Témánk szempontjából szemügyre véve a zsidó-keresztény vallástörténetet, mondhatjuk, hogy az európai integráció kiindulópontjának egy IV. századi eseményt lehet tekinteni: a kereszténység államvallássá válását. Ettől az időponttól kezdve a "katolikus" néhány száz évig "birodalmit" jelentett, hogy aztán a szó jelentése "egyetemessé", "az egész világon jelenlevővé" bővüljön. Korreferátumomban nyilván nem tekinthetem át az elmúlt évszázadok vallástörténetét, eszmetörténetét, hitelvi kérdéseit, Európa fejlődéstörténetét, csupán az 1990 után kialakult helyzet témánk szempontjából fontos néhány kérdésére utalok.
A konferenciára meghívó levél szerint
az elmúlt évezred magyarországi társadalom- és politikatörténete főként arra ad példát, hogy a két nagy kulturális minta, a nyugati és a keleti közös határmezsgyéjén mindkét minta érvényesült, hol az egyik, hol a másik részleges, vagy kiterjedtebb dominanciája mellett. Éppen ezért a manapság tapasztalható egyetértést Magyarország hovatartozását illetően, a térségben létrejött [azt mondanám inkább, hogy a térséggel kapcsolatosan létrejött] valódi döntésnek, illetőleg kollektív felismerésnek kell tekinteni. Mindazonáltal [...] nem lehet azt a következtetést levonni, hogy Magyarország integrációja az Európai Unióba minden részletében megoldott, vagy éppen problémamentes folyamat. [...] Az integrációs tárgyalások igen sok kérdésre nem adnak választ, sőt a tárgyalópartnerek nem is tekinthetők válaszadásra kötelezettnek.
Ebből az utóbbi gondolatmenetből kiindulva teszik fel a rendezők azt a kérdést, hogy a hitbélileg elkötelezett embernek van-e tapasztalata, van-e sajátos tudása vallásának perspektívájából az európai integráció ügyében.
Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, felidézem Engel Pál bevezető mondatait, miszerint
az ezredforduló körül Magyarország - István király döntésének köszönhetően - a latin egyházhoz csatlakozott, és ezáltal Európa, azaz, a nagybetűs Nyugat részévé vált. Napjainknak ez a legelcsépeltebb politikai közhelye, kivált azóta, hogy uniós csatlakozásunk növekvő kilátásai folytán különös aktualitást kapott.[1]
Vajon a - egyetértek a minősítéssel - politikai közhely magában foglalja azt a gondolatot, hogy "a történések mögött a századokon átnyúlóan hosszú távon is bizonyos "szerkezetek" a lényegesek, melyek a jelen számára egyszerre jelölnek ki határokat és kínálnak lehetőségeket"?[2] - kérdezem ezt Szűcs Jenővel, akire a szerző is többször hivatkozik dolgozatában. A kérdésből én csak az "aktualitást", a közelmúltat próbálom szemügyre venni.
Célszerű a téma kapcsán felmerülő fogalmakból kiindulni: európai integráció, vallás, egyház vagy egyházak. Úgy gondolom, hogy mind az egységes Európa, mind a vallási közösség vagy közösségek (egyházak, felekezetek) értékközösségek. Ha a két értékközösség között kompatibilitás van, akkor az egyházak mint értékközösségek segíthetik az európai integráció megvalósulását. A kompatibilitás megléte vagy hiánya azonban - jóllehet az érintett országok lakosságának életét jelentős mértékben befolyásoló tény - nem politikai döntés kérdése, amelyről integrációs tárgyalásokon születhet döntés.
Ha Magyarországon is megvan a két értékközösség közötti kompatibilitás, akkor az integrációs folyamatnak Magyarország is részese lehet, az egyetemesség értelmében is. Ennek feltétele, hogy hiteles értékközösségként kell megjelennie az egyháznak, az egyházaknak és az európai integrációnak is.
Az európai integráció intézményesülése során létrejött Európai Unió - mely
először az európai gondolatot a népek együttműködéseként tételezte -
eleinte elsősorban mint gazdasági közösség működött: meghatározott államok
önkéntes alapon való társulásaként. Az egységesülést elősegítő legfontosabb
tényező - a második világháborút követő európai béke fennmaradása iránti vágy
mellett - a versenyképesség megőrzésének igénye a világ gazdasági nagyhatalmaival,
az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben. Az EU tehát három gazdasági jellegű
társulásban gyökerezik: az Európai Gazdasági Közösség (EGK), a Szén- és Acélközösség
(ESZAK), valamint az Európai Atomegyezmény (EURATOM) volt a kiindulópont.
