Szakadát István

A Hegyi beszéd normarendszere

Tézisek Max Weber, Georg Henrik von Wright, Dosztojevszkij és Bibó István gondolatai alapján*

 

Nem minden, a ki ezt mondja nékem! Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. (Mt 7,21)

Rövid tanulmányomban a jézusi etika legtömörebb és legpontosabb összefoglalását, a Hegyi beszédet[1] értékelem abból a kérdésfeltevésből kiindulva, hogy mi volt az ott megfogalmazott erkölcsi parancsoknak az a különös minősége, amely kétezer éven át képes volt emberekre hatást gyakorolni? Az első értékelést már a kezdő mondatomban megtettem, amikor a Hegyi beszédben kifejtett erkölcsi rendszert különös minőségűnek ítéltem - egyetértve Bibó István gondolatával:

...mérhetetlenül komikusnak találtam mindig, hogy akadhatnak emberek, akik - főleg a három szinoptikus evangélium elolvasása után - egy percig is komolyan el tudták képzelni, hogy Krisztus nem létezett, és valaki kitalálta őt. Egy annyira pregnáns személyiség képe bontakozik ki előttünk ezekből, hogy ha ezt valaki irodalmi műnek találta ki, akkor az a valaki volna a világ legjelentősebb vallásalapítója.[2]

A következőkben megpróbálom tudományosnak mondott eszközök, fogalmak és módszerek alkalmazásával megragadni ezt a különösséget. Ehhez a munkához az alábbi szerzők tanulmányait, könyveit használom fel: Max Weber: Gazdaság és társadalom I., A megértő szociológia alapvonalai,[3] Georg Henrik von Wright: Norm and Action,[4] Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek,[5] Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme.[6]

A tudományos minősítés a gondolatmenetek érvelési és értelmezési módszereire vonatkozik. Az itt érintett téma végső kérdéseire adandó válaszok - többek között: mivel értékítéleteken alapulnak - a vizsgálódás körén kívül esnek.


Milyen parancsok vannak?

Hanem legyen a ti beszédetek: úgy úgy; nem nem.

Tudományos fogalmakat keresve azt mondhatjuk, hogy az erkölcsi rendszerekbe foglalt parancsolatok társadalmi normák, melyek társadalmi cselekvésekre vonatkozó (kötelező és kívánatos) előírások. Max Weber - a norma fogalma helyett még a rend kategóriáját alkalmazva - a rend/norma legitimitásáról és ezáltal a normatív cselekvések tipologizálásáról a következőket írta:

6.§. Valamely rend legitimitása biztosítható:

I. tisztán belülről, mégpedig

1. tisztán indulati-érzelmi alapon: érzelmi átéléssel, belső odaadással;

2. értékracionálisan: a végső és kötelező értékek (erkölcsi, esztétikai vagy bármely más értékek) kifejeződéseként fölfogott rend abszolút érvényességébe vetett hittel;

3. vallásos hittel: azzal a meggyőződéssel, hogy a rend betartásán keresztül el lehet jutni az üdvözüléshez;

II. továbbá úgy is (vagy csak úgy), hogy sajátos külső következményekhez kapcsolódnak bizonyos várakozások...

A rendet

a) konvenciónak nevezzük, ha érvényessége külsődleges, azáltal van biztosítva, hogy az emberek megadható körén belül a rendtől való eltérés várhatóan (viszonylag) általános és gyakorlatilag érezhető helytelenítésbe ütközik;

b) jognak nevezzük, ha ugyancsak külsődleges, de azáltal van biztosítva, hogy az emberek egy külön erre fölkészült csoportja várhatóan (fizikai vagy pszichikai) kényszert alkalmaz a rend betartásának kikényszerítésére, illetve megszegésének megtorlására.[7]

Fentiek alapján a normákat, illetve ezek alapján a normatív cselekvéseket három típusba sorolhatjuk:

- erkölcsi norma erkölcsi cselekvés
- konvencionális norma konvencionális cselekvés
- jogi norma jogi cselekvés


Bár Weber explicit módon nem írja le, de a definíciós szándékából, illetve más szövegrészekből egyértelműen kibontható, hogy a fenti tipologizálás alapja az a kérdés: milyen szankciók követik a normasértés eseményét? Ez pedig - szociológiai értelemben - egyet jelent azzal a kérdéssel: miért kell betartani a normák előírásait?

