Vissza a tartalomhoz

Egyháziak - világiak

Évek óta élek - sok más hívőhöz hasonlóan - mint csendes templomlátogató vasárnapról-vasárnapra valamelyik padsor hallgató emberei között. Ott vagyok, hiszen ,,Krisztus vendégségének'' akarok részese lenni az Ő népének közösségében. Megnyugtatott és kielégített ez a tudat, mert nem is akartam másként látni ezt a kapcsolatot. A hétköznapjaimat pedig igyekeztem a krisztusi tanítás szerint keresztényként megélni.

De most, hogy olvastam a Pax Romana kongresszusának témafelvetését - ,,Az Egyházról - Önmagunkról'' - elodázhatatlanul felbukkant bennem ismét az igény, hogy én is újra gondoljam a problémakört. Főleg az izgatott: miért beszélünk külön kategóriaként egyháziakról és világiakról? Mint ahogy eddigi életem során a megválaszolásokra váró fontos kérdésekben, most is az Evangéliumhoz fordultam. Rá is találtam a nagy eseményre, mikor Jézus először küldte el s kiválasztott ,,Tizenkettőt'', hogy hirdessék: ,,Közel van a mennyek országa''. Máté (10,5-9), Márk (6,7-10), és Lukács (9,1-10) szinte szóról-szóra hasonlóan írja le az első küldetést. De Lukács evangélista említ egy további kiválasztást is, mikor Jézus még meghívott ,,Hetvenkettőt'' az Őt követők sorából.

Vajon kik lehettek ők? Gondolom: a hűségesek, akikre rá lehetett bízni a feladatot, akiket elküldhetett maga előtt azokba a városokba, ahová készült. Lukács apostol tanúsága szerint azért választotta ki őket hírnökül, mert: ,,Az aratni való sok, de a munkás kevés''. Aztán szó szerint ugyanazokat az eligazító tanácsokat adta nekik, mint megelőzően a Tizenkettőnek.

Az utolsó vacsorán imádkozott mindannyiukért, de azokért is, akik majd hinni fognak szavuknak (Jn 17,20-24). Vagyis értünk: az Ő népéért! - Aztán a mennybe menetele előtt átadta Péternek a népe feletti hatalmat: ,,Legeltesd juhaimat...'' (Jn 21,15-21) és a többiekhez szólva meghagyta: ,,Tanítsatok minden nemzetet'' /T~t.28.1820/. Az őskeresztények e szerint is éltek: elfogadták az apostoli vezetést, és egyek voltak mindannyian a munkában, hirdetve az Örömhírt, és a hétköznapok példaadásában egészen az önfeláldozó vértanúságig.

A történelem tanúsága szerint ezen a helyzeten a milánói ediktum (313) hozott változást, mikor Krisztus követőiből elismert felekezet, a tanításból pedig vallás, majd lassanként szerte a Római Birodalom területén ,,államvallás'' lett. Az évezredek során az egyre jobban szerveződő egyházban gyakorlatilag két csoport alakult ki.

Az egyiket klerikusoknak nevezték, akik vezettek, irányítottak és tanítottak. A kialakult szervezetben már voltak, akik a hatalmat gyakorolták: a főpapok, és akik tanították a megkeresztelteket és vezették őket: az alsópapság, és a sorra alakuló szerzetesrendek tagjai. A másik a laikusok népes csoportja, akit tanítanak, vezetnek. A tömeg: aki hallgat és engedelmeskedik.

Hazánkban a szocialista diktatúra idején, ahogyan az emlékeink is tanúskodnak róla, azt az eredetit, az őskeresztény formát kezdtük újra élni, amikor is az egyháziak és a világiak összetartottak, egymást segítették, együtt vállalták a nehézségeket. De az is igaz, mert hát az emberi természetbe az és beletartozik, hogy voltak, akik kiszolgálták az állami hatalmat. gondolom, így akarták biztosítani az egyház és a saját maguk túlélését.

Erről mindannyian tarthatnának bőséges beszámolót!

Ebbe az állapotba robbant be a II. Vatikáni Zsinat eseményeinek - de főleg eszméinek - a sora! A Lumen Gentium és a Gaudium et Spes zsinati iratok egy új egyházképet vetítettek elénk. Vagy csupán az ősegyházi gyakorlathoz való visszatérés kísérlete volt?

Mindegy. Az viszont tény, hogy nálunk megindított egy lassú belső erjedési folyamatot.

