Magyarországon tanuló negyedéves hallgatója vagyok a Szegedi Egyetem Német tanszékének és másodéves hallgatója a Hittudományi Főiskolának.
A germanisztikát becsülettel végzem, a teológiát ,,szerelemből''.
Kiskoromtól gyakorló katolikusként nevelkedtem, rendszeresen olvastam a koromnak megfelelő vallási irodalmat, egyetemistaként a teológiai és főleg egyháztörténelmi tanulmányokat, főleg azokat, melyek a Hitéletben, a Mérlegben és az Egyházfórumban jelentek meg. Az Újszövetségi Szentírás, Sík Sándor, Pilinszky János és Reményik Sándor költeményei napi olvasmányaim ma is.
Mindez hozzájárult ahhoz, hogy két kézzel kaptam a rendszeres teológiai tanulmányok lehetősége után. Két évvel ezelőtti döntésemet nem bántam meg - nincs olyan tantárgya a Hittudományi Főiskolának, amelyet ne hallgatnék szívesen, és amelynek vizsgáira ne készülnék készséggel és becsülettel.
Mindezt azért írom és vallom a bevezetőben, nehogy valaki azzal vádolhasson, hogy az alábbi gondolataim és kérdéseim egy csalódott és kiábrándult huszonkét éves lány vallomásai lennének.
Elmélkedésem központjában kérdésként fogalmazódik a címben megadott tétel: hol is van a helyem a római katolikus egyház szolgálatában?
A problémám tehát nem az, hogy az egyházban hol a helye egy értelmiségi fiatalnak, hol a helye a nőnek - hanem hol a helyem nekem, aki nemcsak szereti, de hivatásként is egyházának aktív és képzett teológusa és szolgája szeretne lenni?
1. Szűkebb és tágabb környezetem egyaránt le akar beszélni elhatározásomról. Nemcsak azt hangoztatják, hogy a nő számára a katolikus egyházban szóba sem jöhet a papi vagy diakónusi szolgálat, hanem azt is, hogy még lelkipásztori kisegítőként sem fogják biztosítani egyházi keretben a megélhetésemet és affirmálódásomat férfi elöljáróim. Példákat hoznak fel, hogy ha még a teológia doktornője is lennék, akkor is legfeljebb hitoktathatnék, és csak ha állami keretben tanítanék, akkor lenne tisztességes fizetésem. Rámutatnak arra, hogy az egyházközségi alkalmazottak, amennyiben nők, általában nyugdíjas öregasszonyok, műveletlen szakácsnők és takarítónők, sekrestyések és oltárdíszítők lehetnek. A laikusok szerepe ezzel lényegében ki is merül.
2. Az én saját, eddigi tapasztalatom az, hogy igen kevés cölibátusban élő pap tudja harmonikusan feldolgozni szexuális életét. Hogy ez mennyire így van, bizonyítja az is, hogy a papág életének ez a vonulata tabu téma, arra a primitív elvre hagyatkozva, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik. Ma pedig olyan világ van, hogy talán sohasem igazolódott annyira Jézus szava, hogy amit ,,suttogva beszéltek azt a kövek fogják hirdetni''!
A papság egy része gátlásos, a nőket bűnre vezető alkalmaknak tekinti - másik részük szeretőnek, élettársnak akarj őket, akik miatt nem kell ,,feláldozni hivatásukat'' - és ebben erősíti őket a püspökeik álláspontja, hogy ha már ,,így is vagytok, ne lépjetek ki''. Komoly gondom, akarjak-e teológus, az egyház szolgája lenni a mai lehetőségek szerint, ami legtöbbször annyit jelent, hogy a ,,férfisovinizmus'' áldozatává kell lennem.
3. Tovább fűzve gondolataimat, és ha most már a Hittudományi Főiskolát nézem: a világi és a szerzetes kispapokkal való együttlétünk ,,fából vaskarika''. A kispapok Szegeden egyszerre élnek egy koedukációs keretben, ugyanakkor a cölebsz életformára nevelik őket. Fiúk és lányok olyan együttléte, amelynek egyik, ha tudatalatti komponense is a ,,keresem a párom'' magatartása, a kispapok és a teológiát hallgató lányok között ki nem alakulhat!
Mindinkább érzem azt, hogy jelen formájában, a jelenlegi diszciplináris és hivatalos római katolikus papnevelői direktívákban ez az állapot nincs rendjén.
Vagy állítsák vissza a régi, szigorú és zárt papnevelési formát, vagy pedig szüntessék meg az egyházi rendnek és a cölibátusnak a kötelező összekapcsolását!
Amíg pedig a kispapok és a papok életformáját a jelenlegi ,,felemás'' pedagógiával akarják reformálni és ,,modernizálni'', és nem látják, hogy az ,,új bor új tömlőkbe való'' - Jézus tanítása szerint is és nem lehet új körülmények között a régi életformát kötelezővé tenni a papság számára - addig azt hiszem, hogy még sincs olyan helyem az egyházban, amire pedig hivatást és kedvet érzek. Az a meggyőződés kezd kialakulni bennem, hogy világiként, hívő értelmiségi nőként és anyaként kellene élnem, az egyház szolgálatát és építését pedig rábízni a ,,hivatással'' rendelkező férfiakra, akik ha életük sora úgy hozza, talán már a teológián úgy készülnek, hogy majd ,,bort isznak és vizet prédikálnak'', tehát vállalják a kettős életformát a szolgálatban maradásuk érdekében.
Úgy veszem észre, hogy fiú teológus társaim is tudják már, hogy elöljáróik és a hívek jelentős része is nagy benevolenciával viseltetnek a cölibátust nem tartó, de a szolgálatban mégis megmaradó papok iránt - engedik, hogy ők is ,,emberek'' legyenek.
A teológiát tanulmányaim legszebb részének tartom, de sajnálom, hogy csak ,,l'art pour l'art'' tanulom, tanulhatom. Mert jelenleg a teológia hasznosítása marad a kiválasztott felszentelteknek. Durván fogalmazva így mondják a mostanában kiadott instrukciók is, ,,majd ők fogják elmagyarázni a nyájnak''!
Azt olvasom, hogy még a jelenleg engedélyezett ordinált férfi diakónusok se nagyon kellenek a papságnak, mert ahogyan az általunk egyébként tisztelt Gyulay Endre püspök nyilvánosan is kijelentette, jobban szereti a laikus segítőtársakat, mert ha azok nem tetszenek neki, akkor egyszerűen azt mondhatja nekik, hogy ,,na, Isten áldja!''
Annyit már beleolvastam az Egyházjogba, hogy a botrányosan élő és többször figyelmeztetett papnak is azt kell mondja a püspöke, hogy ,,na, Isten áldja'', vagyis szuszpendálnia kell. Azt viszont csak beszélgetéseink során hallottam, hogy akkor egyes egyházmegyék papságának 80%-át el kellene bocsájtani.
Amikor ezt egy nyitottnak ismert papnak felhoztam, azzal utasított rendre, hogy ,,szemtelen vagyok, hogy merek ilyen kérdéseket előhozni!''
Ugyan, mitévő legyek!?