legalább száz természetes személy alapító, akiknek együttesen és egybehangzóan
kell döntenie az egyház megalakulásáról23
Az alábbiakban két irányból igyekszem megközelíteni a kérdést: egyrészt az egyházjog irányából, másrészt a magyar állami jog felől. Miként határozza meg magát a teológiai reflexió alapján jogilag Katolikus Egyház, és ennek nyomán milyen jogi környezetet igényel magának szabad működéséhez? Másfelől, milyen jogi helyzetet kínál a magyar állam a vallási közösségek számára - megfelel-e ez a Katolikus Egyház valósága számára? Milyen kihívásokra kell az egyházakra vonatkozó szabályozás terén választ adnia a magyar jogrendszernek?
Az Egyház jogi önreflexiója
Ahhoz, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyháztanát történelmi összefüggések között láthassuk, röviden át kell tekintenünk a Zsinat előtti kor uralkodó nézetrendszerét.
A XIX. század folyamán a ,,római iskola'' recipiálta, majd a tanítóhivatal is magáévá tette azt a német földön kialakult elméletet, mely szerint az Egyház jogi értelemben tökéletes társaság. A tökéletes társaság fogalma alapvetően a kollegialista nézetekkel szemben fogalmazódott meg: az Egyház nem egy kollégium (az államon belül), hanem teljesen önálló társaság, mely a sajátos céljához szükséges eszközöket és hatalmat magában hordja. Az Egyház tehát teljesen független, saját törvényhozó, bírói és sajátos kényszerítő (büntető) hatalommal is rendelkezik. A tökéletes társaság fogalma tehát az államoz való viszonyítás eredménye: nem csak az állam szuverén, hanem az Egyház is, de egyikük szuverenitása sem korlátlan. A societas perfecta fogalma tehát jogi és nem teológiai fogalom.1 Rendeltetése - miként a II. Vatikáni Zsinat után használt ,,elsődleges jogrend'' fogalmának is - hogy az Egyház hitbeli önértelmezésének konkrét következményeit kifejezze.2 Megfogalmazására alapvetően a modern kor kihívásaira adott defenzívában került sor.
Az egyházi közjog hagyományos megközelítése szerint a két tökéletes társaság, az állam és az egyház, egymástól független, azonban magasabb rendeltetésénél fogva az egyház közvetett hatalommal rendelkezik az állam fölött. A ius publicum ecclesiasticum művelői ezt az állam közvetett alárendeltségeként (,,subordinatio indirecta''3), vagy más megközelítésben az egyház világi ügyekben való közvetett hatalmaként (postestas indirecta in temporalibus / in rem publicam) fogalmazzák meg. Mivel az állam is tökéletes társaság, azaz eredeti hatalommal bír mindazokban az ügyekben, melyek saját illetékességi körébe tartoznak, az egyház sértené a másik tökéletes társaság jogait, ha olyan kérdések szabályozásának igényével lépne föl, melyek az állam illetékességébe tartoznak - azaz nem a pápa közvetlen világi hatalmát megalapozó középkori ,,két kard'' elméletének korszerűsített változatáról van szó4 (eszerint minden hatalom letéteményese Szent Péter utóda, Krisztus földi helytartója). Az időleges dolgok azonban, melyek az állam illetékességébe tartoznak, természetüknél fogva alárendeltek a lelki dolgoknak. Az Egyház közvetlenül nem avatkozhat be az állam életébe, így nem alkothat és nem helyezhet hatályon kívül állami jogszabályokat. Illetékessége azonban több annál, hogy pusztán iránymutatást adjon: magasabb rendeltetése közvetett hatalommal jár. Az Egyház tehát csak a lelki hatalmat kapta meg Alapítójától, de e hatalommal vele jár az, hogy olyan esetekben, amikor az evilági dolgok az ember természetfeletti rendeltetését érintik, akkor az Egyház - mintegy indirekt hatalmat gyakorolva evilági ügyekben - közbeavatkozzon. Ezen elmélet képviselői a beavatkozás mértékét illetően különböző állásponton vannak. A gondolat lényege az, hogy az Egyház megváltoztathatja vagy megsemmisítheti az erkölcsi törvényt sértő jogot - arra viszont, hogy a megsemmisített jog helyébe újat alkosson, már nem illetékes.5 E hatalom leginkább a katolikus államban érvényesülhet, tehát ott, ahol a lakosság döntő többsége katolikus és az állam felvállalja az elköteleződést a katolikus vallás és az Egyház mellett. Az ilyen állam jogrendszere elismeri a katolikus tanítást és védelmezi a katolikus hitet, azonban természetesen toleranciát gyakorolhat egyes vallási kisebbségek irányában. Azon államokban, ahol nincs lehetőség arra, hogy az állam hivatalosan elköteleződjön a katolikus hit mellett és biztosítsa az Egyház hatalmát, arra kell törekedni, hogy az Egyház szabadon működhessen, azaz a vallásszabadság az elérendő cél.
A liberális államszemlélet ellen már XVI. Gergely pápa (1831-1846) fölemelte szavát (Mirari vos, 1832). Az Egyház tökéletes társasági jellegére először IX. Piusz pápa (1846-1878) hivatkozott, 1860-ban kelt Cum Catholica Ecclesia kezdetű apostoli levelében.6 A Syllabus errorum (1864) 19. pontja elveti azt a nézetet, mely szerint az Egyház ne lenne tökéletes társaság. A tökéletes társaság fogalmát a XIX. század közepétől a tanítóhivatal rendszeresen használta. Az Egyház jogait védve IX. Piusz pápa megnyilatkozásai közül a Singulari quadam (1854), a Multis gravibusque (1860), a Maxima quidem laetitia (1862) és a Vix dum a nobis (1874) kezdetűekben nevezi tökéletes társaságnak az Egyházat.7 XIII. Leó pápa az államhatalom eredetét tárgyaló Diuturnum illud (1881), a keresztény államrendet tárgyaló Immortale Dei (1885) és a keresztények polgári kötelezettségeiről szóló a Sapientiae christianae (1890) kezdetű enciklikáiban használja a fogalmat. Az I. Vatikáni Zsinat nem használta a fogalmat, azonban ennek minden bizonnyal a Zsinat félbeszakadása az oka, mivel az Egyházról készült tervezetek tartalmazzák.8 Bár a tökéletes társaság fogalma az 1917-ben kiadott CIC-ben nem szerepel, XV. Benedek pápa Kódexet kihirdető Providentissima mater ecclesia kezdetű apostoli rendelkezésének első mondata használja. Az Egyház legfőbb tanítóhivatala XII. Piusz pápáig rendszeresen használta a fogalmat. A Spanyolországgal 1953-ban9 és a Dominikai Köztársasággal 1954-ben10 kötött konkordátumokban a szerződő államok tökéletes társaságként ismerik el a Katolikus Egyházat.
A II. Vatikáni zsinat minden bizonnyal legjelentősebb okmánya az Egyház titkát körüljáró, Lumen gentium kezdetű dogmatikai konstitúció. A zsinat tanjellegű problémákkal foglalkozó előkészítő bizottsága élén Ottaviani bíboros, a Szent Officium prefektusa, a ius publicum ecclesiasticum hagyományának kiemelkedő képviselője állt.11 A szűkebben vett ekkleziológiai kérdésekkel e bizottság egyik albizottsága foglalkozott. A nagy viták után elfogadott szöveg nem tartalmazza a ,,tökéletes társaság'' fogalmát. Az Egyház ,,összetett valóság'' (LG 8), mely egyszerre rendelkezik intézményes és karizmatikus vonásokkal. A Zsinat olyan új szempontokat is bevezetett, melyek által az ekkleziológia már nem a hierarchikus struktúra apológiája csupán. Így a Zsinat hangsúlyozza a részegyházak szerepét, melyek maguk az egyházak: nemcsak belőlük épül föl az Egyház, hanem bennük is létezik. A keleti kodifikáció ,,sajátjogú egyház'' terminológiája a communio-teológiát jól szemlélteti.12 A látható egyház válik jelenvalóvá a plébániák által is, s maga az Egyház aktualizálódik az Eucharisztia minden ünneplésében is (SC 42).