Ennek lényegét jelzi egy régi - úgy a hetvenes évek végéről - az emlékezetemből kitörölhetetlen beszélgetés Boór Jánossal. Az akkori hazai eseményeket vázoltam előtte Münchenben, mire ő, szinte irigykedve megjegyezte: ,,De jó maguknak! Hiszen maguk már felkerültek Isten szórólapátjára, és fennmaradtak! De vajon mi történne velünk, a katolikus Bajorországgal?'' Bizony, az akkori partizánmunka egyre jobban szélesedett és mélyült. Szerencsénkre akkor már volt mire hivatkoznunk, ha a ,,hivatalos fórumok'' számon kértek bennünket a tevékenykedésünkért. Az egyháziak felé felemlegettük például II. János Pál Christi fideles laici körlevelét. Az állam felé pedig a helsinki nyilatkozattal védekeztünk, amit Kádár János is aláírt. Ezekkel szemben aztán nem lehetett semmi apelláta! És így dolgoztunk tovább egyháziak és világiak szoros egységben. A már meglévő és egyre jobban terjedő különböző lelkiségi mozgalmakra támaszkodtunk: a regrumosok, a szentlelkesek és a Bokor bázisközösségeire, amiket akkoriban kezdtünk ,,plébánia közösségekként'' emlegetni, hogy egységesen tudjunk védekezni az ellentámadásokkal szemben. A zsinat szellemében új intézmények alakultak. Például a Hitoktatási Bizottság új szakcsoportjakért kezdett működni a Konzultációs Iroda, dr. Csanád Béla katechetikai professzor és a világiak közreműködésével. Azért választottuk ezt az elnevezést, mert így megkezdődhetett a papság zsinati szellemű, gyakorlatias ,,továbbképzése'' (1977. május). Majd 1978 őszén megnyílt a Hittudományi Akadémián a levelező tagozat a civil hallgatók számára.

Mindezek egyben egy új szemlélet és gyakorlat elindulását és propagálását is jelentették. A hitre nevelés, a keresztény közösségi élet újjáalakítása és erősítése volt a cél. A plébániákon ,,hittantermeket'' hoztak létre az ott működő papok és hívek közössége, amit a korszerű pedagógiai kívánalmaknak megfelelően alakítottak ki. Egyre jobban izmosodtak, és szinte az egész országot behálózták a legkülönbözőbb ifjúsági mozgalmak: nyári táborok, vízitúrák a megszüntetett cserkészet szellemében és szervezetének nyomdokain haladva. Lelkes fiatal papok és világiak segítségével gyalogzarándoklatokat szerveztek Chensztohovába, majd a hazai régi zarándokhelyekre.

Az új szemlélet természetszerűen magával hozta az újfajta metodika alkalmazását is az oktató-nevelőmunkában. A kialakított hittantermeket folyamatosan felszerelték a különböző korosztályú gyerekek foglalkozását segítő eszközökkel, szemléltetési anyaggal. Fokozatosan jelentek meg a különféle audiovizuális felszerelések az ifjúsági csoportokban meghonosodott ,,képi elmélkedések'' segítésére. Kemény küzdelmek során kezdte kiadni a Szent István Társulat a Püspöki Kar meghirdette hittankönyv-pályázat nyertes műveit. Azokhoz kézikönyvek is készültek, munkafüzetek és szemléltető applikációs képsorozatok.

A mindjobban terjedő és erősödő új katolikus szemlélet és gyakorlat kimunkálói a zsinati szellemű papok: plébánosok, káplánok, a civilként dolgozó szerzetesek és a világi hívek voltak. Ők főleg az értelmiség soraiból verbuválódtak: pedagógusok, műszakiak, egészségügyiek, és oldalszám folytathatnám a sort, kik és honnan álltak be a nagy közös munkába! Valóban ők a 72 evangéliumi küldött utódai voltak, és együttesen ők alkották Krisztus népét. Jelenlétükkel felölelték az egész ország területét, mert dolgoztak városban, községekben, falvakban egyaránt mindenféle feladatkörben tevékenykedve. Úgy, ahogyan azt Jézus kívánta meg küldötteitől: ,,Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne hordjatok erszényt, se sarut, se tarisznyát!'', mert tudták és vallották, hogy ,,Közel van Isten országa''. Így a nyolcvanas évek végére már kialakult egy komoly keresztény társadalmi bázis.

Ilyen körülmények között köszöntött ránk a rendszerváltás. Evvel új lehetőségek nyíltak meg előttünk. Már az alakulása elején új jelszavakat is kezdtek hangoztatni: ,,Vissza a szerzetesrendeket!'' ,,Vissza az egyházi tulajdont: iskolákat, intézményeket, épületeket!'' ,,Vissza a hittant az iskolába!''

Evvel együtt azonban kezdett ketté válni a már egységesnek tűnő Krisztus népe is: az új államhatalomra támaszkodó klérusra, és a szinódusi határozatokra építő alsópapságra a világi munkatársakkal közösen. Ők az eddigi gyakorlat alapján - jogban és kötelességben - egyenértékűnek érezték magukat. Természetesen elismerve és elfogadva a papi vezetést. Továbbra is, talán most még jobban, feladatuknak tartották az Evangélium hirdetése mellett azok gyakorlati alkalmazását: a krisztusi tanúságtevést az újjáalakulóban lévő egész társadalomban.