Az Európai Unióról szóló szerződést (Maastrichti Szerződés) két kormányközi
konferencia készítette elő: az egyik a gazdasági és monetáris unió (VMU) létrehozásával
foglalkozott, a másik a politikai unió kialakításának mikéntjét járta körül.
A szerződést 1992. február 7-én írták alá, és 1993. november 1-jén lépett hatályba.
Előzményeit tekintve a Maastrichti Szerződés nem tudott minden továbbfejlesztésre előirányzott kérdésben eljutni a valamennyi tagállam részéről kívánatosnak tartott megoldáshoz, ezért előirányozták egy kormányközi konferencia összehívását 1996-ra, az uniós feladatok és célok megvalósítását jobban elősegítő, a Maastrichti Szerződést az integráció mélyítésének irányába továbbfejlesztő intézkedések kidolgozására. A konferencia a keleti kibővülés lehetőségeinek mind kedvezőbb megítélése mellett előtérbe állította az EU intézményeinek működőképességével kapcsolatos kérdéseket, az intézmények továbbfejlesztésének módjait, eszközeit, hiszen nyilvánvaló, hogy egy nagyobb létszámú Európai Unió csak az intézményrendszer megújításával maradhat működőképes.
Magyarországgal 1988-ban vette fel a diplomáciai kapcsolatot az európai közösség.[2]
A vallás lényegét tekintve: válasz az istenire kultikus, kulturális és társadalmi formában, vagyis az élet minden területén. Az ember Isten felé való törekvése, keresés, az Isten vállalása. Az ember életének legszemélyesebb kérdése. Kizárólag az ember mint személyiség és Isten mint valóság viszonya.
Az egyház egyik értelmezését tekintve Krisztus teste, egy másik értelmezése szerint inkább közösségi jellegű fogalom, a vallás világban megjelenő formáját jelöli. Amíg az ember Istenhez való viszonyának tartalmi oldala a vallás, addig formai oldala - a világban való megjelenése, szervezetrendszere, struktúrája - az egyház. Az egyházat jelentő görög eklészia szót eredetileg, a klasszikus időszakban a polgárok hivatalos testületére értették. Az Ószövetség Kr. e. III-II. századi görög fordítása az eklészia szóval a zsidó nép teljes közösségét jelöli. Az Újszövetségben a hívő keresztények teljes közösségét jelenti.
A világ történelmében először a kereszténységben jelent meg a vallás, és ezen keresztül az Isten felé való közeledés elérhetősége bárki számára. Az egyetemesség-igény, a katolicizmus - amely itt tehát nem a római egyházra, hanem a vallás fogalmára vonatkozik - a keresztény vallás lényege. Ebben az értelemben az egyházszakadások sorozata nem volt vallásszakadás is egyben - ezt alátámasztja az ökumené XX. század végére feltámadó jelensége. A kereszténység egyetemesség-igényét két alapvető felfogásának köszönheti: az ember mindenféle járulékos (nem, faj, szín, nyelv stb.) megkülönböztetés nélküli meghatározásának, és az embernek az Istenhez való viszonyára vonatkozó értelmezésnek.
A vallás - ameddig csak az emlékezet képes visszanyúlni - áthatotta a kultúrát, értékeket alakított ki benne, amelyeknek néha sikerült anyagiasabb szinteken hatni az adott kultúrákban. Az egyházszakadások azonban (1054: a keleti és nyugati egyház elszakadása; majd 1517: Luther Márton, 1536: Kálvin János fellépése), továbbá a - csupán az emberre és az emberi értelemre építő - felvilágosodás, a racionalizmus térnyerése fokozatosan értékpluralizmus kialakulásához vezetett. A középkorban megkérdőjelezhetetlen vallási abszolútum valláspluralizmusra darabolódott szét. Fokozatosan kialakult a fogyasztói társadalom. Az egyház tekintélye megszűnt, és hitelességét vesztette azáltal, hogy a belülről is megosztott kereszténység továbbra is az egység igényével próbált fellépni.
