A Bibó István Közéleti Társaság és a Magyar Pax Romana közös konferenciát rendezett Budapesten 2002. december 8-án a világi államról századunkban. A kezdeményezők szándéka elsősorban a "laicitás" fogalmának tisztázása, határainak körüljárása, XXI. századi értelmének megvilágosítása volt. A francia "laicité"-nek ugyanis még pontos magyar fordítása sincs, ez látványosan mutatja a két köztársaság kultúrája közötti különbséget. A fogalom az elmúlt száz évben Franciaországban is jelentős fejlődésen ment át: ma az állam és az egyház elválasztásán túl a különböző társadalmi csoportok (és etnikumok) együttélésének, a tudáshoz-képzéshez való jogegyenlőséget is magába foglalja. Magyarországon a XIX. század végén végrehajtott reform és az elv alkotmányba iktatása ellenére a világiság sohasem volt teljesen egyértelmű, nem terjedt el az állampolgárok széles köreiben, ezért válhatott mind máig a legkülönbözőbb manipulációk tárgyává. Az előadók nem arról szóltak milyen szerepe legyen az államnak az egyházakban, hiszen erre a válasz egyértelmű: semmilyen, és azt sem taglalták milyen szerepet szánnak az egyházak maguknak az államban. Az ilyesfajta rosszul feltett kérdésre csak rossz válaszok születhetnek. A Bibó István Társaság és a Pax Romana szerint a lényeg a modern, XXI. századi köztársaság szerepének és a mában élő egyházak szerepének párhuzamos megközelítése, ebből alakulhat ki a mai "laicitás" kívánatos szintézise.
A konferencia teljes szövege a bibotars.hu honlapon olvasható.
Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát megnyitó beszédében emlékeztetett arra, hogy a kereszténység története egy a végső időkre beállított kis csoporttal kezdődött, amely vándorlása elején és közben is tudta, hogy Isten államának határai, az "amor Dei" és az "amor sui",- az istenszeretet és az emberszeretet metszéspontja, határmezsgyéje nem kívül a történelemben húzódik csupán, hanem elsősorban az emberi szív közepében. "Ez a jézusi közösség egy birodalom romjai láttán mégis arra érzett kísértést, hogy Isten államát itt e földön rendezze be - mondta. A főpap szerint hosszú és fáradságos út vezetett a II. Vatikáni zsinatig, ahol az állam és az Egyház "szétválasztása" mellett foglalt állást, mivel a maga területén mindkettőt autonómnak és a másiktól függetlennek nyilvánította (Gaudium et spes 76)"
Várszegi Asztrik a szétválasztás problematikáját három pontban foglalta össze:
1. Az úton levő egyház mindig is a keresés állapotában volt. Mindig is a konkrét kihívásokra kellett választ adnia, miközben éppen ezen válaszokon keresztül dolgozta ki önmaga megmutatkozását is - mondotta. Másként fogalmazva: ez a keresés önmagában és egyszerűen nem osztható ketté evilágira és nem evilágira: az evilági kihívásokban és a rájuk adott válaszokban (is) szüntelenül meg kell találni a nem evilágit.
Ez a keresés a püspök szerint egyaránt érvényes azon társadalmakhoz való viszonyt illetően, amelyekkel az egyház együtt él a világban és azokra a mentalitásokra, kultúrákra, amelyeken keresztül, és amelyek segítségével, ezen társadalmakkal a kapcsolatát (kommunikációját) meg tudja teremteni. Vagyis a keresés közben nagyon sok az akár egyszerre is változónak tekintendő tényező.
A mai viszonyok ebben a keresésében csak annyiban tekinthetők másnak a korábbiaktól, - hívta fel hallgatói figyelmét -, hogy van, lehet, kell, hogy legyen történeti perspektívánk magáról a keresésről. Ez talán nem mindig volt így, s amikor nem így volt, akkor könnyebben lehetett azt hinni, hogy a viszonynak, meg a vándorlásnak a felszínen megjelenő formái egyúttal a lényegi, az identitáshoz szorosan hozzátartozó formák is. Ma ezt már nem lehet hinni.