Fel is voltak rá készülve, hiszen mindegyikük a Teológia levelező tagozatán végeztek, kiegészítve azt az erre épülő ,,hitoktatói tanfolyamokkal'', ahol gyakorlati ismeretekkel bővíthették elméleti felkészültségüket. Eddigre már ugyanis majd minden egyházmegyében működött hitoktatóképző, ahol eddig nem, most megszervezték - minden püspöki székhelyen. Majd három Katolikus főiskola is szerveződött: Esztergomban, Veszprémben és Szegeden, ahol a teológiai ismeretek mellett pedagógiai előadásokat is hallgattak a résztvevők, és vizsgázva képesítést szereztek a tanításhoz. Majd visszaállították a Pázmány Péter Hittudományi Egyetemet Pesten és vele párhuzamosan megnyílt a levelező tagozat is. Majd tovább bővült az Egyetem, ahogyan azt az Alapító elképzelte: jogi és bölcsészkarral. Zsámbékon pedig megnyílt a Katolikus Tanárképző. Ezekkel együtt fogalmazódott meg az érettebb közösségek kialakításának a célkitűzése a helyi plébániákra és a különféle civil szervezetekre támaszkodva. Ezeknek sokféle társadalmi és szociális feladata volt: a családokkal való foglalkozástól az ifjúsági csoportok vezetéséig, a fogyatékosokkal, az elhagyatottakkal és a szenvedélybetegekkel való törődésig minden! Fő profilnak az oktató-nevelőmunka maradt. Most már fakultatíve az állami iskolákban is folyt hitoktatás a plébániai foglalkozások mellett.

Az 1993-94-es esztendőig a fellendülés szakaszának mondhatjuk az eltelt időtartamot. Mindenki nagy lelkesedéssel fogott munkához a maga szak-, vagy képessége adta munkaterületén. Az eddig folyamatosan működő szerzetes gimnáziumok tovább bővítették iskolarendszerüket: általános iskolával, így folyamatossá vált az oktató-nevelő tevékenységük az iskolakor kezdetétől az érettségiig. Az újraalakult szerzetesrendek is egymás után nyitottak óvodát, általános iskolát és gimnáziumot. Még szakmunkásképző és ipariskola is alakult. Katolikus vonalon a fővárosban és a vidéki városokban egymás után alakultak plébániai, egyházmegyei fenntartású iskolák, amelyek nagyszámú jelentkezőt fogadtak be. Az állami iskolákban megvalósult a fakultatív hitoktatás, amit meghirdethettek a tanév végén és minden különösebb megkötöttség nélkül, korcsoportokra bontva fogadhatták a jelentkezőket. A Konzultációs Irodában és a különböző egyházmegyei hitoktatói tanfolyamon felkészített nevelők ,,főállásban'' kezdhettek foglalkozni az ifjúsággal: óvodától egészen a gimnázium felső osztályáig bezáróan.

Mindez nagyon lelkesítő és boldogító újrakezdés volt. Minden hívő ember előtt kezdett kialakulni egy ,,keresztény Magyarország'' vízió-képe. Engem mégsem hagyott nyugton a kíváncsiság - már akkor sem - hogy megnézzem: mi van a szivárványos látszat mögött?

Egy szűk körű felmérésbe, információgyűjtésbe kezdtem. Minden megkérdezett - 143 oktató, nők és férfiak vegyesen - személyes ismerősöm volt. Ennek tanúsága szerint, csak a főpontokat említve:

Életkori megoszlásban: férfiak-nők vegyesen, 21-40 éves 55%, 41-50 éves 12%, 51-60 közötti 20%. Az utóbbiak főleg a plébániai kisegítők: kántorálnak, csoportokat vezetnek, és ők a szociális-munkások! Van, aki főállása mellett végzi a kapott és vállalt feladatát. A családi gondoktól felszabadult nyugdíjasok pedig a plébániák ingyenes segítői.

Az információs lapokon, de főként a sok mellékelt levélben már feltűntek a jelentkező problémák:

Legtöbben azt panaszolták fel, hogy a vezetés, az irányítás részéről visszalépés tapasztalható, mintha megtorpant volna a ,,zsinati szellem'' megvalósítására a törekvés az egyházi hatóságok és a helyi plébánosok körében egyaránt. A központi rendeletek alapján visszatértek a pusztán ismeretekre támaszkodó, a kor igényének már nem megfelelő kateketizáló módszerhez, ami szerint már nem az életkori sajátosságoknak megfelelően kezdik el a kicsikkel való foglalkozást. Aztán év végén, meg az elsőáldozásra készülőket vizsgáztatják, aminek pontjai a kiskatekizmus bebiflázott válaszainak a számonkérésére épül. Aki ebben megfelelt: ,,szentséghez járulhat''! Teljesen formális procedúrára építenek.

Aztán a világiak felé az oktalan szelektálást alkalmazzák, ami nem a képességeik, a felkészültségük, lelkiségük szerint történik, hanem egyszerűen csak az ,,életkorra'' hivatkozva. Megesett, hogy a már alig 40 évestől elvették a diák-tanár kapcsolatban jól harmonizáló csoportját! Vagy egyszerűen nem is kaptak feladatot, hiába mutatták fel jelentkezésükkor a püspök felhatalmazó levelét. Vagy rátermettségüket, felkészültségüket ki sem próbálták. E mögött, a beszámolók szerint- megjegyzéseiket idézve: ,,nem fogadtam el a helytelennek tartott utasításokat'', ,,megmondták, hogy csak szükségből bíztak meg egy időre'', ,,kevesebb a gyerek és már nem kellek'', ,,a buta nőket szívesebben alkalmazzák'', és ,,a plébánosom szerint a nők csak az oltár feldíszítésére alkalmasak'' stb.

