Ha az egyház és társadalom fogalmi párost próbálom körüljárni, és kérdéseket megfogalmazni, problémákat felvetni, óhatatlanul megfogalmazódik egy harmadik szereplő szükségessége. Ez a harmadik szereplő képviselné a gondolatmenetemben a problémát, az általánossal szemben a konkrétat, az állandóval szemben a változót, viszonyokat és helyzeteket fogalmazna meg egy képzeletbeli, (körbe írható) háromszög változó szögeként.
Az üzenet
Mindig érdekelt, hogy a társadalmi kommunikációban hogyan jelentkezik az a réteg, akiket az elittel szemben tömegnek, köznépnek, népnek neveznek. Egy lehetséges módszer a megválaszolásra, ha a helyi írott sajtó példáján vizsgálódunk, betekintünk egy lokális társadalom kommunikatív szerkezetébe.
A példa kifejtéséhez jó, ha időszámításunkban mérföldkőnek tekintjük az 1989-ben lezajlott társadalmi változásokat, amikor a szocializmus összeomlásának egyik következménye volt a nyilvánosság szerkezetének átrendeződése, amint azt a társadalmi válságokra jellemző kommunikáció sűrűsödés és a kommunikátorok számának hirtelen ugrásszerű megnövekedése mutatja. Azok a ,,kommunikátumok'', amikre a továbbiakban hivatkozom és támaszkodom, az 1989-es forradalmi események során és azt követően a Hargita Népe romániai magyar nyelvű megyei napilaphoz beküldött olvasói levelek. Pár hónap alatt több ezer levél érkezett a megye és a régió összes szögletéből, beleértve minden írástudó korosztályt. Ezek a levelek mind a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásában, mind pedig tartalmuknál fogva a helyi társadalom spontán, értékes, egyedi dokumentumai. Kérdés, hogy milyen társadalomképet nyújtanak ezek a dokumentumok, milyen dolgok foglalkoztatják az átmenet első napjaiban az embereket, mi az ,,üzenet''. A következő kérdést már a jelen tudatában tehetjük fel: sikeres volt-e az a fajta kommunikáció, amelyet az olvasóközönség közvetített az olvasói levelek által, a társadalomépítés szempontjából.
Ahhoz, hogy megkíséreljünk erre témánk szempontjából választ adni, ki kell térni a térség vallásosságára, a második nyilvánosság jelenlétére a vallásos-egyházi életben, a levelekben jelentkező témákra, majd a média és a benne szereplő politikai és egyházi elit ,,üzeneteire''.
Az emberek mentalitása ebben a régióban folklorisztikusnak, közösséginek nevezhető. A helyzeteket a közvetlen szociális világ közös, általánosan elfogadott véleményei alapján ítélik meg. Az általános relevanciával bíró, közös tapasztalatokra alapozó ügyek és emberi értékek teszik fontossá számunkra a leveleket, azok a közös történelmi és mindennapi tapasztalatra való utalások, amelyeket mindenki ismer. Ám ha a levelekben egyházi-vallásos témát, problémát keresünk, meglepődve vesszük tudomásul, hogy igen kis mértékben jelentkeznek, holott a forradalmi eufória, a karácsonyi várakozásban eljött szabadság alapján ellenkezőjét feltételeztük. Mi ennek a magyarázata?
A levelek témája egy-egy konfliktus köré csoportosul, a társadalmi változás kontextusában mindez. Személyes jellegű panaszok, segítségkérés, családi nehézségek, munkahelyi sérelmek, közérdekű javaslatok vonulnak fel. De mindezekben olyan keresztény emberi értékeket neveznek meg, mint becsület (székely becsület), igazságosság, felebaráti szeretet, egyenlőség stb. Az anyanyelvi oktatás szükségessége mellett megfogalmazódik az egyházi iskola is mint igény. A segélyek elosztása körül élénk levelezés folyik. Egyrészt a köszönet, másrészt a panasz a méltánytalan elosztás végett, itt jelennek meg a papi személyek, hol dicsérőlég, hogy jól bonyolították a segélyszállítmányok elosztását, hol vádlólag, hogy az ,,urak'' garázdálkodnak a paplakon, míg a ,,szegényeket'' be sem engedik. Tehát a papok, mint társadalmi aktorok jelennek meg a levelekben, és ebben a szerepben jól-rosszul helytállva elég sok konfliktus születik, ami megerősíti azt a távolságtartást, amelyet a magát népmesei figuraként leíró szegényember hierarchikusan mindig is érzékelt: ,,a papok is urak''.