A societas perfecta tana konkrét politikai kihívásokra adott válaszként jelent meg.13 Az Egyház titkát alapvetően kívülről, az államhoz viszonyítva14 szemléli, és átfogó leírására nem alkalmas - ahogy nem alkalmas erre más formula kizárólagos használata sem. A Zsinat az Egyházról kimerítő meghatározást nem ad, inkább mint szentségről (GS 45, SC 26, LG 1, 48, 59, AG 1, 5, ), Krisztus titokzatos testéről (LG 7), látható, alkotmányos társaságról (LG 8, 14, 20), Isten népéről (LG 9) és communio-ról (LG 50) beszél róla - ez utóbbi fogalom különböző összefüggésekben jelenik meg, mint az Egyház szerves egységének szempontja.15 Míg a ius publicum ecclesiasticum iskolája bizonyos értelemben - defenzív kiindulópontja miatt - korlátozott ekkleziológiai szemléletet jelentett, mely azonban Római Kúria szemléletét meghatározta,16 a II. Vatikáni Zsinaton az Egyház titkával kapcsolatban eredeti reflexióra nyílt lehetőség. Míg a fenti fogalmak befelé alkalmasabbak az Egyház valóságának érzékeltetésére, mint a tökéletes társaság fogalma, addig kifelé a vallásszabadság joga bizonyult megfelelőbb és hatékonyabb hivatkozási alapnak.
A Zsinat - amellett, hogy az Egyház titkát sok szempontból, gazdagon kibontotta - fenntartotta a societas perfecta tanban megfogalmazott alapvető igényeket, anélkül azonban, hogy magát a tökéletes társaság fogalmát kifejezetten használná. A társaság fogalmát azonban változatlanul hangsúlyosan alkalmazza az Egyházra (LG 8, 20, PO 2) - és e megfogalmazást a Zsinat utáni kodifikáció is átvette: ,,Ez az egyház ebben a világban, mint alkotmányos és rendezett társasság a katolikus egyházban áll fenn, vagyis a Péter utóda meg a vele közösségben lévő püspökök által kormányzott egyházban.''17 Az Egyház változatlanul tanítja a societas perfecta tanban megfogalmazott legfontosabb követelményt, mely szerint az Egyház rendelkezik mindazokkal az eszközökkel, melyek céljának eléréséhez szükségesek (LG 11-12, UR 3). Az Egyház fönntartotta azt az igényt is, hogy ne olvadjon föl az államban, azaz, hogy küldetését állami közbeavatkozás nélkül végezhesse (DH 1, GS 76) és külön jelzi, hogy elutasítja az állami oktatási monopóliumot (GEM 6). Javier Hervada, a navarrai iskola jelentős alakja szerint az Egyház nép, közösség és társaság; nép mivel tagjait ontológiai kötelék (a keresztség) kapcsolja Krisztushoz és egymáshoz; közösség, mivel közösen birtokolja az üdvösség eszközeit (az igét és a szentségeket) és társaság, mivel egységes és szervesen strukturált, egységesen szervezett társadalmi valóság: e fogalmak megbonthatatlan egységet alkotnak.18
A vélemények megoszlanak arról, hogy a ,,tökéletes társaság'' fogalma a II. Vatikáni Zsinat egyházképének megfelel-e. Míg egyes mértékadó szerzők azon az állásponton vannak, hogy a zsinat a fogalmat elvetette,19 mások ragaszkodnak hozzá.20 Tény, hogy a zsinati dokumentumok kifejezetten nem használják a fogalmat, azonban az is tény, hogy azokat az igényeket, melyeket az Egyház függetlenségével és önállóságával kapcsolatban a ius publicum ecclesiasticum kidolgozott és az Egyház tanítóhivatala a XIX. század második felében magáévá tett, a II. Vatikáni Zsinat változatlan terjedelemben fenntartotta. Ugyanakkor a ius publicum ecclesiasticum több, lényeges elemét a Zsinat elvetette. Így alapvető újdonságot jelentett a vallásszabadság elismerése, ami az emberi személy méltóságát új megközelítésbe helyezte és egyben kifelé új alapokat teremtett az Egyház önállóság iránti igényének megalapozásához. Ez a lépés új helyzetet eredményezett az állam-egyház viszonyban is; az Egyház feladta a katolikus állam mint kívánatos berendezkedés óhajtását, azaz a kettős mérce alkalmazását a katolikus többségű, és az egyéb államok eltérő kezelését. Az alaptézis azonban nem változott: az Egyház szuverénnek tartja magát és igényt tart szuverenitásának elismerésére, azonban ezen igényét új módon fogalmazta meg. Igényéhez már nem kapcsolt olyan elemeket, melyek a lényeg szempontjából mellékesnek tekinthetők. Míg korábban azzal érvelt szabadsága mellett, hogy az államhoz hasonló módon szuverén, ma azt emeli ki, hogy az államtól teljesen eltérő jellegű valóság és ekként szuverén.
Az állam-egyház viszony alapelvei a magyar alkotmányjogban
Egy évtizeddel a rendszerváltozás óta a magyar állami egyházjog intézményei kialakultak és alapelvei megfogalmazhatóak. Az állam-egyház viszonyra vonatkozó szabályozás minden ízében új, a rendszerváltozás nyomán alkotott normákból áll. A magyar állami egyházjog súlypontja az egyén szabadságán van. A magyar állami egyházjog forrásai döntően állami jogforrások, azonban az Apostoli Szentszékkel és más egyházakkal is jelentős megállapodások jöttek létre.
Az állam-egyház viszony alapkérdéseinek tisztázásában meghatározó szerepe volt az Alkotmánybíróságnak, mely viszonylag korán feltárta a vallásszabadság érvényesülésének követelményrendszerét.21 Az állam vallási-világnézeti kérdésekben semleges, azaz nem emel egyetlen ideológiát sem hivatalos rangra és kerüli az intézményes összefonódást a vallási szervezetekkel. Az állam a különböző világnézetű polgárainak egyaránt hazája, azaz senkit nem hozhat olyan helyzetbe, hogy másodrangú állampolgárnak érezze magát, ahogy a hívő emberek az államideológiává emelt ateista marxizmus-leninizmus alatt üldöztetést, de legalábbis hátrányos megkülönböztetést szenvedek el. A semlegesség azonban nem jelent közömbösséget, hiszen ha az állam nem venne tudomást a vallási jelenségről, akkor nem tudna megfelelő teret biztosítani a vallási meggyőződés megnyilvánulásai számára és ezzel óhatatlanul a vallási elkötelezettséggel nem rendelkezőket hozná előnyösebb helyzetbe. A pozitív és a negatív vallásszabadság, azaz a valláshoz való jog és a vallástól való távolmaradás joga azonban egymással egyenrangú: egyik sem tekinthető alapesetnek, melyhez képest a másik kivétel lenne. A vallásszabadság tényleges érvényesülése egyenesen megköveteli, hogy az állam megfelelő szabályokat alkosson és anyagi eszközöket is biztosításon e célokra. Állam és egyház elválasztása semmiképpen nem zárja ki az együttműködést, hanem éppen megköveteli, hogy egymástól valóban független intézmények működjenek: az állami támogatások nem jelenthetnek alapot az egyházi autonómiába történő beavatkozásra.
Az állam semlegességének konkrét következménye, hogy a közintézmények sem azonosulhatnak vallási-világnézeti tanokkal, és ,,vegyes'' intézmények sem jöhetnek létre (pl. egy önkormányzati fenntartású általános iskola nem lehet egyidejűleg felekezeti jellegű intézmény). Ha azonban az egyházak létrehozzák saját fenntartású intézményeiket, melyekkel közfeladatot vállalnak át, akkor erre az állam - a szektorsemlegesség elve alapján - a közintézményekével azonos mértékű támogatást köteles biztosítani.