Az erkölcsi normát megsértő cselekvés belső folyamatokat indít el az emberben (önmarcangolás, lelkiismeret-furdalás), míg a konvenció és a jog megsértése külsődleges büntetéssel jár, azaz, a konvenció esetében a helytelenítésen keresztül közösségi nyomás nehezedik az egyénre, a jogsértés pedig az adott közösség lelki vagy fizikai erőszakon alapuló szankcióit vonja maga után. Mivel a szociológiai elemzések számára a normához történő igazodás belülről vezérelt módjai nehezen vizsgálhatók, általában elegendő ezeket egységesen kezelni az erkölcsi cselekvések kategóriája alatt. Tanulmányunkban azonban egy ponton fontos lesz, hogy figyeljünk a weberi különbségtevésre a vallási alapon, illetve az értékracionális alapon történő normatív cselekvések között, amikor az erkölcsi normák fogalmát érdemes lesz megkülönböztetni a vallási normák fogalmától.


Mire vonatkozik a parancs?

És szólá Isten mindezeket az igéket

A normatípusok elkülönítése után megválaszolandó kérdés: mire vonatkoznak a normákba foglalt előírások? A kérdésre Weber alapján is meg lehetne próbálni válaszolni, pontosabbak és alaposabbak lehetünk azonban akkor, ha a következőkben Georg Henrik von Wright finn filozófusnak a deontikus logika, illetve cselekvéselmélet területén kidolgozott fogalmait használjuk.

Von Wright a normákhoz hasonló jelenségek (játékszabályok, állami törvények, használati utasítások, szokások, erkölcsi szabályok, idea-elvárások) közül azzal emeli ki a gondolatmenete tárgyát képező előírásokat, hogy azok valamilyen emberi cselekvésre vonatkoznak. Mondhatjuk ezeket cselekvésnormáknak. Bár Wright nem normaként kezeli azokat a jelenségeket, melyek egy kívánatos állapotot írnak elő (ezeket idea-elvárásnak nevezi), de mi - egy von Wright által még nem használt fogalmat bevezetve - megtehetjük ezt: a továbbiakban a cselekvéstartalom nélküli elvárásokat állapotnormáknak fogjuk nevezni. A "dobd vissza kővel", a "ne lopj" parancsa cselekvésnorma, míg a "legyél jó", "legyél szelíd", "szeresd felebarátodat" elvárása állapotnorma. Amíg szeretni, tisztelni, szelídnek, jónak, irgalmasnak lenni annyit jelent, hogy valamilyen belső (érzelmi) állapotban vagyunk, addig a cselekvés valamilyen változást idéz elő vagy épp valamilyen változási folyamatot enged megvalósulni a világ mások által is befogható, érzékelhető külvilág állapotában.

A kérdés az, hogyan tudjuk az állapotnormákat és a cselekvésnormákat megkülönböztetni egymástól? Ezen a ponton kivételes segítséget nyújt a magyar nyelv azáltal, hogy az ige fogalmához két jelentést rendel: a Biblia igét hirdet, vagyis normákat ír elő, és ezekben a normákban cselekvéseket, állapotokat stb. kifejező igék vannak. Amikor tehát a Biblia igéit vizsgálgatjuk, felhasználhatjuk mindazt, amit a magyar nyelv igéiről tudunk. Nézzük meg, mit is mondhatunk az igékbe foglalt igékről! A jól ismert felosztást alkalmazva az igék négyféle típusát különíthetjük el egymástól:

- állapotot kifejező ige,

- történést kifejező ige,

- cselekvést, tevékenységet kifejező ige,

- létezést kifejező ige.

Szeretni, tisztelni, gyűlölni, haragudni, érezni állapotot kifejező igékkel lehet, míg a megdobás, a visszadobás, a hamis tanúskodás, az ellopás, a megölés aktusait cselekvésigék fejezik ki.

Felmerül a kérdés: hogyan lehet egy előírt állapotot, idea-elvárást, állapotnormát megvalósítani? Még pontosabban: hogy tudom én megítélni a másik ember belső állapotát, azaz, hogyan tudom ellenőrizni, hogy valóban betartja-e az állapotnormák tartalmát? Gyakorlati válasz nem lehet más, mint hogy más belső állapotát csak a tényleges cselekvésein keresztül tudjuk megítélni, tehát az állapotnorma csak a cselekvésnormákon keresztül, azaz, cselekvésnormákba foglalt cselekvésaktusok végrehajtásának vizsgálatával kontrollálható. Az idea-elvárások, az állapotnormák tehát nem önmagukban, hanem cselekvésnormák megvalósításán keresztül vizsgálhatók, ellenőrizhetők.

