Testvérek! Minden keresztényt emésszen a buzgóság Krisztus tagjaiban Isten házáért. Ki az, akit buzgóság emészt Isten házáért? Az, aki nem nyugszik, és igyekszik helyrehozni, szeretné megjavítani mindazt, amit esetleg fonáknak talál ott. Ha képtelen megjavítani, tűr és sóhajtozik. A magot nem csépelik ki a szérűn, elviseli a pelyvát, hogy a magtárba jusson, ha majd elkülönült tőle a pelyva. Ha te mag vagy, ne akard, hogy kicsépeljenek a szérűn, nehogy felcsipegessenek a madarak, még mielőtt a magtárba gyűjtenének téged. Alig várják az ég madarai, a levegőég hatalmasságai, hogy elragadjanak valamit a szérűről, de csupán azt ragadják el, amit ott kicsépeltek. Az Isten háza iránti buzgóság emésszen tehát téged; s minden egyes keresztényt eméssze a buzgóság Isten házáért, mert Isten e házának tagja ő. Hiszen nem különb a te házad annál a háznál, amelyikben örök üdvösséget találsz. A magad házába azért térsz be, hogy időleges nyugalmat lelj, Isten házába pedig az örök nyugalom miatt lépsz be. Ha tehát mindent elkövetsz azért, hogy a saját házadban ne forduljon elő olyasmi, ami fonák, akkor talán el kell tűrnöd, már amennyire rajtad áll, ha valami fonákságot látsz Isten házában, ott, ahol az üdvösség és a véget nem érő nyugalom ígéretét kapod?
(Szent Ágoston In Iohannis evangelium tractatus 10.9.)
Az egyházbírálat, pontosabban: egyfajta egyházbírálat bírálatát, ami hozzászólásom lényege lesz, szerénytelenül annak az olvasói levélnek felidézésével kezdem, amelyet ez év januárjában küldtem el a Pax Romana szellemiségéhez közel álló Mérleg című folyóirat szerkesztőinek. Minthogy a levelet nem közölték, velem együtt a folyóirat olvasói sem ismerhették meg a szerkesztők és a levélben kifogásolt mondatok szerzőjének álláspontját egy jelentős, önmagán messze túlmutató, az egyházbírálat mikéntjét firtató kérdésben. A rövid hozzászólás a következő volt:
Csak a minap került a kezembe a Mérleg 2000/3. száma, s benne Tillmann J. A. tanulmánya. Ebben egy olyan kijelentéssel találkoztam, amelyen, véleményem szerint, joggal botránkozhatnak meg a katolikus olvasók. A szerző érvelését többé-kevésbé el tudom fogadni mindaddig, amíg arról beszél, hogy a nemzetegyházak történelmi képződmények, s mint ilyenek átalakulnak, elmúlnak, vezetőiknek pedig különösen ügyelni kell arra, hogy ne legyenek résztvevői, eszközei különféle politikai játszmáknak. Most átadom a szót Tillmann Józsefnek: ,,A magyar katolikusok vezetőinek többsége mintha továbbra sem vette volna észre, hogy hatalomkultiváló tradicionalizmusával a közéletben puszta kulisszát képez különféle kétes közszereplők fellépéseihez. Ennek az is oka, hogy nem került sor a hatalom és hit kapcsolatát tisztázó alapkérdések felvetésére. Így annak megvitatása is várat magára, hogy vajon mennyire keresztény, és egyáltalán mi értelme van - a test pogány kultuszának és a politikusok némelyikének nyújtott ingyenes PR támogatáson kívül - egy halott király testrészének országszerte való körbehordozása? Aminek kapcsán természetesen az is felmerül, hogy nem kellene-e végre megadni a nagy királynak a végtisztességet: eltemetni temetetlen testrészét, s vele együtt végbúcsút mondani a hatalom lokális kultuszának?''Eddig az idézet, amivel nem vitatkoznék, ha nem látnék csúsztatást a ,,halott király testrésze'' és a ,,nagy király... temetetlen testrésze'' kifejezésekben. A szerző ugyanis egy kanonizált Szent ereklyéjéről beszél, s eközben mintha nem lenne hajlandó tudomásul venni, hogy az ereklyetisztelet az általa is nagyra tartott egyetemes - mint görögösen írja: kat'holiké - egyház teológiájának és vallásgyakorlatának szerves része, nem pedig a test pogány