Az állam-egyház viszony kialakult és megszilárdult alapelvei biztos alapját jelentik a jövőben szükséges változásoknak, a joganyag cizellálódásának is.
Az egyház az állami jogban
Az 1990. évi IV. törvény (Lvt.) szerint egyházat azonos hitelveket követők, vallásuk gyakorlása céljából hozhatnak létre. A korábbi kormányzati elismerést a bíróság által végzett nyilvántartásba vétel váltotta föl, mely merőben formális eljárás lett.22 A célzott vallási tevékenység nem lehet az Alkotmánnyal ellentétes és nem ütközhet törvénybe: az alapítóknak erről nyilatkozniuk kell. Ezen túlmenően a nyilvántartásba vételnek csak formális követelményei vannak, nevezetesen
legalább száz természetes személy alapító, akiknek együttesen és egybehangzóan
kell döntenie az egyház megalakulásáról23
alapszabály elfogadása (ennek tartalmaznia kell az egyház nevét, székhelyét,
szervezeti felépítését, valamint - ha az egyház valamely szervezeti egysége
jogi személy, ennek megnevezését)
az ügyintéző és képviseleti szervek megválasztása.
A nyilvántartásba vétel a megyei bíróságokon tehető meg, hasonlóan a társadalmi szervezetek nyilvántartásba vételéhez.
Az ,,egyház'' tehát a jogi személyek önálló, sajátos típusa, melyet elsősorban rendeltetése, másodsorban egyes - alább részletezett - jogosítványai különböztetnek meg a többi, állampolgárok által létrehozható szervezet-típustól. Ugyanakkor, ahogy azt az Alkotmánybíróság megállapította, ,,az állam a vallási szervezetek számára nem köteles sajátos szervezeti formát létrehozni, de nincs megkötve abban sem, milyen sajátos formát vagy formákat hozhat létre. Az állam tehát - amíg ezzel a vallásszabadságot, s ezen belül az együttes vallásgyakorlás jogát nem sérti - belátása szerint határozhatja meg az »egyház« alapításának feltételeit. [...] [B]ármely vallási közösség vallásgyakorláshoz való joga sértetlen marad akkor is, ha az »egyház« jogállását nem nyerheti el, vagy nem kívánja elnyerni.''24
A már korábban elismert vallásfelekezeteket 1990-ben szintén bevezették a nyilvántartásba, köztük a ,,Magyar Katolikus Egyházat'', mely (mivel képviselője a prímás, a Magyar Katolikus Püspöki Kar született elnöke volt) Tatabányán, a Komárom megyei bíróságon került bejegyzésre. Néhány nappal a törvény elfogadása után - de még kihirdetése előtt - írta alá a Kormány és az Apostoli Szentszék a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről szóló megállapodást. Ennek egy érdekes kitétele szerint ,,...az egyházat érintő kérdések ma már rendezettek, amelyeket egyrészt az új Kánonjogi Kódex, másrészt a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az Egyházakról szóló új Törvény rendelkezései szabályoznak.'' Ezt azt is jelenti, hogy a Szentszék kifejezetten elismerte az új jogi helyzetet, melybe az egyház a törvény által került - annak ellenére, hogy a bíróságon nyilvántartásba vett ,,Magyar Katolikus Egyház'' kánonjogi értelemben nem is létezik. A magyarországi helyzet is jól példázza, hogy az Egyház a legkülönbözőbb jogi keretek között is meg tudja őrizni és ki tudja bontani önazonosságát: a döntő az, hogy az Egyház belső szabadságát az állami rendelkezések ne korlátozzák. Ennek a követelménynek a magyarországi jogi helyzet megfelel.
A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt (továbbiakban: a törvény) 1990. elején, még a szabad választások előtt, ellenszavazat nélkül alkotta az Országgyűlés. A törvény a szabadság eufóriájában született: a négy évtized vallásüldözés, jogtiprás és diszkrimináció után az első helyen a szabadság minél teljesebb biztosítása, az állami befolyás, ellenőrzés minél teljesebb kiiktatása állt. A törvényt a kilencvenes évek elejétől kezdve érték kritikák. Módosítására több képviselői önálló javaslat is született,25 ezek heves közéleti vitákat váltottak ki, azonban tárgysorozatba sem kerültek. Míg a képviselői javaslatok inkább a probléma jelzését szolgálták, a Kormánnyal - mely 1998-ban programjába felvette a törvény módosítását - szemben jogos elvárás volt, hogy az általa benyújtott törvényjavaslat körültekintő és gondos előkészítéssel történjen, megfelelő szakmai egyeztetéssel és az érintettekkel folytatott konzultációval.
A törvénymódosítás előkészítése 1999. nyarán kezdődött el. Mindenekelőtt meg kellett fogalmazni azokat a feszültséggócokat, melyek a törvénymódosítás óhaja mögött meghúzódhattak. Négy ilyen kérdéskört különíthető el:
1. A rendszerváltozás nyomán kialakuló vallási sokszínűség felkészületlenül érte, meglepte a magyar társadalmat. Bár a vallási türelem hagyományai erősek Magyarországon, a megjelenő új vallási csoportok némelyike kikezdte e türelem határait. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy a kilencvenes évek elején talán még nem lehetett felmérni, hogy az új csoportok megjelenése nem vezet a felekezeti arányok alapvető átrendeződéséhez: ma már látható, hogy legfeljebb a lakosság 1%-át érték el az új vallási közösségek, és ezzel - úgy tűnik - elérték a növekedés határait. A frusztrációhoz nyilván hozzájárult az is, hogy egyes csoportok kíméletlen élességgel támadták (vagy primitív paranoiával bírálták) a nagy egyházakat, melyek éppen visszanyerve szabadságukat, felkészületlenek voltak a plurális társadalom kihívásaira.26
2. Visszatérően fölvetődött, hogy a megjelenő új vallási csoportok visszaéléseket, törvénysértéseket követnek el (így tagjaikra megengedhetetlen lélektani vagy anyagi nyomást alkalmaznak, gyermekeik egészséges fejlődését veszélyeztetik; történt néhány kétes öngyilkosság, a pszichiátriai szakmában megjelent a valláspatológia stb.). Bár a deviáns vallásosság legszélsőségesebb formái hazánkban még nem jelentek meg (így nem voltak pl. tömeges öngyilkosságok), riasztó külföldi példák is borzolhatták a kedélyeket. Nyilván régóta működő vallási közösségek tagjai is követnek el törvénytelenségeket, azonban ezekről az egyházakról köztudomású, hogy a visszaélések nem rendszerszerűek, és fejlett belső önkorrekció működik (a történelmi tapasztalat egyszerre jelent terhet és kincset: az új közösségek mindkettőtől mentesek). Az új közösségek ezt a bizalmat természetszerűen még nem élvezik.