A normák, illetve a normatív cselekvések elemezhetősége céljából von Wright összetevőkre bontja a normákat az alábbi kategóriákat különítve el egymástól:

- a norma jellege (character),

- a norma tartalma (content),

- a norma feltétele (condition),

- a norma kibocsátója (authority),

- a norma címzettje(i) (subject[s]),

- a norma alkalma (occasion).

Anélkül, hogy a normák összetevőinek alaposabb elemzésébe kezdenénk, jelezzük, hogy egyfelől a normákba foglalt előírások vonatkozhatnak olyan cselekvésekre, melyekben valamely transzcendenciához való viszony kifejezését kell megvalósítani, illetve melyek más emberekhez való viszonyra vonatkoznak, másfelől jellegüket tekintve három fontos normatípusról beszélhetünk - elkülönítve egymástól az alábbi tevékenységeket és normákat:

- megengedés - megengedő norma
- tiltás - tiltónorma
- parancs - parancsnorma


A deontikus logika fenti alapkategóriái a cselekvéshez való viszonyt (deontikus modalitásértéket) fejezik ki, melyeknek egymáshoz való viszonyát az alábbi módon foglalhatjuk össze:

Megengedés,   amikor   szabad   cselekedni valamit,
  vagy          
    amikor   szabad nem cselekedni valamit.
Tiltás,   amikor nem szabad   cselekedni valamit.
Parancs,   amikor nem szabad   nem cselekedni valamit.


Látható, hogy a tiltás és a parancs aktusa visszavezethető a megengedés aktusára, ami érdekes következtetések levonására adna alkalmat, de további gondolatmenetünk szempontjából ezek nem annyira fontosak, hogy itt foglalkozzunk velük. A későbbi következtetéseink megalapozása végett viszont említést kell tennünk von Wright egy fontos megkülönböztetéséről. A cselekvésnormák leírásakor ugyanis von Wright elválaszt egymástól kétféle cselekvést, tevékenységet, mondván, hogy az más minőségű:

- megcsinálni, elvégezni, megvalósítani valamit (to do), illetve

- tartózkodni valaminek a megcsinálásától, elvégzésétől (to forbear).

Hangsúlyozni kell, hogy mindkét esetben cselekvésről, tevékenységről beszélhetünk, és mindkét cselekvéstípusra egyaránt vonatkozhatnak normatív előírások, erkölcsi parancsok (a tartózkodás példájaként gondoljunk a kötelező elsősegélynyújtás elmulasztásának esetére a közlekedési szabályok világából), de emellett a kétféle cselekvéstípus között persze jelentősek a különbségek is. A fenti különbségtétel alapján a kétféle cselekvésre vonatkozó normákat nevezzük a továbbiakban tevőleges normának, illetve tartózkodó normáknak.

A weberi és wrighti alapfogalmak ismeretében belekezdhetünk a bibliai erkölcsi parancsolatok elemzésébe.


Hogyan tarthatók be a parancsok?

...ebben az ígében foglaltatik egybe... (Róm 13,9)

Az elemzés megkezdése előtt meg kell jegyezzük, hogy a Bibliában a Hegyi beszéd mellett természetesen vannak más olyan fejezetek, melyek a keresztény erkölcstan integráns és meghatározó részét képezik. Ezek közül is legfontosabb a Tízparancsolat. Sokan vannak, akik a Tízparancsolatot a mózesi etika (csak a mózesi etika) alapjának, és nem kevesen az egész kereszténység alapjának tekintik. Nem kell nekünk állást foglalnunk ebben a kérdésben ahhoz, hogy néhány alapozó megállapítást tehessünk a Tízparancsolatról mint normarendszerről. Nézzük először a szöveget magát!

