Református vagyok, így a református egyház gondjain keresztül beszélhetek csak, de talán mindenki számára tanulságot hordoz.
A médiumok, nevezetesen a tv eszköztárával először 1990 januárjában találkoztam. Mivel nem sok lelkész tud franciául, engem hívtak meg a francia protestáns egyházi adás egy kerekasztal-beszélgetésére, ezt Prágából közvetítették, és a rendszerváltásról kellett beszélni. Egy román püspök, lengyel katolikus pap, cseh lelkész társaságában egyedüli nőként és nem fekete ruhásként vettem részt. Az első felvételkor sikerült némely fontos gondolatot átadni, de a rendezőnek ez nem tetszett, mert mint mondta, nem volt elég élő. A második felvételkor többen gesztikuláltak, elnevettem magam egyszer, bár fele annyit nem beszéltem, azután azt mondták, remek, meg hogy az arcom nagyon jól megy a tévébe (1/2 kg púderrel). Teljesen fel voltam háborodva, hogy én valamit mondani akartam és ne a külsőmmel törődjenek. Azután sokat beszélgettünk a francia kollegákkal és megértettem, hogy a tv alapvetően egy vizuális műfaj, az emberekre a megjelenés, egy mosoly, mozdulat, gesztus hat, ami békét, vagy békétlenséget sugároz. Az egyház kimondhatja, hogy ebben a műfajban nem kívánja kifejezni önmagát, de ha egyszer vállalja, hogy a tv képernyője előtt szerepel, akkor el kell fogadnia, hogy az arckifejezése többet üzen, mint a szava. Annak semmi értelme, pancser módján rádiózni a tévében, újságot írni a rádióban és tévézni az újságban. A mai világban ezek a hírközlő eszközök központi hatalmak, amik elől nem lehet kitérni. Kérdés, értjük-e ezt?
Hogyan is van, lehetne jelen egyházunk a médiában? Aki bekapcsolja a rádiót, vagy a tévét érzi, hogy veszélyesen égető kérdés ez. Mindenki érzi látja, hallja, olvassa, hogy nem jó az egyházi sajtó. Rendkívül sokszálú kérdés ez, néhány szálon bontsuk le a rosszul megkötött pulóvert. Miért nem jó az egyházi sajtó?
A ma is általánosan használt egyházi nyelv avitt
Azért nem jó az egyházi sajtó, mert ezen a területen élesen megjelenik az egyházi nyelv zártkörű használatának tarthatatlan volta. Az istentiszteleteken, egyházi levelezésben, gyűléseken olyan nyelvezeten beszélünk, ami nem érthető a mai emberek számára. Minden istentiszteleti közvetítés előtt kicsit félve mondom a lelkészeknek, hogy ne használjanak olyan szavakat, amiket az utca embere nem ért. A válasz általában: ő mindig egyszerűen prédikál. Azután a strandokon és autókban, reggeli közben hangzanak el ilyen mondatok: testvérek, hallgassunk arra az üdvözítő üzenetre, amelyet átvettünk eleinktől. Egy ilyen kifejezés, mint ,,alkalom'' kapcsán - az átlag ember a tolvaj születésére gondol, és nem valami egyházi együttlétre, az igehirdetés valami nyelvtani alakzatot jelent, vagy ,,kegyelem'' - a börtönben ülőknek hirdetett ítélet végét jelenti és semmi más asszociációja a szóra nézve nincsen. Hol vagyunk olyan szavaktól, mint üdvözítő, szent lélek, megváltás. Megdöbbenve tapasztalom, hogy még a legfiatalabb lelkészek is a korosztályuk számára teljesen érthetetlen egyházi nyelvet használják. Még a legnyitottabbak is, ha fáradtak egyből ilyen fordulatok hagyják el ajakikat, mint: gyülekezeti munkás testvérünk építő javaslata alapján mondhatom...hát én azt mondhatom, hogy 1999-ben ezek a szavak komikusak. Egyik egyházmegyei közgyűlés alkalmával jegyzeteltem az ilyen szavakat és mondatokat, mint ,,Lelkésztestvérünk drága, építő alkalmakat tartott, melyek igen hasznosnak bizonyultak a gyülekezet számára.'' Vegyük végre tudomásul, hogy valami félelmes jelenséget képez le ez a nyelvezet, amikor, ahogy kedves barátom mondja, mi reformátusok az ííígét hirdetjük.