3. Az egyházkénti nyilvántartásba vétel sajátos védettséget és az egyházaknak biztosított kedvezmények igénybevételének lehetőségét biztosította néhány olyan csoportnak is, melynek vallási jellege - működésük törvényességétől függetlenül - kétes. Így a Nemzetbiztonsági Hivatal 1999-es és 2000-es évekről kiadott évkönyvei egy ,,vallási köntösben'' megjelent szervezetről számolnak be, ,,amely a felszínen kultikus körülmények között működik, de valójában a csatlakozó gyanútlan polgárok hiszékenységét kihasználva, mentálisan és gazdaságilag függővé téve őket próbál minél nagyobb befolyást szerezni a társadalomban (...) tudatosan törekednek a politikai és a gazdasági hatalom megszerzését biztosító pozíciók kialakítására.'' Emellett megjegyzik, hogy ,,más szélsőséges vallási mozgalmaknak is növekvő a tábora Magyarországon, és egyre több a társadalmi veszélyességre utaló tapasztalat. Növekszik a részükről megnyert ,,hívők'' száma, akik a kezdeti időszakban nem is tudják, hogy valójában milyen csoporttal kerültek kapcsolatba. Később - a szervezet befolyása alá kerülve - a bennük kialakított fanatikus elkötelezettség és engedelmesség miatt kevésbé képesek akaratuk önálló érvényesítésére.'' (...) ,,Az új tagok megnyerésénél nem riadnak vissza az erőszakosabb módszerek, például a zsarolás alkalmazásától sem. Jellemző, hogy a belépőket igyekeznek korábbi környezetüktől, családjuktól, barátaiktól elszakítani, hogy kizárólag a mozgalommal foglalkozzanak.''27 Jóllehet e kiadványok nem nevezik néven a megfigyelteket, sokan a szcientológusokra ismertek a leírásban, akik maguk is panaszolták megfigyeltségüket. Bár az egyházakról az állam hivatalból jóformán semmit sem tud - lévén a nyilvántartásba vétel teljesen formális eljárás - kérdéses lehet, hogy egy boszorkányszövetség, vagy az ,,idegen fejlettebb intelligenciában hívők'' tevékenysége mennyiben lehet vallási jellegű.28
4. Szabályozási nehézségekhez és feszültségekhez vezetett az egyházak egyenjogúsága: a nagyon különböző jellegű és súlyú vallási közösségek egyenjogúsága visszásságokat okozott. Kérdéses, hogy a felekezeti jogegyenlőség (ami a polgári alkotmányosság egyik elvitathatatlan sarokköve) egyben a felekezetek jogegyenlőségét kell-e, hogy jelentse, hogy valóban a vallásszabadság követelménye-e, hogy egy tegnap alakult (és holnap talán már nem is létező) vallási csoport ugyanolyan kedvezményeket és támogatást kapjon, mint a több évszázada működő, ismert egyházak, melyek megtartó ereje és társadalmi szerepe már bizonyított. Európa legtöbb országában a vallási közösségek jogi helyzete nem egyenlő. A törvények és a gyakorlat az elmúlt évtizedben úgy tűnik, hogy indokolatlanul támogatóan állt hozzá az új vallási közösségekhez: az újonnan alakuló vagy az országban újonnan megjelenő vallási közösségek azonnal megkapják a már működő egyházak által élvezett jogokat és támogatási formákat. A szabadság mindenki számára egyaránt érvényesülő joga és a különböző kedvezményekhez való hozzájutás sajátos módon összekeveredett. Olyan kedvezmények, melyeket a törvények egy adott társadalmi valóság figyelembevételével adtak, mások birtokában inkább visszaélésként hatnak. A jogalkotó nem számolt annak lehetőségével, hogy egy egyház jóformán valamennyi tagját egyházi személlyé minősíti, vagy hogy egy egyéves tanfolyam elvégzése után lelkésszé avatja: az így élvezett kedvezmények köre a személyi jövedelemadótól a katonai szolgálat alóli mentesítésen keresztül a vasúti félárú igazolványig terjed. Önmagában nem nagy tételekről van szó, mégis sokakat irritáló túlzott, indokolatlan nagyvonalúságról, vagy éppen igazságtalanságról.29 Az, hogy hitét mindenki szabadon taníthatja, nem jelenti önmagában azt, hogy ezt mindenki államilag finanszírozott, akkreditált hitéleti felsőoktatási intézményben teheti, vagy azt, hogy az állam nem támaszthatna (nyilván tárgyilagos mérlegelés alapján ésszerű, azaz nem önkényes) kritériumokat az állami-önkormányzati iskolákban folyó hitoktatásra. A szabadság önmagában nem feltétlenül jelent támogatási jogosultságot.30
E négy kérdéskör feszültségeket jelez, melyek a társadalom érzékeny köreiben megfogalmazódtak. Rögtön le kellett szögeznünk: az első probléma nem kezelhető törvénymódosítással. A vallási sokszínűség a szabad társadalom természetes velejárója. A talán szokatlan vallási csoportok szabadsága elválaszthatatlan a (nálunk, Európában) hagyományos vallások szabadságától. E kérdés nem a törvény módosítását, hanem a tolerancia növekedését igényli. A szokatlanság nyilván a törvényes működés szokatlanságára vonatkozik: a vallási hivatkozás nem mentesít a jogkövetés követelménye alól, de a törvénysértések esetén az erre hivatott hatóságoknak az egyedi esetekben kell(ene) eljárniuk.31 Tehát a második probléma nem a törvény módosításának kérdését veti fel, hanem a jogalkalmazásét, azaz konkrét visszaélések konkrét esetekben történő hatékony szankcionálásáét. A jogalkalmazó persze az ilyen kérdésekben különösen bizonytalan, de ez a gyakorlati oldal nehézsége (egy gyámügyi előadó nyilván nagyobb rutinnal kezel egy olyan családot, ahol az apa alkoholizmusa veszélyezteti a gyereket, mint ha ennek oka a szülők sajátos vallási meggyőződése). A vallási hivatkozás nem jelenthet büntethetetlenséget a kiskorút veszélyeztető,32 vagy a kuruzsló33 számára. A negyedik kérdéskör csak érintőlegesen tartozik a törvényre: amennyiben az rögzíti, hogy az egyházak jogai és kötelezettségei egyenlők - az elmúlt évtized jogalkotási és alkotmánybírósági gyakorlata e tételt már az eddigiekben is árnyalta: az egyházak egyenjogúsága ezek szerint nem zárja ki tényleges társadalmi szerepük figyelembevételét.
A rendszerváltozás a szabadság eufóriájában még nem számolhatott minden szabályozási részlet-szükséglettel. Egy évtizeddel később azt látjuk, hogy nem a szabadság korlátozásaként, hanem éppen annak megvédésére, az élet számos területén a rend szempontjait is érvényesíteni kell. Nyilván sokkal hálásabb feladat egy merev rendszert oldani, mint egy túlliberalizált rendszert mederbe terelni. Léteznek tehát kérdések, ahol mélyebb szabályozásra van szükség, ami minden egyház jogait érintheti (így pl. fölmerülhet az ,,egyházi személy'' fogalmának tartalmi körülhatárolása vagy az ilyenként elismertethető személyek számának egyházankénti rögzítése, fölmerülhet a kedvezmények minősített feltételekhez kötése, ami az alapítványok, egyesületek esetében a közhasznú szervezetekről szóló törvénnyel megtörtént).
A meglévő problémák, feszültéségek fölvázolása és elhatárolása nyomán láthattunk hozzá a törvényjavaslat előkészítéséhez. Rögtön el kellett oszlatnunk egy illúziót, mely máig kísért: a törvény - és így a törvénymódosítás - a vázolt problémák közül csak a harmadik, az egyházi státusszal kapcsolatos kérdés kezelésére vállalkozhat, a további - tagadhatatlan - feszültségek legfeljebb áttételesen kapcsolódnak a törvényhez. Munkánkat végigkísérte egyesek részéről egy megalapozatlan várakozás és egyben mások részéről egy alaptalan félelem: a törvény a vallásszabadságot, s benne a vallási közösségek szabad működését nem korlátozhatja, hiszen ez emberi jog, amit az Alkotmány is rögzít - korlátozása (ezt bármennyire sokan vágynák vagy félik) kizárt.34 A törvénymódosítás tehát ténylegesen nem a szabad vallásgyakorlásról, hanem az állam által sajátos módon elismert és támogatott jogi forma igénybevételének feltételeiről szólt.
