Hogy mi a szabadság, azt a legtöbben tudni véljük. Az szabad, akit nem akadályoznak a szándékainak a megvalósításában. Aki szabadon mozoghat, mert nem ül börtönben. Aki szabadon beszélhet, mert nincs cenzúra. Aki szabadon utazhat, mert nincs vasfüggöny.
Hogy mi a cselekvési szabadság, annál nehezebb kérdés az, hogy mi az akaratszabadság, és hogy van-e egyáltalán. Vagy csak képzeljük, hogy van? És valójában a génjeink, a neveltetésünk és a környezetünkből származó hatások jelölik ki, hogy milyen párt, foglalkozást vagy világnézetet válasszunk magunknak?
Illúziónak tartotta az akaratszabadságot sok más nagy filozófussal együtt például Spinoza. Szerinte a kívánságainknak, a vágyainknak tudatában vagyunk, de legtöbbször fogalmunk sincs arról, hogy mi késztet bennünket erre vagy arra a vágyakozásra. Ritka kivétel az, amikor ezt tudjuk. Például, hogy az üres gyomrunk kényszerít arra, hogy evésre, ételekre gondoljunk. Mint az éhes disznó, aki makkal álmodik. Mivel rendszerint nem ismerjük a szándékaink, a vágyaink igazi okát, azt képzeljük, hogy szabadon határozzuk el magunkat erre vagy arra. De ez csak illúzió, amit szellemes hasonlattal így szemléltetett Spinoza: ha egy elhajított kőnek öntudata volna, akkor az is azt gondolná, hogy szabad akaratából repül.
Hogy van-e akaratszabadság vagy nincs, az visszatérő problémája a kereszténységnek is. Mert mintha hinnünk kellene azt is, hogy szabadok vagyunk, és azt is, hogy nem vagyunk szabadok. Hogy szabadok vagyunk, azt nyilvánvalónak érezzük, mert úgy gondoljuk, hogy sokszor döntünk mi magunk. De ha hiszünk a mindenható és gondviselő Istenben, akkor azt kell gondolnunk, hogy mégsem lehetünk szabadok. Mert ha Isten irányítja a történelmet, akkor az ő szándékait senki sem tudja meghiúsítani. Titokzatos módon még az Istennek ellenszegülő emberek is Isten szándékainak a megvalósulását szolgálják.
Hogy nem vagyunk szabadok, hogy nincs akaratszabadság, hanem eleve-elrendelés, predestináció szabja meg a sorsunkat, azt nem kisebb személyiségek hirdették, mint Szent Ágoston, Luther és Kálvin. Ágoston szerint a bűnbeesés és az áteredő, öröklődő bűn következtében voltaképpen kárhozatra lenne méltó minden ember. Isten azonban nemcsak igazságos, hanem könyörületes is. Ezért elküldte Fiát, hogy megszabadítsa a bűnből az embereket, pontosabban egy részüket. Az embereknek ugyanis csak egy kis része üdvözül, a többség - kárhozatra ítélt tömeg, massa damnata. A predestináció úgy tünteti fel Istent, mintha személyválogató lenne: "Azon könyörülök, akin akarok, és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." (Róm 9, 15).
Van-e tehát szabad akaratunk vagy nincs? Szabad akaratából lesz-e valaki harmonikus, boldog és kiegyensúlyozott ember? Vagy azért, mert mázlija van, és jó helyre született: jómódú, felvilágosult családba és társadalomba? Szabad akaratából válik-e valaki gonosszá, Hitlerré vagy Sztálinná? Vagy pedig azért, mert rossz helyre született, mert rossz géneket örökölt, és rossz hatások érték?
A szabadság mibenlétét úgy közelítem meg, hogy megmutatok néhány szituációt, amikor nyilvánvalóan nem szabad valaki, hanem kényszer hatása alatt cselekszik.
1. hipnózis. Nem szabad valaki például akkor, ha megbabonázva megteszi, amit egy másik ember kíván tőle. Mint ahogy Thomas Mann Mario és a varázsló című novellájában Mario, a pincérfiú úgy engedelmeskedik Cipollának, a varázslónak, mint egy hipnotizált személy a hipnotizőrnek.