Két segédmunkás, látván gyülekezeti termünkben a kiírást: ,,A Mester itt van, és hív téged!'' egy álló napon ezen ugratták egymást, hogy a festő mester vár téged. Az eszükbe sem jutott, hogy Jézusról gondolkodjanak a kiírt aranymondás kapcsán. Tehát 1999-ben az az aranymondás nem ér célba. Lehet, hogy lelki békét ad egy idős néninek, aki belép a terembe, akinek amúgy is 6-7 csatornán át van lehetősége az örömhír meghallására, de másnak nem. Ma Jézus - meggyőződésem szerint nem így akarja megszólítani az embereket. Ezt lehet nem tudomásul venni, lehet továbbra is a kis református gettónyelvet használni, és építő alkalmakat, áldott szeretetvendégségeket tartani, de ez az amúgy is polarizált társadalmunkat egyre polárisabbá szűkösebbé, gittegyletesebbé, grundon harcolók kurjongatásaitól hangosabbá teszi.
De vajon miért tágult ilyen szélesre az olló két szárnya, miért került ilyen távolra az egyházi nyelv a világitól. Erre az egyetlen adekvát, megfelelő válasz van, azért, mert a Biblia üzenetét eltávolítottuk az emberektől, hiteltelenül a hétköznapoktól, a valós világtól egyre távolibbá tettük.
Hol vagyunk mi a Biblia üzenetét mai módon itt és most hirdető egyháztól? Fényévekre.
Azért fogalmazok így mert végletesen nagy a veszély. Nevezetesen az, hogy az Amerikából érkező könnyű, negédes, kultúrturmixból táplálkozó nyelv eljön, és belép az általunk teremtett vákuumba. A kultúrtörténelem során az üresen hagyott helyremindig valami végletesség költözött. Ha múlt századi nyelven próbálunk beszélni, istentiszteleteket tartani akkor, amikor minden tizedik fiatal kábítószerezik, amikor a templompadokban ülők is seftelnek vagy nyomorognak, akkor ezzel teret engedünk annak, hogy majd jönnek helyettünk
mások, akik a fiatalság lelki éhségét betöltik, akik tudják, hogyan kell megjelenni a sajtóban. A kisebb egyházakban már konkrét példákat lehet erre a folyamatra látni. Ha nincs jó istentisztelet közvetítés a rádióban-tv-ben majd egy idő után, amikor már meghalt az a nemzedék, aki ezeket még hallgatja, amerikai stílusú show műsor fogja ezeket felváltani. Az emberek éhezik a hiteles mai szót. Éhségüket ki fogja csillapítani?
Ez egy életbevágó kérdés, ugyanis ha nincs a helyére téve, megválaszolva, akkor nem is tudunk a médiáról, a ,,közvetítésről'' beszélni. Ha bekapcsoljuk a tévét, rádiót, akkor e megválaszolatlan kérdés miatti kuszaságot tapasztalhatjuk. Teljesen tisztázatlan az, hogy kinek szólnak műsoraink, pontosan kit akarunk elérni újságainkkal, és miért éppen őket? A teljesen belső körű egyházi sajtóban nem jelenik meg a kritikai véleménynyilvánítás - ,,nehogy botránkoztassunk'' jelszóval, csupán kegyes hírek néha hat hónapos késéssel, úgynevezett építő írások olvashatóak. A közszolgálati híreszközökben, pedig szintén az egyházban járatos embereket célozzuk meg. Olyan embereket, olyan nyelven szólítunk meg, amely nem érthető és nem érdekfeszítő a hit nélkül élő emberek számára. Megint csak miért: mert egy nagyon szűk körű világban érezzük magunkat otthonosan, és bezáródva nem vesszük észre az általunk használt képi és egyéb nyelv világidegenségét. Én magam is küzdök ezzel, legnagyobb igyekezetem, hogy ne legyek papos szerepzavarban. A legnagyobb dicséretnek azt tartom, mikor a templomtól távolélő emberek mondják, hogy valamit üzent számukra a műsorom.