Az iskolai hitoktatás területén a legnagyobb baj, hogy nem biztosítanak állandó szabad termet. A hitoktató keresgélhetett olyat a megérkezett gyerekekkel, és megtörtént, hogy abba kellett hagynia a foglalkozást, mert másra kellett a szoba. Ilyen körülmények között hogyan és milyen korszerű eszközöket használhatna fel a hitoktató? Nem is beszélve a kedvezőtlen tanítási időpontról! Amit a nulladik órától a 6-8. tanítási időpontban állapították meg, főleg az alsósoknál! Közben az iskola újabb szakköröket, különféle foglalkozásokat, kirándulást stb. szerveztek a már hittanra kijelölt időpontban is. Ilyenkor a hitoktató, akivel a változást nem közölték, mehetett haza, mert sehol nem voltak a gyerekei! Majd mindegyik iskolában tanító felpanaszolta az igazgató és a tanárok részéről az ellenséges magatartást A felső tagozatra aztán elfogytak a gyerekek, alig lehetett 1-1 összevont csoportot megindítani az előzetes jelentkezőkből. A szülők sem szorgalmazták részvételüket, az osztálytársak gúnyolták őket és így év végére az a kevés is lemorzsolódott.

A főállású hitoktatóval az egyházi hatósága 1 éves szerződést köt. De ha közben megcsappan a csoportlétszám, a szerződés már nem érvényes. Az iskolai szünetek alatt a plébánián kellett ledolgoznia a megadott munkaidejét, hogy megkaphassa fizetését. Óradíjukat a legalacsonyabb pedagógusi kategóriában állapítják meg, amit az állam utal át az egyházmegyének, de azt nem ritkán csak 12 napi késedelemmel kapták kézhez a hitoktatók. Tehát teljesen bizonytalan egzisztenciát jelentett ilyen alkalmazást vállalni. Ezt legfeljebb egy nyugdíjas tehette meg, őt pedig a korára való hivatkozással fel sem vették.

Mindegyik kérdőíven szerepelt a szülői háttér hiányának a felemlítése. Legtöbbje nem is hitbeli meggyőződésből íratta be gyermekét hittanra. Mindenfélével indokolták elhatározásukat, de akadt olyan szülő is, aki az osztálytanítótól kérdezte meg: melyik felekezethez írassa be a gyerekét, melyiket tartja a legjobbnak? Ezen a területen jelentkezett leginkább az elmúlt 40 esztendő káros hatása!

A megkérdezettek javaslatokkal is éltek. Általános véleményük volt, hogy a hitbeli oktató-nevelőmunkát, annak súlypontját továbbra is a plébánia közösségekre kell helyezni. A tanításhoz jó könyveket, munkafüzeteket, és korszerű segédeszközöket biztosítsanak számukra, rendszeres órabemutatókat, hospitálásokat és szakmai továbbképzéseket igényeltek mindannyian.

Az információs lapokról tudom és a mellékelt levelek is megerősítették, hogy javaslataikat nem hallgatták meg, ha igen, akkor sem reflektáltak azokra érdemben, őket pedig elutasították személyükben, mint ,,okvetetlenkedőket''. Ezért aztán sokan, ahogy Jézus is meghagyta az apostoloknak és a 72-nek is: ,,Ha valaki nem fogad be titeket és szavatokra sem hallgat, menjetek ki a házból, még a városból is, és rázzátok le a port lábatokról'' (Mt 10,14-15). Sokan meg is tették. Én is. És lettem egy személytelen hallgató a tömegben.

A mai helyzetről, a kapott lehetőségeink kihasználáséról csak szúrópróbaszerű érdeklődések alapján tudok némi képet adni. Felkerestem a régi munkatárs-papokat, plébániákat, és a volt hallgatóimmal folytatott beszélgetések, meg a kapott levelek alapján próbálom tisztázni a bennem is nyitva maradt problémákat, kérdéseket, helyzeteket. Ezek alapján:

1. Az iskolai fakultatív jellegű hitoktatás elsorvadt, legalábbis a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban az 5-6 évvel előbbi állapotokhoz viszonyítva, e már említett problémák következtében. A kezdő évek magas jelentkezési száma szinte magától lemorzsolódott évről-évre egyre jobban. Különben változatlanul idegenek a hitoktatók az iskolában, ahol még tartanak foglalkozást, szinte ellenségesen fogadják őket az igazgatók és a pedagógusok, a gyerekek pedig ,,lehülyézik'' a hittanra járó társaikat. Ahol még összevont ,,alsós-felsős'' gyerekkel foglalkoznak iskolai keretek között - 5-10 fős létszámmal! - azt a hitoktatók és a plébánosok missziós területnek tekintik, azért ,,nem adják fel'' a lehetetlent is kipróbálva. Így, ezen keresztül kísérelik meg elérni a plébániáról hiányzó gyerekeket és szülőket. Hiszen legtöbbje már nem gyakorolja vallását, amire megkeresztelték - hagyományból? Főleg a jól szituáltak, az újonnan felkerült réteghez tartozók ők. Az ilyen körülmények között dolgozó világiak elhivatottságból dolgoznak tovább. Minden törekvésük, hogy nevelésközpontú ismeretnyújtással érdeklődést keltsenek. Aztán a plébánia-közösségre támaszkodva a gyerekek érdeklődésének megfelelő foglalkozásokra meghívják a fiúkat, lányokat, a plébániai csoportok liturgikus ünnepségeire, kirándulásra, nyári táborozásra. Ha jó és eleven ott az ifjúsági élet - például vannak gitáros, családias misék -, ahol jól érzik magukat az újonnan jöttek, végül meg is maradnak. Így már lehet őket komolyan felkészíteni a szentségek felvételére. Semmiképpen nem ,,vizsgáztatáshoz'' kötve, hanem lelkületük, magatartásuk alakításával, életforma-váltás alapján. Lassanként így a szülőket is sikerül ,,becserkészniük'', akik feladatot kapva fokozatosan beépülhetnek az egyházközség életébe. Ezt csakis a papok és világiak összehangolt munkájával lehet elérni!

2. Ahol nem volt megelőzően erős plébánia-közösség ott elkerülhetetlen a hanyatlás. Erről tanúskodnak a kendőzetlen jelentések az elsőáldozók és a bérmálkozók létszáráról. Ez az új plébános számára is nehéz helyzetet jelent. Különösen, ha egy élő közösséget volt kénytelen otthagyni. Elölről kell kezdenie felvenni és kiépíteni a kapcsolatot a hívekkel. Érdekes, az ilyen személyiséget nehezen fogadják be a ,,népi vallásosságban'' élők, és a ,,hagyományos'' templomba járók. Az első időben szemlátomást megüresednek a padsorok, aztán lassan újra benépesülnek egy fiatalabb, másként gondolkodó, tartalmasabbat kereső fiatalabb generációval, akiket került ,,megszólítania'' az új, fiatal káplánnak, vagy plébánosnak. Megtörtént az is, ha a változáskor egy ,,konzervatívabb'' pap váltotta fel az előbbit, az ,,árván maradtakat'' maguk közül veszi valaki kézbe, aztán egyik lelkiségi mozgalomhoz kapcsolódva, folytatják a már kialakult, megszokott közösségi életüket. A hanyatlást még előidézheti a fogyatkozó papság - ami a ,,kiöregedésből'' is adódhat -, különösen, ha nincs segítsége. A lelkipásztori teendők eleven ellátásához már kevés a test-lelki energiája. Aztán nemcsak az idősek esnek ki a sorból, hanem az ötven évesek korosztálya is! Így növekedik meg a fíliák száma, ami nemcsak az egyházmegyék gondja, de a környék plébánosainak is. Ide kellenének a diakónusok, az Ige-liturgiát végző világiak segítsége! De van-e ehhez bátorsága (!) az egyházi vezetésnek? Ha még lenne is, ,,embere'' is akadna, igen nehezen fogadják el a ,,hagyományos keretekhez'' szokott hivők.

3. Mindezek önmagukban is jelzik, hogy mennyire fontos, döntő jelentőségű a pap személyisége. A világiak és a papok egyöntetű megállapítása szerint háromféle magatartás a jellemző: aki mindent ő akar elvégezni, csak ő irányíthat, neki lehet csak mindenben szava, mert ő tud mindent, és csak neki van mindenhez felhatalmazása, hiszen ő képviseli az egyházat! Őket nevezte az egyik plébános beszélgetőtársam nyüzsgőknek. Szinte ennek ellentéte a magába húzódó, a csendes, félrevonulva mélységes lelkiéletet élő, vagy aki a templom kereteit nem adja fel. Van olyan is, aki már ,,feladta'' arra hivatkozva, hogy a ,,mai, ellenséges világban úgysem tehet semmit''. Van közöttük, aki már csak munkaterületnek tekinti a plébániáját. Az ilyen magatartást nevezi a hivő-közvélemény ,,csak szolgáltatást nyújtó egyházinak'', aki már csak keresztel, legfeljebb néha esket is, és egyre többet temet. Ezt a fajta magatartást jellemezte egy teológiát végzett pedagógus a 32 éves fiát idézve; ,,Ha olyan a pap, mint egy háztulajdonos, akkor mise helyett inkább kimegyek egy jó focimeccsre.''