2. agymosás. Az is előfordulhat, hogy bizonyos emberek nincsenek ugyan orvosi értelemben hipnotizálva, de mégis úgy hallgatnak a vezetőjükre, mintha hipnózisban volnának, s minden kritika nélkül elfogadják, amit az mond, és teszik meg, amit az kíván. Felrobbantanak önmagukkal együtt repülőgépeket, autókat és szállodákat. Ilyenkor agymosás által történik a szabadság elvesztése. Bekerülsz egy szektába. A szektában nem alkalmaznak ugyan sem drogot, sem nyílt erőszakot. A rítusaik sem primitívebbek vagy zsarnokibbak, mint más vallási közösségekben. És a vezető sem kívánja a tagoktól, hogy folyton hangoztassák a hűségüket, az engedelmességüket. De mégis megfosztják a szabadságuktól a tagokat anélkül, hogy észrevennék, és szelíd láthatatlan erőszakkal beszélik be nekik, hogy mit akarjanak. Miközben a tagok persze azt képzelik, hogy ők maguk gondolkodnak, és jutnak önállóan valamilyen meggyőződésre. Pedig valójában az történik, hogy mintegy tölcséren keresztül töltenek beléjük gondolatmorzsákat, üres frázisokat és szóvirágokat. Luftballonként rögtön ki is pukkadnának ezek a gondolatok, ha egyszer kritikusan szemügyre vennék azokat. A szekta tagjaként nem te vagy az, aki kialakítod a meggyőződéseidet. Az ún. gondolataid csak jönnek-mennek benned, és voltaképpen azért nem gondolatok ezek a tudati események, mert nem állnák ki semmiféle kritikának vagy helyesbítési kísérletnek a próbáját. Nincsenek érveid, nem is kételkedsz soha, és ezért kétely nem is késztethet arra, hogy felfüggeszd a beleegyezésedet, az egyetértésedet addig, amíg nem találsz további bizonyítékokat. A gondolatvilágodat úgy viseled, mint valami puttonyt, amelyet ügyesen kiválasztott jelszavak, metaforák és olyan képzettársítások töltenek meg, amelyekhez erős és nem kifinomult érzelmek fűződnek. Mindez megbénítja a képzeletedet, és nem tudod másképp elképzelni a dolgokat, mint ahogy szoktad. Az agymosás eredményeként olyan emberré lettél, aki szabadnak képzeli ugyan magát, valójában azonban csupán valaki más gondolatainak a lakája vagy társutasa egy idegen gondolkodásnak.
3. a függő, a szenvedélybeteg. Nélkülözi az akaratszabadságot az alkoholista, a kábítószeres, a munkamániás, a függő személyiség is. Újból és újból rágyújtasz, berúgsz, beveszed az anyagot, vagy elmész a játékbarlangba. A cselekvéseidet a saját akaratod és gondolataid mozgatják persze és nem az enyémek. Azt is meggondolod, hogyan valósítsd meg a szándékodat, és ennek érdekében még nehézségeket is vállalsz, amilyen például az állandó pénzzavar vagy az a kényszer, hogy titkold a játékszenvedélyedet. Viszont meghasonlottságban élsz: sokszor elhatároztad már, hogy többet nem gyújtasz rá, nem iszol, nem mész kaszinóba. Mert elképzelted, hová fogsz jutni: tüdőrákod lesz vagy májzsugorod, tönkre mész, vagy idő előtt meghalsz. Azt is tudod, hogyan, milyen módszerrel szabadulhatnál ki önpusztító akaratodnak a rabságából. De mindez mit sem használ. Annak ellenére, hogy te mindenre ügyelsz. Ezerszer elmondtad már, sőt hogy jobban megjegyezd, fel is írtad magadnak, hogy mindig nagy ívben kerülöd a kocsmákat, feléje sem nézel a boltban az italpultnak, többet nem érintkezel ivócimborákkal. De aztán tegnap telefonon mégis rendeltél egy láda sört. A sör rendelése a te cselekedeted volt, nem az enyém. Ennél a cselekedetnél nem szabadon cselekedtél, hanem a rabszolgája voltál az alkoholizmusodnak. Erről írta Szent Pál: "nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem. Most azért már nem én cselekszem, hanem a bennem lakozó bűn. Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Óh, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből?" (Róm 7, 15-24).
