A hit nem csak vallásos tapasztalat. Valamit, bármit, nem csak vallási hitigazságokat mélységes meggyőződéssel vallani természetes emberi állapot. Majdnem olyan, mint a szerelem.
Hinni annyira jó, hogy még hivatkozási alapnak is kiváló. A legegyszerűbb magyarázat a tévedésekre. "Azt hittem..." Mintegy mentségül használják, ha valamiről kiderül, hogy nem úgy van, vagy rossz, netán bűnös következményei vannak.
Hinni veszélyes. Főleg másokra nézve.
Erről lesz szó, pontosabban arról a bűnbeesésről, mely a hit következtében, a hit által megerősítve jön létre. A kereszténység nagy vívmánya, hogy a bűnbánatot egyéni élményből társadalmi tapasztalattá tette.
Egészen pontosan arról lesz szó, hogy az integráció érdekében ezzel a keresztény tapasztalattal élni kellene.
A félreértések elkerülése érdekében gyorsan leszögezem: nem a szorosan vett vallásos hitről lesz szó. Ennek a vallásos, keresztény hitnek a lényege Isten ígéreteibe vetett bizalom, az Istennel való egyesülés vágya és élménye, s ezt a hitet a keresztény hitigazságok foglalják rendszerbe.
Aki ezekben hisz, e hite miatt bizonyára nem vét senkinek. Ez a hit valójában a hit egyik előfordulása, fajtája, és maga sem egynemű. Van katolikus, protestáns, zsidó stb. változata. Lehet, hogy valójában annyi változata van, ahányféleképpen keresztényi vallásos értelemben megigazulhatnak az emberek.
Az a hit, amellyel foglalkozom, és amely problémáimnak forrása, hétköznapibb fajtája a hitnek. Az előbb említett vallásos hiten kívül minden más hit ide tartozik.
Ide tartozik például az az egykori hit, hogy a protestánsok eretnekek és üldözendők. Ugyanide tartozik sokak nem régi hite abban, hogy ha a munkásosztály és annak élcsapata hatalomra kerül, megoldhatók az osztálytársadalmak gondjai, megszűnhet az emberek kizsákmányolása, megaláztatása és elidegenedése.
Szememre vethető, hogy a felsorolt esetekben nem hitről, hanem meggyőződésről van szó. Ezzel az érvvel egyrészt az a baj, hogy a hit és a mélységes meggyőződés között nem húzható egyértelmű határvonal. Márpedig a protestánsok üldözése és a munkáshatalom eszméje sok emberben igencsak mélységes meggyőződésen alapult. Másrészt az a baj ezzel az érvvel, hogy akik e megkülönböztetéshez ragaszkodnak, valójában a hit fogalmát szükségképpen csak a vallásos meggyőződés kifejezésére korlátozzák. Márpedig alapvető tapasztalatunk, hogy a nem vallásos értelemben vett hit állapota nagyon is létezik.
A hittel szorosan összefügg - ugyancsak nem kizárólag vallási értelemben - az ártatlanság és a bűn fogalma. A bűn fogalmától pedig elválaszthatatlan a szégyené és a bűnbánaté. A bűnbánathoz valamiképpen a szégyenkezésen keresztül vezet az út.
Aki csak meggyőződést ismer el, az mindig csak hibáról fog beszélni. A szégyennek és a bűnnek egy ilyen gondolatvilágban nem sok helye van. Ha valaminek a szégyenteljes voltát valaki nem ismeri föl, akkor aligha tartja cselekedetét bűnnek.
Mindez nem változtat azon, hogy bűnbe esni (nem vallási értelemben) nagyon emberi dolog.
Ez még akkor is így van, ha az ilyen ember nem hitről, hanem meggyőződésről, nem bűnről, hanem hibáról, és nem szégyenről és bűnbánatról, hanem belátásról és önkritikáról beszél. Ezzel csak azt juttatja kifejezésre, hogy cselekedetét nem tekinti erkölcsi kérdésnek.
Fordítsuk le mindezt a hétköznapok nyelvére!
Voltak például, akik hittek - és ma is hisznek - abban, hogy a zsidókat vissza kell szorítani a közéletben és a gazdaságban.