4. Nagyon meglepett, mikor a papok és világi munkatársaik szinte egyforma elmarasztaló véleménnyel illették az elmúlt években katolikus főiskolát végzett világiakat és a fiatal papgenerációt. Az első csoportnál hiányolták és helytelenítették a felvételi kiválasztást. Úgy tapasztalták, hogy nem elegendő ehhez a plébánosi ajánlás, amit téves informálással is meg lehet szerezni. Szükségesnek tartanák az egyéni beszélgetést az adottságai, képességei és legfőképpen a szándékával kapcsolatban! Ezeket tartják mérvadónak a világi segítő, pláne hitoktató részéről, mert - szerintük - sokan csak diplomaszerzésből jelentkeznek, ha másutt nem jutottak be magasabb szintű oktatási intézménybe. Ha aztán egyházi alkalmazást kapnak, lassan kiderül, hogy nem is vallásos, nincs valóságos Isten-kapcsolata. A gyakorlati feladatokra - gyermeklélektan, pedagógia, módszertan - hiányos a felkészítésük. Egyszerűen nem tudnak mit kezdeni egy tanulócsoporttal. Csak küszködnek a gyerekekkel, aztán reményvesztetten rövidesen fel is adják az oktató-nevelő pályát. Nem egy egyetemi, főiskolai vezető is látja a valós helyzetet. Nyíltan be is vallja, hogy az előadásokon kívül semmi kapcsolata sincs a hallgatóival. Így valójában csak ,,hallgatók'', és továbbra is azok maradnak! A pályakezdő papoknál pont ellenkező a vélemény. Pontosan azt kifogásolják, hogy túlságosan magas színvonalú a teológiai tudásuk, de nem értik a mai valóságos társadalmi viszonyokat, nem tudnak éppen ezért kapcsolatot teremteni a híveikkel, sőt a saját generációjuk leányaival, fiaival sem találnak megfelelő hangot. Teologizálnak, valós lelkivezetés helyett!

5. A világiak között, akik még a pályán maradtak és intenzív oktató-nevelőmunkát végeznek, felpanaszolták, hogy az elmúlt tíz év alatt a Szent Istvánt Társulat, mint a Püspöki Kar tradicionális katolikus könyvkiadója nem jelentetett meg újabb hittankönyv sorozatot! Pedig a megelőzők is már korrekcióra szorulnának. Ami újabb kiadás, azok ,,oldalagosak'', hitoktató segédkönyvként használhatja, de azok is a szerzők anyagi vállalásával láttak napvilágot. Igaz, egyes egyházmegyék adtak ki az évek folyamán hittankönyveket, kötelezővé tették azok használatát. A gyakorlatban nem válnak be, mert szemléletükben és szövegezésükben már régen elavultak, vagy idegenek a hazai viszonyaink között. Magam is végigjártam a katolikus könyvesboltokat és bizony lehangoló volt a tapasztalatom.

6. Voltak plébánosok, akik elszívó erőként jelölték meg a katolikus iskolákat. Igen elcsodálkoztam a felhozott ,,ellentéten'', és megpróbáltam megtalálni a helyzet nyitját. Tapasztalataim szerint itt is egy furcsa kétarcúság fedhető fel. A régi, nagvmúltú, és az elmúlt negyven esztendőben is működő szerzetes gimnáziumok, most már általános iskolával is kibővülve, folytatják régi hagyományaikat, miközben lépét tudnak tartani a mai követelményekkel, hiszen volt lehetőségük saját embereiket pótolni és világiakkal feltöltődve kiegészíteni soraikat. Az új világi tanárokkal szerződést kötnek, amit aztán a szakmai és nevelői rátermettségük alapján megújítanak, majd véglegesítenek. Így tudják megtartani a társadalomban elismert tanulmányi és erkölcsi színvonalukat. Természetszerűleg egy zártabb közösséget is jelentenek, bár minden egyházi és polgári megmozdulásban tevékenyen részt vesznek. Ebbe az iskolatípusba jelentkezők elsősorban a régi növendékeik gyerekei, unokái, vagy a polgári családok hozzák fiaikat-lányaikat. A nagyszámú jelentkezés miatt erős a szelektálás: csak kitűnő és jeles eredménnyel jöhet szóba felvételük. Van, ahol még külön felvételit is tesznek matematikából, magyar nyelv és irodalomból. Majd elbeszélgetnek a felvételi előtt velük, érdeklődnek felfogásuk, és a családi körülményeik felől. Az elmúlt évek alatt megnyíló katolikus általános iskolák, óvodák legtöbbje az államtól visszakapott leromlott épületekben dolgozik. Kevesüknek van a célnak megfelelő új épülete, és a kor igényeinek megfelelő berendezése, eszköztára. Ha küszködve is, de fennmaradtak. Az ő tanulógárdájukat széles körzetből hozzák a gazdagabb társadalmi rétegben élő szülők. Az ott tanítók megállapítása szerint a szigorúbb követelményrendszer vonzza a jelentkezőket, és az erkölcsi alapozásuk. Az anyagi és a társadalmi összetételt tekintve így válogatottabb a gyerekanyaguk, mint a kerületben lévő általános iskolának. Azonban nevelő munkájukban nem, számíthatnak a szülőkre. Se szemléletükben, se magatartásukban, se életvitelükben nincs semmiféle vallásos szokás, még csak hagyomány sem! Mindent az iskola oktató-nevelőmunkájától várnak. Valójában ők lehetnek a panasz tárgyai. Valójában az egyházközség számára nem elérhetők, aminek azonban nem az iskolatípus az oka! A sorra megnyílt óvodák, főleg a főváros környékén és hatókörzetében több csoport számára tudnak foglalkoztatást, ellátást biztosítani. Gyermekanyaguk, és azok társadalmi háttere az előbbihez hasonló. A kiválóan dolgozó óvónőkre teljes bizalommal bízzák rá a szülők a gyerekeket. A kicsinyeken keresztül, a kis műsoros délutánokkal, liturgikus ünneplésekkel csalogatják be a szülőket, és bíznak benne, hogy a katolikus értékekre épített tevékenységük majd meghozza eredményét. Az tény, hogy legtöbbjük aztán katolikus iskolába íratja be gyermekét. A szülők számára elegendő az erkölcsi értékekre épülő szellem és a sokszínű foglalkozási formájuk. Többet nem kívánnak, netán hivő, katolikus közösséget! Hiszen többségük már szekularizált ember, akiknek csak valamiféle nívósabb iskola az igényük. Anyagiakban pedig fedezni tudják a többletköltségeket. A katolikus iskolákban az állami keretterv alapján oktatnak, így bármikor, minden zökkenő nélkül átléphetnek bármelyik állami iskolába. A különbség csupán az, hogy az órarendbe beépített heti két hittanóra helyett fakultatívan folytathatja a hitbeli ismereteit. Mivel a legtöbb hitoktató számára nem megfelelő a kiadott katolikus tanterv, az általános keretet betartva saját intuíciójuk szerint nyújtanak szellemi-lelki fejlesztést. Ahogyan egyikük magyarázta: ,,hiszen Jézus is ölbe vette a kisgyerekeket, megsimogatta őket, beszélgetett velük, és nem teologizá1t''.