Végül a kórházban vagy a szegényházban kötsz ki. "Szomorú történet", mondják majd neked, "de te akartad." Ez igaz is, meg nem is. Mert csakugyan te akartál inni, te akartál nyerni a kaszinóban, mégpedig évtizedeken át. Kénytelen vagy bólintani, amikor ezt mondják: "Senkit sem kényszerítenek arra, hogy igyon. Megtehetted volna te is, mint bárki más, hogy nagy ívben elkerülöd a kaszinót." Valóban, mit is mondhatnál erre? Aztán hozzáteszik: "Tudhattad előre, hova vezet ez. Miért nem hallgattál a józan eszedre?" Erre te így védekezel: "Éppen erről van szó, hogy amit akartam és tettem, abban nem tudtam a józan eszemre hallgatni. Pedig újból és újból megpróbáltam, küzdöttem a szenvedélyem ellen, de mindig alulmaradtam." "Ugyan! Ember vagy, mindig megvolt a döntési szabadságod", mire te ezt mondod: "Nem volt döntési szabadságom. Számtalanszor azt gondoltam, hogy úgy döntöttem, hogy nem iszom többet, és egy darabig úgy is látszott, mintha ilyen döntést hoztam volna. De aztán megint akartam inni, és ittam is. És így kiderült: amit döntésnek képzeltem, az nem igazi döntés volt, hanem csak sikertelen próbálkozás, hogy befolyásoljam az akaratomat."
Ez a kényszeres akarat vagy belső kényszer. Ez nem feltétlenül olyasmi, amire mindenki rossz szemmel néz mint káros szenvedélyre. Lehet a belső kényszer olyasmi is, amiért valakit becsülnek. Ilyen például a munkamánia vagy teljesítménykényszer, amely talán azért él benned, mert még mindig a szüleid kívánságait teljesíted. Tőlük nagyon sokszor hallottad, hogy neked kell az elsőnek lenned az osztályban. De a teljesítménykényszer nem tesz boldoggá, mert állandóan ki vagy merülve. Egy perc nyugtod sincs. Mihelyt elintéztél egy dolgot a tőled megszokott tökéletességgel - amit mellesleg utálsz, és szeretnéd végre elengedni magad -, máris ott vár a következő feladat. Ki vagy borulva ettől, mert állandó kimerültség az életed, amiből nem tudsz szabadulni: rabszolgája vagy a feladatmániádnak.
A kényszeres akarat ellenőrizhetetlen akarat. Akinek tikkje van, az nem szándékosan grimaszol percenként. A kényszeres akarat - belső tikk. És ahogy valaki nem az értelmi szerzője a tikkjének, ugyanúgy nem az értelmi szerzője az ember a kényszeres akaratának sem. A kényszeresnek a tehetetlensége abban áll, hogy nincs befolyással az akaratára, nem tudja ellenőrizni. Gondolhat róla bármit, azzal mit sem törődik az ő hajthatatlan akarata, és mindig ugyanazokra a lépésekre kényszeríti őt. A játékos minden erejével küzd a játékszenvedélye ellen, hogy aztán ismét a rulettasztalnál kössön ki. A gondolataival nem tudja befolyásolni az akaratát, a gondolkodása üresjáratban van, mint egy kerék, amely nem mozgat semmit. A kényszeres akaratról erőtlenül lecsúsznak a gondolatok, az akarat süket minden rábeszélő- vagy lebeszélő-művészettel szemben. A kényszeres képtelen arra, hogy a megrögzött és általa is rossznak tartott akaratát - a teljesítménymániáját, a játékszenvedélyét - hatástalanítsa, és végre valami olyasmit akarjon, ami összhangban van azzal, amit helyesnek tart. A kényszeres képtelen arra, hogy gondolkodó és ítélőképességgel rendelkező lényként kormányozza az akaratát.
A kényszeres akarattól azért szenvedsz, mert az az akarat benned van ugyan: te akarsz jobb kedvre derülni az ivás által, te akarsz nyerni a kaszinóban. De számodra mégis idegen, külsőleges ez az akarat. Voltaképpen nem is a te akaratod, amelyet vállalnál, és amellyel azonosulnál.
4. az indulatos. Nem szabad az akarata annak sem, aki indulatos, akiben nincs önuralom. Az ilyen ember nem tudja féken tartani az akaratát, ha dühkitörést kap. Az akarat, amely kitör benne, nem olyan akarat, amelynek ő lenne a szerzője mint meggondolást végző, ítélőképességgel rendelkező személy. Ennyiben az ütés, amellyel lesújt, nem is megfontoláson alapuló, szándékos cselekedet.
5. a kikényszerített akarat. A nem szabad akarat legismertebb esetét hagytam utoljára: azt, amikor valakit megzsarolnak, például úgy, hogy "adj egy millió dollárt, különben meghal a fiad". Amikor aztán meg akarod tenni, amit a zsaroló kíván, akkor a cselekedeted szándékos vagy akaratlagos cselekedet ugyan, ez azonban mégsem szabad akarat.
