A ,,keresztény Európa'' kifejezésről mindig újságírói pályám egyik drámai pillanata jut eszembe. A kilencvenes évek elején a Magyar Hírlap szerkesztőségében interjút készítettem Tegyey Gábor jezsuita szerzetessel, a brüsszeli katolikus információs központ vezetőjével. A nagy műveltségű és progresszív gondolkodású jezsuita látható élvezettel szedte ízekre Antall József akkori miniszterelnök ,,keresztény Európáról'' szóló téziseit. Interjú közben az atya váratlanul rosszul lett, mint később kiderült, agyvérzést kapott. Amikor később meglátogattam a már lábadozó szerzetest, azonnal az interjú sorsáról kérdezett. Tegyey atya a betegágyán fülig érő mosollyal olvashatta a tőle származó, s négyhasábos címbe kiugratott idézetet: ,,A keresztény Európa csak lázálom''. A ,,keresztény Európa'' emlegetése Tegyey szerint kifejezetten ártalmára van a katolikus egyháznak. Egyrészt már régóta értelmét vesztette, másrészt széles körben gyanakvást és ellenszenvet kelt a keresztényekkel szemben.
Az egyház a kulturálisan és világnézetileg sokféle Európában csak más értékrendekkel versenyezve jelenítheti meg a kereszténység kétezer esztendős értékeit. Ehhez pedig el kell sajátítania e verseny korszerű szabályait is. Ha vélt előjogaira számítva nem ezt teszi, akkor esélye sincs a sikerre. Ez a gondolat különösen érvényes Magyarországon, ahol nagy hagyománya van annak az önsorsrontó magatartásnak, amely a versenyhelyzetre sértődött félrevonulással reagál. Míg a ,,keresztény Európa'' kifejezéssel csak a kontinens elmaradottabb részén lehet házalni, addig a ,,szociális Európa'' jelszava mostanában a nyugati fővárosokban is divatosan cseng. A szocialista politikusok által kreált, de kereszténydemokrata körökben is vállalt fogalom elsősorban az észak-amerikai és távol-keleti versenytársadalmakkal szemben kíván egy igazságosabb és kiegyensúlyozottabb modellt felmutatni.
A szociális Európa legtömörebben talán Jospin francia miniszterelnök bon mot-jával jellemezhető: piacgazdaságot igen, piaci társadalmat nem akarunk. Az Európai Unió a jövedelmi és infrastrukturális különbségek tudatos kiegyenlítésére törekszik. Tudatosan vállalja a jövedelmek újraelosztását, a fejlettségbeli különbségek kiegyenlítését és a lemaradókról való intézményes gondoskodást. Ilyen értelemben szociálisabb, etatistább és dirigistább, mint az a neoliberális modell, amelyet a rendszerváltó országok többségére erőltettek a kilencvenes években. Van-e bármi köze a ,,szociális Európa'' divatos kifejezésének a Tegyey atya által oly lesajnálóan emlegetett ,,keresztény Európához''?
Természetesen nincs. De volt és finom áttétellel a jövőben is lehet. Vallásilag és kulturálisan a mai Európa ugyanannyira ateista, muzulmán vagy buddhista, mint amennyire keresztény. Másfelől a szociális Európa alapeszménye végső soron mégis az Evangéliumban és az Apostolok cselekedeteiben megjelenő szolidaritásra épül. A baloldali mozgalmak, akár bevallják, akár nem, Krisztustól és az őskeresztényektől vették át az egyenlőség és a testvériség gondolatát. A versenyelvű amerikai társadalommal és az államosított szovjet modellel szemben Nyugat-Európa 1961-ben alkotta meg az Európai szociális chartát, a jóléti társadalom alapokmányát. Néhány évvel később a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes című dokumentumában a katolikus egyház is hitet tett a teljes foglalkoztatásra, az erős szakszervezetekre és a tulajdonnal járó felelősségre épülő társadalom modellje mellett. Ennek azonban lassan már negyven esztendeje. Az új évszázad - és vele az új évezred - a sokoldalú félelem és szorongás szellemében kezdődik. A jóléti állam mély válságba jutott, a szegények és a gazdagok közti szakadék a gazdag országokban is folyamatosan növekszik. Mindenfelől új és ismeretlen járványok várhatók, miközben a tudomány a meglévő járványok (így az AIDS) eredetéről sem tudott érdemlegeset mondani. A népbutító szórakoztatóipar