A konferencia témájának szinte közhelyszerű millenniumi felharmonikusai vannak. Ha nem is rendeztek hasonló címmel tanácskozást eleink ezer évvel ezelőtt, a kérdést minden bizonnyal tövéről hegyére megvitatták, alkalmasint kardokkal is. Miközben mi igen jó okkal ünnepelhetjük nemzeti létünk párját ritkító évfordulóját, a Lajtán túl a magyar állam létrejöttének millenniuma inkább a megkönnyebbülés emlékünnepe. Európa számára a kalandozó magyarok fejedelmének keresztény királlyá koronázása egy hódító nép rablóhadjáratainak kifulladását követő rendszerváltozás integrációs eseménye.
Szent István tudatában volt annak, hogy mi a viták tétje, milyen erőtérben lehet vallást és kell túlélést választani. Hitünk és írásos emlékeink tanúsága szerint a szeretet civilizációja felé vezető útra kívánta terelni nemzetét. Ismerte a magyarság vallásosságának sajátos, féltve őrzött és Európában kevésbé ismert, valódi ázsiai értékeket is hordozó gyakorlatát. Látott integrálódási alternatívákat, tudomásul vett tényeket, felmért erőviszonyokat. Hisszük, hogy nehéz és fájdalmas döntéseit az evangéliumi értékrend iránt elkötelezett lelkiismerettel hozta és éppen ezért tudott hétköznapi, de lényegesnek gondolt kérdésekben nagyon kemény kézzel érvényt szerezni akaratának.
Napjaink világa szelídebbnek látszik. Egy király ma (akár nehezebbnek, akár könnyebbnek találná a - miért, miért nem - szinte változatlan integrációs feladatot) minden bizonnyal más módszereket és eszközöket választana. Bizonyára ezúttal is lenne vallási programja, alprogramja. Vajon előírna-e a mai magyarság számára települési kötelezettségeket? Miként reagálna ezekre a társadalom? Érvényt lehetne-e szerezni kirótt vallásgyakorlási követelményeknek? Ha igen, milyen eszközökkel? Kitörnének-e sorozatosan évekig tartó pogánylázadások? Csupa történelmietlen kérdés, különösen akkor az, ha figyelembe vesszük, hogy István király (még nem szentté avatottan) országa egész lakosságának keresztény civilizációját építette, a nem magyar lakosságot is beleértve! Mégsem felesleges az analógiák keresése és szemügyre vétele.
Jó okkal feltételezhetjük például, hogy Szent István legalább két vonatkozásban kitartana az egyszer már eredményesnek bizonyult gyakorlat mellett. Egyfelől újfent megismerkedne és szembe nézne a valósággal, másfelől ismét a távolabbi célok szempontjából értékelné ki a kockázatokat és fenyegetéseket. Nem kell sem királynak, sem ügyvezető igazgatónak lennünk ahhoz, hogy ezt a két (lényegében módszertani) lépést mi is mérlegeljük, a mai vallásos magyarság integrációs küldetésének felismerését és betöltését segítő következtetéseket levonjuk.
A pontos helyzetkép kialakítása ma is előfeltétele a helyes döntésnek. Tények, összefüggések, erőviszonyok ismeretében kell megfogalmaznunk a világi tudás fogalomrendszerével, szakmai tájékozottsággal és felkészültséggel az általunk észlelt gondokat, kockázatokat és esélyeket - akkor is, ha ezekre erkölcsi és hitbéli meggyőződésünk egyszerű és világos szakrális válaszokat sugall. Súlyos hiba egymással szemben kijátszani ezt a két képességet - abban az értelemben hangsúlyozom a szakszerűség követelményét, amelyet Farkas Beáta fejtett ki egészen pontosan. Ráadásul hiába vázolunk fel vonzó távoli célképzetet, ha a fennálló helyzetre vonatkozó elnagyolt vagy szakszerűtlen megállapításaink aláássák szavahihetőségünket, még inkább rövid távú próféciáinkat.
A vallásos közösségek által érzékelt sok, nyílt és leselkedő veszély közül kiemelkedik egy hosszú távon nyomasztó fenyegetés: napjainkban milliók válnak rabjaivá egy embertelen - közös hitünk szerint az ember teremtett természetétől idegen - létmódnak. Olyan létmódnak, amelyet két évezreddel ezelőtt talán a cirkusz és a fürdőház látott el élményanyaggal, ezer évvel ezelőtt inkább a nyers erő, a birtoklás és a hiedelmek kultusza vett körül, napjainkban pedig a talmi jelenlétképzetet formáló médiavilág táplál, amelyet Poszler György szóhasználatát átvéve az újkapitalizmus rossz lehetőségének is nevezhetünk.