Valóban ,,elszívó erőt'' a szekták tevékenységében látok. Ezek már nem csak a nihilbe elmerült felnőtteknek ígérnek segítséget a mentőövként odakínált lelki extázist, hanem az iskolás gyerekeket is célba vették. Szórólapokkal hívják meg őket, mint a III. kerületi iskolákban történik. Zenés, érdekes programot ígérnek nekik, majd az összejövetel után kis ajándékot is nyomnak a kezükbe a ,,legközelebbi viszontlátásig!'' Nem is csodálkozhatunk ezután, hogy a hittanos kisfiú ártatlan mosollyal megkérdezi a velük foglalkozó Atyát: ,,Hát itt nem kapunk ajándékot?'' Mindezeket hallva és megtapasztalva néha már elfogott a csüggedés, hogy helytelen irányt véve elvesztegettük a kapott lehetőségeket az elmúlt esztendőkben. De - hála Istennek! - ezek mellett ott voltak a szívet-lelket melengető példák: a mélységes hivatástudattal, minden nehézséget áldozatos lelkülettel vállaló világiak, és a korszak szellemiségét felismerő, a zsinati útmutatások szerint dolgozó missziós-lelkületű papjaink! Csak hármat emelnék ki a megtapasztalt sok közül!

1. A Józsefvárossal kezdeném, mint a főváros legszegényebb és a legtöbb gonddal, problémával küszködő kerülete és benne a Szent József Plébánia és körzete. Már maga a lakosság helyzete és összetétele sem kíván különösebb magyarázatot. A szociális és társadalmi felmérések alapján 25%-osnak mondható az elvándorlás, főleg a polgári és az ,,elit'' cigányrétegből. A kapott adatok szerint 80%-ban romák, 10%-ban kínaiak és 10%-ban magyarok lakják. Az egyházközségnek három iskolában - Práter utcai, Német utcai és a Homok utcai általános iskolában vannak hittanos csoportjaik. Az első kettőben még fele-fele arányban magyar és roma polgári elemek, az ,,úri cigányok'' gyerekei járnak. A Homok utcai a leginkább heterogén faji és társadalmi rétegeződés szempontjából, ezek mellett még dolgoznak egy kisegítő iskolában, és a Fazekas Gimnáziumban is vezetnek egy-két csoportot. Mindegyik iskolát ,,missziós területnek'' tekintik. Aszerint is alakítják ki az oktatási és nevelési tervüket. Ők az evangéliumi értelemben vett valóságos ,,emberhalászok''. A plébános elmondása szerint erős világi bázisra építenek. Ők hitoktatnak, cserkész-csapatot vezetnek, és ők az egész területüket behálózó szociális munkások. Tevékenységük ,,az egy tál étel'' akció, az elhagyott kisnyugdíjasok támogatása, és a ,,prostik'' között végzett embermentő szolgálat, csak a legizgalmasabbakat említve. Nyaranként Markón lévő házukban, ami egy elhagyott, kiüresedett plébánia volt, ,,Mama-Baba'' tábort szerveznek roma és leányanyák számára. De ott nyaralnak a gyerekeik is minden rendű- és rangúak, hitbeli elkötelezettség nélkül. A táborokat az egyházközségi tagok és az ifi-csoportok vezetik. Az ő feladatuk a ,,vendégek'' ellátása is. Az egyetlen körzet, ahol az iskolák befogadják őket, sőt mindenben támogatják a hitoktatók és a plébánia törekvéseit, hiszen közös az érdekük! Segítségükre vannak a plébánia területén megtelepedett ,,Teréz-anya lányai'' és a ,,III.Világ'' civil társadalmi aktivistái, akik a csellengő gyerekeket keresik meg és támogatják. ,,Több, mint 10 évembe került - mondta a plébános - hogy leépítsem a hagyományos nép-egyházat és helyébe egy közösségit alakítsak ki.'' Terve a jövőt illetően ,,egy helyi, egyházközségi zsinat megvalósítása, ahol megbeszéljük közös terveinket, és annak alapján osszunk szét feladatokat, az egyes munkacsoportok teendőit''.