Megmutattam a szabadság hiányának néhány esetét. Most arra térek rá, hogy mit jelent voltaképpen cselekedni, akarattal vagy akaratból tenni valamit. Ha cselekszel, akkor nem észrevétlenül megy végbe benned valamilyen mozgás, mint ahogy például pislogsz, vagy ahogyan álmodban fordulsz egyik oldaladról a másikra. A cselekvést mindig együtt jár valamilyen belső tapasztalással, a mozgás érzésével. Ha kinyitom az ajtót, vagy levelet írok, akkor arról tudok. De nem cselekvés minden olyan mozgás, amelyet érzek. Ha az utcán fellöknek, és a földre esem, az nem cselekvés. Cselekvés viszont az, ha én viszem végbe aktívan a mozgást, én vagyok a kapus, vetődöm a labda után, és úgy esem a földre. Az előbbi esetben csak megesik velem egy mozgás, csak elszenvedem azt, az utóbbi esetben viszont én magam indítom el, és viszem végbe. Ekkor én vagyok a tett szerzője, és nem csupán úgy mozgok, mint egy bábfigura, amelyet valaki más mozgat. És nem is úgy mozgok, mint egy epileptikus, aki szintén nem a szerzője a mozgásainak, mint, mondjuk, egy színész, aki a színpadon épp egy beteget játszik: az epilepsziás nem a szerzője a mozdulatainak, őt a betegsége rángatja. Aki cselekszik, az a mozdulatait úgy éli át, mint egy bizonyos akaratnak a kifejeződését. Amikor Dávid elhajítja a követ, mert el akarja találni Góliátot, akkor egészen másképp bánik a parittyájával, mintha csak vewresenyezne a pajtásaival, hogy ki tud messzebbre dobni.
A cselekedetek nem pontszerű, külön aktusok, hanem megvalósítói valami átfogóbb, hosszabb távú tervnek, amely azoknak az értelme, és amely voltaképp összefüggést ad az egyes aktusoknak. Dávid nem sétál egyet a Terebint-völgyben a mezőn Izrael fiai és a filiszteusok között, nem ruhabemutatót tart azzal, hogy bronzsisak és páncél helyett egyszerű pásztorruhát visel, kard helyett pedig parittyát vesz a kezébe, és nem testedző gyakorlatot végez kődobálással, hanem szembeszáll Góliáttal, hogy megölje, és ezáltal az egész világ megtudja, "hogy van Isten Izraelben". Végül a cselekvés fogalmához hozzátartozik az is, hogy ha akaratlagosan viszek véghez egy mozdulatot mint annak a szerzője, akkor ezzel egyet valósítok meg más lehetőségek közül, mert van bizonyos játékterem.
A cselekvés fogalmának bemutatása után körül írom az akarat fogalmát. Amit akarok, azt először is kívánom, de nem minden kívánságom akarat is egyben. Egy dolog az, hogy szeretném élvezni a fenséges panorámát a Mont Blanc csúcsáról, és más dolog az, hogy nem maradok meg a puszta vágyakozásnál, hanem meg is teszem a hegymászáshoz szükséges intézkedéseket. Hogy egy kívánságom valóban hatást gyakoroljon a cselekedeteimre, ahhoz el kell képzelnem, hogy milyen lépsekkel valósíthatom meg: ki kell választanom a megfelelő eszközöket, megfontolásokat kell végeznem. Nem úgy, mint egy puszta kívánságnál: ott nincs szükség erre, akár otthon a fotelben álmodozhatok is. Amikor megszületik egy szándék, egy akarat, akkor az nem marad puszta álmodozás vagy játék gondolatokkal, hanem ahhoz hozzátartozik ama készség is, hogy a szükséges lépéseket meg is tegyük. A Mont Blanc reménybeli megmászója beszerez megfelelő túracipőt, sátrat, takarót, iránytűt, jó előre elkezd gyakorolni a sporttársaival úgy, hogy felmegy alacsonyabb csúcsokra, mondjuk, a Grossglocknerre vagy a Lomnici csúcsra. Hogy valaki akar valamit, az a kívánságnak, a megfontolásnak és a készségnek ezt az összjátékát jelenti.
Most rátérek arra, hogy mit jelent szabadon cselekedni és szabadon akarni valamit. Abban áll a szabadságunk, hogy döntünk valami mellett vagy valamivel szemben. Amit akarunk, az nem független attól, amit gondolunk. A gondolatainkkal befolyásoljuk az akaratunkat. Azzal, hogy megfontolásokat végzünk, az akaratunkon dolgozunk, és mi határozzuk meg, hogy milyen legyen. Az akaratunkat a megfontolásainkkal tereljük egy bizonyos irányba. Ezzel gyakorlunk befolyást az akaratunkra, és leszünk a szerzője az akaratunknak. És amilyen mértékben sikerül ez, oly mértékben szabad az akaratunk. Amilyen mértékben viszont nem sikerül, oly mértékben nélkülözzük az akaratszabadságot.