Én, az Úr vagyok a te Istened...
Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
Ne csinálj magadnak faragott képet...
[...]
Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd...
Megemlékezzél a szombatnapról ...
[...]
Tiszteld atyádat és anyádat...
Ne ölj.
Ne paráználkodjál.
Ne lopj.
Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé. (2Móz 20,2-4.7-8.12-17)

A tíz parancsolatból az első négyben az Istenhez való viszony fogalmazódik meg, a második blokk hat előírása az ember-ember kapcsolatra vonatkozik. Ezeket a parancsokat természetesen az Újszövetség is átveszi, hivatkozik rá. A második blokk parancsait azonban az Újszövetség több pontján már a "szeresd felebarátodat" parancsaként általánosítják:

Mert ez: Ne paráználkodjál, ne ölj, ne orozz, hamis tanúbizonyságot ne szólj, ne kívánj, és ha valamely más parancsolat van, ebben az ígében foglaltatik egybe: Szeresd felebarátodat mint temagadat.
A szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot. Annakokáért a törvénynek betöltése a szeretet. (Róm 13,9-10)

Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?
Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.
Ez az első és nagy parancsolat.
A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. (Mt 22, 36-39)

A "szeresd felebarátodat" parancsa egyébként részben önállóan, részben más parancsok általánosításaként már az Ószövetségben is megjelenik:

Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat. (3Móz 19,18)

A "szeresd felebarátodat" parancsa állapotigével kifejezett előírás, amire vonatkozóan az etikák egyik - korábban jelzett - alapkérdése vethető fel: hogyan lehet az állapotigékkel, tehát idea-elvárásokkal kifejezett parancsokat megvalósítani? A választ korábban megadtuk (kapcsolódó cselekvésnormák vizsgálatával), így a következő megválaszolandó kérdés az, hogy milyen cselekvésigékkel kifejezett parancsok/cselekvésnormák vannak az idea-elvárásokhoz, állapotnormákhoz rendelve? A Tízparancsolat előírásait az alábbi módon lehet egymáshoz rendelni:

állapotigével kifejezett cselekvésigével kifejezett
szeresd az Urat ne csinálj magadnak faragott képet,
Isten nevét fel ne vedd, tartsd meg a szombatot .
tiszteld atyádat és anyádat -
[szeresd felebarátodat] ne ölj, ne hazudj, ne orozz, ne kívánj,
ne paráználkodj .


A táblázat elemeire pillantva azonnal szembetűnik, hogy ezek a cselekvésnormák szinte kivétel nélkül tiltónormák. Ez a mozzanat azért figyelemre méltó, mert könnyű belátni, hogy a tiltónormák önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy egy teljes erkölcsi rendszert alkossanak, hiszen nincs bennünk pozitív/parancsoló állítás. Abból, hogy milyenek ne legyünk, még nem - vagy csak nagyon áttételesen - következik bármi arra vonatkozóan, hogy milyennek kell lennünk. Természetesen az az állításunk, miszerint a Tízparancsolat önmagában nem képez teljes erkölcsi rendszert, nem jelenti azt, hogy akár az Ószövetségből, akár Mózes könyveiből ne lenne kiolvasható sok olyan "pozitív" parancsnorma, melyek alapján már vázolni lehetne mind az ószövetségi, mind a mózesi etika főbb vonásait. Ezen a ponton azonban nekünk nem kell e feladatot megoldanunk. S mivel tanulmányunkkal se nem az a célunk, hogy hittani/teológiai, se nem az, hogy valláskritikai gondolatokat fejtsünk ki, ezért itt elegendőnek tartjuk azon állítás megfogalmazását, hogy a fenti táblázatba foglalt igéket, parancsokat úgy kell megítélnünk, hogy azok szinte minden nagyobb erkölcsi rendszerben megtalálhatóak, ennyiben tehát nem lehet különösebben egyedinek tartani őket. Hogy a jézusi etika mindezekhez képest milyen pontokon és milyen értelemben tartalmaz többet és mást, azt szeretnénk a következő fejezetekben bemutatni.


Miről szól a parancs?

...immár paráználkodott azzal az ő szívében... (Mt 5, 28)

Először azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy milyen cselekvésekre lehet/kell vonatkoztatni az előírásokat? Bár ezen a ponton más erkölcsi rendszerekhez képes nem érezzük egyedülállónak a jézusi etikát, de a Tízparancsolathoz képest mindenképpen új elemként hivatkozhatunk arra, hogy Jézus kiterjeszti a norma érvényességét a "belső cselekvésekre" is, ahogy ez az alábbi idézetekből kiviláglik:

Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre.
Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, a ki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre.
Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál!
Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kivánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében. (Mt 5,21-22.27-28)

Az elmozdulás, a kiterjesztés nyilvánvaló: míg a régi normák a mások által is látható/megítélhető cselekvésekre vonatkoznak, addig az újak már a belső érzéseket, gondolatokat, azaz, a belső cselekvéseket szabályozzák: a "ne ölj" előtt már a "ne haragudj" vagy a "ne paráználkodj" helyett a "ne kívánj" parancsai kiterjesztik a parancsok érvényességét azáltal, hogy magát a cselekvés fogalmát definiálják szélesebb értelemben.