Az új helyzet következményei pedig sokrétűek. Várszegi Asztrik fogalmazása szerint:
"Egyrészt megértéssel kell fogadni, ha nem sikerül az adott kor konkrét kihívásait maradéktalanul (vagy egyáltalán) megérteni és nyomában a válaszokat sem sikerül jól megtalálni. Azért kell megértéssel fogadni (túl azon, hogy talán ez az egyetlen valóban keresztény attitűd), mert az látszik az elmúlt két ezer év történetében, hogy mindig is nagy nehézséget okozott az éppen aktuális kihívások valódi természetét észrevenni és a jó választ saját idejében megadni. Utólag mindig lehet bölcsnek lenni, noha ez sem mindig könnyű, ezért aztán morális értékéből az utólagosság semmit sem von le.
Másrészt a II. Vatikáni Zsinat nekünk katolikusoknak (és talán keresztényeknek is általánosabban) jó kiindulópontot (és sok feladatot) kínál e keresés mai formájára és napjaira. Magyarországon a zsinati folyamat az elmúlt tíz évben sem haladt elegendően előre. Ennek is számtalan történeti perspektívából érthető oka van vagy lehet. Ami azonban nekünk nem ad semmire sem felmentést. Ráadásul az elmúlt harminc év a világegyházban nem múlt el nyomtalanul az úgynevezett zsinati folyamat felett." Ha ma beérnénk, vagyis megvalósítanánk a harminc év előtti zsinat akkori szellemét, - hangsúlyozta Várszegi Asztrik - akkor is lemaradásban maradnánk, mert a XXIII. János által a palackból kieresztett szellem továbbra is működik, alakítóan van jelen. Ma már Magyarországon sem lehet más a cél, mint ebbe a posztzsinati fejleményekbe való bekapcsolódás. Nem egyszerűen felzárkózás (nem követés: gyakran az a hiedelem, hogy a világnak ez a része követésre van berendezve), hanem a magunk történetileg és társadalmilag sajátos helyzetében megtalálni a magunk válaszait. Amelyhez nyilvánvalóan sok ösztönzést meríthetünk mások tapasztalataiból, de azok semmiképpen sem helyettesíthetik a magunk válaszait".
A keresést a pannonhalmi főapát morális kötelességként jellemezte, amely ma már azt is magába foglalja, hogy mindez ne a vetélkedésre épített mentalitásokon alapuljon, hanem éppen ellenkezőleg az együttműködésre legyen felépítve. "Erre nem csak az az egyetlen valóban keresztény mentalitás a szeretet kötelez, - mondotta - aminek mindig is tudatában kellett lennie a keresztény embernek, de az a felismerés is, hogy a világ körülöttünk oly összetett, sokrétű, annyi féle módon kiterjedt, hogy a magunk igazságának rendíthetetlen hitével sem tekinthetünk bele másként ebbe a világba, minthogy a kihívásaira adott válaszok megadására egyedül kevesek vagyunk. Márpedig a magunk és mások boldogulásán való munkálkodás közepette senkit sincs jogunk ebből kihagyni". Ha kihagynánk tudatosan nem használom a kirekeszteni igét, - tette hozzá befejezésül - nem volnánk keresztények.
John Taylor metodista lelkész, Cambridgeben végzett, harminc éve Genfben él, ahol először az Egyházak Világtanácsában töltött be vezetői posztot, majd a Nemzetközi Társaság a Vallásszabadságért képviseli az ENSZ-nél.
