Egy kérdést szeretnék felvetni: tulajdonképpen ki vagy mi legitimálja az egyháza(ka)t egy modern, demokratikus társadalomban?
Talán helyén való azzal kezdeni, hogy itt egy jellegzetesen ,,modern'' (azaz 1789 utáni) problémával állunk szemben. Tudniillik egy premodern, tekintélyelvű társadalomban - pl. a középkorban - ilyen probléma nem merült, nem merülhetett fel. Ezzel kapcsolatban általában az Egyház legitimáló funkciójáról szokás beszélni, de a fordított összefüggés is fennáll. Például az államalapító István király idején a politikai hatalom hívta be, látta el privilégiumokkal, ruházta fel vallási monopóliummal a katolikus egyházat, vagyis olyan legitimációval, amely megkérdőjelezhetetlen volt a kortársak számára (fejvesztés stb. terhe alatt).
Másképp áll a dolog a modern világban, ezen belül is a demokratikusan szerveződő, a lelkiismereti, morális és politikai szabadság alapján álló társadalmakban, ahol semmiféle tekintély nincsen eleve adva, s ahol minden tekintély (még a morális is) állandó igazolásra szorul.
A hívő ember számára természetesen a hit legitimálja az egyházat (mármint az övét), annak szervezetét és hatóságait. Ide azonban mindjárt két megszorítás kívánkozik. Az első, hogy ez a legitimálás egy személyes viszonyra korlátozódik, amelyben tulajdonképpen csak arról van szó, hogy a lelki üdv dolgaiban a hívő ember rábízza magát az egyházra. A második: a modern kor autonómia-szelleme még ebbe a relációba is behatol, amennyiben a hitelvi kompetencia elismerése nem feltétlenül vonja maga után a szervezeti formák és a hatósági jogosultságok elismerését. Jellemző a modern autonómia-igényre, hogy még a római egyházban is látens elégedetlenséget gerjeszt a pápa, illetve a szentszék abszolút fensőbbségével szemben.
Az egyház belső életéből a szélesebb társadalomba kilépve az egyházi szerep legitimálásának szükségessége akkor és csak akkor merül fel, ha az egyház(ak) a vallási szükségletet ellátásán túlmenő szerepet kívánnak betölteni, például az államban, s ott intézményesen biztosított helyet követelnek maguknak. Tehát nem merül fel, ha megmaradnak a vallási szolgálatnál, illetve olyan tevékenységeknél (gyógyítás, oktatás, karitász), amelyek valamilyen értelemben maguk is e szolgálat részei - feltéve persze, hogy e tevékenységekhez nem kapcsolódik sem monopólium, sem a hívők körén túllépő kötelezettség vagy jogosultság (vagyis, hogy pl. az egyházi oktatásban való részvétel a teljes önkéntességre alapul).
Ezt úgy is lehetne fogalmazni, hogy ,,a szolgáló egyháznak nincs szüksége külső legitimációra''. A bökkenő csak az, hogy a ,,szolgáló egyház'' fogalma nem egyértelmű. Isten országának eljövetelét szolgálni, amint ezt a történelemből tudjuk, sokféleképpen lehet, nemcsak karitásszal, hanem az üdvözülés kikényszerítésével is; nemcsak a szegények és megnyomorítottak támogatásával, hanem az éppen uralkodó világi hatalom megtámogatásával is; nemcsak abban a szellemben, hogy ,,nincs görög és nincs zsidó'', hanem abban a szellemben is, hogy az egyház feladata, Istentől jövő felhatalmazása a ,,nemzetet'' - mármint az enyémet - egyetlen harcos testté összefogni. Megannyi pont, ahol a ,,szolgáló egyház'' összeütközésbe kerülhet a demokrácia és a szabadság szellemével.
Visszatérek tehát a kiinduló kérdéshez: ki vagy mi legitimálja az egyházat - bármelyik egyházat - abban, hogy a szorosabban vett vallási szolgáltatásokon túlmenő társadalmi szerepet vindikáljon magának?
A modern demokratikus társadalom alapelveit figyelembe véve volna egy kézenfekvő válasz: az explicit (,,népi'') felhatalmazás. Más szóval, mielőtt társadalmi értelemben bármiféle labdába rúg, az egyháznak azt kellene bizonyítania, hogy erre vonatkozólag ,,társadalmi támogatottsága'' van. Ennek formalizálása természetesen történhetne másképpen is, mint a politikai közéletben - ahol is a társadalmi támogatottság mértékegysége a szavazat -, de a bizonyítás folyamatossága, ellenőrizhető hitelessége itt sem nélkülözhető. Magyarán: nem a kiadott keresztlevelek, hanem a gyakorló hívek száma volna itt a mérvadó. Vagy mondjuk azoké, akik adójuknak azt a bizonyos egy százalékát egyházuknak ajánlják fel.