A döntéseink különböző kihatásúak lehetnek attól függően, hogy mennyire átfogó vagy korlátozott a szóban forgó akarat. Instrumentális döntések azok a döntések, amelyek az eszközöket keresik egy adott cél megvalósításához. Egy mentőorvos bekapcsolja például a lélegeztető gépet, vagy bead egy injekciót, hogy megmentse a beteg életét. Az instrumentális döntés mindig különböző lehetőségek mérlegelésének az eredménye, vagy másképpen: a döntés - akaratképzés meggondolások által. A gondolkodás eredményeként alakul ki az az akarat, hogy egy bizonyos meghatározott dolgot csináljunk. A döntésnél arról a kérdésről van szó, hogy több lehetőség közül kiválasszam azt, amelyik a legjobb abból szempontból, hogy megvalósítsak egy X akaratot. Ez az előzetes, fölérendelt akarat: az X a döntés meg nem kérdőjelezett archimédeszi pontja. De vannak másféle döntések is. Nemcsak azt kérdezhetem, hogy mi a legjobb, ha X-et akarom, hanem kérdezhetem azt is, hogy valóban X-et akarom-e, és ha igen, akkor miért? Vagy általánosabban: kérdezhetem, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Az ilyen kérdés mélyebb, mint az instrumentális, ennél nem csak a legjobb eszközt keresem egy célhoz, hanem itt arról van szó, hogy ki vagyok én tulajdonképpen, mi a szubsztanciája az életemnek. Ezért szubsztanciális döntésnek nevezem az ilyen döntést.
Szubsztanciális döntés például az, hogy letegyem-e előbb a vizsgáimat, és csak
utána menjek külföldre, vagy épp fordítva? Vagy egy fiatal nő ezt kérdezheti
magától: "Megvárjam-e a szüléssel, amíg lediplomázom, vagy egyetemistaként
szüljek?" Egy ilyen szubsztanciális döntéssel az ember önmagával tesz valamit.
A diáktársaihoz képest és korábbi önmagához képest is más emberré válik az a
hallgatónő, aki anya lesz Más döntések esetében még inkább világos a szubsztanciális
döntésnek ez a formáló, teremtő aspektusa. Például: vonz téged a szerzetesi
életforma. Mélyen hat rád a visszavonultság, a csend egy rendház falain belül.
Valahányszor kerengőt látsz egy kolostorban, azt gondolod, minden áldozatot
érdemes meghozni a szerzetesi életért. Aztán egy presszóban megpillantasz egy
szerelmespárt, és azt mondod: "Na, nem!" és hónapokon át tépelődsz.
Azért kínlódsz, mert tudod: nem lehetsz szerzetes is, és boldog, ifjú szerelmes
is. Ha az egyiket választod, akkor azzal a másikat elutasítod. Vagy szükségessé
tehet szubsztanciális döntést egy morális dilemma is, amellyel mint orvos kerülsz
szembe. Olyan orvos akarok-e lenni, aki nem hosszabbítja meg a kínlódását halálos
betegségben szenvedőnek, hanem beadja nekik a halálba segítő injekciót akár
akkor is, ha ezzel törvénysértést követ el? Vagy inkább olyan ember akarok lenni,
aki a becsületet és a törvénytiszteletet mindennél fontosabbnak tartja?
Ilyen döntéseknél az ember önmagával és önmagáért tesz valamit. Amikor állást
foglal az ember az egyik vagy a másik alternatíva mellett, akkor arról dönt,
hogy ki és mi akar lenni, az identitásáról dönt.
Az akaratszabadság abban áll, hogy akarhatnánk valami mást is, mint amit most éppen akarunk. Az akaratunk nem csak egyetlen irányt vehet, hanem többet is. Az akaratunk nem szükségszerűen áll be, történjék bármi. Hanem akár változhat is, és éppen ez a szabadsága. Abban áll az akaratszabadság, hogy az akaratom egészen meghatározott módon determinált: a gondolkodásom és az ítélőképességem által. És nem a dühkitörésem határozza meg, vagy a zsaroló, aki pisztolyt fog rám, vagy a játékszenvedélyem vagy a szekta vezetője. Az előbb láthattuk, tépelődéssel, kínlódással is járhatnak döntések: szerzetes legyek-e, vagy válasszak inkább párt magamnak, lediplomázzak-e vagy szüljek gyereket. Abban áll a szabadságom, hogy végül is azt választom, ami mellett a legjobb érvek szólnak. Az a szabadságom, hogy az akaratom a megítélésemet követi. Hogy képes vagyok azt akarni, amit helyesnek tartok.
