, aki nem elválasztja, hanem összeköti a zsidóságot a kereszténységgel. Joseph Klausner óta a zsidó teológia fokozott érdeklődéssel fedezi föl újra a Názáreti gondolatait. Vermes Géza, David Flusser és mások keresik az összefüggést a kereszténység mestere és rabbi kortársai között, ami egyre többünket mélyen érint.
A közvetlen teokrácia, meggyőződésem szerint, a jövőben is rejtett alternatívája lesz a rosszabbnál rosszabb politikai rendszereknek. Megvalósulása, természetesen, nem szervezeti, tehát politikai lépéseken múlik, hanem magán az Örökkévalón, aki a Soá után véget vetett Izrael szétszóratásának is. És természetesen a mi készségünkön is múlik az Ország némileg látható megvalósulása, bár soha nem lesz belőle intézmény. A malkut megértése és megélése mégis képes megállítani azt a vallási dezintegrációs folyamatot, melyet szekularizációnak neveznek, és akkor már nem az a kérdés, hogy mivel járulhatunk hozzá mi Európa integrálódásához, hanem hogy mit tud tenni Európa Isten Országáért és ezáltal önmaga integrálódásáért.
A közvetlen teokrácia, természetesen, nem teológiai téma a szó spekulatív, racionális értelmében. Ezért nem közelíthető meg bizonyos módszer- és szemléletváltozás nélkül. Ha a Názáreti Jézus hasonlatokban tudott róla beszélni, akkor hallgatóságának és mai olvasóinak a szavak mögött kell ráhangolódniuk az Ország spirituális valóságára. Ez újra fölértékeli a meditációt és a megértést érlelő csöndet a teológiában, sőt az ezt szolgáló, különböző szerzetesi hagyományokat is.
Végül van még egy terület a zsidó és keresztény teológiában, mely közösen művelhető minden résztvevő közvetlen lelki hasznára, s ez az erkölcsteológia. Mint minden szemléletváltozás előzménye és kísérője, ez is a közös bibliai antropológiából következik, amely az embert Isten képének és hasonlatosságának tartja. Ebből az alapgondolatból bontható ki a mai ember rendeltetése és minden tennivalója önmaga és embertársai felé. Ennyiben máris közvetlen jelentősége volna Magyarország és Európa integrációjában.