Először megkerestük az összes nyilvántartásba vett egyházat, melynek címét ismertük. (Néhány helyről visszakaptuk a megkeresést: ezek az egyházként nyilvántartásba vett szervezetek időközben megszűntek, azonban a jelenlegi szabályozás hiányossága folytán törlésükre nem került sor.) A kiküldött, mintegy 90 levél kb. harmadára érkezett válasz. Az előkészítésbe ilyen módon bekapcsolódó egyházak számára folyamatosan biztosítottuk a személyes kapcsolattartás lehetőségét. A törvénymódosítás szakmai koncepciójának elkészülte után ezt szétküldtük véleményezésre. A koncepciót megvitatta a Magyar Jogászegylet egyházjogi szakosztálya, majd a legszélesebb szakmai nyilvánosságot biztosítandó, közölte a Magyar Jog című folyóirat is.35
Miután Várhegyi Attila államtitkár 1999. december 1-én a ,,szakmai koncepciót'' vitaanyagként átadta az Országgyűlés Kisebbségi, Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottságának, az anyagot megküldtük mindazon egyházaknak, melyek júliusi megkeresésünkre válaszoltak, és még néhány egyháznak. Az írásban megküldött 11 reakció közül hat egyértelműen pozitív, és három egyértelműen negatív. Az illetékes országgyűlési bizottság 2000. április elején konstruktív légkörű konzultációt folytatott a koncepcióról.
Az előkészítést övező vitákról elmondható, hogy arra nem az elmélyült szakmai vita volt jellemző, inkább az ismeretek hiányáról árulkodó politikailag motivált állásfoglalások uralkodtak. A témával kapcsolatban az értékelhető szakmai állásfoglalások közül e helyen ötöt emelnék ki: Ádám Antal, nyugalmazott alkotmánybíró (több vallásszabadsággal kapcsolatos alkotmánybírósági határozat előadója) szerint ,,a hatályos szabályozás nagyvonalú és nem egészen pontos''. Ádám professzor szerint - visszamenőleges hatály nélkül - fölmerülhet az alapítási létszám emelése. Javaslata szerint ,,... új egyház alapítása esetén az alapítók képviselője a hitelvi koncepciókat is köteles legyen a nyilvántartásra jogosult bírósághoz benyújtani, amely a meglévő egyházak és a vallástudományokkal foglalkozó szakemberekből álló véleményező testület állásfoglalását hasznosítva dönthetne arról, hogy ezek a hitelvek vallásnak minősülnek-e és nem ellentétesek-e az alkotmányi értékekkel. A nyilvántartásba vételt az ország egész területére kiterjedő illetékességgel a Fővárosi Bíróság hatáskörébe lehetne utalni. (...) Annak érdekben, hogy valamely egyház illetve vallási közösség esetleges alkotmányellenes vagy törvényellenes tevékenysége feltárásra és bírósági elbírálásra kerülhessen, törvényben pontosan meg kellene határozni az ügyész felügyeleti és kezdeményezési jogának tartalmi összetevőit és eljárási rendjét.''36 Részben hasonló pontosítást javasolt korábban Platthy Iván volt államtitkár is. Szerinte vagy valamely rangos nemzetközi egyházi világszervezet véleményének kikérésére kellene kötelezni a nyilvántartásba vételről döntő bíróságot, vagy ,,a jelenleg bejegyzett egyházak mint közösség (az önkéntesség elve alapján) létrehozhatná a Magyarországi Egyházak és Vallási Közösségek Tanácsát (jelenleg ilyen testület Magyarországon nincs), vagy a már működő Egyházak Szövetségeinek Tanácsa véleményt nyilváníthatna a konkrét kérelemről.'' További lehetőség ,,a témával foglalkozó európai vagy a világ bármely országában élő szaktekintélyek'' véleményének kikérése.37 Sajó András egy talán tudatos alkotmánybírósági félreértés38 továbbvitelével attól óv, hogy a magyar jog bevezesse az ,,egyházak'' és a ,,vallási közösségek'' közötti különbségtételt. Az alkotmányossági félreértésen túl érvei között szerepel a Habsburg-katolicizmus szellemének nemzeti hagyományainktól idegen volta és a társadalom erőteljes elvallástalanodottsága is.39 Boleratzky Lóránd álláspontja szerint a történelmi egyházakat Magyarországon a történelmi hagyományok alapján, a német és osztrák állami egyházjogi szabályozáshoz hasonlóan, közjogi testületeknek kellene tekinteni.40 Erdő Péter véleménye szerint pedig a vallásról, illetve a vallási tevékenységről - mivel törvényi meghatározása jelenleg nincsen, a köznyelvi jelentésből kell kiindulnunk.41 Megjegyzendő, hogy mindezen megnyilatkozások még a koncepció publikálása előtt születtek, azaz előzetes állásfoglalások, és nem reflexiók.
Igen termékenyek voltak azok a megbeszélések, melyeket törvénymódosítás előkészítése során elismert vallásszociológusokkal és szakértőkkel folytattunk. Javaslataikat - a szakmai előkészítés felelősségének áthárítása nélkül - messzemenően figyelembe vettük.
Az egyházakkal folytatott konzultációkba - mint említettem - mintegy harminc egyház kapcsolódott be. A megküldött vélemények igen árnyalt és összetett képet mutatnak. A kisebb egyházak közül többen sürgették a törvény szigorítását, illetve pozitívan álltak a kezdeményezéshez, és e kisebb egyházak között egyaránt találni több évszázada hazánkban működő egyházat és új közösségeket is. A nagyobb egyházakról általában véve elmondható, hogy visszafogottan nyilatkoztak a törvénymódosítás kérdésében, sőt, a Magyarországi Evangélikus Egyház egyáltalán nem nyilvánított véleményt. A Katolikus Egyház jelezte, hogy elsősorban működésének szabadságában érdekelt, és nem törekszik a ,,konkurencia'' állami eszközökkel történő kizárására,42 és az előkészítés során a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia állást foglalt az egyházak egyenjogúsága mellett.43 A kisebb egyházak döntő többsége nem nyilvánított véleményt. A kritikus véleményeket a nyilvánossággal is megosztották (a támogatókat jellemzően nem), így kifejezetten kritikus véleményt tizenegy egyház fogalmazott meg a nyilvánosság előtt, azonban közülük néhány a tiltakozástól napokon belül elhatárolódott. Később tizennégyre növekedett a nyilvánosság előtt tiltakozó egyházak száma. Más kisebb egyházakról is elmondható, hogy véleményük az előkészítés menetében is többször változott, illetve sajátosan eltért a nyilvánosság elé tárt, és az egyeztető megbeszélésen képviselt álláspontjuk. Ami az egyeztetésekről elmondható, az az, hogy véleménye kikérésének hiánya miatt egyetlen egyház sem tehet panaszt, és az egyházak méretétől, súlyától függetlenül épültek be a készülő javaslatba egyházaktól származó elemek.44 A történelminek nevezett nagyobb egyházak a sajtó kérdéseire általában úgy fogalmaztak, hogy a törvényjavaslat céljával egyetértenek, tartalmával kapcsolatban azonban nem foglaltak állást. Így csúsztatásnak tekinthető az a gyakori beállítás, miszerint a ,,történelmi'' egyházak a törvénymódosítás mellett, a ,,kisegyházak'' a törvénymódosítás ellen lettek volna: a kép ennél akkor is sokkal árnyaltabb, ha csak a hivatalos egyházi megnyilatkozásokat szemléljük: nyilván mind a kisebb, mind a nagyobb egyházak egyszerű tagjai és prominens képviselői egyaránt megfogalmaztak egyéni véleményeket is.