Megint mások abban hittek, hogy helyes dolog a tőkésektől elvenni tulajdonukat.
Mindenki ismer ilyen embereket, már csak azért is, mert például Ravasz László református püspök és Serédi Jusztinián katolikus érsek zsidótörvényeket támogató egykori parlamenti hozzászólásainak, vagy számos mai liberális és baloldali közgondolkodó egykori gondolatainak írásos nyoma van.
Tapasztalataink vannak arról, hogyan szokás mindezt elintézni. Ha már minden felmentő érvből kifogynak, és a múlt feltárása, netán bevallása azzal fenyeget, hogy bűnnek minősülhet, amit a legszívesebben hibának, tévedésnek szeretnének felfogni, váratlan felfedezik a hitet. "De hiszen én hittem abban, hogy..."
Nem azt tagadják ezzel, hogy helytelen lett volna, amit akkor gondoltak vagy cselekedtek, hanem továbbra is azt, hogy bűn lett volna.
Mintha azzal, hogy valamiben hittek, felmentést kaphatnának a bűn és a szégyen alól.
Gondoljuk mindezt végig azoknak a szemszögéből, akik a fenti példákban a szenvedő alanyok voltak!
Mit érezhet az a zsidó, akire az egykori zsidótörvények vonatkoztak, ha netán Ravasz László vagy Serédi Jusztinián egykori parlamenti szövegeivel találkozik? Mit érezhet, ha valaki ma azt mondja neki, "hiba" volt egykor igennel szavazni a zsidótörvények mellett? Hiba, és nem bűn? Lehet számára hitele valamiféle "hiba" belátásának, amikor valójában erkölcstelenségről volt szó, melyet az, aki szenvedő alanya volt ennek az erkölcstelenségnek, nem tud nem átérezni?
És mit gondolhat az az ember, aki a pártállam idején állandó félelmet érzett azokkal szemben, akik ennek az államnak a politikai rendszerével, vagy legalábbis e rendszer lényegével rövidebb-hosszabb ideig mélyen egyetértettek? Aki egyetértett azzal, hogy elvegyék az üzemét, vállalatát, házát, földjét? Mit ér az ilyen ember számára ma az egykori hitre hivatkozni? Akit kitelepítettek, akit megfosztottak mindenétől, vajon felmentésnek fogja tekinteni, hogy vele szemben mindezt hittel eltelve követték el?
A múltat előbb-utóbb be kell vallani. Kérdés, hogy mennyi hitele van e vallomásoknak, ha elfogadjuk, hogy az elkövetők csak hibának, tévedésnek fogják föl azt, amit a szenvedő alanyok szükségszerűen bűnnek és szégyennek tekintenek? Azaz, ha kikapcsoljuk ebből a szembenézésből az erkölcsi megközelítést?
A hitre mindenki szívesen hivatkozik, amikor múltbeli cselekedeteket kell mérlegre tenni, és ez a mérlegre tétel azzal fenyeget, hogy erkölcsileg megmérettetünk. Archaikus és mára már teljesen hazug gyakorlat ez a hitre, netán jóhiszeműségre való hivatkozás, melynek folytatásában nem volna szabad részt venni.
A legkevésbé az egyháznak.
Arra senki sem kényszeríthető, hogy szégyenkezzék egykori magatartása miatt. Parancsra senki sem képes szégyenkezni. Ehhez vagy megvan valakinek a kultúrája, vagy nincs.
Az egyháznak éppen ez a kultúrája van meg. Évezredes gyakorlata van abban, hogy kezelje a bűnt, a szégyent, a tőle elválaszthatatlan gyászt és bánatot. A bűnbánat és megbocsátás "társadalmasítása", beépítése az európai kultúrába a kereszténység egyik legnagyobb teljesítménye, mely az egyház feladataként valósult meg.
Az egyháznak képesnek kellene lennie arra, hogy bűneit a nyilvánosság előtt az eddigieknél sokkal radikálisabban bevallja, szégyenérzetének és bűnbánatának kifejezést adjon. Hiszen ez a képesség éppen az egyház legfőbb képviselőinek, ha igazán, a lelkük mélyén is azok, valamiféleképp a legfontosabb szakismeretéhez tartozik.