2. Második példám már nagybudapesti, a XIV. kerületi Zoborhegy (Zugló pereme), a Regnum Marianum központi plébániája, ahol a templommal szorosan egybeépült a közösségi házuk. Az utcák még őrzik a régi polgári, családi házas képet, de mellettük már ott állnak az új, a szocialista idők középkádereinek hivalkodó házai is. Ez a kettősség az egyházközség tagjaiban is megmutatkozik, éppen ezért széleskörű tevékenységet folytatnak a gyerekek és a fiatalok érdeklődésére építve. Így van pl. helytörténettel foglalkozó csoportjuk, cserepesek iparművész vezetésével, meg számítógépes szobájuk is, stb. Mivel, a plébános indoklása szerint ,,A természetesre épül a természetfeletti is''. Jól határozta meg, mert sikerült összehozniuk és egybehangolni a plébánia körzetének lakóit. Nyugodtan másoknak is tanácsolhatja, amit nekem mondott: ,,Nem karácsonyfát akarunk állítani, amire sorban felrakjuk a díszeket, hanem csemetét ültetünk.'' Ahogyan tapasztaltam, az kisarjadva új életet hozott máris.

3. Végül hadd említsem meg a Pest környéki Fót, ,,az alvó város'' példáját, ahogyan a plébános jellemezte helységüket. Ő is széleskörű társadalmi munkát végez a stabil, egyre bővülő körű világi munkatársaival. Első teendői közé tartozott jó tíz évvel ezelőtt, hogy a Károlyi grófok alapította és patronált plébánia istállójából egy ,,közösségi helységet'' alakított ki, amit mindenféle megmozdulásra jól ki tudnak használni. De ez nem jelent számukra ,,gettót'', mert a kisváros minden megmozdulásában - legyen az szüret, kirakodóvásár, vagy farsangi mulatság - tevékenyen kiveszik a részüket. A közösségi helységükben működik az általuk szervezett ,,Károly-kör'' havi kulturális összejöveteleivel. Már nem csak az egyházközségi tagok, a hívő pedagógusok, hanem a helyi iskolában tanítók közösen szervezik a programokat neves előadókat meghívva. A kör látogatottsága egyre nő, és ezen keresztül terjesztik az erkölcsi értékekre épített magyar kultúrát. Van szociális munkát végző közösségük is, egy teológiát végzett pedagógus vezetésével, aki az önkormányzat szociális osztályának is aktív tagja. Az idősek - ,,utca-felelősi'' feladatot látnak el számon tartják az ott élők gondját, baját, örömét. Az eseményekről beszámolnak az egyházközségben, és így gyorsan közvetlen segítséget, támogatást tudnak nyújtani. Vállalkozásba is kezdtek: van már működő lakatosműhelyük, és most fogtak bele egy autós-iskola létesítésébe. A vezetőkkel megegyezve ez jövedelmez a plébániának, miből anyagilag támogathatják a náluk dolgozókat és a felvállalt feladatok kiadásait. Már tíz éve együttműködnek az általuk kezdeményezett ökomenikus általános iskolával, ami az idei tanévtől kezdve évről évre gimnáziumi osztályokkal is bővül. Fenntartója, rajtuk kívül a református, az evangélikus és a baptista felekezet. Néhány éve katolikus óvodát is nyitottak, ami az egész széles környék kisgyermekeit neveli, foglalkoztatja magas látogatottság mellett. Hitoktatás csak a plébánián folyik a világiak munkájára építve, amit a plébános irányít, és ő készíti fel a gyerekeket a szentségek felvételére. Közben állandó kontaktusban van az ott működő pedagógusokkal, akikkel folyamatosan megbeszélik az oktató-nevelőmunka során felmerült problémákat.

Összegezésül - merem remélni, hogy nem csak számomra, hanem mindannyiunknak is - az elmondottakból a tanulságom, hogy egyházunkban valóban két elem van jelen évezredek óta: az isteni és az emberi. Tehát: csakis e szerint lehet és kell élnünk, dolgoznunk benne Krisztus dicsőségére! Ezek szerint:

Mottó lett számomra az egyik plébánostól hallott megállapítás: ,,A kereszténység nem maszekolás! Tehát mindenek előtt Krisztus közösségének alakítása a legfontosabb teendőnk, amit folyamatosan, közös összefogással kell erősítenünk mindnyájunknak, mert »Krisztus szeretete sürget«''!

---

Vissza a tartalomhoz