2001. január 1-től egy új adókedvezmény lépett életbe, melyet azonban nem minden egyház élvez, hanem csak azok, melyek bizonyos többlet-feltételeknek megfelelnek (melyet az adózók több, mint 1%-a támogatott a személyi jövedelemadó 1%-ának felajánlásával, vagy mely legalább 100 éve jelen van Magyarországon, vagy legalább harminc éve szervezett formában (elismert vallásfelekezetként, illetve egyházként) működik, amely határidő számításánál az 1948. január 1. és 1990. május 2. közötti időszakot figyelmen kívül kell hagyni45). Úgy tűnik a törvényhozó e szabályozással a régebb óta működő egyházak iránti erősebb bizalmat értékelte, azaz esetükben eltekint a közhasznú alapítványokra vonatkozó szabályok érvényesítésétől. A Magyar Szocialista Párt e törvénymódosítást nevezte meg, mint az egyházügyi törvény kérdésében létrehozható konszenzus akadályát. Erre való hivatkozással nem nyújtottak be módosító javaslatokat (amivel hatpárti megállapodás számolt) és a Fidesz és az MSZP frakciók megbízottjainak megállapodását utóbb az MSZP frakcióvezető e törvényhely törlésétől tette függővé. Az elvi kérdés a következőkben foglalható össze: valamennyi egyháznak azonos feltételek mellett kell-e minden kedvezményeket biztosítani.
A kilencvenes évek közéletének sajátossága egy olyan ,,kultúrharc'', melynek nem alanya, hanem tárgya az egyház, az egyházak helye demokratikus társadalomban. Nem egyházak és politikai erők csaptak össze, hanem értelmiségi szekértáborok, melyek társadalmi-kulturális üzenetüket előszeretettel profilírozták egyházügyi témákban. Az elmúlt években egymást követték az ilyen viták: a hitoktatás helyéről, a közoktatás semlegességéről, a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről, a népszámlálás vallási hovatartozásra vonatkozó kérdéséről,46 az egyházi esküvő állami elismeréséről stb. Az egyházak finanszírozásának kérdése végigkísérte az elmúlt évtizedet, s az ideológiai alapú megszólalások ez esetben is általában az összefüggések ismeretének hiányáról tanúskodtak.47
A közigazgatási egyeztetés után a Kormány 2000. decemberében benyújtotta a törvényjavaslatot.
A törvényjavaslat az alábbi elemeket tartalmazta.
1. Az egyházak és egyházi jogi személyek nyilvántartásba vétele a Fővárosi Bíróság kizárólagos illetékességébe kerül, biztosítandó a gyakorlat egységességét.
2. A nyilvántartásba vételét kérő egyháznak csatolnia kell legfőbb vallási tanainak összefoglalását a nyilvántartásba vételi kérelemhez.
3. Egyházak nyilvántartásba vétele összefüggésében csak az tekintendő vallásnak, ami rendelkezik a valóság egészére, a természetfelettire irányuló tanokkal, és az emberi személyiség egészét átfogja (parciális nézetek tehát ebben az összefüggésben nem minősülnek vallásnak). Nem tekinthetők vallási tevékenységnek az elsődlegesen és meghatározóan politikai, gazdasági, oktatási, kultúraközvetítő, szociális stb. tevékenységek. Természetesen ilyen tevékenységeket is folytathat egyház, azonban ha egy szervezet elsődlegesen és meghatározóan ilyen tevékenységet folytat, akkor helyesebb, ha más jogi formát választ.
4. A célkitűzése vagy meghatározó gyakorlata szerint nem vallási tevékenységet folytató csoportok egyházként nem vehetők nyilvántartásba, illetve az ilyen csoportokat ügyészi keresetre, peres eljárásban a nyilvántartásból törölni kell.
5. Az ügyész jogot kapna arra, hogy az egyházak és egyházi jogi személyek törvényes működésével kapcsolatban, a keresetindításhoz szükséges iratokat, adatokat és felvilágosítást kérjen (jelenleg az ügyész csak az egyház törvénysértő vallási tevékenysége miatt indíthatna pert, azonban nem rendelkezik eszközökkel arra, hogy az egyházak működéséről információhoz jusson).
6. A törvényjavaslat tisztázná, hogy az egyház szervezeti egységeit maga az egyház alapszabálya ruházza föl jogi személyiséggel, bírósági nyilvántartásba vételük így nem szükséges.
7. Az egyházakat a javaslat szerint főszabályként azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terheik. Ettől eltérni csak törvényben lehetne és csak az egyházak társadalmi szerepéhez kapcsolódó jogok tekintetében (azaz a szabad vallásgyakorláshoz kapcsolódó jogok tekintetében nem). Az egyházak egyenjogúak és az állam számára minden egyház szabadsága egyformán érték. Amikor azonban kedvezmények biztosításáról vagy az intézményes együttműködés lehetőségének megnyitásáról van szó, az állam az egyházak eltérő társadalmi szerepét figyelembe veheti és indokolt is figyelembe vennie.
A módosításnak sem célja, sem következménye nem lehetett a vallásszabadság korlátozása. Ehelyett a törvény elismerésre méltó értekeinek veszélyeztetése nélkül kívánta lehetővé tenné a szükséges kiigazítást. A javaslat a vallásszabadság és az alkotmányossági követelmények messzemenő tiszteletben tartása mellett készült.
A viták három kérdés körül sűrűsödtek:
lehet-e definíciót adni a vallásra, illetve a vallási tevékenységre?
indokolt-e az ügyészség szerepének növelése?
elfogadható-e az egyházak közötti különbségtétel?
A törvényjavaslat nem kísérelt meg általános érvényű meghatározást adni a vallásról, hanem csak a nyilvántartásba vétel összefüggésében határozta meg, hogy mi tekinthető vallásnak, illetve mely tevékenységek elsődleges és meghatározó folytatása zárja ki a vallási hivatkozást. A kérdésben jellemzően két alkotmánybírósági idézettel felvértezve csaptak össze a felek. Az ellenzők által leggyakrabban ismételt idézet szerint ,,...az állam éppen azokban a tartalmi kérdésekben nem foglalhat állást, amelyek a vallást vallássá teszik, a vallásról és egyházról csak elvont, minden vallásra vagy egyházra egyaránt alkalmazható keretszabályokat alkothat, amelyek révén ezek a semleges jogrendbe illeszkednek, s tartalmi kérdésekben a vallások és egyházak önértelmezésére kell hagyatkoznia. Ezért a vallásszabadságnak csakis nem-vallási, s így nem specifikus, hanem mindenkire, illetve bármely más késztetésből fakadó, de hasonló cselekvésre is érvényes korlátai lehetnek.''48 A javaslatot támogatók általában arra hivatkoztak, hogy ,,[a]z állam a vallási szervezetek számára nem köteles sajátos szervezeti formát létrehozni, de nincs megkötve abban sem, milyen sajátos formát vagy formákat hozhat létre. Az állam tehát - amíg ezzel a vallásszabadságot, s ezen belül az együttes vallásgyakorlás jogát nem sérti - belátása szerint határozhatja meg az »egyház« alapításának feltételeit és jogállását. [...] [B]ármely vallási közösség vallásgyakorláshoz való joga sértetlen marad akkor is, ha az »egyház« jogállást nem nyerheti el vagy nem kívánja elnyerni.''49 Megjegyzendő, hogy az előbbi megállapítás általában a vallásszabadságra (azaz a vallásszabadság korlátozására), az utóbbi viszont kifejezetten az egyházi státuszra vonatkozik (és egyértelművé teszi, hogy ennek hiánya nem jelenti a vallásszabadság korlátozását). A törvényjavaslat szigorúan csak az egyházak nyilvántartásba vételének összefüggésében adott volna meghatározást, azaz semmiképpen sem a törvény, vagy a jogrendszer egészére kiterjedő hatállyal. Erről pedig a bíróság (vitás esetben peres eljárásban) dönthet, ugyanúgy, mint ahogy bármely más szervezet nyilvántartásba vételekor benne foglaltan tartalmi döntéseket is hoz (így pl. egy alapítvány bejegyzésekor dönt arról, hogy ,,tartós közérdekű célra'' tették-e létre az alapítványt).50
Az ügyészégnek a törvényjavaslat előkészítése során kifejtett szakmai álláspontja szerint - mivel az ügyészség törvényi rendelkezés hiányában nem gyakorolhat törvényességi felügyeletet az egyházak, egyházi jogi személyek fölött - biztosítani kell azt, hogy a keresetindításhoz szükséges adatokat az ügyészség megismerhesse. E tekintetben sajátos csapdahelyzet alakult ki: a törvényjavaslat ellenzői rendre azzal érveltek, hogy Magyarországon nincsenek vallási visszaélések - míg az ügyészségi ismételten álláspont arra világított rá, hogy nem lehet tudni arról, hogy vannak-e: az eljárások hiánya valóban jelentheti a visszaélések hiányát is, de erről csak akkor bizonyosodhatunk meg, ha eljárásra alkalmas szabályokat alkotunk.51
Az Alkotmánybíróság szerint ,,Az egyházak egyenlőkként való kezelése szintén nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét.''52 A különbségtételnek az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint tárgyilagos mérlegelés alapján ésszerűnek kell lennie, azaz nem lehet önkényes. Nem tehető különbség a szabadság mértékében, azonban úgy tűnik az egyházak tényleges társadalmi szerepét a jogalkotó figyelembe veheti. A törvényjavaslat e két szféra elhatárolására törekedett, és a jövőben törvényi szintet biztosított volna a különbségek figyelembevételére. Az, hogy ebben a kérdésben megmerevedni látszanak az álláspontok, inkább üzenet értékű, hiszen a jogalkotó most is figyelembe veheti az egyházak egymástól eltérő társadalmi szerepét és minden bizonnyal indokolt volna a jelenleginél sokkal inkább figyelembe vennie.