Bár a kiterjesztés ténye önmagában fontosnak mondható, mindezzel nem kellene még különösebben foglalkoznunk, ha nem kínálkozna kiindulópontul egy sokkal fontosabb okfejtés számára. A belső, mások által nem látható cselekvések ugyanis olyan cselekvések, melyek helyességét mások nem képesek megítélni. A normakontroll egyetlen eszköze így a belső vizsgálat marad, amivel azt is mondanunk kell egyben, hogy ezen a ponton a weberi értelemben vett erkölcsi norma fogalmát lehet már csak alkalmazni.


Miért kell megtartani a parancsot?

...a te Atyád, aki téged titkon néz... (Mt 6, 18)

A Hegyi beszéd hosszan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan is kell a parancsokat megtartani? Az alábbi két idézet lényegi mondanivalója az, hogy a helyes cselekedet nem mások elismerésének kiváltása végett, és - épp ezért - nem is mások előtt kell megtenni, hanem - épp ellenkezőleg - úgy kell megcselekedni a parancsokban foglaltakat, hogy azok betartásáért az embernek csak saját maga, illetve mennyei Atyja előtt kell felelnie.

És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.
Te pedig, a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és az ajtódat bezárva, imádkozzál a Te atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, aki téged titkon néz, megfizet néked nyilván.
Te pedig mikor böjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg;
Hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván. (Mt 6,5-6.17-18)

Weber tipológiájában ez az erkölcsi norma, illetve az erkölcsi cselekvés fogalmába tartozik. Nem mások helyeslése vagy helytelenítése (konvenció), nem is az erőszak-alkalmazástól való félelem (jog), hanem az egyén belső motivációja az, ami a parancs megtartását biztosítja. Jézus itt az erkölcs mint normarendszer "mindenekfölött valósága" mellett érvel.

Meg kell jegyezzük, hogy a szállóigévé lett "nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb" mondás eredeti jelentése, üzenete is erről szólt:

Te pedig, a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed;
Hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, a ki téged titkon néz, megfizet néked nyilván. (Máté evangéliuma 6,3-4.)

A kérdésre tehát, hogy miért is kell megtartani a törvényt, a válasz az, hogy a belső normakövetés kényszere, tehát a parancs erkölcsi mivolta miatt. Azt is látnunk kell azonban, hogy ebben a helyzetben az egyén még nincs teljesen egyedül: "vele" van Isten, aki "titkon nézi és megfizeti" a cselekvőt.


Hogyan kell megtartani a parancsot?

...nem csodaszülte, hanem szabad hitre áhítoztál...
(Dosztojevszkij, A Karamazov testvérek)

Azzal, hogy Jézus a hívő ember belső ügyévé teszi a parancsok betartását, az egyént sem magányossá, sem szabaddá nem teszi: a mennyei Atya elől nem lehet elbújni, a parancsok betartását az Úr felügyeli. A parancs betartása még nem válik az ember magánügyévé.

A norma itt még vallási jellegű: az üdvözülésbe vetett hiten alapul. Ám Jézus később és máshol továbbmegy ezen a ponton és - legalább is saját cselekedetei által - erősebb "állítást tesz", amikor megmutatja, megcselekszi a legnehezebb erkölcsi előírást:

Istenre való hivatkozás nélkül betartani a belső parancsot.

Mit is jelent ez pontosan? Azt, hogy még ha hisz is az ember Isten létezésében és mindenhatóságában, akkor sem szabad Istenére hivatkozni a parancsok megtartásakor. Isten ugyan bármikor megsegítheti őt, de az embernek sosem szabad várnia ezt: sosem szabad elvárni a Mindenható segítségét.