kultusza. Javaslatát, ti. hogy érdemes tisztázni a hit és hatalom kapcsolatának kérdését, úgy vélem teljesíthetőnek, ha előbb tisztázzuk a hit alapkérdéseit. Éppen ezért idézem a Tridenti Zsinat egyik dekrétumát: ,,A szent vértanúk és más Krisztussal élők szent testeit, amely testek Krisztusnak eleven tagjai, a Szentléleknek pedig temploma voltak (vö. 1Kor 3,16; 6,19, 2Kor 6,16), s amelyeket Krisztus feltámaszt és megdicsőít majd, a hívek részéről tisztelet illeti, mivel általuk Isten sok jótéteménnyel ajándékozza meg az embereket. Akik tehát azt állítják, hogy nem kell tisztelni és becsülni a szentek ereklyéit, vagy, hogy az ezeknek és az egyéb szent emlékeknek adott tisztelet haszontalan, s hiábavaló a szentek emlékhelyeit felkeresni segítségük kieszközlése végett, azokat feltétlen el kell ítélni, amint már korábban is elítélte és most is elítéli őket az Egyház.'' (Denzinger (31. ed.) 985) A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciójában pedig ez áll: ,,A hagyománynak megfelelően tiszteljük az egyházban a szenteket, tiszteletben tartjuk azoknak hiteles ereklyéit és ábrázolásait is. Hiszen a szentek ünnepei Krisztusnak szolgáiban véghezvitt csodatetteit hirdetik, a hivőknek pedig követésre és utánzásra alkalmas példát adnak.'' (V.111.)Ha valaki azt állítja, hogy a corpus mysticum nem azonos egy nemzetegyházzal vagy a nemzetegyházak összességével, akkor csak helyeselni tudok. Ha úgy gondolja, hogy az egyház nemzetek fölötti közösség, akkor egyetértek vele. Ám ha úgy véli, hogy az egyháznak nincs mondanivalója egy nemzet számára, és a lehető leginkább függetlenednie kell attól, akkor ezt a gondolatot keresztényként nem fogadhatom el. Ha az egyház hajlandó arra, hogy megszentelje az autónkat, a házunkat, a házasságunkat, a családunkat, az iskolánkat stb., akkor miért maradna ki a sorból az a közösség, amit nemzetnek hívunk? A nemzeti közösség, ahogy a családi közösség is, mulandó, a feltámadás után nem nősülünk, férjhez sem megyünk, nemzetet sem alkotunk. A keresztény ezért nem azt akarja, hogy a feltámadás utáni boldog életben is legyen családja, hanem azt, hogy családja is ott legyen. Ugyanígy, nem azt akarjuk, hogy ott is legyen nemzetünk, hanem azt, hogy nemzetünk is ott legyen. Szent István is ezt akarta, ezért tiszteljük immár valamennyi keleti autokefál egyházzal egyetemben, ily módon is megélve a nemzetek fölötti katholiké egységét.
Engedjék meg, hogy most, a levél felidézése után, mindezt kiegészítsem néhány gondolattal. Annak fényében, hogy legutóbb a Szent Jobb ereklyét milyen alpári jelzőkkel és szánalmas gúnynevekkel illették, az a javaslat, hogy adjuk meg a halott királynak a ,,végtisztességet'', kifejezetten tisztelettudónak látszik: voltaképpen nem is ezzel vagy nem csak ezzel van baj. Ami arra ösztönzött, hogy válasz nélkül maradt felvetéseimmel ismét előhozakodjam, az az egyházbírálatnak egy a fentihez hasonlóan hiteltelen, ám mostanság rendkívül elterjedt formája és hangneme. Érdemi vitára és véleménycserére eleve alkalmatlan, mert politikailag, világnézetileg erősen és egyoldalúan elkötelezett, sőt kifejezetten keresztény- és ezért egyházellenes írásoknak is helyt adó heti- és napilapok hasábjain magukat katolikus kereszténynek valló testvéreink szájából és tollából jelennek meg interjúk, olvasói levelek, püspökökhöz intézett nyílt vagy burkolt felszólítások, üzenetek. Legutóbb hozzám is eljutott egy nyílt levél, amelyből azután - gondolom, a várakozásoknak megfelelően - belpolitikai esemény, ,,ügy'' lett, s amelynek aláíróhoz az írásmű kuszasága, tisztázatlansága, napi politikai vetülete, s utolsó sorban pongyola stílusa miatt nem csatlakoztam.
