A Pax Romana Kongresszus második napjának délutáni, pasztorációs programjához (előadók: Máté-Tóth András, Wildmann János) írásban szeretnék hozzászólni. Más konferenciákon azt tapasztaltam, hogy a kezdeti, megadott ötpercnyi hozzászólási lehetőség a végére maradóknál két-két perces villám-hozzászólásokra zsugorodik össze. Az összegyűltek kevésbé tekintélyes, ismeretlen tagjai jobb esetben a legvégén, ha szóhoz juthatnak. Két percben csak rövid kommentárral kísért kérdéseket lehet feltenni vagy ,,vakkanásnyi'', kurta kiegészítéseket hozzátenni az elhangzott előadásokhoz, ami gyakran inkább feltűnési viszketegségnek semmint érdemi hozzászólásnak hat a hallgatóság előtt. Az ,,intenzív'' nyelvtanfolyamokra emlékeztető sűrített, feszes konferenciaprogramok pedig amúgy is lefárasztják, ,,zsilipelve'' hallgatókká teszik a résztvevők zömét a plenáris ülések vége felé. Márpedig az idei program a ,,finisre'', a második plenáris ülésnapra tette a pasztorációs témakört.
Témaválasztásommal ugyanakkor olyan tabutémát szeretnék döntögetni, mely a ,,levegőben van'', gyakori beszédtéma fehérasztalok mellett, szűk körű társaságokban ám a hivatalos konferenciák témájaként vagy az egyházi sajtó berkeiben, nyomtatásban nem jelennek (vagy nem jelenhetnek?) meg. Mondhatni ,,nem szalonképes'' a téma annak ellenére, hogy mindenki tudja vagy sejti, hogy égetően aktuális és időszerű. Ennek oka egyrészt az a hivatalos és szemforgató szemérmesség lehet, mely igyekszik elkendőzni, vagy legalábbis a látszategység jegyében kifelé láthatatlanná tenni azokat a belső vitákat, amelyek a misszió és apostolizáció ezen korszakalkotóan új, a jövőt alapjaiban befolyásoló intézményeit kísérik. Másrészt itt húzódik meg leginkább a ,,frontvonal'' a hagyományőrzők (integristák) és az egyházreformerek (modernisták) között tekintetben, hogy milyennek kellene lennie a jövő Egyházának. Ezen intézmények léte már nem csupán utópisztikus fantazmagóriák, hanem kikísérletezett, kipróbált, letisztultan működő realitás, az Egyházba beintegrált szererezeti egységek, a Szentlélek működésének látható, megtapasztalható megtestesülései. Az integristák azt mondják: ,,azért nem lehet az apostoli művek intézményeinek léte és működése vitatéma, mert a Szentszék Rómában már jóváhagyta, az Új Kánonban szerepel, nemcsak pápai jóváhagyással, hanem közvetlen pápai felügyelet alatt műkődnek (lásd személyi prelatúra), azaz az egyház integráns részét képezik, ráadásul láthatóan létszámbeli, szervezeti virágzásnak indultak''. Vagyis Róma szólt, az ügy már lezárult, a döntés legfelső szinten régóta megszületett.
Mégis számtalan értetlenség, nyílt vagy burkolt ellenszenv kíséri mindkét apostoli mű hazai és külföldi működését. A katolikus egyház létével és tevékenységével amúgy sem rokonszenvezők (pl. liberális agnosztikusok, fundamentalista protestánsok stb.) egyesen a pápai hegemóntörekvések elitszervezeteiként, a ,,katolikus világbirodalom'' fanatikus, különleges missziós kiképzésben részesített kommandós-harcosaiként állítják be az Opus Dei és a Regnum Christi világi tagjait, melyek szerintük amolyan ,,pápai titkosszolgálatokként'', félmilitáns szervezetekként működnek, ráadásul a katolikus és a világi sajtónyilvánosság teljes kizárásával. Állításaik alátámasztására kirívó példaként hozzák fel az idei amerikai kémbotrány esetét, amikor a hatgyerekes, gyermekeit katolikus magániskolába járató Robert Hanssen amerikai kémelhárító tisztről derült ki, hogy feleségével együtt nemcsak az Opus Dei szupernumeráriusa volt, hanem az oroszoknak is átadott fontos államtitkokat. Tevékenységére hivatkozva ötven orosz diplomatát utasítottak ki az USA-ból. A reformkatolikusok viszont azért aggódnak, mert II. János Pál pápa - főleg az utóbbi évtizedben - előszeretettel nevez ki vatikáni kulcspozíciókba Opus Dei tagokat, pontosabban az Opus Dei szellemi-lelki vezetését végző Szent Kereszt Papi Társaság tagjai közül. Például a Törvényszövegeket Értelmező Pápai Tanács elnöke egy spanyol Opus Dei-s bíboros.