A XX. századi Európában az integrálódás - mint láttuk - gazdasági megfontolások mentén artikulálódott. E gazdasági megfontolásokat áthatotta az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény, amelyet 1950-ben, az emberi jogok általános eszközeként alkottak meg Rómában, valamint a különböző kisebbségi jogokat megjelenítő, 1998-ban hatályba lépő Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája, és a nemzeti kisebbségek védelméről szóló Keretegyezmény, valamint az Emberi jogok európai egyezménye kiegészítő jegyzőkönyveként megjelölt Parlamenti közgyűlésének 1201/1993 számú ajánlása. E nemzetközi viszonylatban jelentős dokumentumokban olyan alapvető emberi értékek védelme kerül megfogalmazásra, amelyek eredetüket tekintve a humanizmusban gyökereznek, az ember élethez való jogát fogalmazzák meg. Az emberi jogok védelmének dokumentumai és eszközei a "szabadság, egyenlőség, testvériség" eszméjében gyökereznek, és elsődleges céljuk a világ emberközpontúvá alakítása. Hiányzik belőlük ugyanakkor a vallásban meglevő viszonyítási alap. Hiányzik a mérték, az ember eredendő mértéke, amelynek révén önmagát a világban el tudja helyezni.
A vallás tehát, értékeit tekintve csak egyik dimenziójában mutatkozott meg eddig az integrációs folyamatban, humánus oldalát vetítette felénk, kialakítva ezzel egy emberhez mérhető és emberi mértéket alapul vevő értékteremtő közeget. Viszont ha a vallás másik központi fogalmának, a viszonynak a meghatározásától eltekintünk, kérdéses ennek az emberinek a meghatározása is. Az embernek ugyanis, ha önmagával kerül viszonyba, az értékei is viszonylagosak lesznek, s e logika szerint bármilyen cselekedete igazolhatóvá válhat. Éppen ezért jelentős, éppen napjainkban, az EU azon meghatározása, miszerint "az Európai Unió értékek közössége, és ezt nem lehet kizárólag úgy felfogni, mintha bárki is csupán egy nemzetközi kereskedelmi klubhoz tartoznék".
Ez azt jelenti, hogy az Európai Unió ugyan gazdasági közösségként indult, de az integráció folyamata során mára értékközösségnek tételezi magát.
A II. Vatikáni zsinat a liturgia anyanyelvűvé válásának lehetőségével a nemzeti identitásoknak, a sokféleségnek az egyetemességen belül való megőrzése lehetőségét adta vissza, és ezzel megerősítette a vallási értékközösségek hitelét a XX. század vége felé. A hitelesség pedig itt azt is jelenti, hogy út nyílt az integrálódásban megjelenő értékekkel történő összeegyeztetésre. A kompatibilitás lehetősége új esélyeket nyújt mindannyiunknak.
Ha ezt az 1990 utáni Magyarországon komolyan vesszük, akkor ma elméletileg nem lehet relevanciája annak a kérdésnek, hogy vannak-e felekezetileg különböző tapasztalatai a nemzeti identitás megőrzésének. E kérdésfeltevés implicit módon el is várja, hogy a különböző felekezetek a nemzeti identitás megőrzésének különböző stratégiájával rendelkezzenek. Ugyanis felmerül a kérdés: kivel, mivel szemben. Miért? Hogyan? Hiszen, mint ahogy azt Várszegi Asztrik mondja,
az egyháznak nem az az elsődleges feladata, hogy társadalmi projekteket finanszírozzon vagy kulturális elgondolásokat próbáljon realizálni, hanem az Isten és az ember kapcsolatát, ezt a szeretet-kapcsolatot kísérelje meg közösségben megélni és tanúsítani: egy utat, amelyen járni lehet, amelyet minden embernek lehet ajánlani.
Bármilyen egyházról legyen is szó, ez a feladat. Annál is inkább, mivel
a világ hagyományos társadalmi berendezkedése felbomlóban van. Bár bizonyos keresztényi értékek beépültek a törvényhozásba, a nemzetközi jogba, kohéziós ereje - amely támogatólag hatott az egyházra és a társadalomra - szinte teljességgel megszűnt.
Ezt a világot itt körülöttünk, bármilyen is, valamikor mi neveltük. Az emberek fejében vagy szívében rólunk kialakult hamis kép tőlünk származik. Ezért aztán, ha politikai pártok vagy spontán mozgalmak értékeinkből próbálnak kölcsönözni, egy bizonyos szinten megrekednek, mert hiányzik: a Biblia, a Szentírás és Jézus tanítása. "Keresztényi érték" a levegőben lógva nem létezik.
Magyarországon, úgy tűnik, ma ez a helyzet. Egyet tudok érteni a pannonhalmi főapátnak feltett kérdéssel és a kérdésre adott válasszal (amelyet, mint az előző két megjegyzést, Monory M. András és Tillmann J. A. Várszegi Asztrikkal folytatott beszélgetéséből idézek[3]):
A különféle hatalmi képletek nemcsak "értékeket" kívánnak kölcsönözni az egyházaktól, hanem politikai támogatást is kérnek, méghozzá nem is eredménytelenül.