A levelekben tapasztalt hiány valószínű azzal is magyarázható, hogy a templom, egyház, papság nem úgy volt része a mindennapi életvilágnak, mint a konkrét, valós megélhetési problémák. Viszont volt egy nagyon fontos funkciója a nemzeti identitás, az anyanyelv őrzésében (mint ahogy a színháznak is) az 1989-es esztendő előtt.
(Ide kívánkozik az a levélváltás, amely az idei báli szezon kapcsán Tamás József püspök úr és Parászka Miklós a Csíki Játékszín igazgatója között történt meg, a Hargita Népe hasábjain. Az idei hagyományos, első művészbál március 3-ra esett, vagyis napokkal a böjt beállta után. A püspök úr nyílt levélben kérte számon a művészeket, az értelmiségit, hogy hogyan mutatnak ők példát a közösségben ha pont ők szegik meg azt a szabályt, hogy böjtben nincs mulatás. A színigazgató szintén a Hargita Népe hasábjain kért elnézést, mondván :,,Sietek leszögezni, hogy ez a baki a legkevésbé sem irányult a hívő emberek érzelmei ellen, és semmiképpen sem kívánta bántani a katolikus egyházat (...) A magam és a szervezők nevében megkövetem azokat, akiket esetleg bántottunk. (... ) Tamás József püspök úr szavai is jelzik, hogy egyháza figyel ránk. Ha ma bírál, holnap talán támogatni fog. Főleg erkölcsiekben, a hívek felénk irányításában, hirdető anyagaink, plakátjaink fogadásában, terjesztésében. Hiszen egyház és színház egyazon dolgon munkál: az embert közelebb emelni Istenhez.'' Azt hiszem, hogy ez a példa önmagában is messzire vezethetne a helyi társadalmi kommunikációt vizsgálva, itt csupán egyház-színház kapcsán jegyezném meg, a forradalom előtt másért volt teltház és ma másért üresek a maguk módján ezek a házak.)
Visszakanyarodnék a második nyilvánosság fogalmához. Az első nyilvánosság alatt értjük amiről az intézmények beszélnek, tömegkommunikációs eszközök szólnak. A második nyilvánossághoz tartozik a híresztelés, sejtetés, a történések privát szférában való átbeszélése. A totalitárius társadalmi berendezkedésben a civil társadalom nyilvánosságából mindaz, ami nem számíthat a hatalom általi legitimációra, lekerül a második nyilvánosságba, az első nyilvánosságot pedig a hatalom sajátítja ki. Ez alapján mondhatnánk, hogy az egyház a második nyilvánosságban egy dimenzióban létezett illegitim voltánál fogva a civil társadalom azon tagjaival, akik vallásosságuk mellett/helyett magyarságukat élték meg berkeiben.
Itt meg kell jegyezni, hogy felnőtt közben egy olyan generáció, akik vallási szocializációban nem részesültek, mert szüleik első generációs városiak, és a faluról nagy számban városra került szülők nem adták át azt a tudást, amiben maguk nevelkedtek.