Az állam semlegessége a vallás és a hit ügyében általában azt jelenti, hogy egyetlen vallás sem élvez állami, vagy kiemelt státust, alkotmányos szabályozás, vagy közigazgatási intézkedések biztosítják a vallásszabadságot, illetve megakadályozzák a vallásszabadsággal visszaélést, mások, vagy a társadalmi béke rovására. Az államegyház státusa viszont nem jelenti szükségképpen mások jogainak csökkentését vagy veszélyeztetését. Még olyan államegyház, mint az anglikán esetében is ma felteszik a kérdést: korszerűtlen és életidegen-e státusa, holott kiváltsága az alkotmányos uralkodó személyéhez való hűségre és néhány püspök felsőházi tagságára korlátozódik. Ebben a lényegében tanácskozási jogú testületben időnként más vallások képviselői is helyet foglalnak. Mindennek ellenére amióta a svéd egyház elfogadta állami státusának végét, a brit társadalom egyes köreiben is vita kezdődött e kérdésről. A legtöbb vallási közösségben tulajdonképpen nem maga az elsősorban jelképes állami státus képezi vita tárgyát, hanem ennek társadalmi vetülete. Az államegyház különleges magániskolákat működtet, melyeket több esetben, részben az állam tart fenn. Jelentős kisebbségeknek, mint a muzulmánoknak nehéz volt állami támogatáshoz jutni - ezért történt vetült árnyék a rendszer valódi semlegességére és tisztességére.
A Világkereskedelmi Központ ellen elkövetett merénylet után került sor az ENSZ madridi konferenciájára. Ez nem foglalkozhatott a világon minden erőszakkal, igazságtalansággal és megkülönböztetéssel, inkább a türelmetlenség elleni megelőző stratégia kidolgozását választotta. Az államokat semlegességre, a pluralizmus tiszteletére, a másság elfogadására és a vallás és hit területén minden megkülönböztetés eltörlésére hívta fel a tagállamokat. Az öt éves előkészítést igénylő konferencia zárónyilatkozatából végül kivették a hitoktatás kifejezést, helyette "emberjogi nevelés"-ről, valamint "a vallás és hit szabadságának tiszteletbetartásáról" beszéltek. A nyilatkozat megfogalmazásában az Egyesült Államok, Franciaország, Kína és Kuba, Irán és Malájföld vállaltak részt. A nyilatkozat készítői különböző okokból hol az egyház és állam szétválasztására, hol világi, vagy ateista ideológiákra, vagy a többségi vallás kizárólagos oktatására gondoltak, annak ellenére, hogy más kormányok és szervezetek éppen a pártatlan és nyílt hitoktatást tartották a megelőző stratégia kulcsának.
Bizonyos országok, mint Egyesült Államok, ellenzésének oka maga az alkotmány, amely kimondja az egyház és az állam szétválasztását. Ez éppenséggel nem vallásellenes szöveg, célja a vallásszabadság biztosítása és bármely vallás kiváltságainak megakadályozása. Pontosan ezért tiltja meg az állami iskolákban az imát, vagy a hitoktatást - feltételezve, hogy ez utóbbit a gyerekek saját közösségükben megkapják. A jelek szerint azonban nem vettek figyelembe két helyzetet: amikor a gyerekek vallási nevelését a közösség nem biztosítja, vagy ellenkezőleg, amikor kirekesztő, vagy éppen gyűlöletre szító nevelés jut nekik(...)
A madridi konferencián tapasztalt megegyezés hiány fő oka a rendkívül eltérő állami szabályozás. A helyzet az Egyesült Királyságban és a legtöbb muzulmán államban kötelező vallásoktatástól a teljes tilalomig terjed. Ugyanakkor árnyalni kell: ha (a brit szigeteken )az állam köteles ugyan iskoláiban vallásoktatást biztosítani, a tanulókat nem kötelezik ennek igénybevételére. A gyerekek, vagy szüleik eldönthetik járnak-e ilyen órára, vagy sem, esetleg alternatív oktatást választanak. Ugyanez a rendszer egyre inkább elterjed a vallási eredetű magánoktatásban is(...) Angliában, Skóciában és Walesben a vallási közösségek megegyeztek az iskolai programban. Nem katekizmust tanítanak, hanem a saját hitét és vallás gyakorlásának módját és egyúttal a szomszédét is, majd a különböző vallások társadalmi és erkölcsi értékeit oktatják. Észak Írországban ugyan az egyszínű vallási oktatás folytatódik, de már kísérleteznek a felekezet-közötti iskolarendszerrel. Az angol-nyelvű afrikai államok közül kiemelkedik Délafrika, ahol a gyerekek többkultúrájú és többvallású társadalomba születnek és Észak Nigéria, ahol az Iszlám hagyományos és kizárólagos oktatásával a kényszert és ellenségességet felváltó pedagógia jelenik meg. Az Egyesült Államok és Ausztrália példája azt mutatja, hogy a vallás a tantervet áthatja akkor is, ha a szó szoros értelmében nincs iskolai vallásoktatás. Taiwanban az "életre nevelés" etikai és társadalmi szempontból merít a különböző vallásokból és más tudományos és kulturális forrásokból. Latin-Amerikában kísérletek folynak a bennszülött kultúra szellemiségének, környezeti és szociális értékeinek megismertetésére és ezzel a kizárólagos keresztény kultúra kiváltságainak megszüntetésére. Orosz és Törökországban a vallásoktatás világi és ateista ellenőrzésének évtizedei után megpróbálják visszaállítani a vallásoktatás nyílt jellegét.