Történelmünk nagy átalakulásban van. Jézus Krisztus nem fordult semmiféle állami hatósághoz apanázsért, vagy akart eltartási szerződést kötni! Ahogy Pál apostol sem és az utánuk következő nemzedékek sem. Hanem mindennapi munkája mellett végezte az igehirdetést; kevéssel beérte, hogy a jót tehesse. Nyilván egy intézményesedett egyház esetében ez másként van. Sokan felróják az egyháznak, hogy a hatalommal valamiféle kapcsolatban van. Nincs az a hatalom, még a legszentebb is, amely lemondana arról, hogy az egyház legitimálja... Az elmúlt tíz esztendő után mindenképpen el kell kezdődnie a szétválás folyamatának. Itt az ideje annak, hogy az egyházat leválasszuk a hatalomról, a társadalomról, mert hosszú távon így nem tud hitelképes lenni. Főképpen akkor nem, ha négyéves periódusok alapján akar alkalmazkodni. Ez lehetetlen egy demokráciában... Ha egészséges és normális a fejlődés, akkor, ha az egyház ténylegesen megtalálja a maga hangját és a maga formáját, akkor saját magának kell kezdeményeznie, hogy a történelmi frigyet Szent Istvántól napjainkig lazítsa, és saját lábára álljon. Mi egy nem kitartott, eltartott, megfizetett egyház akarunk lenni, hanem jelen akarunk lenni és szolgálni akarunk ebben a magyar hazában... Az egyház választása nem lehet más, még akkor sem, ha olykor a gazdagok oldalára állt, minthogy a szegények mellett kell döntenie.
Azt kérdést pedig, miszerint míg II. János Pál pápa mindenütt a keresztény egyetemesség előmozdítását szorgalmazza, addig a katolicitást Kelet-Európában nem kevesen a felekezeti, nemzeti, sőt olykor faji kirekesztés eszközének tekintik, Várszegi Asztrik ekként válaszolja meg:
Ezeken a tájakon a katolikus egyháznak újra kell tanulnia katolicitását. Szóban ugyan mondjuk, a gyakorlatban nagyon messze eltávolodtunk tőle. Ennek történelmi, eszmei okai vannak, de semmiképpen sem fér össze a kereszténységgel. Mint ahogy nem fér össze ez a fajta leszűkítő látásmód a II. Vatikáni zsinatnak a saját magáról alkotott egyházképével sem. Ezért az egyháznak saját magáról kimondott kijelentéseit, fogalmait, többek között a katolicitást is újra kell értelmeznie. Abból kell mindig kiindulni, hogy Krisztus egyháza meghívó és befogadó. Nem a faj, nem a származás, nem a rang számít; a meghívás mindenkinek szól. A katolicitásnak ezt a fogalmát kell felfrissíteni akkor is, amikor protestáns vagy ortodox testvéreinkről, vagy a zsidósághoz való viszonyulásról van szó. A katolicitás fogalmi tisztázásán túlmenően a jézusi alapállást kell kutatnunk ahhoz, hogy a leszűkítő praxison tágítani tudjunk. Nem bizonyos néprétegekhez, nemcsak a magyarokhoz van küldetésem, hanem mindenkihez. Ez az értelmiséget éppúgy magába foglalja, mint az egyszerű, szegény embert, vagy más nemzetnek a fiát, mint ahogy benne van a megszólítandó és történelmileg kiengesztelendő zsidó hívő közösség is. Ha Magyarországról beszélek, akkor benne van minden magyar, és ha Kárpát-medencéről, akkor benne van minden szlovák, szerb, németajkú stb. Az elsőbbség Krisztus egyháza esetében mindenképpen az egyetemességé; ahogy aztán az Evangélium inkulturálódik, beleépül egy-egy nemzetnek az életébe, az is rendkívül fontos, de ezek nem egymással szemben kijátszható valóságok. Egyszerre, együtt megélendők, de ha prioritást kell keresni, akkor az egyetemességnek van elsőbbsége.
Én úgy gondolom, a hitbélileg elkötelezett ember számára ez a szemlélet lehet maga a stratégia az európai integráció ügyében, felekezetektől függetlenül.
Jegyzetek
[1] Lásd a kötetben. [vissza]
[2] SZŰCS J., Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, Budapest,
1983. [vissza]
[3] MONORY M. A. - TILLMAN J. A., Ezredvégi beszélgetések, Palatinus,
Budapest, 2000. [vissza]
[[[A SZÖVEGBEN KÉT DRB. 2-ES LÁBJEGYZET SZÁM VAN]]]