A katolikus egyház a maga papjait kizárólag a férfiak köréből választja ki. Ez a patriarchális európai társadalomban évszázadokon keresztül evidencia volt, mi több, fel sem tűnhetett különösebben senkinek, hiszen a nők elől az anyai vagy szerzetesi hivatáson kívül jószerével minden életpálya el volt zárva. Ha valakinek a fejében mégis megfogant egyfajta ellenvélemény e gyakorlat jogos voltával kapcsolatban, s ennek vakmerően hangot is adott, álláspontja mindenképpen bizonyításra szorult, hiszen vele szemben állt nemcsak az egyházi vezetés, hanem a közgondolkodás is.
Azután változott a helyzet. A női egyenjogúság eszméje az elmúlt két évszázadban általánossá lett. Közhely, hogy a jogászi, orvosi, tanári pályák elnőiesedtek, holott a középkori ember egy kockás, kétfejű lovat minden bizonnyal könnyebben tudott volna elképzelni, mint mondjuk egy bírónőt vagy képviselő asszonyt. Napjainkban e ,,kockás, kétfejű ló'' kategóriában egy jelenség maradt: a katolikus papnő. Mára megfordult a bizonyítás kényszere: az egyház szorult védekező pozícióba. Neki kell magyarázattal szolgálnia, miért ragaszkodik - a közvélemény szerint anakronisztikusan - ehhez a hagyományhoz.
A probléma igen sokrétű, és a megoldás kulcsa nagy valószínűséggel egyházpolitikai, szociológiai, pszichológiai, és ez utóbbin belül is mélylélektani keretek között keresendő. Ám a katolikus egyház érvrendszere hittételekre, illetve az azokból levont következtetésekre épül. Hiába kérdezünk rá a nők pappá szentelhetőségének tilalmára társadalomtudományi megközelítésből, ha a válaszokat rendre a teológia, konkrétan a dogmatika axiómakészletére támaszkodva adják. Ha el akarjuk kerülni, hogy süketek párbeszéde legyen, amit művelünk, el kell fogadnunk a játékszabályokat. A görögöknek görög lettem - írja Szt. Pál -, a zsidóknak zsidó. Egészítsük ki: a dogmatikusoknak pedig dogmatikus.
A nők pappá szentelhetőségével kapcsolatban voltaképpen mindössze két teológiai jellegű ellenérvet szokás felhozni. Mivel a Bibliában nincs explicit tanítás az egyházi rend szentségéről, az első érv a szenthagyományra hivatkozik, nevezetesen az egyház kétezer éves gyakorlatára. A másik arra, hogy Jézus, az Újszövetség egyetlen főpapja, férfi volt. Vegyük sorra.
A tradícióra apelláló érvelés szerint ha Isten úgy akarná, hogy a nők is papok lehessenek, akkor nem hagyta volna, hogy az egyház ennyi időn keresztül félre legyen vezetve, elvégre, úgymond, ,,kétezer év roppant hosszú idő''. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyeznünk, hogy ugyanezen állítás elmondható kétszáz évről vagy akár két hónapról is. Végső soron az apostolok is megjegyezhették volna fejcsóválva pünkösd másnapján, bármilyen újítással kapcsolatban: ,,Létezik, hogy Isten 24 teljes órán keresztül tévedésben tartott volna minket?!''
Az eltelt idő relatív volta azonban a kisebb baj. A nagyobb gond a logikával van, hiszen e gondolatmenet szerint Isten akaratából következik az egyház gyakorlata, és az egyház gyakorlatából következtetünk Isten akaratára. Ez az érvelés körben forgó okoskodás: vegytiszta tautológia.
A második magyarázat szerint Jézus férfi-voltából implicite következik, hogy a papi hivatásra csak férfiak alkalmasak. Itt viszont fölmerül egy krisztológiai kérdés, nevezetesen, hogy hogyan és mennyiben férfi Jézus Krisztus.
A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy Isten az embert ,,saját képmására, férfinak és nőnek teremtette''. Az emberi természetnek lényegi ismérve, hogy az isteni természet mintájára lett alkotva. Isten viszont egy. Benne nincs megosztottság, így az isteni természetnek nem lehet tulajdonsága a szexualitás kettőssége. Isten nemtelen. Igaz, hagyományosan az ,,Isten'' szó mind a görög, mind a latin nyelvben hímnemű, és a szentháromsági terminológiában is Atyáról és Fiúról beszélünk. De tisztában kell lennünk e szóhasználat analóg voltával. A második isteni személy eredésével kapcsolatban nem véletlenül használjuk mind a ,,nemződés'', mind a ,,születés'' kifejezéseket. A Niceai hitvallásban azt mondjuk, hogy ,,az Atyától született''. Márpedig ha ezt biológiailag próbáljuk elképzelni, az meglehetős képzavarhoz vezet. Azonban e látszatprobléma megoldódik, ha tudatosítjuk: dogmatikailag nem volna akadálya, hogy az első és második isteni személyről mint Anyáról és Leányról beszéljünk. Hogy mégsem így teszünk, annak többek között az az oka, hogy Jézus Krisztust, akitől egyáltalán tudomásunk van arról, hogy Isten három személy szeretetközössége, férfiemberként ismerjük.
Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. A régi hitvallások szavaival élve: egy személyben két természet. A két természet az istenség és az emberség, amelyek a názáreti Jézusban személyes egységet alkotnak. Jézusnak azonban a személye a Logosz, az Ige. Emberi személyről Jézus esetében nem beszélhetünk, csak isteni személyről, illetve emberi és isteni természetről. Ha tehát azt mondjuk, hogy Jézus férfi, akkor ezt nem a személyéről, hanem a természetéről (lényegéről) állítjuk, mégpedig nem az isteni, hanem az emberi természetéről. A kérdés azonban az, hogy e férfiúság az emberi természetben vajon szükségszerű-e vagy esetleges. E kérdés megválaszolásához a megváltástant kell segítségül hívnunk.
A Logosz, amikor a világba jött, magára vette az emberi természetet, ,,külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember'' - ahogy a Filippi-himnusz fogalmaz -, így lehetett megváltónkká. Analóg értelemben valljuk ugyan, hogy a megváltás az egész teremtett világra kiterjed, de személyes megváltója azoknak lehet Jézus, akiknek a természetét magára vette. Tehát az embereknek igen, a zsiráfoknak és tulipánoknak nem. Az emberi természetnek azonban a teljességét öltötte föl, noha egyedi emberként a lehetséges emberi tulajdonságok közül értelemszerűen csak egy-egy mutatkozott meg rajta. Egy bizonyos bőrszíne, szemszíne, vércsoportja és testmagassága volt. Kérdezhetnénk: megváltotta-e vajon azokat is, akiknek e tulajdonságai az övétől eltérőek. Válasz: igen, megváltotta, mégpedig azért, mert az, hogy e hadd nevezzem így: - változók milyen értéket vesznek fel valakiben, nem érintik az illető személy emberi természetének lényegét. Akcidensek. Ugyanezért - hangsúlyozottan ugyanezért! - a papszentelés kérdésében is irrelevánsak. Ha azt mondanánk, hogy ,,Jézusnak barna szeme volt, tehát csak barna szeműeket lehet pappá szentelni'', az nem Krisztus-követés, hanem értelmetlen Krisztus-majmolás lenne.
Jézus szemszínét tehát a katolikus tradíció nem tekinti normatívnak, ellenben a szexuális hovatartozását annál inkább. Normatív abból a szempontból, hogy lehetnek-e a nők papok. Ha viszont ez a helyzet, akkor meg kell kérdeznünk azt is: lehetnek-e a nők megváltottak? Hogyan válthatta meg Jézus a nőket, ha egyszer férfi-természetet vett föl? A válasz az, hogy eleve hibás a kérdés. Jézus kizárólag úgy válthatta meg a nőket, hogy nem férfitermészetet, hanem emberi természetet vett föl. És ezek szerint az emberi természetet úgy kell definiálnunk, hogy az mind a férfi, mind a női mivoltot implikálja. Következésképpen Jézus férfi-mivolta emberi természetén belül csupán akcidens: férfiúsága az emberségével esetleges (azaz nem szükségszerű) kapcsolatban van. Pontosan úgy, ahogyan a bőrszíne, szemszíne, vércsoportja vagy testmagassága. Tehát a megváltás szempontjából Jézus akcidentális férfivolta ugyanolyan érvénnyel lehet (azaz nem lehet) normatív, mint a többi esetleges tulajdonsága.
A papszentelés lehetőségével kapcsolatban ugyanezt kell mondanunk. Ami a Jézusban megmutatkozó emberi természet szükségszerű velejárója, az normatív követelményként áll az egyház előtt, ha papot akar szentelni. Ezért a papi hivatás lehetősége a még oly ambiciózus zsiráfok és tulipánok előtt is zárva marad. A férfi-mivolt azonban az emberi természetnek nem szükségszerű velejárója. Ezért aki Jézus férfi-mivoltára mint a papságra vonatkozó kötelező érvényű normára hivatkozik, az egyrészt antropológiai tévedésben van, másrészt logikai hibát követ el.
Ennek ellenkezőjét csak akkor vallhatjuk, ha leteszünk a kettős mérce használatáról. Önmagában véve nem ellentmondás tehát, ha valaki az emberi természetet a férfi-természettel azonosítja, s ezen az alapon állítja, hogy a nők nem lehetnek papok. Ha viszont az így érvelő meg is kívánja őrizni az ellentmondás-mentességet, akkor azt kell vallania, hogy a Fiúisten az emberi természet fölvételével csak és kizárólag a férfiak megváltására ,,vált'' alkalmassá. Ez esetben a nők továbbra is bűn alatt élnek. Kivétel nélkül minden nő - kezdve Urunk édesanyjával...