A madridi konferencián az állam semlegessége kívánatosnak bizonyult, mint a hitoktatás tisztességes, tárgyilagos és kulturálisan érzékeny biztosítéka, vagy mint más tudományágak segítségével elősegíteni a vallásszabadságot, a többségi és kisebbségi csoportok hitének megértését és tiszteletét. Ilyesfajta semlegességre mind inkább szükség van a kirekesztés és vallási türelmetlenség visszaszorításához és megszüntetéséhez. Mindennek ellenére, technikai szempontból az államvallás nem feltétlenül akadálya a vallásszabadság nyílt és türelmes elveinek alkalmazásának, amint a világi államban is jelenthet a legjobb esetben tényleges vallásszabadságot, a legrosszabb esetben pedig vallásüldözést.
A vallási és egyéb kisebbségek védtelennek és egyenlőtlennek érezhetik magukat, ha az állam különleges vallási identitású, vagy ilyen jogrendszerű. Az iszlám világban a "védett" kisebbségek példája általában jó modellnek bizonyult, annak ellenére, hogy a hatalom gyakorlása és lélektani tényezők sokszor aláásták a meghirdetett elvet. A múltban számos keresztény és zsidó kisebbség nagyobb biztonságban és autonómiában élt a muzulmán országokban, mint amilyen a keresztény országokban élő muzulmánok és zsidók sora volt. Ha most párhuzamokat keresünk, fontos, hogy a jó helyzeteket hasonlítsuk a jó helyzetekhez és a rosszakat a rosszakhoz.
Az angol nyelvű világ nem állíthatja, hogy eszményi rendszert épített ki, de a szabadság és a "fair play" elvéből olyan jogi és pedagógiai gyakorlat alakult, amely vallási közösségek egyre szélesebb körének és vallástalan csoportok és egyének jogait biztosítja. A vallás és a hit szabadságát különböző rendszerek védik, olyanok, melyekben állam és egyház elválasztva műkődnek és olyanok, melyekben államegyház van. Minden esetben arra kell figyelni, hogy valódi, részrehajlás és kiváltságok nélküli semlegesség, esélyegyenlőség és egyenlő megbecsülés jusson ki mindenkinek".
A kolumbiai születésű és német állampolgárságú Elfriede Harth Párizsban él. A "Katolikus a szabad választásért" mozgalmat képviselte a konferencián. Az egyház és állam szétválasztása szerinte katolikus szempontból három tényezőn alapszik.
"A kereszténység profetikus vallás: nem csupán beszél egy jobb világról, de hívők kötelességévé teszi, hogy ennek eljövetelén munkálkodjék. Ez a vallás hangsúlyozza a csoport minden tagjának felelősségét a többiek iránt, a szolidaritás kötelességét. Individualista vallás, mert legfőbb értéke Isten és az egyén közötti kapcsolat (...) az egyén lelkiismerete a legfőbb hatóság, amely cselekedeteit meghatározza. Mindez kezdettől fogva megjelent a szentírásban, de később, amikor a kereszténység intézményként közelebb került az államhatalomhoz, az egyház szigorúan tagolt társadalommá vált, amelyben a politikai és szellemi források elosztása rendkívül egyenlőtlenül történt, ezt az állapotot öröknek és isteni eredetűnek hirdették. Különböző válságok során, mint a keleti és nyugati egyház szétválása, a különböző önmagát törvényesnek nyilvánító pápák vetélkedése, majd a reformáció, látszott, milyen nehéz politikai egységet teremteni egy történelmileg pluralista hitközösségben.