Az általános vita lezárását követően a két legnagyobb parlamenti frakció megbízottjai tárgyalásokat kezdtek és a sajtóban 2000. március 12-én be is jelentették a megállapodás létrejöttét: eszerint a törvényjavaslat leginkább vitatott 1. és 6. §§-ai kikerültek volna a törvényből, azonban az inkább formális módosítások mellett az ügyészség lehetőségeit bővítő rendelkezés elfogadást nyerhetett volna, valamint az alapításhoz szükséges létszám 100-ról 300-ra növekedett volna. Az egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár, Dr. Semjén Zsolt úgy fogalmazott, hogy az eredmény ,,a szükségesnél kevesebb, a semminél több''. A kompromisszum bejelentése után kiderült, hogy az MSZP részéről a megegyezési készséget nem osztja a frakció vezetése, ugyanis további feltételt támasztva az egyház-finanszírozási törvény említett decemberi módosítását is visszamenőlegessé kívánták tenni (vélhetőleg a támogatási kör kiteljesítése és nem a kedvezmény megszüntetése útján). Ezt a kapcsolt feltételt a vezető kormánypárt nem fogadta el, így az eredetileg benyújtott javaslatról szavazott a Ház. A törvény sorsát végül a tartózkodók döntötték el: a 2001. április 17-én tartott zárószavazáson 199 támogató és 98 ellenszavazatot kapott a törvényjavaslat, 31 tartózkodás mellett.53 A törvénymódosítás ezen köre tehát úgy tűnik, elbukott, a változtatás szükségességét azonban - az SZDSZ-t leszámítva - az összes parlamenti párt formálisan elismerte.
A változtatást szükségessé tevő okok nem szűntek meg. Előrelépés, hogy van egy szöveg, mely minden közigazgatási egyeztetésen és szűrőn átment, illetve van egy szöveg, melyről a két nagy párt illetékesei megállapodtak. Megmutatkozott, hogy a törvény módosítását a politikai erők nagy többségi indokoltnak tartja, így alkalmasabb pillanatban erre nyilván sor kerülhet majd. Azonban a jogilag kezelhető feszültségek változatlanul csekély része függ közvetlenül ettől a törvénytől.
1 Listl, J., Die Lehre der Kirche über das Verhältnis von Kirche und Staat, in HdbKathKR 1021, 1027. (Vissza)
2 Erdő P., A magyar elválasztási modell a katolikus egyház szemszögéből 121. (Vissza)
3 Ottaviani, A., Institutiones iuris publici ecclesiatici, II. kötet, Typis Polyglottis Vaticanis 1947, 140. (Vissza)
4 Listl, J., Aufgabe und Bedeutung der kanonistischen Teildisziplin des Ius Publicum Ecclesiasticum. Die Lehre der katholischen Kirche zum Verhältnis von Kirche und Staat seit dem Zweiten Vatikanischen Konzil 1014. (Vissza)
5 Baierl, J. J., The Catholic Church and The Modern State. A Study of Their Mutual Juridical Claims, St. Bernard's Seminary, Rochester, N.Y., 1955, 44. Az elmélet radikálisabb képviselői, pl. Francisco Suárez (1548-1617) álláspontja szerint a pápa szükség esetén maga is kormányozhat világi ügyekben, így letehet királyokat, határokat módosíthat, átadva egyes királyok területeit másoknak, elvonhatja nemzetek függetlenségét és ítélkezhet világi ügyekben. (Vissza)
6 Schwarz, E., Die eigenberechtigte Gewalt der Kirche, Roma 1974, 68. (Vissza)
9 AAS 45 (1953) 625, 626 (2. Cikk). (Vissza)
10 AAS 46 (1954) 433, 435 (3. Cikk). (Vissza)
11 Kelemen V., Dogmatikai konstitúció az egyházról ,,Lumen gentium'', in Cserháti J. - Fábián Á. (szerk.), A II. Vatikáni zsinat tanítása, Budapest, 19863, 23. (Vissza)
12 Szabó P., ,,Sajátjogú egyházak'' a CCEO 174-176. kánonjának szabályozása szerint, Athanasiana 2 (1996), 117, 119. (Vissza)
13 Listl, J., Die Lehre der Kirche über das Verhältnis von Kirche und Staat, in HdbKathKR, 1021, 1027. (Vissza)
14 Kuminetz G., Az egyházi vagyonjog alapjai, Veszprém 1995, 12. (Vissza)
15 Erdő P., Az egyházjog teológiája, Budapest, 1995, 151. (Vissza)
16 Aymans, W., La Chiesa nel Codice di Diritto Canonico. Aspetti ecclesiologici nel nuovo Codice della Chiesa latina, 312. (Vissza)
17 LG 8,3; CIC 204. kán. 2. §; CCEO 7. kán. 2. § (Vissza)
18 Erdő P., Az egyházjog teológiája, Budapest 1995, 48. (Vissza)
19 Például Minnerath, R., Le droit de l'Église ŕ la liberté. Du Syllabus ŕ Vatican II, Paris 1982, 202. (Vissza)
20 Például Listl, J., Aufgabe und Bedeutung der kanonistischen Teildisziplin des Ius Publicum Ecclesiasticum. Die Lehre der katholischen Kirche zum Verhältnis von Kirche und Staat seit dem Zweiten Vatikanischen Konzil, in Kirche im freiheitlichen Staat, 989, 1022. Spinelli, L., Libertas Ecclesiae 202. (Vissza)
21 4/1993. (II. 12.) AB hat. (Vissza)
22 Ferenczy Rita, Kérdések az egyházak és szervezeteik jogi személyiségének köréből, Magyar Jog 46 (1999), 9, 518, 520. (Vissza)
24 8/1993. (II. 27.) AB hat., ABH 1993, 99, 103. (Vissza)
25 Czoma Kálmán - Kovács László - Lukács Tamás - Salamon László T/9473. (1993); Semjén Zsolt - Medgyasszay László - Lezsák Sándor T/5441. (1998); Dán János T/2950. (2000). (Vissza)
26 Például közismertté vált a Hit Gyülekezete véleménye a Katolikus Egyházról; a katolikusellenesség jellemző jegye szinte minden a Hit Gyülekezetéből származó megnyilatkozásnak. A nagy egyházak jellemzően nem választoltak a támadásokra, de mély (és néha általánosító) ellenérzés alakult ki a ,,szektákkal'' szemben. (Vissza)
27 http://www.nhh.hu (2001. április) (Vissza)
28 Ferenczy Rita, Kérdések az egyházak és szervezeteik jogi személyiségének köréből, Magyar Jog 46 (1999), 9, 518, 520. (Vissza)
29 Megjegyzendő, hogy vannak egyházak, melyek egyes kedvezményeket nem vesznek igénybe, így pl. lemondtak a személyi jövedelemadóból fölajánlott 1% arányos kiegészítéséről (mely az 1996. évi CXXIV. tv. 4. § (2) bekezdése alapján jár). (Vissza)
