A szemantikus filozófia szerint a nyelv szavai nem tudják tökéletesen és egyértelműen jelölni a dolgokat, és ez az oka az emberek közötti számos félreértésnek. A tétel - legalább részleges - igazságtartalmának alátámasztására elég hivatkoznunk a IV-V. század krisztológiai vitáira, a korai kereszténység eretnekségeinek, illetve szakadásainak történetére. "Mikor Alexandria teológusai ezeket a szavakat használták: physis vagy prósópon, ezen 'személyt' (persona) értettek. Ha a szót antiochiai hallotta, fogalmilag 'lényeget' (substantia) fogott fel, értelmezett. Érthető, hogy azokban a döntő megkülönböztetésekben: ti. hogy Krisztus 'egy' személyisége és 'két természete' - nem közömbös, hogy mi az egyformán használt szavak jelentése, különösen, hogyha azok és éppen azok - mást jelentenek" - olvashatjuk Timkó Imre, néhai hajdúdorogi püspök Keleti kereszténység, keleti egyházak című alapvető művében.[1]
Hasonlóképpen bizonyos kérdéseket - melyeket Granasztói György kitűnő előadása[2] reflektorfénybe állított - más tónusban is megvilágíthat, ha a politika kifejezésen "a hatalomban való részesedésre" irányuló törekvés mint cél helyett a görög poliszra visszavezethetően a közügyek intézését - patetikusabban: szolgálatát - értjük, melynek célszerű és szükségszerű eszköze a végrehajtás érdekében a hatalom birtoklása. Valószínűleg Granasztói is ugyanúgy látja a világot, amikor azt állítja, hogy "nincsen egységes rend a világban", mint e sorok szerzője, aki szerint viszont van, csak a rend szó jelentését értelmezzük másként. Ha rend alatt a mindenütt azonosan érvényesülő törvényszerűségeket értjük, akkor a különbözőségek megléte az egységes rend hiányát támasztja alá. Ha azonban az egységes rend alkotóelemének tekintjük azt a tényt, hogy a jegesmedve fehér és plusz két fokban melege van, a Kárpátokban élő medvék viszont barnák és tizenöt fok esetén is fáznak, akkor a rend lényegét a "medveség" ismérveiben fedezzük fel. A különbözőség regisztrálása pedig szavatoltan értékítélet-mentes cselekedet.
Evvel már benne is vagyunk az európai integráció identitási kérdéskörének a sűrűjében. Csupán néhány kérdésre kell tudni feleletet adni: túl az eltérő katolikus, református, evangélikus viszonyuláson a hatalomhoz, túl - a Granasztói szerint - az Európai Unióban "legalább négyféle nemzet" megkülönböztethetőségén van-e valamiféle "medveség", mely Európát (vagy annak legalább egy meghatározott részét) összekapcsolja, összetartozóvá rendeli? Milyen európai identitástudat erősítésének szükségességéről hoztak határozatot 1997-ben Amszterdamban az Európai Unió tagállamainak vezetői?
Úgy vélem, Huntington jár legközelebb az igazsághoz, amikor az egy adott kultúrkörhöz való tartozást tartja a rendezőelvek legfontosabbikának. A kultúrkörhöz tartozás ugyanis a népek természetének, szellemiségének, mentalitásának és a mindezekből következő magatartásnak a kérdése. A Kelet gondolkodásmódja misztikus, világát Platón deduktív, szintetikus és intuitív szelleme formálta. A nyugati ember figyelme - éppen szellemisége és egész mentalitásának természete szerint - inkább a reális és a praktikus kérdések felé fordul. Szellemi struktúráját Arisztotelész induktív, analitikus és racionális rendszere alakította. Az előbbi talajára az ortodoxia, az utóbbiéra a nyugati kereszténység épült rá. Ebből a szempontból nem szignifikáns a különbség a római egyház és a protestantizmus között, mindkettő mögött viszont ott van az Ószövetség a maga teljességével.
Szeretném nagyon határozottan hangsúlyozni: a megkülönböztetés semmiféle értékítéletet nem jelent. Sem azt, hogy a nyugati vagy a keleti mentalitás jobb vagy rosszabb. Mindössze annyit kell rögzíteni, hogy más.
Az Európai Unióban tömörülő közösség önazonosságának alapja - tételünk szerint - az immár közel két évezredes nyugati kereszténység. Szívesen idézem itt Antall József aforizmáját, mely szerint Európában az ateista is keresztény. Ha emlékezetünkbe idézzük azokat a vitákat, amelyek mintegy 15-20 éve Törökország teljes jogú tagságáról szólnak, nem nehéz felismerni a XX. század eleji örmény és napjaink kurd problémájára történő hivatkozás és Görögország zsigeri félelmei mögött a más kultúrkör integrálhatósága iránti kétségeket. (Apropo, Görögország! Bár ortodox állam, ugyan ki vitatná el az ókori görögök meghatározó szerepét az európai kultúrában? És különben is: Platón sem volt "görögebb" Arisztotelésznél!) Törökország felvételét a stratégiai szempontokon túl elsősorban a gazdasági racionalitás támasztaná alá.
Ennél a pontnál egy újabb szemantikai kérdést kell tisztáznunk. Az európai integráció a globalizáció egyik kísérőjelensége-e csupán, vagy lényegesen több annál?
A globalizáció kifejezést lehet teljesen általános értelemben használni a világ egységesülésére, de helyesebb - és mi itt és most ezt tesszük -, ha ezt a szót a gazdaság földgolyóméretű tőkekoncentrációja számára tartjuk fenn. Önmagában ez a globalizációs folyamat értéksemleges: a gazdasági racionalitás hozza magával. Minden értéksemleges dolog (például napsütés, eső, hőmérséklet) a - gyakran emberek teremtette - körülmények folytán válik hasznossá vagy károssá. Az Európa, Ázsia és Afrika különböző részein időnként etnikai és vallási fanatizmus formájában fel-fellobbanó tüzek jelzik: a gazdasági globalizáció mögött lopakodó kulturális imperializmus irritálja a nemzeti és vallási identitás hordozóit. A globalizáció nyomában járó dolgok okozzák többek között azt a hiedelmet, hogy itt determinisztikusan összetartozó jelenségekről van szó.
Minden, a valahol szükségképpen a valláshoz (is) kötődő kulturális önazonosság bázisán létrejövő integráció azonban a globalizált gazdaság hatalmi túlsúlyának korlátját is jelent(het)i. A nemzeti identitás megőrzésének tehát napjainkban nem az elszigetelt, túlhangsúlyozott, de minden tényleges hatalmi pozíciójától megfosztott, s így kiüresedett nemzetállam a letéteményese, hanem egy demokratikus alapelvekre épülő, a különbözőséget értékként elismerő integráció, mely nagyjából azonos súlycsoportban van a globalizált gazdaság érdekérvényesítő képességével.
A jelenlegi Európai Unió nem befejezett mű. A belépéskor az addig kialakult játékszabályok elfogadása természetesen kötelező. A belépés pillanatától kezdve azonban már magunk is aktív részesei leszünk további formálódásának. Ezért nagyon is helyénvaló, ha erre a szerepre ugyanúgy készülünk, mint például a jogharmonizációra, és ha így teszünk, nemzeti és vallási identitásunk mind nagyobb értékkészlete épülhet be a XXI. századi Európa épületébe.
Jegyzetek
[1] TIMKÓ I., Keleti kereszténység, keleti egyházak, Szent István Társulat,
Budapest, 1971. [vissza]
[2] Lásd a kötetben [vissza]