A vallás, mint más jelképes rendszerek, értelmet termel és szervez, az önazonosság felépítésének fontos eszköze. Azokhoz tartozom, akik azonos jelképekkel, azonos nyelvvel, kultúrával azonos módon értelmezik a valóságot. A modern világban azonban a tudást különböző ágak termelik, mindegyik önálló módon értelmezi a valóságot és egyúttal hat rá(...) A vallási intézmények, melyek "örök igazságok" hirdetésére rendezkedtek be válságba kerültek, kérdésekkel kényszerültek szembesülni. A katolicizmus, a második világháború, a keresztény civilizáció kataklizmája után és a Közép-keleteurópai totalitarizmust látva megkísérelte "az idők jelét" értelmezni. Így hirdette ki a második vatikáni zsinat a vallásszabadságot, ennek pozitív és negatív meghatározásaival.
A totalitárius rendszerekben a vallás politikai alternatívát, társadalmi önazonosságot jelentett, aláásva ezzel a rendszer legitimitását. A vallás így a pluralizmust védte és képviselte. Vajon miért csak a totalitárius társadalmakban kívánatos az ilyen pluralizmus?
A második vatikáni zsinat felfedezte, hogy az egyház több mint tisztségviselői. Felfedezte, hogy az egyház a hívek közössége és, hogy a szentlélek nem csupán a vezetők szűk csoportjában, hanem "Krisztus misztikus testének" teljességében van jelen(...) A hatvanas évektől kezdve a nyugati társadalmakban egyre több katolikus jutott képzéshez. Azokból, akik addig a társadalom szélére húzódtak, kialakult a művelt középosztály. Ennek világi tagjai a hit dolgában is jóval képzettebbé váltak, mint sok felszentelt vezető. Egyre több művelt katolikus vállalt közéleti szerepet, ugyanakkor a papi hivatás egyre kevesebbet vonzott. Ez úgy értelmezhető, hogy sok hívó, hite szerint kíván a társadalom tevékeny tagjaként a világi intézményekben a szociális igazságért harcolni, de ezt a civil társadalomban, civilként teszik.
Amíg az egyház az állam része volt, a következmények a polgárok számára negatívak voltak. Az egyházat gyakran a kormányzó elit kerítette hatalmába és segítségével szentesítette az elnyomást. A prófétai hivatást elsikkadt. Amikor az egyház az állam hatalmában osztozik megkísérli, hogy saját törvényeit állami törvénnyé emelje. Így, ami addig "isten ellen való vétek" volt büntetendő cselekménnyé válhat, amely ellen a világi hatalom köteles fellépni. Alkalmasint azok ellen is, akik nem hisznek és akiknek az isten ellen való vétek értelmetlen. Az egyház, Aquinói Szent Tamás nyomán az egyéni lelkiismeret elsőbbségét hirdeti. Az egyháznak ezért nincs joga az egyénen erőszakot tenni. Azok az országok, ahol az egyház és állam elválasztása de facto, vagy de jure létrejött a világon a legfejlettebbek. Az Egyház és Állam szétválasztása ugyanakkor - bármilyen fájdalmas volt is a Közép-keleteurópai tapasztalat - megerősítette az egyház prófétai küldetését. Akár Franco Spanyolországára, akár Közép-Keleteurópára tekintünk az egyháznak az a része, amely a szegények pártját fogta vált a totalitarizmus elleni és a demokráciáért folytatott küzdelem eszközévé. Ez pedig az egyháznak pontosan az a része, amely a pluralizmus, az egyház és az állam elválasztása mellett foglal állást.
(Összeállította Márton László, a Bibó Társaság főtitkára)