1989 előtt az Egyház jellegzetes szerepet töltött be, az életvilág peremén helyezkedett el úgymond. Volt egy nyelvezete, amely az akkori ,,megmaradás'' diskurzusban állt helyt és volt érthető, de mindvégig megtartotta, merev hierarchikus struktúráját. Társadalmi elemzésekből kiderül, hogy ebben a régióban a hatalmi személyek kezelését szolgáló technikák kulturálisan meghatározottak. Ez a jelenség a Kelet-Európai társadalmak sajátja: létezik egy hallgatólagos társadalmi szerződés, amelyet a hatalom és a mindennapi világ köt egymással különböző együttélési és átjárási technikákkal.
Az egyház a forradalom után bekerült a legitim, az első nyilvánosságba. Itt szerepe és megjelenése a médiában hasonlóságot mutat a romániai magyar politikáéval. Nyilvános szerepléseiben, amiről már többen írtak, egymást kölcsönösen legitimáló szerepet tölt be közösségi megemlékezéseken, emlékhelyek felszentelésén stb.
A sajtóban nyilatkozatok, deklaratív megnyilvánulások formájában, ha nevelő, akkor kioktató, autoriter pozícióban véljük felfedezni. Lehet, hogy az egyház azt a túlélésre berendezkedett struktúrát termeli ily módon újra, amivel 1989 előtt presztízst teremtett magának? Nem tűnik kibilleni sérthetetlen és érthetetlen pozíciójából. Feltevődik a kérdés: mi az üzenet? Vajon ugyanaz történik-e mint a politikai elit esetében, aki a forradalom utáni ígéretes esztendőkben eltávolodott a ,,néptől'', mert értékei, témái, értelmezési keretei , melyek a médián keresztül artikulálódnak, nem jelennek meg a hétköznapok szférájában? Az egyházi szövegek és témák, ugyanúgy, mint a politikai, a médiában a sacerdotal jelzővel írhatók le. A sacerdotal megközelítés a politikai szövegeknek (s mondhatjuk párhuzamba állítva, hogy az egyházinak is) valamilyen önmagukból következő fontosságot tulajdonít, hagyja magukat a politikai/egyházi szövegeket beszélni. Úgy ahogy egyre nő a távolság a politikai elit és a tömegek között, úgy az egyház és a tömegek között is nő?
Nem mindegy, hogy a kérdések milyen szinten fogalmazódnak meg. Nem mindegy, hogy az egyházi emberek jó kérdéseket tesznek-e fel, és milyen válaszokat keresnek. Nem mindegy, hogy van-e olyan (keresztény) értelmiség, aki okos, tájékozott, konstruktív meglátásai vannak, és nem mindegy, hogy van-e párbeszéd közöttük. Nem mindegy, hogy a kérdések milyen szinten tevődnek fel. Arra gondolok itt, hogy a helyi sajátságok és állapotok ismeretében kell olyan előrelátással bírni, és olyan megoldásokat megfogalmazni, amelyek a sokat emlegetett ,,új évezred kihívásainak'' megfelelnek.
Azzal indítottam a gondolatmenetet, hogy az egyház és társadalom kapcsán harmadik szereplőként lássuk az üzenetet. Egyrészt próbáltam jelezni, hogy a társadalmi változás kontextusában az olvasók (médiához intézett) üzenete az embernek maradni, emberként élni.
Ugyanezen közösségnek szól az üzenet a médián keresztül: egyháznak maradni.
Könnyű volna most egy számtani művelettel közös nevezőre hozni a két dolgot. Nem is lehet, viszont ez a közös nevezős törekvés lenne az egyház és társadalom között az a mozgó pont, mely helyzeteket, viszonyokat teremt.
Tudom, hogy van egy olyan Üzenet fogalom, amire nem tértem ki.
Az egyház, mint fogalom, intézmény, számomra önmagát fogalmazza újra és újra. Egységét, zártságát, szigorúságát, titokzatosságát, hierarchiáját, és bonyolult szervezettségét. Könnyű nekem ilyent mondani, mert nem értek hozzá. De szívesen olvasnék tanulmányokat azokról a problémákról, amelyeket egyház és társadalom kapcsán felvetnek, mert nagy lelket és sok tudást sejtek mögötte.