Az Opus Dei szellemi és szervezeti újszerűsége
Jose Mária Esríva egyetemi lelkész volt Madridban, aki egyházjogot is végzett. Lelkiségére a két spanyol alapítású szerzetesrend, a kármelita és a jezsuita rend alapvető befolyást gyakorolt. Máriás lelkületét a sarutlan kármelitáknak köszönhette, akiket gyermekként ismert meg, egyetemi lelkészként pedig jezsuita gyóntatója volt. A jezsuita rendtől azonban fokozatosan eltávolodott, főleg azután, hogy külön szervezeti elképzeléseket dédelgetett, és nem fogadta el a jezsuita harmadrendbe, azaz a jezsuiták világi férfiaknak fenntartott szervezetébe való beintegrálását. Esrivá annak ellenére, hogy világi papként kettős fogadalmat tett (szüzességi és engedelmességi) egyetemi lelkészként nagyfokú mozgásteret, szabadságot élvezett és - számos prédikációja szerint - nem érzett elhivatást a teljes, hármas evangéliumi tanácsok iránt, azaz aszketikus beállítódása ellenére szegénységi fogadalmat nem tett. De a nagyfokú mozgásteret nyújtó jezsuita rendi szabályzat (ahol például nincs napi ötszöri zsolozsmázási kötelezettség, mint a monasztikus rendeknél) is túlzott kötöttségnek tűnt számára. Útkeresésének jelentős stációja volt a spanyol polgárháború borzalmai okozta lelki-testi megpróbáltatás. A sok munkával kiépített országos szervezeti hálózata megsemmisült, sőt közvetlen életveszélybe is többször került. A fő művének tekintett Út című kötete Loyolai Szent Ignác manrézai lelkigyakorlataihoz rokonítható, még ha formailag el is üt ettől, hiszen Kempis Krisztus követésé-nek mintájára szentenciákban íródott. Közös azonban mindkettőjüken, hogy belső lelki fejlődésűk misztikus látomásokban gyökerezett. Az Opus Dei névválasztás is erre utalt, hogy Escrívá meg volt győződve arról, hogy alapítása Isten Műve és nem a sajátjáé.
Ugyanakkor Esríva zsenialitása vagy kiválasztottsága leginkább abban mutatkozott meg, hogy felismerte: a szerzetesrendek eszményei visszanyúlnak az egyiptomi, Pachómiusz féle aszketikus mozgalmakhoz, melyek a maguk korában az erősen elvilágiasodott államból kivonuló ellenkultúrát és kommunisztikus ideált kővető antitársadalmat képviselték. Ahogy az esszénusok is kivonultak és elkülönültek koruk teokratikus berendezkedésű társadalmából. A középkorban a rendekre tagolódó társadalomban a szerzetesrendeknek a papi renden belül megvolt a jól behatárolható szerepkőre. Az újkorban, a kapitalizmus létrejöttével a szerzetesrendek hagyományos szerepköre is megváltozott számos társadalmi réteg, például a tudományok okozta világkép-változás miatt agnosztikussá vált értelmiség, vagy a munkásság rétegeit a szerzetesi harmadrendek csápjai képtelenek voltak elérni. A szerzetesek elkülönült kolóniákba, kolostorokba élő életformáját az ,,eljövendő mennyei, krisztusi birodalom'' magasabbrendű prototípusaként értelmezték, így a világiak számára ez a kevés kiválasztott kővethetetlen útjának tűnt. Ahogy a szólásmondás tartotta: ,,a szerzéseseket inkább csodálni, semmint követni lehet''. Esrívá gondolkodásában a világiak evilági tevékenysége, munkája önmagában szentségi jelleggel bír: az akár állapotbeli kőtelezettségként, létfenntartási kényszerűségként végzett munka által is bárki megszentelődhet, megtisztulhat, lelkileg-testileg újjászülethet. Így a kemény fizikai munka sem lehet Isten büntetése, azaz a munkás is Isten előtt egyenrangú lehet a szerzetessel, üdvözülhet. A munka-teológia ezen értelmezésének gyökerei visszanyúlnak Szent Ágostonhoz és a bencés rendhez.