Az akaratszabadság mibenlétéhez hosszú út végén jutottunk el: csak miután áttekintettük, hogy miben áll az akaratszabadság hiánya, hogy milyen esetei vannak, és hogy egyáltalán mit jelent akarni és cselekedni. Azt is láttuk: a döntési szabadságunk gyakorlásával magunkkal és magunkért teszünk valamit. Saját magunkon dolgozunk azzal, hogy a képzeletünk működtetésével, gondolkodással, megfontolások végzésével kialakítunk magunkban egy akaratot. Olyan arculatot adok ezzel az akaratomnak, amely korábban nem létezett, a döntés után más ember leszek, mint aki voltam.
Eszerint az akarat szabadsága nem olyasmi, ami vagy van, vagy nincs, hanem dolgoznunk kell rajta, meg kell szereznünk. Ez sikerülhet jobban vagy kevésbé, s ennek folyamatán történhetnek visszaesések is. Az akaratszabadság ama javak egyike, amelyeket el is veszíthetünk, mindig újból és újból fáradoznunk kell érte. Ideál, eszmény az akaratszabadság, és az vezérel bennünket, amikor foglalkozunk, törődünk az akaratunkkal. Ennek az eszménynek a megközelítése az akarat elsajátítása, amelynek három mozzanatát különböztethetjük meg.
A szabad akarat először is artikulált, tudatosan megfogalmazott akarat. Hogy mit akarunk, azt sokszor nagyon nehéz tudni. Főleg ha hosszú távon ható akaratról van szó. Ha egy napon megállunk, és megkérdezzük, hogy voltaképpen miféle kívánságok alakítják az életünket épp ilyenné, akkor a tudatlanság sűrű erdejében találhatjuk magunkat. Gondoljunk például a fiatal nőre, aki azon tépelődik, hogy szüljön-e, vagy előbb befejezze az egyetemet. Miért is kell nekem a gyerek? - kérdezheti magától. Egyáltalán nekem kell az a gyerek? Nem azért akarom-e csak megszülni, mert megfenyegetett a párom, hogy különben otthagy? Vagy inkább csak engedelmeskedem a jó katolikus szüleimnek, akik szerint akkor lesz valaki igazi nő, ha anyává válik? És mi vonz engem a másik irányba? A karrier? A pénz? Vagy az, hogy társadalmi rangot ma az ad, hogy valakinek menő állása van?
Döntési szabadságát voltaképpen csak akkor gyakorolhatja ez a nő, ha nem oldódik fel az egymásnak ellentmondó kívánságaiban, hanem tudatosítja őket. Például úgy, hogy leírja azokat, ekképpen maga elé tárja őket, elgondolkodik rajtuk, és értékeli is őket.
Hogy pontosabban és mélyebben artikuláljuk az akaratunkat, erre főleg olyankor van szükségünk, ha életválságba kerülünk. Ilyenkor az addigi akaratunk már nem hordoz bennünket, de nem találunk új akaratra sem, amely felválthatná a régit. Ezért kell az addiginál világosabban szemügyre vennünk önmagunkat, és tudatosítani, hogy mik is a hosszú távú kívánságaink. Így kényszerít bennünket egy válság arra, hogy dolgozzunk az akaratunk szabadságán. Az akaratunk artikulálására van szükség olyankor is, ha élethazugságban élünk. Előfordulhat például, hogy bentlakásos intézetbe küldöm a gyerekeimet, hogy önállóbbá váljanak, hogy boldoguljanak állandó szülői gyámkodás nélkül. Holott a valóságban csak idegesítenek a kölykök, és szabadulni akarok tőlük. Vagy mondhatom azt, hogy én mindig önzetlen vagyok, és másokért élek, holott csak szerencsétlen flótás vagyok, akinek soha sem sikerül semmi. Az élethazugság, az önámítás gúzsba köt. Azzal, hogy elrejti előlem az igazi kívánságaimat, megakadályoz abban, hogy szemügyre vegyem őket, igazi énképet alakítsak ki magamról, pedig a szabadság felé az első lépés -elfogulatlanul, öncsalástól mentesen tudomásul venni a kívánságaimat.