Ekkor vivé őt az ördög a szent városba, és odahelyezé a templom tetejére.
És monda néki: Ha Isten fia vagy, vesd alá magadat; mert meg van írva: Az ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe.
Monda néki Jézus: Viszont meg van írva: Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet. (Mt 4,5-7)

Hogy ez a mozzanat mennyire fontos Jézus történetében, mindennél és mindenkinél pontosabban leírja Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényének "nagy inkvizítor" jelenetében:

Három erő, csupáncsak három erő van a földön, amelyek képesek örökre legyőzni és rabul ejteni e tehetetlen lázadókat, épp a boldogításuk végett - ezek az erők: a csoda, a titok és a tekintély. [...]
Nem szálltál le a keresztről, amikor gúnyolva, csúfolódva azt kiabálták: "Szállj le a keresztről, és akkor elhisszük, hogy te vagy az!" Te nem szálltál le, ismét csak azért, mert nem akartad csodával leigázni az embert, és mert nem csodaszülte, hanem szabad hitre áhítoztál.[8]

Amíg a Mindenható tekintetét magán tudja az ember, amíg nincs egyedül, a parancs betartásához saját vallásos hite a legnagyobb ERŐ: URA ŐRE is egyben. Istene - pontosabban: Istene fizetsége, az üdvözülés - nélkül azonban csak saját maga ura marad az ember: és a parancsot akkor is meg kell tenni. Ez a legnehezebb törvény - hívő és másként hívő embernek egyaránt.


Miért mások Jézus parancsai?

...ne álljatok ellen a gonosznak... ((Mt 5,38-44))

Az előző fejezetben arra mutattunk rá, hogy Jézus mindennél erősebb előírást tesz a normakövetés módjára vonatkozóan, de mindeddig még nem jutottunk el a kérdésig, hogy vannak-e, és ha igen, melyek azok a mozzanatok, melyeket történetileg egyedinek és különlegesnek tarthatunk a Hegyi beszéd normarendszerében. A választ Bibó Istvántól kapjuk meg, aki a jézusi példázatokban, gesztusokban megnyilvánuló aktív szeretet fogalmával jelöli meg a jézusi etika különösségét. Vegyük először a jól ismert evangéliumi idézeteket:

Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért.
Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.
És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is.
És a ki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.
A ki tőled kér, adj néki; és a ki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.
Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.
Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket. (Mt 5,38-44)

Az idézetből kibontható normák több értelemben is különböznek az eddig megvizsgált erkölcsi parancsoktól. Először: cselekvésnormákról, azon belül is parancsnormákról van szó. Másodszor: itt olyan előírások fogalmazódnak meg, melyeket feltételes (és reaktív) normáknak mondhatunk, hiszen mások valamilyen - erkölcsileg helyteleníthető - cselekvésére adott válaszreakciót, válasz-cselekedetet írnak elő. Éppen ezért és harmadszor: egyáltalán nem passzivitásról van szó. Ezen a ponton válik fontossá von Wright megkülönböztetése a "cselekvés" és a "tartózkodás a cselekvéstől" kategóriái, illetve a tevőleges és tartózkodó normák között, hiszen itt nem pusztán arról van szó, hogy egy erőszakos aktusra válaszul valaki tartózkodik egy másik erőszakos aktus megtételétől, hanem arról, hogy valaki egy újabb, aktív - de természetesen nem erőszakos - cselekvést, cselekvéssort indít el. És ez az a pont, ahol Jézus etikájának különlegességét megérthetjük:

Az ő gesztusai: aki megütött az egyik arcodon, fordítsd felé a másikat is, egyáltalán nem egy ügyefogyott embernek a gesztusai, ellenkezőleg, beletartoznak azok közé a lefegyverző gesztusok közé, amelyek előtt az értelmetlen agresszió egyszerre rájön a saját értelmetlenségére.[9]

Nézzük meg alaposabban, hogyan formalizálható és magyarázható meg mindez!

Az aktív szeretet parancsai arra a helyzetre reagálnak, hogy a másik fél erőszakos, normasértő cselekvést, akciót hajt végre. A re-akciónak három típusa lehetséges:

Mivel a másik megteszi, ami tiltva van, Megdobnak kővel,
én is megteszem ugyanazt. visszadobom kővel.
Bár a másik megteszi, ami tiltva van,

Megdobnak kővel,

én nem teszek meg semmit. nem dobom vissza semmivel.
A másik megteszi, ami tiltva van, Megdobnak kővel,
én megteszem az előírt válasz-cselekvést

visszadobom kenyérrel.