Szent Benedek regulájában ,,a dolgozzál és imádkozzál'' gyakorlata érvényesült, még a művelt szerzetespapság is végzett fizikai termelő-munkát. A tőbbi, középkorban létrejött pasztorációs szerzetesrendben azonban külön szolgáló réteg, a laikus szerzetesek végezték az ,,alantasabbnak'' tekintett munkákat, ők szakácskodtak, kertészkedtek, szabóskodtak stb.
A szerzetesrendek úgy érették, hogy Esrívá felfogása és törekvései alapjaiban kérdőjelezte meg a főleg pasztorációs célra alakult szerzetesrendek létjogosultságát. (Pedig nem ez történt!) A legerősebb támadások ezért innen érték: megvádolták, hogy titkos társaságként, rejtve működnek, sőt összeszűrik a levet az egyházellenes szabadkőművesekkel. Esrívá erre szinte tüntető klerikalizmussal reagált, mindenhez egyházmegyés püspöki engedélyt, jóváhagyást, felügyeletet kért és kapott. Számos szerzetesrend tagja ma is értetlenül áll az Opus Dei szervezeti működésével szemben. (Ahogy például a Juda Oroszlánjai formabontó életközösségein is megütköznek, hiszen utóbbinál cölibátusban élők és házasok élnek egy fedél alatt, gyakran kiürült szerzetesi kolostorokban verve tanyát). Értelmezésük szerint az Opus Dei valójában szerzetesrend: a papi társulatnak, egyesületnek álcázott Szent Kereszt Papi Társulat tagjai minimum 3-4 évvel prelatúrákon, egy fedél alatt, ,,kolostor-félékben'' élnek. A világi női és férfi numeráriusok és szupernumeráriusok a másod- és harmadrendnek megfelelő képződmények. A kb. 2000 főnyi Szent Kereszt Papi Társulat férfi tagjai irányítják a kb. ~0 ezer főre duzzadt tagok lelki-szellemi fejlődését, akárcsak a szerzetesrendeknél a harmadrendekét. Csakhogy a szerzetesi belemagyarázások nem veszik figyelembe a különbségeket: külön engedéllyel a prelatúrákon numeráriusok (azaz nőtlenségi fogadalmat tett tagok) és szupernumeráriusok (nős tagok) is együtt, egy fedél alatt élhetnek akárcsak a Júda Oroszlánjainál, vagy ahogy mostanság nevezik magukat: a Nyolc Boldogság Közösségnél. Ez már szinte megszünteti a szerzetesi és a világi életforma elkülönülését. Tulajdonképpen új apostoli és missziós alakulat jött létre: a személyi prelatúra, mely közvetlen pápai felügyelet alatt áll. Ezek nem csupán világi társulatok, hanem inkább olyan missziós szervezetek, amelyet szabályozott papi társulat vezet.