A média világa tőlünk idegen, hogyan reagálunk erre? Csak tiltakozni tudunk, ha baj van?
Az egyházi üzenet alapvetően nem tömegeket céloz meg. Jézus első sorban az egyes emberhez beszélt. A mai kor tömegmámorában mi még technikásabban úgysem fogjuk tudni befolyásolni a tömegeket, inkább a hiányzó személyes kontaktust kellene erősítenünk. Ezen a szinte kivesző csatornán élnünk és erősödnünk. De a személyes üzeneteken kívül mégis nyilván meg kell jelennünk a sajtóban is, de hogyan?
A sajtóban 90%-ban vagy tiltakozóan, vagy reprezentatív módon jelenünk meg. Amikor valami baj van, legfeljebb minden előkészítő munka nélkül tiltakozó hangunkat hallatjuk. Ezen kívül különböző kőtáblák, szobrok avatásakor láthat minket a "nagyérdemű". Mi derül ki ebből? A hitem az ünnepeké, az egyház az, aki ünnepeket szervez, de a hétköznapjaimhoz nem sok köze van, kivéve, ha nagy baj van.
Roppant tájékozatlanok, egyház idegenek, ritka a kivétel, az újságírók. Erre a helyzetre azonban semmiféle közös stratégiánk nincsen. Ha elkezdünk tiltakozni, hogy mi kikérjük magunknak, és mi nem ezek vagyunk, hanem azok... akkor még jobban elidegenedünk a sajtó világától, még kirekesztőbb lesz környezetünk. A média világának a sajátos eszközeivel, sajátos módon, megfelelő emberekkel meg kell találnunk a csatornákat, hogy Isten mai örömhíre megszólaljon ott is. Sok városban van vallási műsor a helyi adón. Jó lenne lehetőleg minden kereskedelmi adóban megszólalnunk. Ha lehet ökumenikusan, a megfelelő időben és módon.
Utakat, csatornákat kell keresni, jól, mai módon, koncepcióval kell megjelennünk a sajtóban, és majd utána tiltakozhatunk, ha nem vesznek minket komolyan. Ki és mikor fog erről valami tájékoztatást, koncepciót adni?
Jogi tisztázatlanságok iránti igény
Itt eljutottunk egy nagyon kényes kérdéshez, ami az egész ország állapotára igaz, de az egyházi ügyekben, az egyházi sajtóra különösen, hogy zavaros jogi körülmények vannak, amiket senki nem akar tisztázni.
Mivel az egyházi emberek vélt privilégiumuk miatt nem kérnek semmit, az a helyzet áll elő, hogy egyre alacsonyabb színvonalú a technikai felszereltség, egyre rövidebb a stúdióidő, egyre kiszolgáltatottabb minden egyház a közszolgálati médiumokban. Amíg az egyházak együtt nem akarják tisztázni jogi státuszukat a közszolgálati hírközlő eszközökben, addig nem lesz változás. Amíg semmiféle stratégiánk jó képzésünk nincs, sőt azokat a szakembereket, akiket magunkhoz kellene szinte ,,édesgetnünk'', hogy ,,jó sajtója'' legyen egyházunknak, inkább elüldözünk magunktól, addig megint csak nem lesz változás.
Összefogás kellene, a még fellelhető értékek, értékes emberek összehívása, akik itt-ott dolgoznak és egyházi elkötelezettségű emberek, jöjjenek, segítsenek, és adják tovább tudásukat. Mondják el, például, hogy hogyan és mikor érdemes egy püspöknek, esperesnek szerepelni a sajtóorgánumokban, és mi az, amivel inkább lejáratja magát, mint népszerűvé teszi. Most talán a legfontosabb az összefogás lenne. A helyi, kereskedelmi adóknál is véleményem szerint a lehető legkezdeményezőbben és legötletesebben meg kellene keresni a helyünket, szintén valamiféle társulás, szakmai segítségnyújtás segítségével.