minden igyekezete ellenére sokan tudják az eszükkel (és még többen érzik a zsigereikkel), hogy a következő néhány évtized nehezebb és válságosabb lehet annál, mint amit az elmúlt húsz-harminc esztendőben megéltünk. A nyugati civilizáció eddig úgy oldotta meg a konfliktusait, hogy a problémáit - a szegénységtől az ideológiai háborúkon át a környezetszennyezésig - a világ fejletlen részébe exportálta, nyersanyagát és munkaerőkészleteit pedig onnan frissítette fel. Saját leleménye, a globalizáció, a világ ,,összeszűkülése'' azonban lehetővé tette, hogy ezúttal ne a birodalom, hanem a gyarmat vágjon vissza. A kereszténység minderre egyetlen választ adhat, az egyetemes szolidaritásét. Kritikusai sokat ironizáltak azon, hogy a szolidaritás, a jó cselekedetek jutalmáért az egyház egyedül túlvilági jutalmat ígérhet. A modern világban a helyzet alapvetően megváltozott. Az elemi szolidaritás hiánya szociális és környezeti téren egyaránt visszaüthet arra az elitre, amely megfeledkezik mások és a természet tiszteletéről. A huszadik század kegyetlen diktatúráit egyértelműen a liberális gazdasági és társadalmi modell hibái segítették hatalomra. Ha a gazdag egyének és államok elsumákolják a szolidaritást, akkor könnyen rájuk omolhat a jelenlegi rend, és szó szerint rájuk sülhet a létező világ. A keresztény szolidaritás két jellemzőjét Krisztus határozta meg az erőszakmentességben és a parttalan szeretetben. A keresztények a legradikálisabb szociális és környezetvédő mozgalmakban is részt vehetnek, ha azok nem pusztítással, hanem átfogó reformokkal kívánják megváltoztatni a jelenlegi világrendet. Másfelől a múlton való kesergés és sértettség a legbiztosabb út a keresztény üzenet lejáratására. A magyar katolikus egyház előtt is egyetlen komoly alternatíva áll: a ,,keresztény Magyarország'' lázálma, vagy a szolidaritás egyházának újjászervezése. Az előbbi út jellemzői Mindszenty József bálvánnyá emelése, az államegyházi szerep (amúgy reménytelen) visszaigénylése, a múlt dicsőségének és sérelmeinek felmelegítése, s nem utolsósorban a ,,keresztény-nemzeti'' ideológia újraélesztése. A másik út - s ezen is tett már apró lépéseket a magyar egyház - a radikális szolidaritásé. Szakítani a huszadik századi nosztalgiákkal, s a mindenkori hatalommal való együttműködés (vagy merev szembenállás) helyett ott kell aktívnak lennie, ahol erre a legnagyobb szükség van. A szegények, a hajléktalanok, a betegek, a menekültek között. A karitász szolgálatán túl tevőlegesen küzdve a társadalmi igazságtalanságok mérsékléséért és a ,,piacelvű társadalom'' szellemisége ellen. Az egyházat senki sem akadályozhatja meg abban, hogy felvállalja a cigánymissziót, iskoláiban kvóta szerint taníttasson roma gyerekeket, s idővel cigány papok és püspökök is misézhessenek a magyar templomokban. A szakszervezetek vágyakozva idézik a szociális enciklikák fennkölt szövegét, s kíváncsian várják, hogy a hazai munkavállalók érdekében számíthatnak-e a katolikus egyház (s persze a protestáns felekezetek) támogatására? A környezetszennyezés ellen a legjobb törvény sem elégséges, ha nem jár együtt a társadalmi tudat megváltoztatásával. Az egyház - éppen a Bábel tornya példázata alapján - a környezetvédelem lényegét értetheti meg a társadalommal. Nem tehetünk meg mindent a természettel, amit tudományos felkészültségünk alapján megtehetünk: mert teóriánk sok van, de földből és légkörből csak egyet kaptunk. S a környezetvédelem szempontjából egyre megy, hogy Természettől vagy Istentől kaptuk. Ha az egyház mindenütt a legjobb és legnemesebb ügyek mellett mutatja meg magát, s messze kerül a hatalomtól és a pénzügyi elittől, akkor különösebb térítés nélkül is felkelti tanítása iránt az értékválságban szenvedő, szellemileg és lelkileg éhező tömegek érdeklődését. Mint sok minden, ez is ebben az évtizedben dől el.
Jegyzet
* Nyomtatásban megjelent a Magyar Hírlap 2001. augusztus 18-ai számában. (Vissza)