Amikor 1992-ben Magyarországon is megalakult az Opus Dei Prelatúra és az Orbánhegyi út 30. szám alatt kollégiumot is működtetni kezdtek ellenérzésekbe is ütköztek. Pákozdi István esztergomi egyetemi lelkész kapta Paskai László bíborostól a megbízást, hogy a 12 fős, induló kollégiumi létszámot összeválogassa. A Közgazdasági Egyetemen váratlan támadás érte őket: protestáns felekezetű szülők (köztük a Segítő Barát Munkaközösséghez tartozóak) petíciót adtak át az akkori rektornak, a neves szociológusnak, Andorka Rudolfnak ,,erőszakos'' térítési kísérletekre hivatkozva. Mivel Andorka Rudolf az Evangélikus Egyház főgondnoka is volt, a tiltakozást továbbította. Paskai bíborosnak, aki leállíttatta a toborzásokat. Ezután az induló 12-es, apostoli létszám után maguk a tagok szereztek környezetükben kollégiumi utánpótlást, ajánlásaikkal. (Viszonyításul: a jezsuita Szt. Ignác Kollégium létszáma 48 fő.)
A Szent Kereszt Papi társaság tagjairól viszont keveset lehet tudni, hiszen a belső szabályzat szigorú diszkréciót ír elő a tagnévsorral kapcsolatosan. Csak az érintett személy írásos beleegyezésével hozható nyilvánosságra a tagsági viszony. A hazai nevesebb személyek közül így csak a híresztelésekre lehet hagyatkozni. A bencés Korzenszky Richárdról, a székesfehérvári segédpüspök Erdő Péterről keringenek híresztelések, amit az érintettek nyilvánosan sohasem erősítettek meg. Jelenleg az Opus Dei Konstitúciója csak latinul és németül hozzáférhető a Prelatúrán, de a közeljövőben sem tervezik magyar nyelvre való lefordítását, mint ahogy azt a hazai jezsuiták megtették saját szabályzatukkal. Akiket komolyan érdekel, tanuljanak meg hozzá egy világnyelvet. De a legjobb, ha közvetlenül spanyolul olvasgatják.
A Regrum Christiről
Bár a májusi Karizmák Napján Máriaremetén rendszeresen megjelennek, róluk is alig-alig lehet valamit hallani, olvasni. Magyar nyelvű ismertetések helyett német nyelvű prospektusokat, újságokat tudtak csak bemutatni kiállítási standjukon. Fényképalbumukkal azonban - a főleg egyetemisták között szerveződő - életükről is pillanatképeket mutattak be: létszámuk szépen növekszik. Meghökkentem, amikor a fényképeket nézve akkori közvetlen munkahelyi főnökömről, a Máltai Szeretetszolgálatos Puskás Balázsról, végzős jogászról kiderült: ő vezeti a férfiágat. Akkor sem sejtettem semmit, amikor a budapesti központ kápolnájában éjjeli szentségimádás keretében egy angol származású misszionárius a mexikói Mária kegyhelyekről tartott diaképes előadást. Majd hanyatt estem viszont a meglepetéstől, amikor váratlanul bejelentette: menyasszonyát, szüleitől kapott családi házát háta mögött hagyva Mexikóba megy ki öt évre, kiképzésre, azaz háromfogadalmas szerzetesnek készül.
Tájékoztatása szerint a Regrum Christi, amit szó szerint Krisztus Királyt jelent, de inkább Krisztus Légióként fordítják, használják, a mexikói vallásüldöző polgárháborúban született, szintén világi pap alapította, mára világszervezetté vált. Olyan apostoli intézmény, mely szintén közvetlen pápai felügyelet alatt áll. Belső szervezeti felépítése azonban számomra is ismeretlen. Annyi bizonyos, hogy a világiak létszáma szintén túlsúlyban van benne.
Amiért most különös érdeklődés kíséri az Opus Deit
Az főleg a májusi bíborosi kollégiumi ülés állítólagos, a világi sajtóban megszellőztetett témája hogyan lehetne a pápai jogkörök egy részét a bíborosi testületre átruházni? II. János Pál pápa ugyanis hajlandó a pápai abszolutizmus csökkentésére a kollegalitás jegyében, tanácsadói jogkörökön kívül döntési jogokat is átruházna a bíborosokra. A kuriális reformokhoz bizonyára egy lehetséges mintaként szolgálhat az Opus Dei csúcsszerve, a Nagytanács is, mely demokratikus jellegű. Mivel idén két új Opus Dei-s bíboros is bekerült a Kollégiumba, lehet, hogy majd a farok csóválja a kutyát.