A múltat illetően mindezidáig az egyház részéről is csak hibákról volt inkább szó. Pedig történtek szörnyű dolgok. Nem csak a keresztes hadjáratok és az inkvizíció voltak szörnyűek. Szörnyűség volt az a viselkedés, amelyet az egyház fennmaradásának érdekeire hivatkozva tanúsítottak az egyház hivatásos tagjai a zsidóüldözések idején, és szörnyűség volt, ahogy számos esetben a pártállammal együttműködött.
Ezt bevallani bűnként, ezt nyilvánosan szégyellni és megbánni történelmi tett volna.
Nemcsak az egyház találna vissza eredendő feladatához. Példájával hozzájárulna ahhoz, hogy többé hitre hivatkozva ne lehessen olyan magától értetődően felmentést kapni. Hogy azok, akik nem vallásosak, ne hivatkozhassanak olyan természetesen a hitükre. Hogy a megbánás alól azok is nehezebben térhessenek ki, akik nem vallják magukat vallásosnak. Akik abban a hiszemben vannak, hogy eleve megkerülhetik saját cselekedeteikkel kapcsolatban az erkölcsi számvetést.
Az egyház példája eddig is hatott a nem egyházi világra. Kétezer év története igazolja, hiszen minden euro-amerikai ateista is ennek az egyház által képviselt keresztény kultúrának a hordozója, akár akarja, akár nem. Az egyházon múlik, hogy ezt az integratív feladatát be tudja továbbra is tölteni. A példamutató bűnbánatán.
...abban van a hiba, hogy a zsidóság nemcsak integráló résszé lett, hanem túlsúlyba került, nemcsak egyik feltörő résszé lett, hanem minket leszorító résszé. A mi egész politikánk ebben áll, úgy hogy nem antiszemitizmusról van itt szó egyáltalán - ezt nagyon szeretném belekiáltani a magyar világba -, hanem ez faji önvédelem. [...] Én [Ady Endrét] hozom fel példaképül, hogy a zsidóság szelleme miképpen járja át és miképpen hamisítja meg a magyar érzést, a magyar szellemet, a magyar kultúrát... Én csak azt mondom: nem szabad-e nekem védenem a magyar kultúrát? nem szabad-e nekem védenem a mi magyar faji meglátásainkat, faji érzéseinket... (Prohászka Ottokár felszólalása a numerus clausus törvény nemzetgyűlési vitáján, 1920. szeptember 16.)
"Előrebocsátom t. Felsőház, hogy a zsidóságnak közéleti, gazdasági és egyéb tereken való arányos visszaszorítását a nemzet jogos önvédelme okán mindenki szükségesnek tartja, aki velem együtt aggodalommal nézte, hogy a recepciós törvények életbelépése óta a hazai zsidóság egy része, a többieknek mintegy hallgatag beleegyezésével, a katolikusok állandó tiltakozása ellenére, liberális asszisztenciával, a sajtó útján és "művészet" ürügye alatt irodalomban, költészetben, színházban, moziban, zenében, festészetben jóformán mindent kétségbevont, vagy diszkreditált, ami a keresztény ember előtt szent, így az Istent, a szenteket, a vallást, az egyházat, a házasságot, a családot, a hazát stb., a földmívelésben pedig, valamint az iparban és a kereskedelemben, a pénzügyben, szóval egész gazdasági életünkben, továbbá magán- és közéletünkben iparkodott lerombolni a keresztény erkölcsöket [...] Tudom és vallom, hogy azok közül, akiket a törvényjavaslat "zsidó"-nak nevez, sokan megérdemlik, hogy megfelelő visszaszorítás legyen osztályrészük [...] Ismétlem, magam is vallom a visszaszorítás szükségességét, de az a nemzet jogos önvédelme alapján keresztény módon, igazságosan, vagyis az összes körülmények figyelembevételével lehetőleg egyéni elbírálás alapján történjék. (Serédi Jusztinián felszólalása a II. zsidótörvény felsőházi vitáján, 1939. április 15.)