Az első eset a "szemet szemért" elvet megvalósító cselekvés, amelynek érzelmi alapja az az érvelés, hogy "ha a másik nem tartja meg a parancsot, én miért tartsam meg azt?" Említettük, hogy Jézus ezt azon az alapon utasítja el, hogy az erkölcsi normát másoktól függetlenül kell betartani, de Jézus máshol másfajta érvet is felhoz, amikor arra mutat rá, miért nem "érdemes" az erőszakra erőszakkal válaszolni:

Akkor monda néki Jézus: Tedd helyére szablyádat; mert a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniük. (Mt 26,52)

Az erőszakra felelő ellen-erőszak ugyanis önmagába forduló, körkörös, az erőszakot fenntartó helyzetet teremt, amelyből sokszor nincs kiszállás, de legalábbis nehéz megtörni az erőszak ciklusát. Ha az erőszakra nem szabad ellen-erőszakkal válaszolni, akkor az első lehetőség nem cselekedni semmit. Mahatma Gandhi erőszak-nélküliséget hirdető szatjágraha-mozgalmában sokszor tették ezt. És sokszor váltotta ki azt a jelenséget, amit Bibó említett: az erőszaktevő meghátrálását, de Jézus még tovább megy ezen a téren, amikor azt mondja, nem elég a tartózkodás, ellengesztusokat kell tenni. A példaérték, a hatás, a meggyőző erő miatt fontos, hogy Jézus konkrét gesztusai formálisan, az elvégzendő cselekvés szintjén emlékeztetnek az eredeti aktusra, csak épp a lényegét, azaz, tartalmát tekintve állnak szemben vele. A cél az, hogy felismertesse az erőszaktevővel cselekedete értelmetlenségét - a keleti filozófia fogalmaival: a szatori élményét váltsa ki az erőszak hiábavalóságáról.

Említettük, hogy az aktív szeretet példagesztusai feltételes normák, ami azt jelenti, hogy mások erőszakos cselekvésére adott válaszcselekvéseket írnak elő, mint ahogy feltételes norma a "szemet szemért, fogat fogért" parancsa is. Mindezekben az a közös elem, hogy nem elsődlegesek, mindig válaszreakciókat tartalmaznak. A végletekig leegyszerűsítve a dolgot: az ilyen normák nem mondanak semmit arról, mit kell tenni abban a helyzetben, ha nincs első - erőszakos - aktus. És ezen a ponton fogalmazza meg Jézus azt az új elvet, amelyben - bizonyos szempontból - ellenkező értelmére fordítva a szemet szemért elv tartalmát elsődleges, feltétel nélküli cselekvést ír elő:

A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal (Mt 7,12)

Ez az az új vezérelv, amely a jézusi etika központjában van, és amelyet a legfontosabb mozzanatnak tarthatunk az evangéliumban. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez csak egy elv és nem konkrét - végrehajtható - cselekvésnorma. Jézus és követői cselekedeteikkel sokszor bizonyították, hogy az elvet konkrét tartalommal megtöltve képesek kifejezni azokat az elveket, melyeket minden erkölcsi cselekvés alapjának kell tekintenünk: az alázatot és a szeretet.

Sokaknak sikerült, sokaknak nem:

A ki velem nincsen, ellenem van; és a ki velem nem gyüjt, tékozol. (Mt 12,30)

Ezen a Földön.

 

Jegyzetek

* Az írás megjelent a Világosság 2000/8-9. számában. [vissza]

[1] Szent Biblia (fordította KÁROLI Gáspár), Magyar Biblia-Tanács, Budapest, 1974. [vissza]

[2] BIBÓ I., Az európai társadalomfejlődés értelme, in B. I., Válogatott tanulmányok, III, Magvető , Budapest, 1986, 5-123., 22. [vissza]

[3] M WEBER, Gazdaság és társadalom, I, A megértő szociológia alapvonalai, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1987. [vissza]

[4] G. H. VON WRIGHT, Norm and Action, Routledge & Kegan Paul, London, 1963. [vissza]

[5] F. M. DOSZTOJEVSZKIJ, A Karamazov testvérek, Európa, Budapest, 1975. [vissza]

[6] BIBÓ, i. m., [vissza]

[7] WEBER, i. m., 60-61. [vissza]

[8] DOSZTOJEVSZKIJ, i. m., 334-335. [vissza]

[9] BIBÓ, i. m., 20. [vissza]