30 Mára már elfeledkezünk arról, hogy (az Apostoli Szentszék által 1997-ben kiharcolt, és minden egyház számára nyitott) 1%-os támogatási konstrukció az Országgyűlés által diszkrecionálisan felosztott hitéleti támogatás helyébe lépett, ami a rendszerváltozással a ,,dologi- és személyi államsegélyt'' váltotta fel. Az államsegély nem a kommunista állam kegyintézkedése volt, hanem forrása a Vallásfelekezeti Alap volt, melybe az egyházak a földosztás során meghagyott kisbirtokait (kántortanítói telkek, egyházközségi földek) ,,fölajánlották''. Ez a - soha nem nevesített - alap a rendszerváltozással megszűnt. Nyilván senki sem javasolná az 1%-os rendszer azon egyházakra szűkítését, melyek ehhez az alaphoz egykor hozzájárultak, nem árt azonban emlékeznünk arra, hogy a különböző támogatások erkölcsi és jogi megalapozottsága között jelentős különbségek vannak az egyházak között. (Vissza)
31 Ábrahám indítéka Izsák feláldozására nyilvánvalóan hitbeli meggyőződése volt: a hatályos büntetőjog alapján tette ma emberölés előkészületeként büntetendő lenne (ha pedig kóros elmeállapotúnak találnánk, kényszergyógykezelés alá kellene vetni). (Vissza)
34 Alapvető jog lényeges tartalmát az Alkotmány értelmében törvény sem korlátozhatja. Az alapjogok korlátozásának feltétele egyébként az, hogy a korlátozást egy másik alapjog vagy alkotmányos érdek érvényesítése szükségessé tegye és a korlátozás az elérni kívánt célhoz képest ne legyen aránytalan. A fent említett Büntető Törvénykönyvbeli tényállások ilyen korlátozásnak tekinthetők. (Vissza)
35 Schanda Balázs, Szakmai koncepció a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény módosítására, Magyar Jog 47 (2000), 1, 10-17. (Vissza)
36 Ádám Antal, Az Alkotmánybíróság egyházakkal kapcsolatos határozatai, in Bitskey Botond (szerk.), Tíz éves az Alkotmánybíróság. Tudományos-szakmai konferencia, Budapest 2000. január, Budapest 2000, 121, 126-127. (Vissza)
37 Platthy Iván, Hogyan tovább az állam és egyházak kapcsolatában? Magyar Közigazgatás 1998, 488, 490-491. (Vissza)
38 Az Alkotmánybíróság 8/1993. (II. 27.) AB határozatában annak szemléltetésére, hogy az egyházi jogi forma nem feltétele sem az egyéni, sem a közösségi vallásgyakorlásnak, a fogva tartottak vallásgyakorlásról szóló 8/1990. (IV. 27.) IM rendelet 14. §-át említi, mely szerint a rendelet alkalmazásában egyházon a vallásfelekezetet és a vallási közösséget is érteni kell. Bár a rendelet nyilván a törvény 8. § (1) bekezdésére utalt vissza, mely tulajdonképpen az azonos jogi státusz mellett az adott közösség felfogásának megfelelő név választásának lehetőségét tartalmazza, az Alkotmánybíróság úgy értette, mintha itt az egyházi jogi kategória mellett más, kifejezetten közösségi vallásgyakorlásra létrehozott jogi kategória is létezne. (ABH 1993. 99, 100) (Vissza)
39 Sajó András, A ,,kisegyház'', mint alkotmányjogi képtelenség, Fundamentum 1999, 2, 87-98. (Vissza)
40 Boleratzky Lóránd, Az egyházak mint közjogi testületek, Valóság 1999, 5, 76-84. (Vissza)
41 Erdő Péter, A vallási közösségek és jogi kezelésük, Jogtudomány Közlöny 54 (1999), 3, 127. (Vissza)
42 Erdő Péter, Egyházfórum 1999, 3-4, 50. (Vissza)
43 Megjegyzendő, hogy a finanszírozási tekintetben a nagy protestáns egyházak javára erőteljes pozitív diszkrimináció érvényesül. (Vissza)
44 Így a vallás fogalmának tartalmi kritériumok alapján történő normatív meghatározását először a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége vetette fel. A kisebb közösségekkel folytatott termékeny megbeszélések közül említhetem a Dávid Kulcsa Szőlőskert Keresztyén Közösség szakértőjével folytatott egyeztetést. (Vissza)
45 Ld. az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló 1997. évi CXXIV. tv., 2001. január 1-étől hatályos 2. § (3) - (4)-át. (Vissza)
46 E kérdéssel kapcsolatban soka tévesen azt hitték vagy sugallták, hogy a vallási meggyőződést firtatja a népszámlálás. (Vissza)
47 Amikor az állam közpénzekkel támogatja az egyházakat, akkor a vallásszabadság érvényesülésének feltételrendszerét segíti. Erre oka lehet az egyházak értékhordozó működése, elengedhetetlenné azonban az ország településszerkezetében (és társadalomrajzában) az elmúlt évtizedekben lezajlott drámai változások teszik: míg az új egyházak a nulláról, a régiek ,,mínuszból'' indultak, már csak azért is, mert egyházközségeik, gyülekezeteik, templomaik nagy része olyan településeken található, melyeken nem keletkeznek jelentős jövedelmek, míg ugyanezen egyházak városi gyülekezetei önfenntartóak. (Vissza)
48 4/1993. (II. 12.) AB hat., ABH 1993. 48, 52. (Vissza)
49 8/1993. (II. 27.) AB hat., ABH 1993. 99, 103. (Vissza)
50 Az egyház, vallási közösség fogalmáról más jogrendszerek is kidolgoztak már meghatározást, így Ausztriában egyházon vagy vallási közösségen olyan szervezetet értenek, ,,melynek tagjai természetes személyek, és amelynek olyan sajátos hitbeli tanítása van, mely azt a célt tűzi maga elé, hogy tagjainak egész életét átfogja, befolyásolja és Istennel kapcsolatba hozza.'' (Lásd Schweindeinwein, Hugo, Österreichisches Staatskirchenrecht, Essen 1992, 190.) A magyar Alkotmánybíróság is úgy fogalmazott, hogy ,,A vallás... a hívő számára a teljes személyiséget és az élet minden területét érinti és meghatározza.'' (4/1993. (II. 12.) AB hat., ABH 1993. 48, 65). Azaz a vallás fogalmával kapcsolatban születtek adaptálható, külső elemeket figyelembe vevő jogi megközelítések (így az amerikai gyakorlat vizsgálja a meggyőződés komolyságát). (Vissza)
51 Kedves gimnáziumi tanárom tanította a forráskritikával kapcsolatban, hogy abból, hogy a barlang falán csak olyan rajzot találunk, melyen az ősember legyőzi a mamutot, nem lehet arra következtetni, hogy az ősember mindig legyőzte a mamutot. Ha ez ugyanis fordítva történt, akkor utána nem készült barlangrajz. (Vissza)
52 4/1993. (II. 12.) AB hat., ABH 1993. 48, 53; 970/B/1994. AB hat., ABH 1995. 739, 743. (Vissza)
53 A Fidesz, az FKGP, az MDF és a MIÉP jelen lévő képviselői egységesen támogatták a javaslatot, az SZDSZ a tartózkodó Mécs Imre kivételével egységesen nem-el szavazott, míg a szocialisták közül 28-an tartózkodtak és Szűrös Mátyás igennel szavazott. Két független képviselő is tartózkodott. (Vissza)