Az elfogulatlan történelmi elemzés szerint István király döntése, a nyugati keresztény értékrendre való áttérés, gyökeres paradigmaváltást jelentett. A magyarság azóta gyakorolja, ízlelgeti és nyögi, latolgatja és kerülgeti ennek a döntésnek a következményeit. Az új paradigmák, a választásból származó előnyök és kötelezettségek összefüggő rendszerének tényleges és fenntartások nélküli (kényszereken túlmenő) vállalása mindmáig nem történt meg. Tart a válogatás és az alkudozás.
A magyar társadalom sokévszázados történelmi élményekben gyökerező értékrendjének sok elemét mindmáig féltve őrizzük. (Hankiss Elemér húsznál több olyan vonást listáz a konferencia szöveggyűjteményébe felvett tanulmányában,[1] amelyek tünetei ennek a hajlamnak.) Feladhatatlannak tekintett elem a hagyományokhoz kötődő közfelfogásban
- a táltosi, sámáni ráolvasás hatóerejébe vetett mély hit,
- a hangerő és az ismétlés nagyra becsülése,
- az esélyleső, tétlen kivárás,
- a (tennivalókra és azok megosztására vonatkozó, gondos elemzésen alapuló és méltányos) megállapodás nélküli összefogás mítosza.
Túlélési technikáink kelléktárában ezeket a beállítódásokat nélkülözhetetlennek tartjuk. Előnyeik és hátrányaik mérlegét hosszú távon kedvezőnek találjuk. Lehet, hogy okkal és joggal - közülük nem egy ott van a modern PR-menedzserek fegyvertárában és vallásos gyakorlatainkban is, hiszen önmagukban nem "istentelenek". Azt viszont tudomásul kell vennünk, hogy többségük ma "eladhatatlan", sőt nem kívánatos érték az Európai Unióban. Minél többet akarunk közülük - úgymond, nemzeti kultúránk részeként - megőrizni, annál drágább árat kell fizetnünk a csatlakozásért és annál szűkebb mozgástérbe szorulunk tagként.
Nem azért szembesülünk ma is az ezeréves leckével, mert tévedésben éltünk volna. Azonosíthatók olyan korszakok a magyar történelemben, amelyekben a Szent István-i értékrend megélésének mestereiként ismert el bennünket Európa. Nem is kivételes, magyar sajátosságokról van szó, hanem világszerte ismert, távolról sem csupán számunkra kedves beállítódásokról és azokhoz tartozó magatartásmintákról.
A lényeges változás, a most zajló rendszerváltás és integrálódás tétje számunkra európai vonatkozásban az, hogy nem a túlélés, hanem az együttélés (elsősorban együttműködést megkövetelő) paradigmáit kell(ene) elfogadnunk és gyakorolnunk. Ennek az együttélésre-egyeztetésre-egyetértésre irányuló készségnek ad keretet az a szubszidiaritási elv, amelyről Poszler György beszélt részletesen. Ennek a készségnek a megerősítésében és gyakorlásában látom a vallásos életvezetés és elkötelezettség elsődleges szerepét.
A szeretet civilizációja a felebarátság, az emberek közötti, Isten terve szerinti kölcsönhatások civilizációja. Ennyiben tehát az együttélés minden helyzete a szeretésre irányuló kihívás. Vallásos közösségeink fel tudják-e ismerni a társasházi konfliktusokban vagy lakótelepi parkolóterületek elfoglalásáért vívott csetepatékban, iskolai szülői értekezletek egyszerre háborgó és meghunyászkodó alkudozásaiban vagy regionális előnyökért folytatott társadalmi-gazdasági küzdelmekben a szeretet civilizációjához történő hozzájárulás esélyét? A magyarságot mélyen érintő vallásos küzdelmek története Koppány lázadásától napjainkig ível - az augsburgi Szent Anna-templomban 1999 őszén aláírt megállapodás gyümölcseinek ízét milyennek találjuk?
Az európai integrálódásnak ezer évvel ezelőtt is volt (könyörtelen megsemmisítést jelentő), ma is van (az akkorinál szelídebb) alternatívája. Az Európai Unió nem kényszerül arra, hogy csatlakozásunkhoz "jó képet vágjon". Bele fog törődni abba, hogy ne legyünk tagok, ha nem akarunk. Mi fogjuk eldönteni, hogy az EU-n kívül vagy belül választunk utat a számunkra lehetséges változatok közül. Belül azonban a kölcsönösen alkalmazkodó együttlét magatartásmintáit kell mértékként elfogadni.