Ha Krisztus követői azt a Krisztust akarják követni, aki Jeruzsálemben kötelekből font ostorral kiűzte a templomból az ökör-, juh- és galambkereskedőket, s aki a pénzváltók asztalait felforgatta, a galambárusoknak pedig megtiltotta, hogy Atyja házát vásárcsarnokká vagy rablók barlangjává tegyék, nos, akkor tudniuk kell, hogy kik az ökör-, juh- és galambkereskedők, kicsodák a pénzváltók, és mi az a kötél, amiből ostorukat megfonhatják. Mindenekelőtt azonban ugyanannak a féltő, féltékeny, haragvó buzgóságnak (zelos) kell vezérelnie a tagok tetteit, mint amely az egyház Fejét is emésztette.
Aki Isten egyházában kereskedik, az a maga hasznát lesi, és ezért, ha meggondoljuk, soha nem ad, csupán elvesz: joggal nevezhetjük tehát rablónak. S mert az ilyen ember színleg az egyházban van, de titokban felhalmozza a maga számára a rablott holmit, az egyházat hozza hírbe, az egyházat teszi nem csupán vásárcsarnokká, hanem, ami ennél súlyosabb, rablók barlangjává. Igen sok az egyházban az ökörkereskedő. Ők a nyomtató ökörnek először befogják a száját (vö. MTörv 25,4), vagyis nem tisztelik, nem figyelik a tanítókat és igehirdetőket (vö. 1Kor 9,9; 1Tim 5,18), a szent szerzőket, de határozott véleményt alkotnak az egyházról, hagyományáról, tagjairól és vezetőiről, annak ellenére, hogy jobban kiismerik magukat az ún. ,,egyházpolitika'' szűk és homályos útvesztőiben, mint a Szentírás tágas és fényes termeiben. Miután ők hirdetői száján elnémították az Igét, eladják azt saját érdekeiknek megfelelően. Elnémítják tehát a pásztort, és így szétszéled a nyáj; megosztják az egyház híveit: kereskednek a juhokkal is.
Hogy kik a galambárusok? Kik azok, akik áruba bocsátják a Szentlelket, aki galamb képében jelent meg János szeme előtt? Kik azok, akik Simon mágushoz hasonlóan azt hiszik, hogy a Szentlélek adható és vehető? Nem csupán azon katolikus egyházi vezetők lehetnek galambárusok, akik talán ,,kulisszát képeznek'' hataloméhes emberek és szerveződések mögött, hanem azok a katolikusok is, akik katolikusságukat zászlóként lobogtatva, kereszténységüket fegyverként forgatva kürtölik tele nap mint nap a velük szívélyes, másokkal gyűlölködő sajtótermékeket véleményeikkel, javaslataikkal, bírálataikkal. Így váltják aprópénzre a Szentléleknek a keresztségben és a szentségekben adott ingyenes ajándékait. Sokan mintha nem is a titokzatos test, hanem valamely egyesület tagjainak éreznék magukat, akik, ha már egyszer aláírták a belépési nyilatkozatot, és befizették az esedékes tagdíjat, szavazati joggal rendelkeznek.
Ma bírálóinak túlnyomó többsége nem a helyes tanítások, nem az orthodoxia erős köteleiből sodorja ostorát, hanem az e világgal kötött alkuk pókfonalaival igyekszik behálózni az egyházat. Nyitottság, türelem, szólás-, és gondolkodásbeli szabadság örve alatt nemegyszer olyan teológiai tévtanoknak biztosítanak fórumot és hírverést, amelyekkel az egyház már történelmének első évszázadaiban szembesült és teológiai/szentírási érvekkel leszámolt. Tehát a nyitottság, mely a nemes lelkek sajátja, gyakorta csak a tudatlanság megnyilvánulása; a mostanság nagyképűen latin nevén emlegetett türelem, azaz a béketűrés keresztény erényének e(l)világiasított változata, egyszerűen dacból fakad; a szólás és a gondolkodás szabadsága pedig, ez a nagyszerű és kívánatos lehetőség és feltétel, szüntelen visszaélések forrása lesz.
Félreértés ne essék, nem külső korlátokat szeretnék látni, melyek gátat szabnának a zarándok egyház fonákságait jogosan érő bírálatoknak. Nem sírom vissza az áldoztatórácsokat, a vezeklőöveket, és megvetem a bálványimádásig menő meghunyászkodást szabályok és emberi hagyományok előtt. Nem menekülést javaslok a világból, hanem a világ után futkosást kárhoztatom, ,,mert minden a világban: a test sóvárgása, a szemek sóvárgása és az élet kevélysége a világtól és nem az Atyától van.''