Másodszor a szabad akarat megértett akarat, vagy akkor növelem az akaratom szabadságát, ha megértem az akaratomat, ami kiváltképpen akkor tehet jót, ha nem tudok azonosulni az akaratommal.
Nem azonosul az akaratával például az, akit teljesítménykényszer űz. Szívesen megszabadulna ugyan tőle, és ahelyett, hogy mindig valami új dolog elintézésére vállalkozik, amikor még szinte be sem fejezte az előzőt, szívesen elengedné magát, s nézegetne kirakatokat, hallgatná a madarak énekét vagy lapozgatna ráérősen újságot egy kávéházban. De nem teheti, mert neki folyton dolga van, mindenütt feladatokba botlik, amiket rajta kívül senki más nem tud igazán jól megoldani. Ha megértené emberünk a számára felettébb terhes teljesítménykényszert, akkor lenne esélye arra, hogy kiszabaduljon annak karmaiból. Ehhez arra lenne szüksége, hogy rájöjjön: a már régen elhunyt szülei azok, akik idegen hatalomként még mindig megszállva tartják az ő elméjét, és űzik-hajszolják őt keresztül az élete sivatagán.
A szabad akarat tehát olyan akarat, amellyel azonosulni tudok, amelyet saját magamnak tulajdoníthatok. Mert értem, hogyan ágyazódik be a kívánságaim világába, amelynek köszönhetően az vagyok, aki vagyok.
Ezzel eljutottunk a szabad akarat eszményének harmadik mozzanatához, az értékeléshez. Ha pozitív eredménye van az értékelésnek, akkor azonosulok az akaratommal, akkor a szabad akaratomnak tekintem, ha viszont negatív, akkor idegen lesz számomra az akaratom, még akkor is, ha az az én akaratom. Egy akaratot akkor értékelek pozitívan, ha összhangban van az énképemmel, azzal az ideállal, amelynek szeretnék megfelelni. Ha teljesítménykényszer rabszolgája vagyok, akkor nem tekintem magam szabadnak, amikor ennek a kényszernek engedek, mert a lelkem mélyén voltaképp az élet királya szeretnék lenni, aki leszakítja minden napnak a virágát, aki tud jóízűen enni-inni, aki a szemét szép látványokkal, a fülét szép hangzásokkal, egyáltalán minden érzékét bőséges és finom táplálékokkal gondozza.
Most már látjuk, mit is jelent dolgozni az akaratunk szabadságán, mit is jelent elsajátítani, sajátunkká tenni az akaratunkat. Mit jelent azon fáradozni, hogy az akaratunk ne idegen erőként működjék bennünk, amely nem nekünk engedelmeskedik, hanem a rég elhunyt szüleinknek, a szektavezérnek vagy a dohánycégek reklámjainak. Ennél a munkánál az akaratunk artikulációjának pontosságáról és mélységéről van szó, amely előkészíti az akarat alaposabb és árnyaltabb megértését. A megértés pedig az akaratnak olyan értékeléséhez vezethet, amelynek jóvoltából nagyobb mértékben követhetünk olyan akaratot, amelyet jóvá tudunk hagyni, amellyel azonosulunk.
Látható ebből az is, hogy nem válaszolható meg igennel vagy nemmel az a kérdés, van-e vagy nincs akaratszabadságunk. Az akarat szabadsága olyasmi, ami olykor megvan, olykor nincs meg, olykor sikerül megszereznünk, olykor pedig elveszítjük. Azt is látjuk, hogy ami az akaratszabadság terjedelmét illeti, az változik. Akkor vagyok inkább szabad, ha ki tudok fejleszteni olyan akaratot, amelyet artikulálás, megértés és értékelés által a sajátommá tettem. Azért van ez így, mert mélységében és szélességében ez az elsajátítás felülmúlja azokat a közönséges, köznapi megfontolásokat, amelyek meg szokták előzni akaratlagos cselekedeteinket. Az elsajátítás során árnyaltabban és teljesebben tárul elénk a kívánságaink szerkezete, tartalma és változásaik folyamata. Így a belső világunk nagyobb szeletét sajátítjuk el. Ezen a módon beljebb hatolok a szubjektumvoltomban, abban a tudatban, hogy öntudatos, cselekvő lény vagyok. Ritkábban érzem azt az elsajátítás eredményeként, hogy vak erőként taszigálnak a kívánságaim, és gyakrabban tapasztalom azt, hogy én vagyok az úr a háznál.