A kölcsönösségre kell és lehet számítani. A befogadó civilizáció azonban nem a szeretet civilizációja lesz. Az Európai Unió értékrendje semmivel nem evangéliumibb, mint jelenlegi sajátunk. A felhalmozás és a jómód kísértései kifejezetten erősebbek. Az egység nem kiforrottabb, a regionális és a vallási megosztottság nem kisebb, mint nálunk.
Az integrálódó Európában a vallásos életvitel elkötelezettjét (személyt vagy csoportot) ugyanazok a kihívások fogadják, amelyeket honi változatokban már jól ismer. Ha valakinek e tekintetben kétségei lennének, ezeket eloszlathatja Tegyei Gábor SJ elemzése a már említett szöveggyűjteményben. Attól pedig egyáltalán nem kell tartani, hogy bármelyik feladatot leveszi a napirendről a globalizáció. Nagyjából olyan a helyzet, mint ezer évvel ezelőtt. Szelídebbek és bonyolultabbak a hétköznapi élet viszonyai, de a szeretet civilizációjához vezető úton a tennivalók köre nem szűkebb, súlya nem kisebb.
Vegyük észre, hogy nem is nyomasztóbb. A nyugat-európai világi-keresztény civilizáció ezer évvel ezelőtt ugyanúgy nem volt mindenestül evangéliumi, ahogy ma sem az (Árpádházi Szent Erzsébet élete alighanem másként alakul, ha "európai" környezete annyira keresztény, amennyire magát láttatja). Az európai vallásosságot a magunkkal hozott - meglehet, keleti, de önmagában következetes és távolról sem "istentelen" - civilizáció nem találta, ma sem találja egyértelműen magasabbrendűnek. Géza nem is döntött. Szent István azt látta be, hogy az európai - egyszerre világi és vallási - normarendszer átvétele nem egyszerűen az integrálódás, hanem egyenesen a megmaradás előfeltétele.
Meglehet, ma is csak látszat a világi integrálódás dominanciája, és a vallási integrálódás leválaszthatatlan és kikapcsolhatatlan folyamat, még ha búvópatakként eltűnik is a szem elől. Ha így van, eggyel több ok megkérdeznünk: mivel járulhatunk hozzá az egészséges és ízes gyümölcsöket ígérő integrálódáshoz? A feladatok felismerésével, azok elfogadásával. Tettrekészséggel, mértéktartó önbizalommal. Helyi és regionális, személyes és intézményes együttműködések iránti bizalommal, új egyensúlyok megkeresésére kész nyitottsággal. Annak belátásával, hogy a vallásos közösségek társadalmi felelőssége a megszólalással kezdődik, de ott nem ér véget. Ha felismerjük az elembertelenítő politikai és gazdasági erőket, nem elég négyévente egy-egy választás alkalmával kifejezésre juttatni (távolmaradással, jobb esetben aktív helytelenítéssel) nemtetszésünket. Folyamatosan támogatni kell a szeretet értékrendjével összhangban lévő politikai erőfeszítéseket, gazdasági folyamatokat. Szerepet kell vállalni az értékrend gyakorlati közéleti érvényesítésében.
Tudomásul kell vennünk, hogy ez a feladat szerfelett nehéz. Felöleli az adófizetést, a jogszabály-betartást, az egyeztetésre való szüntelen készséget, a tisztesség jó néhány olyan áldozatos gyakorlatát, amelyet ma a közgondolkodás a balekség és a gyengeség fogalmával társít. Nehezünkre esik, mert azt szoktuk meg, hogy bíráljuk az állami-közigazgatási struktúrát és annak intézményeit, ha afölött világnézeti-politikai értelemben számunkra idegen meggyőződés gyakorol ellenőrzést. Általában is készek vagyunk kritikai megállapításokra. Szerepvállalásra annál kevésbé.
Vajon kialakulóban van-e bennünk a hatalomgyakorlás és a kormányzás megkülönböztetésének polgári képessége? Dolgozunk-e azon, hogy alkalmasint felkészült tagok lehessünk egy kedvünkre való civil szervezetben vallásos polgárként, vagy várjuk, hogy mikor alakul azon a területen egy nekünk tetsző vallásos szervezet? Felfedezzük-e a magunk szerepét, hatókörét, felelősségét kultúránk szeretési mechanizmusainak találékony kialakításában, naponta lehetséges és szükséges megerősítésében? Észrevesszük-e, hogy a vallásos világ integrált és globális világ, rajtunk pedig éppen az múlik, hogy valóságos-e?
Jegyzet
[1] HANKISS E., A közép-európai gondolkodás múltja, jelene és perspektívái,
in PONGRÁCZ M. (szerk.), A vallások és az európai integráció, I, Balassi-Magyar
Pax Romana, Budapest, 2000, 61-70. [vissza]