Mint tudjuk, Magyarországon az egyházak, különösen az ún. történelmiek, nem nagyon rajonganak az ilyen módon való megmérettetésért. Először is azért, mert méltóságukon alulinak tekintik, hogy - mintegy a politikai pártok szintjére süllyedve - folyamatosan megméressék magukat. Másodszor, mert attól félnek, hogy kevesebben fognak mögöttük aktívan fölzárkózni, mint ahány hívőt ők így vagy úgy számon tartanak, aminek következtében gyengülnének az állammal szemben emelt követeléseik. Harmadszor pedig, mert őszintén úgy gondolják, hogy legitimitásuk más természetű, mint a világi intézményeké vagy hatalmaké, ennélfogva az nem szorul demokratikus alátámasztásra.
Meglehet, hogy ebben igazuk van, de még ha így van is, nem tüntethető el a modern, demokratikus társadalomnak az az igénye, az az evidenciaként jelentkező követelése, hogy minden hatalmat, minden szerepet, minden tekintélyt valamilyen módon igazolni kell. Ha az egyház, saját trancendenciájára hivatkozva, ezt az igazolást megtagadja, akkor óhatatlanul úgy tűnik fel, mint amely kibújik a közös játékszabályok alól, s demokratikus deficitben szenved.
Van-e megoldás a belülről megélt, illetve kívülről megítélt szerepeknek erre a konfliktusára? Helyesebben: van-e más megoldás, mint az, amely az egyházakat, némileg úgy, mint a politikai pártokat, az aktív támogatókért való állandó versengésre ítéli? Vagy a piac analógiáját alapul véve: attól teszi függővé minden egyes egyházi alakulat sikerét, hogy portékájára mennyi a vevő?
Úgy vélem, hogy van: ha abból indulunk ki, hogy az egyházak természetes és valódi helye nem a politikai, hanem a spirituális szférában van. Ebben a szférában nem az a kérdés, hogy ki legitimál, hanem az, hogy mi legitimál. De mint mindjárt látni fogjuk, a demokrácia íratlanul is uralkodó elvrendszere itt sem kerülhető meg.
A spiritualitás szférájában a vallás legitimációja az a puszta tény, hogy értelmet ad az ember életének. Minden vallásban az embernek az a törekvése, az a szükséglete ölt formát, hogy rátaláljon arra a magasabb igazságra, amely életének célt, mércét és értelmet kölcsönöz, egyszersmind a többi emberrel való együttélését, hozzájuk való viszonyát szabályozza. Ebből a szempontból a modern ember nem különbözik sem a középkoritól, sem az ősidők emberétől. Különbség csupán abban van, hogy amíg a premodern világban a mindenkire (vagy legalábbis a szűkebb közösségre) érvényes közös vallás többnyire adva volt, addig a modern világban itt is pluralitás uralkodik, s az, hogy miben hiszünk, bizonyos fokig egyéni választás kérdése. Pluralitás volt az ókor birodalmaiban is, de egyéni választás lehetősége csak extrém esetekben.
Ezzel visszajutottunk Kis János előadásának egyik alapgondolatához. Még a legvallásosabb embernek is tudomásul kell vennie, hogy abban a világban, amelyben élünk, nemcsak hívő - és ezen belül keresztény vagy katolikus - alapon lehet az élet értelmét és másokra is érvényes igazságát keresni, hanem világi, laikus, nem hívő alapokon is. Az egyházaknak pedig tényként kell elfogadniok, hogy morális üzenetük hirdetése közben nemcsak más vallási felfogásokkal kell megütközniök, hanem pusztán világi alapon megformált életelvekkel és erkölcsi rendszerekkel is. Az a körülmény, hogy hosszú múltra tekinthetnek vissza, a történelmi egyházaknak kétségkívül érveket ad és előnyöket biztosít. De a társadalom közös igazságára még ezzel együtt sincsen monopóliumuk. Mint a modern társadalom teljes jogú - de többletjogokkal mégsem felruházott - részeseinek bele kell nyugodniok, hogy olyan világban élünk, amelynek tagjai morális dialógusra vannak ítélve; s ha a közös Igazságra való rátalálást egyáltalában valamitől remélhetik, akkor ez épp a dialógus. A mások érveire nyitott, mindig újabb tanulásra kész, jóhiszemű dialógus.
Én legalábbis így gondolom, s ha úgy tetszik, a legitimációról szóló egész fejtegetésemmel ide akartam eljutni.