Az akarat elsajátításának folyamatát most egy példán szemléltetem. Tegyük fel, hogy hirtelenül érthetetlen változás történik velem. Olyan ember vagyok, akinek nagyon fontos más emberek közelsége, azon belül nagyon számítanak nekem még a testi érintkezés különböző fajtái is. De egy szép napon arra figyelek fel, hogy mindig ürességnek kell lennie körülöttem. Hogy csak akkor nyugszom meg, ha egy nagy üres tér szélén ülhetek. Nem értem a dolgot, nem tudom, hányadán is állok magammal, sőt, kétségbe vagyok esve. Mert az emberektől való irtózásnak ez az érthetetlen vágya idegen test az elmémben. Sőt, még azt is érezteti velem, hogy a legkevésbé sem vagyok szabad ebben az akaratomban. Mert az üres terek keresése nekem, aki eddig mindig a másokkal való közelséget kerestem, olyan, mint egy lelki tikk, valami rángás, amelyet nem értek. Olyan, mint valami anomália az énem perifériáján. Aztán pszichológus barátom segítségével kezdem megfejteni ezt a bizarr akaratot. Rájövök, hogy azért vágyom annyira a közelség után, mert általában nem merek önálló lenni, mert szeretek mindig másokba kapaszkodni, másokra támaszkodni. És egyszer csak azért kezdtem a tágasságot keresni, mert megijedtem attól, hogy ennyire szeretek függni másoktól. Hogy újabban keresem az üres tereket, abban a pszichológus barátom szerint az az értékes kívánság fejeződik ki, hogy védekezzek ez ellen a függés ellen. És kezd világossá válni az üres terek iránti különös vonzódásom tartalma és jelentése: kezdem úgy érezni, hogy valami olyasmiről van szó, ami az énem középpontjához tartozik. Ami először bizarrnak, különösnek tűnt, az egyszer csak kezd érthetővé és helyeselhetővé válni. Olyasmivé, amit vállalhatok, amivel szabad egyetértenem. Mivel most látom már a mélyebb értelmét e furcsa akaratnak, amellyel a térbeli elkülönülést keresem, most már elismerhetem a magaménak. Mivel most már nem kívánok összefolyni másokkal, mint eddig; mivel már pontosabban meg tudom húzni a belső határaimat, ezért nincs már szükségem arra, hogy a térben távolra helyezzem a külső határaimat.
Ami az énünk és az akaratunk viszonyát illeti, nem úgy áll a dolog, hogy az akaratát az én sajátítja el, aki már korábban létezett. Épp fordítva: az énünk épp az akaratunk elsajátítása által alakul ki. Úgy is mondhatjuk, hogy ez az elsajátítás bizonyos értelemben szubjektum nélküli történés. Ha a tapasztalataim és a felismeréseim nyomására inogni kezd az eddigi akaratom értékelése, és annyira megváltozik, hogy új énképem keletkezik, akkor sem az történik, hogy a korábbi énemet, a korábbi szubjektumot háttérbe szorítja egy másik szubjektum, az új énem. Én - az az egész személy, aki vagyok - sokféle intézkedést hozhatok az akaratom befolyásolására. De miután felépítettem a színpadot, azaz létrehoztam az énemet, anélkül pereg az akarat sikerült és sikerületlen elsajátításainak drámája, hogy egy külön rendező is ülne valahol hátul. Az akaratomat illető régi értékelések és vélt felismerések elmorzsolódása és új struktúrák keletkezése - mindez inkább valami geológiai átrétegződéshez hasonlít, semmint egy megrendezett játékhoz. Ezért akár azt is mondhatjuk, hogy az akarat szabadsága jórészt szerencse dolga. Mert lehet szerencsénk is, pechünk is abban, hogy egyszerre fennálljanak annak feltételei, hogy szabadon akarhassunk és tegyünk valamit. Ezért akadozik sokszor az elsajátítás folyamata, és ezért egy előrelépést gyakran követ két lépés hátra. Az elsajátításnak nincs biztos receptje. Nincs olyan szabadsága az akaratnak, amelyet egyszer s mindenkorra elértünk volna. Mindig újból és újból elragadhat bennünket az élményeink és tapasztalataink forgataga, amibe az akaratunk beleszédülhet. Ekkor válságba kerülünk, és arra kényszerülhetünk, hogy ismét belefogjunk az elsajátítás erőfeszítésébe. És kétséges az, hogy az ilyen erőfeszítések gyümölcseként létrejön-e bennünk eléggé áttetsző és koherens akarata. Ezért az akarat szabadsága inkább eszmény, mint valóság.